Az idézőjeleken innen

(The Antlers: Hospice)

 

Az internettel járó, elkerülhetetlen kulturális átrendeződés ezidáig legradikálisabban a könnyűzenei világban mutatkozott meg. Az irodalom még túlságosan kötődik a maga materiális médiumához, bár már van rá példa, hogy egy blogon futtatott dologból lett nagykiadós regény. A film viszont egyelőre csak anyagi veszteséget könyvelhetett el, mivel az internetes videómegosztókon közétett házivideók inkább a Lumiére-filmek vásári mutatvány-jellegét tükrözik, a homevideósok méliés-i útra lépése egyelőre várat magára.

 

Azonban a könnyűzene (értsd: zenélők és hallgatóik) – miközben a kiadók és a szerzői jogvédők több mint egy évtized alatt sem voltak képesek mit kezdeni az MP3-mal – pár év alatt berendezkedett az új médium adta lehetőségekre. A könnyűzenével foglalkozó blogok olyan sűrű hálót alkotnak, hogy szinte lehetetlen, hogy egy tényleg jelentős, zenemegosztóra kitett produkció ne akadjon fenn rajta. Korábban egy nulláról induló előadónak a kilátástalan koncertezés és a szintén kilátástalan kazettaküldözgetés voltak a megmutatkozási lehetőségei. Ma ez úgy néz ki ez, hogy adott egy húszas évei elején járó kaliforniai srác – nevezzük most Nathan Williamsnek – aki miután összehallgatott mindenféle zenét, megalakítja a Wavves nevű egyelőre egyszemélyes zenekarát, és elkezdi feltöltögetni a világhálóra a fülsértő zajba csavart, eszményi (milyen jó szó ez ide!) beach-punk nótáit. A blogszférában aztán begyullad a gyújtózsinór, hamarosan jön az első album (2008 októbere) valami nevenincs kiadónál, majd rá négy hónapra (!) a második is megjelenik egy nagyobbacska terjesztőnél. Közben a turné is elindul, egy sebtében szerzett dobossal kéttagú zenekarként eljutnak Bécsig. Végül, 2009 májusában, nyolc hónappal az első lemez után jön az összeomlás: a finoman szólva jó nevű barcelonai Primavera fesztiválon a teljesen szétcsúszott, játszani képtelen Nathan összeveszik a közönséggel és a zenekar másik felével. (A hírek szerint Nathan azóta túl van egy elvonón, valamint egy gördeszka-baleseten is és már új dobossal szöszöl az új dalain.) Az alábbi kis anekdota jól példázza a világháló és a ráépülő bloghálózatok (demokratikus!) hatóerejét. Igazából itt dől el minden, ez az első befogadóréteg tulajdonképpen már kódolja a szaklapok kritikáit is. Most pedig térjünk rá egy másik hasonlóan induló történetre, amelynek a hőse egy bizonyos Peter Silberman, aki azért megy – a lassan már szimbolikussá váló – Brooklynba, hogy Zenész legyen. Itt ír egy rövidke, álmos, enyhén folkos poplemezt, természetesen hálószobában, majd’ szálgitárral. Másra nem is, arra mindenesetre elég volt az első műsor, meggyőzze Michael Lernert és Darby Ciccit, hogy csatlakozzanak hozzá. Már együtt, Antlers néven adnak ki két minialbumot 2008-ban. A Cold War és a New York Hospital című korongok afféle előtanulmányok az elkövetkező nagy műhöz, a három tag egymásra hangolódásának dokumentumai. 2009 márciusában aztán megjelenik, az akkor még nem is igazán várt Hospice, ami beindította a láncreakciót a blogokon, de annyira, hogy augusztusban egy nagyobb kiadó újrakeverve kiadta újra a Hospice-t, majd októberben Európában is megjelent a lemez.

 

Ha könnyűzenében lehet modernről beszélni, akkor a posztmodernje bizonyos értelemben a Nirvana utáni időszakra tehető. A Nirvana volt az első zenekar, amelyik tulajdonképpen nem talált fel semmi újat, hanem a mindenféle obskúrus zenekarokban roppant jártas Kurt Cobain összeollózott egy csomó mindent: egy Black Sabbathos riff, utána meg egy Vaselines-szerű popverze, refrén alá vissza a riff, majd egy kamu-Sonic Youthosan elsikált ’szóló’ és kész a szám. Másrészt a Nirvana volt az utolsó zenekar, amelyik úgy isten igazából – úgy ’modernesen’ – komolyan vehette magát. A Nirvanát követő poppunk hullám legfeljebb a komolytalanságában volt komoly, a Radiohead már túl okos volt (Anyone Can Play Guitar) hogy ne legyen ironikus, az épp a 60-as/70-es évek garázsrockjában utazó Primal Scream pedig azzal, hogy kiadott egy acid house hatású lemezt, tényleg lezárt minden visszavezető utat. (A My Bloody Valentine például egy dalt nem adott ki azóta, hiába költött el Kevin Shields milliókat stúdiózásra, és sodort ezzel csődszélére kiadókat. Narratívám szempontjából kiengesztelő lehet Shields számára, hogy később őt hívták meg gitározni, vagy inkább gerjeszteni azt a Primal Scream speedes lemezére.) Az általános jellegűvé lett cinikusság mellett azonban valahogy megmaradt az igény a ’komoly’ hangvételű produkciókra is. Ilyen a szaksajtó Jolly Jokere erre a kérdésre, a kanadai Arcade Fire Funeral című lemeze 2004-ből.

 

 

A lemezcím, bár nem témamegjelölő – a fáma szerint azért lett ’Temetés’ a lemez címe, mert több rokonuk is meghalt a lemezfelvételek alatt – valahogy mégiscsak úgy hat az egész, mint egy végigénekelt halotti tor. A gyermeki naivitás és valamiféle szürreália közt mozgó dalok („ások egy alagutat a hóban, ablakomtól ablakodig”, „a szomszédok a rendőrszirénára táncoltak” stb.) valami egész idegen tapasztalatot vezettek be a popzenébe, vagy hoztak vissza inkább valahonnan a popzene előttről. Talán e lemez felől közelíthető meg legjobban az Antlers új lemeze. A Hospice a Funeralhoz hasonlóan komoly, „iróniamentes” lemez egy csontrákos lány elvesztéséről. A nyitó instrumentális Prologue és a záró Epilogue közti nyolc számban betekintést kapunk az elbeszélő és haldokló szerelme világába. Kegyetlen őszinteséggel tárja fel a lírai én egymásrautaltságuk viszontagságait, reflektálva korábbi vitáikra is. A Funeral naivitása helyett Silberman a Sylvia Plath-féle vallomásosság felől közelíti meg témáját. Az első dolog, ami eszembe jut a lemezről, az a hihetetlen jó arányérzék, mind dalszövegben mind zenében. A lemez prológustól epilógusig, az első találkozástól a temetésig tart, egységes narratíva mégsem rajzolódik ki a dalszövegek egymásutániságában, inkább tablószerűen közvetítenek, a koherenciát első sorban maga a zene biztosítja. A zene, ami rengeteget változott Silberman előző lemeze óta, a korábban az alaphangot megadó akusztikus gitár helyett, itt a témához jobban illő, finoman folydogáló szintetizátor és az ezt kísérő posztrockos, zajos gitártémák dominálnak. A korábbi egyhangúságot nem túl frivol változatosság váltotta fel, aminek legjobb bizonyítéka a New York Hospitalon már feltűnő, akkor még eléggé színtelen Sylvia, itt már egy erőteljes, nagyívű, a végén trombitamotívumban megnyugvó dal, a lemez első tetőpontja. A másik két húzódal, az elbeszélő elképzelt huszonegyedik szülinapját elmesélő, folkos refrénnel megfejelt Bear („pezsgőt ittunk (habár, te nem szoktál)”) és a bendzsós, lassan építkező Two. Ez a két dal amúgy a lemez két legoldottabb momentuma is egyben, nem véletlen, hogy ezeket választották kislemeznek is. http://www.youtube.com/watch?v=ZsXKa97J6pM Bármennyire is jó dalok a Bear és a Two, a lemez ereje mégiscsak egységében rejlik, a remekül elhelyezett betétek: zúgó elektronikus effektek, trombitás és akusztikus gitáros részek lassan összeállnak egésszé, közben a lány is elénekli a maga két sorát az egyik dalban (Thirteen). A merészebbre rajzolt vonalak ellenére megmarad valami az előző lemez hálószobai intim jellegéből, de most úgy, hogy épphogy csak nem feszíti szét a lemez a négy falat. Szűkre szabott, hermetikus elzárt és feszült világ rajzolódik ki a fiú és a lány hős között a Hospice hallgatása közben („two people living in one small room”), sőt, még az elképzelt születésnapra sem jönnek el a barátok („None of our friends will come, they dodge our calls…”). Az, hogy mennyire idegenül mozog a zenekar nagyobb tereken, jól látható a zenekar különdöző youtube-videóin, ha viszont kisebb klubban játszanak, akkor rögtön koncentrálódik a feszültség és akkor tényleg tudnak élni a dalaik. És végül a slusszpoén: A Hospice története fikció (igen, a szülinapé pedig fikció a fikcióban). Peter Silberman nem gyászol, ő csak egy huszonhárom éves hiperérzékeny srác, aki képes megfogni úgy egy ilyen kényes témát, hogy az nem válik se giccsessé, se üresen patetikussá. És ez hihetetlen nagy erény egy olyan világban, ahol már az idézőjelet is idézőjelbe kell tenni, hogy jelezzük a reflektáltságot.

 

Vélemény, hozzászólás?