Nyirkos volt a levegő, és egyre kormosabb sötét.

A fák és a bokrok félrehúzódva, kopogósan vártak sorsukra a metsző hidegben.

Eddigi életemben még nem tapasztaltam azt, hogy éjfél felé annyira lehűljön a levegő, mint ezeken a hegybe árkolt az utcákon.

Itt-ott megcsörrent valami a legtávolabbi porták mélyén.

Aztán a mindent elárasztó éjszakában mérgesen kiadták haragjukat a sötétben ólálkodó, kopár és gazverte udvarok, melyek aljáról vékony pára szállongott; az udvarok keskeny szalagjait olykor sejtelmesen megvilágította egy-egy hirtelen fölgyulladó lámpa sugara, riasztó ábrákat meszelve a párhuzamos tűzfalakra. Zavart éreztem, szorongás gyötört az egész úton, melynek mind szaporább léptekkel igyekeztem a végére érni. Az alakomat körbetapogató nyirkos levegőben alig voltam képes elegyengetni a lelkemben dúló viharokat. Egy csipetnyi örömet sem éreztem azért, hogy a világnak ebben a szegletében vagyok. Számkivetettségem szívszomorító gondolata miatt kínlódás volt minden odaút.

Létemet a kérlelhetetlen valóság mardosta.

A városon kívüli, világtól félreeső magányom gúzsba kötött.

Érzelmeim béklyójában vergődtem, de ellenük nem tettem semmit.

Bármiféle erőfeszítés kárba veszett volna, mert még időlegesen, és ideiglenesen sem voltam képes megbarátkozni az életnek ezzel a nyers közeliségével, zavartak a házak végéhez ragasztott féltetős melléképületekből kihallatszó turkálós zajok, a nyitott oldalú fészerekből fölsóhajtó szekercék hangja, amint fát aprítanak. Ezek a hangok semmiben sem hasonlítottak a gyermekkori környezetem intim zörejeire és lágy neszeire, melyek ellenállhatatlanul vonzanak a halálomig.

Önkéntelenül előhozakodott bennem ez az összehasonlítás.

Még a fák elmosódó suttogása is más volt a magas kavicstámfal fölött, amely megemelte a kicsinyke kertszögletet az ablak magasságában, és amelyet kényszerűségből vágtunk bele a hátsó falba, hogy a szűk helyiségből legalább nappalra kiűzzük a sötétséget és félhomályt. Ezért az a furcsa helyzet állt elő, hogy a mennyezet és a kert síkja oly közel került egymáshoz, hogy az egész helyiség összenyomódott, a térfogata pedig összezsugorodott.

Amikor másnap hajnalban a kimerültségtől meggyötörten, szorultságom béna tudatában kikecmeregtem az ágyból, és kimentem a zuhanyzótálcával összeépített mellékhelyiségbe, hallottam, ahogy az agyagból és cementből kitapasztott derítő visszhangzott valahol a ház oldalában alattam, a hegy távoli üregében.

A hang olyan irdatlan messziről jött, mintha a Föld túlsó feléből tört volna föl.

Megmagyarázhatatlan érzés töltött el, amely véglegesen beárnyékolta a fagyos reggelt. Kintről, a dermedt messzeségben, az autósztrádához tapadó házak zugai felől, nedves fűrészpor illata csapott az orromba, döngött a földút a rácsapodó deszkalapoktól, és súlyos farönköktől. Hirtelen megjelent előttem néhány csapzott fej, és véreres szem az éjszakai busz utasairól. Hajnalonta mindig kísértenek ezek az utolsó arcok, vicsorgó és elnyűtt tekintetek, akiket fölszínre hoz bennem az ébredés összezavart pillanata.

Kihajtottam a spalettákat az ablakon.

Valaki beindítózza az autóját, és káromkodik közben. Iszonyatosan pöfög a motor, mely egy idő után elnyeli a férfi mondatfoszlányait.

Még mielőtt elrendeztem volna magamban a reggeli benyomásokat, elindultam kávét főzni. Lecsavartam a gép fémsisakját, és elkeseredetten konstatáltam, hogy a tömítésgumi beleégett a kupakba mart a körperembe, és használhatatlanná vált. Hiába téptem ki a stelázsi fiókját, ahová a konyhai segédeszközöket tartotta az Anyám, pótgumit nem találtam. Hirtelen elvékonyodott előttem a világ, de aztán elhessegettem a pánikot, és a megszokott mozdulatokkal betöltöttem a vizet a kotyogó tartályába, majd akkurátusan kiadagoltam a kávét. Rövid tanakodás után gyűrűszerű részt vágtam ki az előző napi Magyar Nemzetből, és óvatosan a két fémrész közé illesztettem. Megeresztettem a gázpalackot, és alágyújtottam a rezsónak. Néhány percig ott őrködtem a körláng mellett, aztán hátraléptem – ez is az évek során kialakult rituáléhoz tartozott –, hátamat az ajtófélfának támasztva figyeltem a gázláng élénken lobogó, kékessárga szirmait. Néhány perc múltán, mely alatt épp elégséges idő tellett el ahhoz, hogy kávé ízének és illatának élvezetére fölkészüljek, izzó gömböcskéket kezdett a kifolyócső köpdösni, sisteregett a levegő, és a lefolyó kondenzvíztől barnára színeződött a szerkezet fémes fala. Lassan telt meg a porceláncsésze, amiben fölfogtam a lefőtt kévét. Egy tálcát kerestem, mert elfelejtettem a kezem ügyébe előzetesen odakészíteni, és elégedetten a gőzölgő csésze fölé hajoltam. Cigarettáért nyúltam, és a körmömmel végigkorcsolyáztam a doboz csillámló celofánköpenyén.

Mintha vártam volna valakire, aki késett.

Amiért ez a várakozás mind megmagyarázhatatlanabbá vált a számomra.

Arra gondoltam, hogy a látogatóm szeme a lakásomhoz közeledve itatóspapírhoz hasonlóan működik.

Mint az enyém, amióta itt húzom meg magam.

Én voltam az, aki mindent begyűjtött, elraktározott, de egyelőre még képtelen volt bármire is felhasználni a zsákmányát.

Aki társasjátékot játszott a saját beteljesedésének hiányával, de aki ezért mégsem elsősorban a világot kárhoztatta.