Ezt abban a házban írom, ahová be akartam költözni. Akkor most beköltözöm.
Az épület a Csiki-hegyek lábánál állt, nem messze a kőgörgető szikláktól, a települést átszelő műúttól számított harmadik házsorban, a hegyoldal fölső részéhez tapadva.
Lassú volt a járás odáig.
A meredek, bazaltkövekkel kikövezett ösvény próbára tette a lábat, és az is nehézséget jelentett, hogy hirtelen bukkanók, gazos, kikerülhetetlen árkok törték meg a járás ritmusát. Annak is tartogatott meglepetést, aki naponta közlekedett rajta. Én pedig jöttömben és mentemben kétszer megtettem az utat a buszmegálló és a ház között
Jobbra kellett elindulnom, amikor a Templom előtt lekászálódtam a tömött buszról, mely ebben a megállóban mindig kiürülni látszott. Eltelt egy kis idő, talán néhány hónap is, amíg észrevettem, hogy a régi falusiak képtelenek elfogadni a településen bekövetkezett változásokat, és ma is úgy tesznek, mintha ez tér maradt volna meg buszvégállomásnak, ahol muszáj lecihelődnie az embernek; aki távolabb lakott innen, az is itt szállt le, mert a megszokás nagy úr, és vajon ki közösködne közülük az idetelepedett idegenekkel? Ez abból is látszott, ahogy szemük sarkából a városi utasokat méregetik.
A község végéhez tapasztott tízemeletes betonsilókban a Pestről kiszorult embertömeg préselődik össze, akiket a fővárosi lakhatási szabályok az agglomerátumba száműztek; emiatt a helység sokat változott az elmúlt évtizedekben, de korántsem minden esetben történt ez előnyére; a lakótelep éjjeli szállás volt csupán a szegényebb rétegek számára, akik a szűkös garzonokban rakosgatták éleire a félretett forintokat, hogy családi házra váltsák az álmaikat. A tehetősebbek a régi falu távolabbi, félreeső zugaiba, a szélső házak és a rétek, fasorok közeibe, és az elhagyatottabb területeken egymás hegyén-hátán építkeztek tulajdonosi öntudattal, melyet a korszak urai meghagytak a számukra. Az eredetileg egyutcás falu hosszúra nyúlt svábházait, és a tekergő házsorokat is megbontották, toldozták, alakították, a nyárikonyhákból – házilagos kivitelezéssel – szobákat fabrikáltak, úgyhogy a község már a Budai-hegyvidék egyik külső nyúlványa alatt kígyózott ide-oda, és kicsinyke beszögeléseket, utcákat magába fogadva szinte lepényszerűen terült szét.
A helység alaktalansága azonban a Templom térnél válik első ránézésre is szembeötlővé; a kövezett útnak erre a pontjára esik a domborzat legerősebb lejtése, mégis itt – meglehetősen előnytelen módon – a tölcsérszerűen kiszélesedő vágatban alakították ki egykoron a buszfordulót. Amiből arra következtettem, hogy hosszú időn keresztül, talán még az első lovaskocsik korától ezen a kis teraszon kapcsolódott össze a település a külvilággal.
Itt, a kopott, kékfestésű angyalos gipszdomborzattal díszített templombejáróval szemközt keskeny lépcsők emelkednek, kicsit tévetegen rádőlve egy lelapított földhalomra, melyben elhasznált neoncsövekhez kötözött rózsatövek állnak. Egy-egy lépcsőfok hullámot vetve előrebukik, hogy helyet csináljon a föltörő, méretes dudvának. Ezt a rozoga följárót kevesen használják, mert a bejáratot a helybeliek inkább kétoldalról közelítik meg; a parasztember fölöslegesen nem pazarolja az energiáit, hallottam egyszer a Marx Károly utcai vegyeskereskedésben egy számító gazda megütközését szomszédjának fölösleges mozdulatát kommentálva.
Szemem érdeklődés nélkül, szinte közömbösen elsiklik a málló lépcsők fölött.
Nem mulasztok semmit vele, mert pillantásom szinte elrepül a hegygerincig, ahol egy fenyősor árnya mered a csillagok alatt a dermedt tájra.
Nem ragaszkodom a Templom tér látványának közvetlenül előttem föltáruló darabjához, mert nem idéz meg bennem visszatérő érzéseket. A templom harangkongatása sápadtul csendül, ha a vasárnapi nagymisére hív; a helyiek sem tartják becsben. Ezt a tényt, szót sem érdemlő apróságként könyvelik el a lelkészi hivatalban, amely nem igényel intézkedést.
Amikor kiverekedem magamat az utazás hangulatából, elsőnek széles ívben az öreg sírkertet kerülöm meg; a kőkerítés maradványai között lerövidíthetném a járást a magam számára, ha átvágok a mohos és az évszázadok múlásával küszködő megpenészedett sírkövekkel szegett ösvényen; de kiszámított pontossággal ragaszkodom a másik, bevált úthoz. Úgyhogy egészen a mai temetőig elmegyek. Az idegenség mélyhullámai hirtelen föltörnek bennem, amint elhagyom a maradék bitumenből összegyúrt utat, és elindulok egy betonoszlopokról gyéren megvilágított emelkedő felé. Az emelkedő a temető után következik, egyre meredekebb szögben. Az egyik házban szellőztettek, a hegy lankája felől támadt hirtelen fuvallat kidagasztotta a megfakult csipkefüggönyöket. Olyan érzésem támadt mintha tavasz lenne, pedig már jócskán bent jártunk az őszben.