Innen el, harmadik Kafka/Tandori inspiráció

 

Lovak tetemeit vezetik
kantárszáron a szenesek,

mint Égi teher alatt,

reszketnek, fújtatnak
a kérges tenyerű óriások.
Hátuk mögött az istállók
összedőltek,
előlük a Föld kitért.
Fejük a haragos Égre szögezve.
Hová is lenne az út?

A ritkuló fűzes után bokrok,
és ferdén földbevert rudak
szegélyezik a vágóhíd téglasorát.
A légszomjas mező fölött
varjúkiáltás csattog, mintha
láthatatlan kéz taszigálná
a madarakat repülés közben.
Rozsdás kacat-halom fojtogatja
a deszkakerítéseket; a korhadt
fa párnáiban gomba tenyészik.
Esni kezd,
hullámalakban elsötétül —
Hová is lenne az út?

Az ügyetlen sorba rendeződő
paták alól – mintegy fölszólításra –,
kipörög az út porából
a kő és a kavics.
Hová is lenne az út?

Mielőtt végleg nyoma veszne,
a forróságtól reszketeg
városszéli házsorok közt
odatömörül még
az almásderes lovak
emléke
a drótfonatú pincetorkokhoz.

Ahová többé nem döntik
be rakományukat a fuvarosok,
mert utánuk se ló, se szén,
se szenes nem indul el már.
Bárhová tartsanak is,
nem érkezik róluk hír.
Összekoccanó itatóvödreik
fémes kongását elnyeli
a végső emlékezés.
Hová is lenne innen el az út?