Mohai V. Lajos összes bejegyzése

RÓZSA UTCA, RETROSPEKTÍV (részlet)

A Rózsa utca elvarázsolt kastély,
szívemben pulzáló szürrealista vitrin,
egy babonás kéz porcelán-figurákat rendez el benne,
nippek kuporognak a tükörfal előtt,
szűkösen élünk az elnapolt időben,
a melancholia pengéje az elvékonyodó percek elevenébe vág,az emlékezés csapda,
a régmúlt események rejtjeleinek megfejtése
mégsem a szemfényvesztés művelete.

A Rózsa utca a százegyedik út hőse,
szívesen édesget illúziókat és feledkezik magába,
hogy a gyászos napokat távol tartsa,
a vágy modelljével fölfejti az abbamaradt édent,
és az angyalok megjelenésére gondol,
ha gyanakvás támad benne;
az esőnek is csupán néhány olajzöld gyom látja hasznát:
az Ég mégis dajkálja a hegyet,
hiába kő a háta, és a hasa gyom.

A Rózsa utcába hozott a gólya,
kakas kukorékolt, akkor születtem,
eztán csak kakasszót ünnepelek,
fennhangon dicsekedtem vele,
hogy fölcicomázzam jövetelem színpadát,
ezerkilencszázötvenhat július huszonegyedikén
a fenyők élfényei között történt meg
az élet első jelenete,
a Rózsa utca a frissen fölhúzott vánkosciha illata,
a Föld szélén szempillaív a hajnal,
láthatatlan égitestekkel szépítkezik a mozdulatlan messzeség,
a mosoly kiolthatatlan varázs,
júliusban az ég tiszta kék,
egész álló nap átsüt rajt a Nap,
egyformán tűz négy égtáj felé,
egyformán kék mindenfelé.
A gyermekkor félreeső zugban
szomorúságról és megbántottságról beszél,
hepehupás Ég a vigasza,
odalopakodó titkát a felhők mészdarabjaival rajzolja meg,
kiélezem az érzelmeimet,
a Rózsa utca minden epizódja rám mutat,
festetlen pompa a szálkás emlékképek forgatagában,
a Rózsa utca a habzó cseresznyefák alatt olvadó cukorhegy,
a természet színes világa ámulatba ejt,
a fák árnyékainak közét fenyőillat tölti meg,
gyantaszag,
a kerítés mögül a mezők széltől keményített abroszaira látni,
varjak kívántak eleséget a borostás földeken,
sürgölődésük átadja röptüket a nyugtalan messzeségnek,
elszunnyad lassan a fény,
szemtanúja leszek ennek a darabka átváltozásnak,
mely készen vár minden nap,
mint a temetők szomorúfűzei.

Amikor beírattak az iskolába,
már tisztában voltam a számokkal,
az óra lapjáról képes voltam leolvasni
a mutatók állását,
az idő irreverzibilis folyamat,
a lépcső alatt szertár bújt meg a felejtés
tárgyilagos pókhálóival,
a mennyezethez szorított bolthajtás
ívében kerékpárküllőket pengetett a Nap,
térdnél metszett lábak sétáltak ki-be
a falmélyedésben,
porszagú volt a levegő, gázolajszagú a padló,
elégikus távlat az elvágyódáshoz.

Arató György felvétele

 

 

Verébtemető

Tandori Dezsőnek

Kígyózik az utcakő,
Város zaját dünnyögő.
Félkörben a Vár alatt
Tabán szőnyege szalad.

Nyáron zöld színben hever
Télen mérges színt kever.
Tavasz lélegezteti,
Őszi hideg befedi.

Lépcső metszi kétfelé:
Kitaposott az éle.
Apadt égről hajol rá
A jegenyék szegélye.

Nincsen sok járókelő,
Hullámzó, emelkedő.
Rekedt szelet morzsoló,
Sötétbe ereszkedő.

Csak ő! A rézsűbe
Sírkertet telepítő!
Napsütötte fű alatt
Verebeknek temető.

Itt feküszik mindahány
Ki szíve táját érte.
Négy égtáj keresztjében
Az öröklétnek fészke.

Kocsisok

 

Merre dobognak a kocsisok?
Fujtatva a lovak, lovasok?
Kantárszáron kérges tenyerű
szenesek —
Mit vezetnek a szenesek?

Lovat vezetnek a szenesek.
A lovak teste remegett.
Megfeszült a kantárok szára,
haragos Égbe kiáltva
fújtattak a szenesek.

Vasabroncsok alól kipörgött
kő és kavics karcolta az Eget,
a járda szalagjára fűzött házsor
térdre ereszkedett,

és fölsóhajtottak a drótfonatú
pincetorkok,
félig-alvón
a pincetorkok –

Vajon merre dobognak a kocsisok?
Fújtatva a lovak, lovasok?

AZ ÉN FERENCVÁROSI PEPIN-BÁCSIM (részlet)

„legszebb alkotás a séta” (Weöres Sándor)

 

Mintha egy másik szemmel láttam volna, ahogyan nekivágtunk a sétánknak.

Akit figyeltem, alighogy rákapcsolta a pórázt, és kilépett vele a sötét gangra, észrevette, hogy a Kutya mozgása lelassul, majd az első lépcsőfok előtt mozdulatlanságba dermed. Ez az érzés szíven ütötte. A Kutya már nem tudott lépcsőt mászni, illetőleg, ha erre kényszerült, nagy fájdalmába került. A férfi, akit figyeltem, az ölébe fogva vitte le a kicsorbult, csúszós lépcsőkön; a megvilágítás azonban gyér volt, a villanydróton lógó körték éppen hogy csak pislákoltak, a lépcsőfordulók pedig a sötét pókhálójának fogságában lapultak; alig látott, inkább csak kitapogatta az utat; ha behunyt a szemmel megy, valószínűleg akkor közlekedik bizonytalanabb.

Ez a körülmény régóta nyugtalanította, a körtéket azonban nem lehetett kicserélni, mert azok beleégtek a bakelitfoglalatba, a jelentősebb műszaki átalakításhoz pedig hosszú procedúrába kellett volna kezdeni; ennek azonban a házkezelőségben még nem látták az idejét eljönni. Abban reménykedett, hogy a Dalmatára, meg a rá leselkedő veszélyt valahogy mégis elkerüli.

A Sobieski utcai házra egyébként is ráfért volna már egy alapos tatarozás; lassacskán az utca legelhanyagoltabb épületévé vált, bár a homlokzatok máshol is belövések sebeit őrizték, valószínűleg az ötvenhatos forradalom nyomait; pergett a vakolat az ereszek alól, folytak a rozsdától kilyukadt esőcsatornák, szivárogtak a lefolyók betoncső-toldalékai. Szinte mindegyik lakóház méltatlan volt a környék valamikor jobb napokat is látott bérpalotáihoz, és a kőhajításnyira lévő Orczy-kert szélénél álló egykori Ludovika-laktanya szigorú épületegyütteséhez, amelyet úgy-ahogy karbantartottak, javítgattak, és foldozgattak.

Amikor kiléptünk a Kutyával a Sobieski utcai lépcsőházból, átvágtunk az Üllői úton az Ali Baba presszó előtti zebrán, és elkezdtük sétánkat az egyetemi klinikák barakképületeivel szembeni parkosított területen. A belgyógyászati klinika téglabástyákkal tagolt kovácsolt vaskerítése mögött több kétemeletes kórházépület állt; a lustán elnyúló épületek között a teret reggel csíkos fürdőköpenybe burkolódzott alakok elmosódott foltjai töltötték ki. Nedves időben olyan volt minden, mintha valami gyerekkéz által festett vízfestményben járnánk. Az ágakról az eső a nyakamba csöpögött, a tarkómról pedig leszalad az ingem alá. Abban az időben még ritkán hordtam kalapot, és ha egy idegen rám nézett volna, talán még el is csodálkozik a bőrig ázott Kutyával való szolidaritást látva, vagy csak azért, mert eltöltötte az elégedettség, hogy ő nem lett csurom vizes az esőtől.

Az évszakok meglepetéseit számon tartottuk. Télen a park fölső részén, a Ludovika közömbös épülettömbjétől néhány méterre a távfűtés izzadó csíkja gőzölgött a kopott gyepen, mintha egy ceruzavonal osztotta volna kétfelé a füves részeket. Élvezetes pillanatokat éltünk át a Kutyával, amelyek magukkal ragadtak mindkettőnket: látványnak sem volt utolsó, ahogy a vízszürke jég páncélja simogatóan csillogott a visszaverődő fényben, és enyhítette a jobbára hideglelős térség egykedvű szomorúságát. A téli szürkét nehezen fogadtuk el. Sajnáltam szegény Dalmatát, ahogy pilincka lábaival a hóbuckák közt araszolt. Amikor február végén kásásodott a hó, akkor meg a sár húzta le a lábát; aztán szinte minden kellemetlenséget feledtetett, amikor a napfény kicsit már fölmelegítette a nappalokat. “A telet a tavasz utoléri”, szoktam mondogatni a Kutyának.

És egyszer csak a hátunk mögül nézett a tél, és egyre távolodott a pillantása, sőt már az Egyenlítő választotta el tőlünk.

A társkutyások környezetét furcsa, álomszerű, olykor a legvalószínűtlenebbnek tetsző alakok népesítették be, lepattant külvárosi figurák, akik valahogy itt ragadtak a múló időből; egyikükre-másikukra gyermekkori világom rejtett zugaiból is emlékeztetett valaki. Némelyikük öltözete mögött pedig nagyvárosi mesefigurára bukkantam az olvasmányaimból; közéjük tartozott Sirály úr is, a nemzeti légitársaság egykori repülőgép-szerelője, két ágról-szakadt eb filozófus-sétáltatója. Ő egy eredeti irodalmi hasonmás volt, le sem tagadhatta volna, bár aligha volt tudomása az alteregójáról, a Hrabalt bűvkörébe vonó suszter-nagybácsiról, Pepinről.

Sirály úr lett az én ferencvárosi Pepin-bácsim.

A parkban elterjedt a hír, hogy Sirály urat élete alkonyán beszennyezte az élet, összetörte öreg napjait. A lánya gyilkosság miatt börtönbe került, ahová nem vihette a kutyáit, ezért rá hagyta, hogy viselje gondjukat.

Hányszor átélt pokol lehet számára a kutyasétáltatás szörnyűvé vált szertartása, morfondíroztam az első napokban, amikor Sirály úr feltűnt kutyáival. Láthatóan viszolygott a rámért csapástól,  mert gyámoltalanul járta a bokrok vonalában a parkot, és mint valami testi fogyatékos vonszolta magát, többnyire azt az időpontot választva, mikorra elnéptelenedik a tér, és csak néhány csellengő diákot, vagy szabadba vágyó nyugdíjast látni, vagy amikor már megült rajta az est, és többnyire csoportokba verődött utcagyerekek mérgezték Technocol rapiddal magukat a metró szellőzőaknájának karimájához döntve a hátukat, hogy ott aléljanak el, vagy vigye el a mentő őket.

Mit volt mit tennie, Sirály úr kötelességtudóan kijárt a parkba, mert minden alkalommal meghallhatta a lánya szavát valahol a lelke mélyén, és az nem hagyhatta nyugodni. Aztán egyszer csak, egyik napról a másikra elhagyta a settenkedését, és változtatott a táncrendjén. Észrevettük a viselkedésén, hogy el akar szakadni attól a világvége hangulattól, amely bensőjét emésztette. Nem tudjuk, mi történhetett, talán csak annyi, hogy Sirály úr rájött arra, hogy saját elhagyatottsága sehová nem vezet, és nem lehet a világtól való elzárkózással oldani szenvedését, onnan csak egy kiút kínálkozik, hogy sorsának elszíneződésétől messzire távolodjon. Sirály úr tehát úgy döntött, hogy leereszkedik a többi igazi „kutyáshoz”, vagyis közénk, és megpróbálja darabjaiból ott előttünk összerakni önmagát, hogy kétes hitelességű kutyasétáltató múltjától elszakadjon, hogy ne olvashassunk mi sem a fejére semmit. Mintha mérföldkővé avattuk volna a megjelenését a Ludovika-parkban, erről azonban szó sem volt. Sétái a Kutyák szükségletei szerint történtek, és ez kezdetben túl rágós falatnak bizonyult Sirály úr számára, de korántsem emberi gyengeségből.

„Bizony, ez a kutyasétáltatás napjában háromszor életem melankolikus rekviemje”, szokta sóhajtva mondogatni, miközben remegő ujjakkal a pórázt markolja, hogy ki ne csússzon véletlenül a kezéből. Sirály úr személyiségében mindazonáltal volt valami mágneses vonzerő; hangjából a rácsodálkozás fájdalma csendült ki, mint aki saját életrajzának felgöngyölítésével foglalkozik; „A repülőjáratok fölöttünk mind-mind a saját múltam vízjeleit rajzolják az Égre”, harsogta fennhangon, hogy mindenki tudja a világon. Kétségkívül elbeszéléseiből kirajzolódott, hogy semmi más nem lehetett számára, csakis a repülőgép az élet emblémája, a ferihegyi szerelőcsarnok vágyainak a felhajtóereje. Ezért Sirály úr azt is tudja, hogy minden ezüstös testű repülőgépben kísértés leselkedik rá, minden repülőtest a szétpergett múlt egy csillámló darabja, de magabiztosságot kölcsönzött neki ez a múlt, hogy az élet összes tragédiájának roppant súlya és terhe alatt össze ne roppanjon.

„Mindenki élete kész regény. Mindenki regényalak, kitéve fondorlatnak, és a labirintus csábításának. Az okos ember éjjelente lefekvés előtt meggyónja a bűneit, mert tudja, hogy egész napja tévelygés volt, semmi más — magyarázta –, én meg odanézek a radiátor felé, ahol a Kutyák alszanak, és levonom a magam számára a sors hátrányos konzekvenciáját! A egész élet hiábavaló erőfeszítés, uram, higgye el! Hiábavalóság az élet!”

Csupa jószándékkal mondta ezt nekünk Sirály úr, mert ez az ő gyónása volt, saját rejtőzködő legendájának a föltárása, és egyben leleplezése; ezzel akarta emlékeztetni a világot szebb napjaira, amikor repülés szentsége jelentette számára az élet primer anyagát.  De Sirály úr tudatában volt annak is, hogy minden ezüstös testű repülőgépben kísértés leselkedik rá a szétpergett, és kihullott idő alatt. Hogy életrajza, amely egyszer és mindenkorra lehorgonyozott a repülőtér szerelőcsarnokánál, ennél a kísérteties helyszínnél, körmönfont csábítás is, mellyel nem lehet játszadozni büntetlenül.

Sirály úr a múlt lappangó rejtélyeit, és perverzitását jelenítette meg a számunkra, mely mindannyiunkra ott leselkedhet.

Hogy ki áll az ajtónk mögött, sohasem tudhatjuk.

 

 

Különös – mondta a Kutya –, és kezével végigsimított a homlokán. (Franz Kafka)

Azon a mogorva, fagyos télen, amikor olyan alacsonyan szállt fölöttünk a piszkosszürke égbolt, hogy szoronghattunk, mikor szakad le, a menny tényleg ránk szakadt: meghalt Bohumil Hrabal.  1997. február harmadikán délután fél háromkor a prágai bulovkai közkórház ortopédiai épülettömbjének ötödik emeleti ablakából — galambetetés közben — kizuhant, és szörnyethalt.

Vajon milyen táviratot írnék Bohumil Hrabalnak az Égi kapun túlra? „Ezt abban a házban írom, ahová be akartam költözni. Akkor most beköltözöm.”

 

 

(Illusztráció: Max Neumann)

A bátyám hazavitte a halált (részletek)

KANIZSÁHOZ LÁNCOLVA

 

„Aki még nem szeret senkit és semmit – magyarázta Esti Kornél –, annak rendben a szénája”. Ha Kosztolányinak igazat adok, akkor az én Bátyámé sohasem volt rendben.

 Olyan ember volt, akinek aranypénzek teremtek a lépései nyomában.

2012. június harmadikán, vasárnap este hirtelen szívhalálban halt meg.

Hazavitte a halált. Tisztes távolba tőlem, hiszen a megelőző napokat együtt töltöttük Pesten; a legtöbbet Matild Sobieski utcai lakás mélyén időztünk, fölidézve a régmúlt családi ügyeket; utólag azt gondolom, hogy odavontuk magunkhoz a halál halvány árnyékát is régi fényképek közt tallózva. Amikor ezeket a sorokat írom, megmernék esküdni rá, hogy így történt. A múlt labirintusaiban való járkálásnak sohasem éreztük a kockázatát, pedig megvolt, csak nem vettük észre. Azt hittük, hogy örökkön időkig jól kijövünk ezzel a sok veszélyt tartogató rejtvényfejtéssel, és minden olyan lesz végül, amilyennek mi szeretnénk látni. Az emlékezés, a múlt faggatása vajon kihágás az élettel szemben, kérdezem azóta megszégyenültem magamtól, amiért súlyos árat kell fizetnünk?

A Bátyám Kanizsához láncolt helyi érdekű utazó maradt a haláláig, dehát mindenki ott hal meg, ahol a hazája van.

Amikor a Bátyám porhüvelyét a sírba helyezték, arra gondoltam, hogy ezután már nincs, aki hazahívjon.

Azzal a sejtéssel élem hátralévő éveimet, hogy azon a napon, amikor meghalt, tévedésből az enyém helyett az Ő nevét kiáltották az Égből.

 

ÉLETFOGYTIG TARTÓ KÖTELEZVÉNY

1.

A temető ravatalozóját nevezték nálunk, a családban, Hidegháznak; ez az elnevezés ismétlődött Anyámmal és a Bátyámmal folytatott beszélgetéseinkben. Mi sem volt természetesebb ennél, ha a temetői dolgok, és a családtagok, rokonok  halála került szóba. Ha eddig nem ismerted volna ezt az elnevezést, örülök, hogy most Te is átvetted tőlünk. Ma már talán nem is tudnám megkérdezni senkitől, hogy miért így hívták a Rózsa utcában a ravatalozót, ezért te se kérdezd tőlem. Lehet, hogy némi szerencsével rátalálhatnék még tisztességben megőszült, hétrét görnyedt öregekre a városban, akiknél érdeklődni lehetne, de azt hiszem, helyesebb nem utána járni.

De nem azért, mert túlságosan vesződséges volna, és ez riasztana el.

Más az oka.

A kanizsai Hidegház elnevezés nekem személyes emlékeztető. Ezért hiába fúrná az oldalamat a kíváncsiság a családomban megragadt kifejezést illetően, és hiába járnék sikerrel a megfejtésében, nem tudnék mit kezdeni vele.

Mert amikor a Hidegházról írok, a valósággal való hasonlóságot keresem a múltamban, ám Istenen kívül ki lehetne a megmondhatója, hogy hová jutok majd végül el? Vajon elégséges-e az elszántság bennem, hogy célomat véghezvigyem?  Leások közös családi életünk gyökéréig, de a múlt vajon bátorít-e majd a folytatásra, vagy a pusztulás széltében-hosszában elkerülhetetlen látványa elveszi a kedvem tőle? Az élet a gyermekkorban két kézzel szórja az aranyat és a gyöngyöt, hogy a toldozott-foldozott öregségben visszavegyen mindabból, amit addig adott, amivel elkápráztatott. Vajon az Anyám és a Bátyám elvesztése utáni világ ingerel felemás hangulatok lejegyzésére, vagy az idő megalvadt ereiből érzek kipárologni valami kétértelműt, számomra is megmagyarázhatatlant, amelyet ki tudja, ki szabott ki rám, mint valami büntetést, és amelytől csak saját halálom szabadít meg?

Hideg télvégi szél csap ki a jegyzetlapjaim közül; kinézek a fagyba, elfogyott a hótakaró, dideregnek a fák, elfeketedett jégkupacok csúfoskodnak az ablak előtt. Sokszor fölteszem magamnak a kérdést: mire volt jó mindaz, ami eddig történt velem, tanított-e valamire, vagy csak az ágyrajáró mindennapok menetrendjét módosítja néhány járulékos tapasztalattal? Ki tudná ez megmondani? És rálelhetek-e még arra, amit elveszni hagytam valami előttem ismeretlen ok miatt? Aztán hoppon maradok, mert nem tudom rá a választ, csak néhány cseppet csepegtet a múlt kútja a mai nappalok hideg kövezetére.

Vajon ki rendelkezik rólunk a saját emlékezetünkön kívül?

Sok álmatlan éjbe tévedve mind élesebb képeket rajzol elém az emlékezés. Ez kezeskedik-e inkább az eddig velem történtekért, vagy a felejtés? Ez utóbbi természetéről és rítusáról egyelőre még keveset tudok. Mire A kanizsai Hidegház című könyvemet befejezem, egyre közelebb kerülök a hatvanadik évemhez, sőt talán túl is jutok rajta, de a gyermekkori világ maradéka mind erősebben él bennem, és a múlt szorosabban fog karon, mint korábban bármikor. A jelen, amelyben mindnyájunk léte forog, nem tudja kedvre hangolni az embereket a környezetemben. Kopár többnyire minden. Régóta azon veszem észre magamat, hogy neuraszténiásan, fogcsikorgatva élünk mindnyájan. Valami elmozdult, az ajtókat kívülről csalárd módon beláncolták, barlangi üresség tátong azoknak a tereknek a helyén, ahová érdemes volt betérni hajdanán.

Szorongásaimban, melybe ez az állapot taszít, mindegyre ott kötök ki, hogy azt a kérdést feszegetem, hogy meddig tart ki a múlt? Mi töri meg az erejét a jelenben? Csak a halál?

“A halál kemény poroszló, nem ereszti foglyát”, ahogy Hamlet képes ezt kimondani a végén.

Ezért tudom rászánni magamat arra, hogy a halálokról írjak.

2.

Alig múltam el tizennyolc éves, amikor elkerültem a városból, fölkészületlenül a változásra, túl korán, és túl fiatalon, szinte még gyerekfejjel. Nem a lázadás vezetett, nem azt szenvedtem meg, ahhoz nem lett volna merszem. Tanulni mentem. Nagy szó volt, hogy elsőre fölvettek a pesti bölcsészkarra, és az úgynevezett „előfelvételisek” szellemévét se kellett kitöltenem valami poros vidéki laktanya homokos gyakorlópályáján, erőlködve, nehogy „ne bírjam ki”.  Békében alkalmatlan, háborúban szakszolgálat minősítéssel úsztam meg a katonaságot, egy egerszegi orvos-írnok jóindulatából. Azon a tavaszon súlyos skarlátfertőzésen estem át, kiestem a rendes iskolai mederből, a kiegészítő parancsnokság összeírásán sem vettem részt. Már kezemben volt az egyetem értesítője nyár közepén, amikor sorozásra hívtak. Azzal az örömömet mintha egycsapásra elvágták volna, bizonytalanság és félelem telepedett ránk. Elszorult szívvel utaztam a megyeszékhelyre, ahol a Bátyám szörnyű két hónapot töltött el katonaruhában. Kísértett a múltja; élénken élt az emlékeinkben annak az elátkozott időszaknak minden keserűsége. „Rossz ómen”, ismételgettem magamban a távolsági buszon. Hiába temetkeztem az olvasmányomba, táncoltak a betűk a szemem előtt. Fokozódott a szorongás, amikor a katonaorvos elé kerültem. Alig valamivel lehetett idősebb a Bátyámnál; magába roskadva ült, és hallgatásba burkolódzott; néha megbillent a feje, és furcsán grimaszolt. Mintha ültében is megtántorodott volna; helyette az írnok beszélt, sokat és gyorsan. Készségesen végighallgatta a beszámolómat az átvészelt betegségről, majd hirtelen karon fogott, és áthúzott a rendelőhöz tartozó vetkőző-helyiségbe. „Ne említse senkinek, hogy a doktor urat milyen állapotban találta”, kérlelt. Megígértem, és az akkori fogadalmamat csak most szegem meg. És voltaképpen fogalmazás közben érem fel az eszemmel, hogy miképpen teljesült a vágyam, hogy katonaság helyett egyenesen mehettem az egyetemre.

Sietve kisomfordáltam a rendelőből, és kettesével szedve a lépcsőket, meg sem álltam a buszállomásig.

Az egyetem előtti operett-katonáskodás terméketlen időtöltés volt, senkinek nem hiányzott, talán csak néhány egymással marakodó, ködös elméjű alkoholista tiszt élvezetéül szolgált Kalocsán, vagy Hódmezővásárhelyen, akik minden évben fenték a fogukat egy-két pattanásos „diplomás csavargóra”, hogy rettegésben tartsák őket. A szerencsétlenek könnyű prédaként, eleve föltett kézzel érkeztek. Néhányukban ott nyoma veszett az ifjúságnak, amit csak később csalogattak elő a keserédes bölcsészévek.  Beszámolóik kiválóan jellemezték az ott folyt sokféle marháskodást, csak hát az a tizenegy értelmetlenségben eltelt hónap valahogy mégis összekuszálta az érzelmeiket: a sors akaratából nekik sem jött közelebb a felnőttkor, holott a legendás Tóth „ales” megedződni kivezényelte őket talicskával az árvízvédelmi töltésekre, és méreg erős pálinkát itatott velük szutykos bögrékből a tanyavilágban; Neretvai Gyuri szerint olyat, hogy szinte fölgyulladt a májuk. Nemcsak a csontjaikat ropogtatták meg ott, nemcsak a testük rándult össze, hanem a lelkük is. Azt talán mégsem lehet mondani, hogy emiatt nyúlt túl hosszúra az út a férfikorig; azt sem gondolom, hogy emiatt lett omladékosokká olyan sok elkövetkező év a számukra, és más okok miatt, a számomra is.

Az akkori világ nem hízelgett nekünk, szűkös volt, és fülledt, mint egy pállott levegőjű helyiség.

Ezeknek az időknek a sűrű robajlásai között legnagyobb vonzást a családi élmények jelentették még hosszú ideig sokunknak.

Én minden alkalommal, ha bármilyen kis időre is mentem vissza Kanizsára, szokás szerint elzarándokoltam a temetőbe.

Ez az én életfogytig tartó kötelezvényem, melyet ezen a Földön semmi nem érvényteleníthet.

3.

A vasúti árok fölötti hídnál lévő kaputól a hosszú gyalogúton, a régi temetői Kápolna mellett, amelyet ma koporsók raktározására, és munkaeszközök tárolására használnak, elhaladva jutottam el a családi sírig.

A mi sírunk a Hidegházzal szemben elnyúló parcellában található a tízedik sor szélén. Ellátni onnan a Hidegház nyugalmat árasztó épületéig, a kitárt, hatalmas kapun át kivehetők a fölravatalozott halott mellett égő kandeláberek, melyek mostanra már villannyal működnek.

Hatvankettőben, amikor erre a területre kezdtek temetni, az Öregapám ravatalánál óriásgyertyákat gyújtottak meg, és lángok lobogtak körös-körül a hűvös, és félig sötét teremben. Erős füstillatot árasztott a levegő a koporsónál; engem leültettek az első sor szélére, ahol a gyászba öltözött családtagok foglaltak helyet. Kint, néhány méterre a Hidegház oldalánál várakozhatott a gyászhintó, amely a fájdalmas és ünnepélyes ceremóniának különleges patinát kölcsönzött. Azon vontatták ki a sírig az elhunytakat. Nagyanyám koporsója fölött is égő gyertyák világítottak, és a lángok úgy szöktek a magas mennyezet felé, mint valami adakozó kezek. Ez a temetés ezerkilencszáznyolcvan március huszonötödikén, kedden délután volt, és a lemenő Nap komor sugaraiban a sírhoz négykerekű, vasvázas kocsin tolták ki a cserfából készült koporsót a gyászhuszárok. Lassan mentem a rokonság és ismerősök között. Aprókat lépkedve közeledtünk a kiásott sírgödörhöz; az agyagos-köves talaj egyenetlensége miatt a koporsó alatt csúnyán zörgött a szegényes fémszerkezet. Ez kiélezte a csöndet, és visszaterelte a gondolataimat a halálhoz.

A legközelebbi hozzátartozó temetése éles határvonalat húz az idődbe; utána más ember lesz belőled. Vajon tartozunk-e még valamivel Istennek a halálunk után, amit majd valamelyik élő rokonunk rovására ír? Mert az adósságot idővel meg kell fizetni.

A sírnál egy beesett arcú fiatal pap beszélt rekedtes hangon. A kötelességét letudva, sietve távozott anélkül, hogy kezet fogott volna velünk. Akkoriban még szokásban volt a római katolikus egyház által végzett temetéseknél, hogy a búcsúztatást végző pap kézfogással fejezze ki az együttérzését az eltávozott családjának. Ez akkor szégyenszemre elmaradt. A pap viselkedése nem aratott osztatlan elismerést a család körében. Ez a nemtörődömség zavarónak hatott ránk, tanácstalanul néztünk egymásra. Nagyanyám biztosan magába roskad, ha látja a saját temetésén közreműködő papot. Szegény a világ kincséért sem mulasztotta volna el a vasárnapi nagymiséket. Eszembe jutott az is, hogy amikor a városban akadt dolga, ha csak tehette, betért imádkozni a Felsőtemplomba. Ott térdepelt a templom középső részén valamelyik kis lábtámaszon, fejét a földre szegezve imádkozott, majd amikor fölállt, egy pillanatra derű töltötte el a lelkét. Vajon hányszor láttam ezt az arckifejezését kiskoromban a köténye szélébe kapaszkodva; ki mondaná meg?

A gyászmisét, amely aznap délelőtt családi körben zajlott le, egy másik, korosabb pap mutatta be. Amikor kilépett a sekrestyéből, mindegyikünkre vetett egy meleg pillantást; az arckifejezéséből azonban nem tudtam olvasni. Az oltárral szemben a jobboldali padsorokban foglaltunk helyet, szorosan egymás mellett. Hideg volt, az átmeneti kabátokat ki se gomboltuk, úgy ültük végig a szertartást. Sárgás fény derengett a templomban.   Valahogy mindegyikünk csak a saját gondolataira figyelt, és igyekezett nem kimutatni Isten házának falai között, hogy feszülten várja ennek a hosszú napnak a végét.  Ki-ki, ahogy tudta, összeszedte a maradék erejét. A nyugtalanság kiült a sápatag arcokra. Kábán figyeltük a pap mozdulatait, és gépiesen követtük a liturgikus előírásokat.

Akkor még a halál életre szóló, nagy esemény volt, egyenesen szent dolognak számított a családban, mindenkit megrázott és hullámai messzire terjedtek, egészen a távoli, oldalági rokonokig, akikről alig vettünk tudomást a hétköznapi életben. Más idők jártak, mint ma, a temetés napja elfedett minden viszályt és haragot. Összeillesztette az öröklét egy röpke pillanatára a rokonság csonka részeit, azokat is, akiket már elfedett a koporsó, sőt talán már ki is hullottak az emlékezetből. A temetés annak a jele volt, hogy az élők odamerészkednek, ahol a halottaik megpihennek, hiába nehezteltek is egykoron egymásra; elbeszélgetnek az elhunyttal, mert mindenki a saját halálára is készül a sírkövek közt vezető úton, és ezt a beszélgetést igyekezett senki sem csak a nyugtalan éjszakai órákra tartogatni. Tudták, hogy a halál minden gondtól megszabadít, annak azonban, aki még nem végezte be a földi dolgát, kötelességei maradtak.

Az engesztelő mise alatt az oltár mögötti kupolaszerű bemélyedést figyeltem lopva, tekintetemmel a szegletek közé láthatatlan vonalakat húztam, hogy gyorsabban teljék az idő. Közelünkben néha megdöccent az oldalsó lengőajtó, amikor egy-egy betévedő járókelő keresztet vetett, majd térdre ereszkedett a kicsinyke Mária-szobor előtt, hogy elmondja az imáját és a fohászát a Mindenhatónak, aztán egy szemérmes pillantást vetve a gyászolókra, csöndben elhagyott bennünket.

A mise és a temetés között három óra volt; a család és a rokonság közösen visszatért a Rózsa utcai házba megebédelni. Anyám előző este egy húsvágó késsel megsértette a kezét, és ki kellett cserélnie a borogatást rajta. Apámmal ezért sietve távoztak, alig bevárva a szertartás végét. Mindenkit előreengedve utoljára maradtam a miséről kijövet; a Bátyám a rokonságot gardírozta, és minél hamarabb, minél messzebb akart kerülni a templomtól; nem volt ínyére az egyház lelki tápláléka.

Különös érzés futott végig rajtam. Gondoltam egyet, és nekivágtam az útnak, hogy kimenjek a Hidegházhoz.

Szürke fénnyel világított a Nap, még nem harangoztak délre.

A temetéseken való megjelenés esik a legnehezebbemre az életben, még ha ezzel nem is vagyok teljesen egyedül.

A Hidegház falára illesztett kiírás tudatta, hogy aznap egyetlen temetést végeznek, az övét. Belestem a hatalmas ajtón; az egyik résnyire kinyílt szárny mellett fénycsík húzódott, amely kettéosztotta a csarnokot. Már odakészítették a ravatalra a lezárt koporsót. Félrevert a szívem az izgalomtól, amikor lábujjhegyen elindultam hozzá. Titkon éreztem, eluralkodó félelemérzet van bennem azért, hogy egyedül akarok búcsút venni tőle. Sohasem szorultam volna rá annyira a gyámolítására, mint akkor. Álldogáltam a rézsútos fényben; neszezés szűrődött át a levegőn.  Megszenvedtem érte, gondoltam, hogy ne forduljak vissza.

Vajon ki rendelkezik rólunk a saját emlékezetünkön kívül?

 

 

(Illusztráció: Garth Lenz)

„VAJON MEDDIG MÉG?“

SEMMI SEM MEHET KÁRBA

Magunkénak éreztük az októberi napokat, és fáradhatatlanul róttuk az utat keresztül-kasul a városon.
Amikor már nem térhettünk ki az ismerősök elől, néhány mondatos beszélgetésekbe elegyedtünk, hogy elkerüljük az udvariatlanság látszatát; az ismerősök többsége a Bátyám barátai és egykori munkatársai közül került ki. A Rózsa utca fölszámolásával az ottani népek elszéledtek; szinte jövevénynek számítottam a sajátjaim közt, amikor hazacsöppentem, hiszen megtette a magáét a hátam mögött hagyott három Pesten eltöltött évtized is, és gyermekkorom szinte valamennyi arcát elsodorta mellőlem az élet a szülővárosomban. Mondják, a rátarti kanizsaiak új barátokra ritkán tesz szert az ember egy bizonyos életkor után, így ez velem sem történhetett másként, hiába szongyolodtam el emiatt néhanapján.
Hogy ne essen csorba a család becsületén, kis időre azért csak-csak bekapcsolódtam a beszélgetésekbe, aztán hagytam, hogy a Bátyámék diskuráljanak tovább; távolabb húzódtam, minek zavarjak. A szokásos témákra terjedtek ki ezek a röpke délutáni eszmecserék; aggódás a betegségek miatt, vagy éppen az öröm érzése, ha valaki ismerőst pirospozsgás jókedvében láttak valamerre. A tréfás ugratások se maradtak el, és ki-ki a vérmérséklete szerint magyarázta az aznapi politikai eseményeket, és városi pletykákat. Majd egy tréfálkozó mozdulat, vagy egy kemény, férfias kézszorítás után Isten hírével mindenki ment a maga dolga után, és a szertartás véget ért.
Látszott, hogy a Bátyám erőre kap ezektől az aprócska közjátékoktól. Nem is palástolta az elégedettségét; láthatóan jóleső érzéssel töltötte el, hogy szeretik a saját városából való emberek.
Hát kik is szerethetnék mások, ha nem ők, szökött föl bennem, de utólag úgy érzem, hogy akkor csúfot űztem belőle, amelyet sohasem tudok majd megbocsátani magamnak.
Kicsikét csípett az idő már, tolta maga előtt a hideg fuvallatokat a levegő, de ezzel együtt sem gondoltuk volna, hogy a sétáinkon változtassunk, és lerövidítsők őket. Az eső is valahogy mindig elkerülte ezeket a napokat, sőt a Nap korongja render átbújt a felhők mögül, és kisütött, ha nem is fényesen vagy melegen. A körülmények elfogadhatóak voltak ahhoz, hogy ezeken a véget nem érő sétákon megfeledkezve az apró köznapi teendőkről, igyekezzünk megbirkózni közös múltunk egy-egy fölsejlő darabjával.
“Vajon, meddig még?”
Ezzel a tilalmas kérdéssel Anyánk halála után sem számoltunk igazán, még ha tudtuk is, hogy a családból már más senki nincs előttünk a sírhoz vezető úton. Ma sem tekintem ezt a felejtés provokációjának, és nem sejtek valamiféle megoldásra váró rejtélyt benne, amelyre föl kellett volna akkor figyelnem. Az emlékezés nem arra való, hogy igazoljon korábbi eseményeket, amelyeket a magunk védelmére állítunk aztán hadrendbe.
Estefelé jártunk. Már kihallatszott az ismerős kutyaugatás a kertek mélyéről. A régi Fabik Károly utcában egy hajladozó alak a lehullott gyümölcsöket gyűjtötte vödörbe, kopogott az edény fala. Elkapta a tekintetünket, ahogy a zaj irányába pillantottunk.
A fény kezdte elveszíteni maradék erejét.
Föltámadt a szél. A megmaradt leveleket kezdte söpörni.
Imbolygóvá vált kissé a reszketeg bokroktól a vasúti árok szegélye, amerre az út vezetett. Valamikor nagyon régen, még a háborús sérülések helyreállításakor, Öregapám is ásót és csákányt fogott a kezébe, hogy mielőbb begyógyuljanak a város sebei. A házakat csúnya bombatalálatok érték, negyvenöt telén és koratavaszán, egész utcasorok dőltek romba, megrongálódott a temetői híd, bombatölcsérek éktelenkedtek mindenfelé. A front megérkezésekor hatalmas pusztítás söpört végig Kanizsán. “Minden nap olyan hosszúra nyúlt – mesélte a Nagyanyám –, mintha véget sem akart volna érni. Vér szivárgott a füstszínű falakból, az omladékok alól emberi végtagok meredeztek ki. A borzalomra senkinek sem volt kész terve. Temettünk, és reménykedtünk. Az időn kívül éltünk. Szörnyű dolgot tett velünk a világ. Nélkülöztünk. De a félelemnél nem volt rosszabb semmi.”
A kórház utolsó barakkjának vonalában lámpa gyulladt, olyan, amilyen a műtőkben szokott, hideg, derengő, halotti fény.
Ez az ellenséges fény mindig ránkijesztett.
A Bátyám beidegzett mozdulattal lehajtotta, majd elfordította a fejét. Kereste, hogy hová nézhessen. A túlparti jegenyék mögött laposan elnyuló terület húzódott, amelyen betakarítottak már. Fekete, csupasz árnyékokat láttunk mozogni a távoli fázós ágak között. Egyik-másik fát egészen a törzsig visszavágták, és ezeken a közökön jó messzire ki lehetett látni a riadt határba. A letarolt föld hullámos emelkedővé vált a látóhatáron, varjak terített asztalává.
A táj mégis olyan lágynak látszott, mintha a kedvünkért puha faliszőnyegről elevenedett volna meg.
A kórház szépen megépített, a főutca emeletes polgárházaihoz hasonlatos pavilonjaihoz közelítve elfogott bennünket  a pánik, amit csak nagy nehézség árán tudtunk valahogy megfékezni. Egy villanásnyi idő alatt kicsrepesedett az ajkunk, és belénknyilalt a félelem, hogy azon a kerítésen belül tör ránk majd a végzet, és a szenvedés is ott fog csírázni és kiterebélyesedni a testünkben öregkorunkra. Viseljük az utolsó pillanatig majd az idő csúfos hegeit, amelyekről ki tudná megmondani, hogy elmúlnak-e halálunk óráján?
És onnan visznek ki majd minket a „temetői áruval” a Hidegház falai közé.
Lehet, hogy mégis azoknak van igazuk, akik hisznek abban, hogy az összes utat megrajzolták az Égiek előttünk, és azokról nincs letérés a földi pályán.

A Bátyám októberben született, Mérleg havában, de a csillagjegy a legszélén, huszadikán. Ez az életvitelében és a döntéseiben is meglátszott. Az első megérzéseire hagyatkozva minden számítgatás távolt állt a jellemétől. Sohasem kettőzte meg a lépéseit. Nem tett úgy, „mintha”. Utóbb se vont vissza egyetlen szót sem, ha kimondott valamit.  Ez jeladás volt a számomra is.
A mi októberi sétáink a születésnapi beszélgetések ünnepi formáját öltötték  magukra napokon keresztül a városban azután, hogy leszálltam a pesti buszról a régi 7-es műútnál kialakított megállóban, ahol ő várt, fagyoskodva a városszéli szőlőhegyekről lezúduló szélben, vagy valamelyik gesztenyefa alá húzódva, ha hideg eső permetezte vigasztalanul a világot. De a legvadabb időjárás is végül mindig megemberelte magát az érkezésemkor, legalábbis mi ebben a hiszemben néztünk a közös napok elébe.
Hogy tetézzem még valamivel a Bátyám előtt az októberi hónap jelentőségét, Bohumil Hrabal cseh író kék felöltőjéről kezdtem el mesélni.
Októberében egy hónapot töltöttem Arany Prágában irodalmi ösztöndíjasként. A város és a Moldva fölött Gustav Hušak pártfőtitkár, a megszálló szovjet hatalom helytartója székelt, de Prága akkor is az egyik legizgalmasabb európai főváros volt; számomra Kafka és Hašek bolyongó árnyaival kocsmákban, kávéházakban. És ez a Prága volt Bohumil Hrabalé is. Söröztem az Arany Tigrisben, emlékezetes napon, október 23-án. Utólag tudtam meg, hogy Václav Havel akkor éppen rabkoszton tengette az életét.
A belügyminisztérium szürke, idomtalan belvárosi épülettömbje mellett többször is elgyalogoltam.

A könyvüzletek előtt végeláthatatlan emberszalag kígyózott, sokan székekkel és hálózsákokkal fölszerelkezve már az éjszakai órákban elfoglalták a bejárat előtti járdát. Ha a szóbeszédnek hinni lehet, a nyitásra megérkezik Hrabal új könyve a nyomdából. Ólomszínű az idő, a száraz őszi Ég színtelen lepedőt terít a kialvatlan arcokra. Azon a napon, 1984 október huszonharmadikán. nyugodt este köszöntött Prágára. Szél se rebbent, a csillagok éppen csak készülődni kezdtek a háztetők fölött. Árnyak vonultak a Károly-hídon keresztül. Gondoktól elnehezült arcok siettek szapora léptekkel a folyó két partja felé. Kerülték egymás tekintetét; a város kőcsipkés látványába is csak néhány őgyelgő turista merült el. Egy kedélyes társaság a híd korlátjának dőlve bámulta a susogó vizet lent a sötétben. Nézelődéseim közben jobbára nappal jártam a városnak ezen a varázslatos részén. Nehezemre esett a tájékozódás; az Óváros girbegurba sikátorai elnyelték az utcai lámpák szeszélyes pislogását. Időbe telt, amíg megtaláltam a Husova utcát az ékességével, a messzi földön híres Arany Tigrissel. A kocsmahelyiségben testes, jóízűen beszélgető férfiak ültek két sorban, egymással szemközt a hosszú asztaloknál. Ezekből több is volt. Az egyik pad végénél szorítottak helyet nekem. Minden porcikámmal azon voltam, hogy belekóstolljak ebbe az estébe.  Emlékszem, hogy a kövezeten kiterjedt vizes nyomok csillantak meg, nemrég törölhették föl a padlót.  Ajtócsapkodás hallatszott mindenfelől: pincérek futkorásztak jól megrakott tálcáikkal. A közönség nagy iramot diktált, egyre csak ürültek a korsók és a hamutálak. Az átható füstben és meleg párába minden mozdulatomra ügyelni kellett. Akit lestem, a kedd estéket rendszerint ebben a kocsmában töltötte el. A harmadik csapolást ittam, amikor megjött. Szemvillanásnyi időbe se telt, hogy áthaladt a zajos helyiségen a mosdókra nyíló szűk folyosóval szemközti kicsinyke terembe; ott az egyik sarokba ékelt padnál leült.  Háromnegyedes, kék felöltője szinte beleúszott a levegőbe. Pepin-bácsi vonulhatott így a koraesti szürkületben a sörgyár udvarán keresztül, amikor a kávéházi kisasszonyokhoz igyekezett, hogy megjátssza valamelyik szisztémáját, amivel az osztrák vitéz újból győzelmet arathatott.

Amikor idáig jutottam a történetben, Bátyám félbeszakított: „Szépen mondtad eddig! Tényleg ez történt, vagy még ezt-azt hozzáteszel a mondókádhoz, hogy legyen eleje meg vége, és hogy a kedvembe járj, mert tudod, hogy szeretem, ha mesélsz nekem, és nemcsak a Rózsa utcáról?”
„Tényleg így esett ez az Arany Tigrisben”, tettem hozzá, és jó erősen megnyomtam a szavakat, hogy időt nyerjek ezzel is. Bátyám tapasztalt ember lévén, nem feszegette a kérdést; tudta, hogy a kitalált mese felér a valósággal, ezért nem kell mindenáron bolygatni az összes részletét, ha amúgy az igazságot ki lehet hámozni belőle.
Kisvártatva, a biztonság kedvéért, belefogtam egy eredeti Hrabal-novellába is. Élet szmoking nélkül. Tetszetős a címe. Vártam a hatást. A nymburki reálgimnáziumi évekből való történet az írónak arra a korai, ócsudó életszakaszára esik, amikor „a tartós tudatlanság üvegharangja vette körül”, ahogyan ezzel a szép metaforával körülírta az érzéseit. Rossz tanuló, osztályról-osztályra bukdácsol. Számára az iskola pokoli gyötrelmek okozója volt. Érettségire szmokingot varratak neki a szülei, és mint kiderült, egyedül neki volt ez a flancos ruhája. Ez végképp ledarálta az önérzetét! A többiek a féltve őrzött vasárnapi ruhájukat viselték! Nem tellett másra. Képzeld csak el! Ő, az égetni való diák ellenben szmokingban virított!  Volt mit szégyellnie!
“Pedig az életet csak szmoking nélkül lenne érdemes élni! –  tűnödött el a Bátyám, és törölt egyet szemüvege lencséjén.
Jellegzetes mozdulata volt ez.
Bizonyos megkönnyebbülést leplezett vele.

IGYEKSZEM BEVÁRNI A PILLANATOT

November derekára már megtépázott volt körülöttünk az évszak, a megcsúnyult  utcákon és a kopott parkokban a csalódottság és az elveszettség érzése vett erőt rajtam. Haragos hetek jöttek. Hideg esők verték kövezetet,  az elhagyott kertek alján sár ült, esténként és hajnalonként fűteni kellett. A sötétfekete Égen, mint a kiteregetett ruhák,  nedves felhők csücskei lógtak Ha elállt, a párás levegőben az ereszcsatorna fojtottan cseperészett, a ház végében, a konyha sarkához állított vízgyűjtő hordókban gyűlt a mosáshoz az esővíz.  Nagyanyám erre a lúgos vízre esküdött, és egy csöppjét sem hagyta volna kárba veszni. Ez a folytonos csurgás betöltötte lefekvéskor az udvari szobát, és sokszor ragadta ki a szememből az álmot.
A vak bombatölcsér, a történelem csöppnyi ásónyoma, a mi kertünk pörkszagú kísértete is lassan elfogyott a szemünk elől; a korai szürkeségbe és tompaságba szinte belevakultunk.
Hajnalonta a meszesgödör melletti kicsinyke tócsákban kocsonyásodni kezdtek a megfeketült szilvaszemek; ettől olyan viszolyogásom támadt, hogy majdnem belebetegedtem. Lassan, megállíthatatlanul a környékünkre telepedett a kapzsi tél, hogy néhány hónapra elvegye tőlünk az eleven világot, és mély torkából hideget leheljen;  hogy falánk sarki szelekkel keserítse meg  az életünket, melyek átfújtak a letarolt dombok hajlatain, hogy odatömörítsék a védtelen kerítések és a házfalak mellé a tél minden kínját.
Az első első kemény fagyokban a föld megadta magát az elmúlásnak.
A gyéren kivilágított Sétakertben a hó szaga gyűlt az orromba, amikor félve átosontam a bokrok között, hogy a vasúti árkon átívelő gyaloghídig eljussak, mely olyannnyira vonzott, hogy mindent veszélyt vállaltam érte. Itt a hatalmas megkopaszodott fák alatt éreztem, hogy lecsapott ránk a a tél,  hátrálni kezdett az év, késői rakományát lerakta; mintha az öröm lángját lecsavarta volna egy láthatatlan kéz valahol messze, hogy ne lássuk szomorú arcát, és hogy a tettének következménye elől elbújjon előlünk.
Ahogy érett az év végzete, egyre aggodalmasabban figyelték az öregek az  eget, ide-oda ácsorogva az utcában lesték a duzzadt felhőket, és a távoli, meggörnyedt dombok alján elterpeszkedő ködöket.  „Milyen telünk lesz?“, találgatták, és igyekeztek volna mind többet kiolvasni abból, amit látni véltek, de hogy mit tartogatott az elkövetkező néhány hónap itt a mezőktől védtelen városszéli házsorokon, azt valójában senki sem sejthette. Az összezsugorodó napok, olyan egyformaságban teltek, mintha gúnyt űzne belőlünk valaki, hogy az aranyló októberi napsütések árát kamatostul fizettesse meg velünk.
Egyetlen esemény  törte meg ezt a komor egyhangúságot, ha szakadó havazások kíséretében egyik pillanatról a másikra tört ránk a mindent elborító fehérség.  Minden alkalommal mesebeli álomnak éreztem, ahogy egy gyapjú pléd melegében ámuldoztam a kanapén erről, az engem ért  hatalmas kiváltságról. Rövid idő alatt befestette a táj valamennyi aprócska zugát a hó, vastagon belepte a tárgyakat és mindent, ami csak eléje tárult. A lakadatlan hóesés a gyógyító puhaságával tüntetett ki mindent; mintha csak azt akarta volna a tudtunkra adni mindenféle alakoskodás és cicoma nékül, hogy  az élet egyetlen momentuma sem mehet kárba ezen a földkerekségen.
A zsibbadt, elsötétedett délutánokon, amelyeken addig a komorság és a mozdulatlanság ült, most engedetlen kutya módjára cikázni kezdtek a lázas fények. Neszezett a sűrű hó a villanylámpák boldog cilindere alatt.  Akkor még lovasszánok is jártak a Rózsa utcában; a városi gazdák  a házak mögött elterülő széles  mezőket átszelve a borospincékhez használták ezt az útat.  Mintha csak ők is az első, érintetlen hóra vártak volna, amely a hosszú távollét után végre megérkezett. Farsangi hangoskodás hasított bele a levegőbe, nevetések csirpelése szállongott. A lovak tompa rugdalódzása meg-megremegtette a léckerítések közeit, gőzölgött a fejük, fujtattak, csörtettek a hóban.
Mindez váratlanul történt, egyik pillanatról a másikra, szinte előzmény nélkül, mint egy hirtelen, képzeletszülte látomás, noha ízig-vérig valóság volt.  A téli évszak minden megerőltetés nélkül egy szemvillanásnyi időre megcsillantotta a jóságosabb arcát, mutatta, hogy kicsoda is ő voltaképpen; hókirálynői palástban pompázott.  Aztán a gyors adakozásának véget vetve néhány röpke nap múltán hűvösen elfordította a tekintetét, hogy  tőből kitépje mindazt a jót, amit addig elültetett a szívünkben.
Azóta is csak az első hóesések zongásába tudok belefeledkezni, azokba az álomszerű jelenésekbe, amelyeknek  gyermekfejjel foglyai lettünk mindannyian. Igyekszem bevárni a pillanatott, hogy ez a szemem láttára történjen meg.
Az emlékezet vállogat és selejtezik, és csak ritkán olyan erős is, mint a föld alól kitörő láva. Ezek azok a kegyelmi pillanatok, amelyektől a költők írnak, és nekem sokszor inkább elijedni volna kedvem tőlük, de ezt mégsem teszem, mert az irodalom hitével élek, bármily romantikus hőzöngésnek hangzik is.
A kései, elrongyolódott telektől, mint valami bőrbetegségtől, hamar kimerülök; a járdaszélre púpozott mogorva, zsíros és hókupacok irtózattal töltenek el. Amennyire csak tudom, elűzöm magamtól őket, hogy ne nehezedjen rám nyomasztó terhük, és ne kelljen segítségért kiáltanom az átvirrasztott éjszakákon, amikor a világ kihűl körülöttünk.

FELHŐK EZÜSTJE REZDÜLT

A szovjet időkben történt, a Gorbacsovi-érában. Színhelye a Riga melletti üdülőváros, Jurmala.
Moszkvából vonaton tettem meg az utat, tömény éjszakán keresztül; ahogy ki-kitekintettem az ablaktáblákon, láttam, hogy fagy és sötét járt a nyomunkban, kietlen kinti világ, farkasordító idő, a leghidegebb tél, amit valaha is érzékelhettem a saját bőrömön. A száraz hideg néha fölszakadt, egy-egy távoli lámpa gyönge fénye átsütött a dermesztő vaksötéten; holdfénynek nyoma sem volt. Vágtatott a vonat, lassan elszunyókáltunk, s mire kivilágosodott, Rigába értünk. A pályaudvar fölött kormos füst lebegett, az utcákon és a szélesen elnyúló parkokban vastagon összegyűlt a hó; elkódorgott kutyák zsinatoltak a szemétkosarak körül. Morogtak, ajánlatos volt távolságot tartani tőlük; szőrzetükön véres harapások és marások szörnyű nyomai éktelenedtek. Máskülönben is minden meddőnek és idejétmúltnak tűnt. Az emberek nem szívesen álltak szóba idegenekkel, hiába kezdődött el a politikai olvadás, a zavarodottság tapintható feszültséget szült.
Vendéglátóim eleinte lesték a kívánságaimat, és igyekeztek a kedvemben járni a lett főváros szép házai, az óváros pompás látványa jókedvre hangolt.
Kiértem a fehérre mázolt faházak között a partra.
Lélegzetelállító látvány fogadott.
Felhők ezüstje rezdült, a tenger tömör kristálynak hatott.
Lassan fogalmazódott meg bennem a befagyott tenger képe. Bádogszürke, ahogy olvastam valakitől. A látóhatár gerincén elnyújtott tollvonásnak látszott a messzi vízi élet.  Éreztem, hogy a vastag jég végére soha nem érhet el a pillantásom, bárhogy szeretném.
Semmi mást nem tettem, csak néztem a tenger fagyos szemébe.
Az összetorlódott jégtáblák ollójában megcsikordultak a móló vaskapoccsal összefogott gerendái.  Sercegő, hangokat adott ki magából a roskadozó építmény, mintha rimánkodásba kezdene, de az okát nem tudnám megfejteni.  A sejtelmes neszeket mély csend követte.
A csönd elijeszt; mindig a csönd az ijesztőbb.
Aztán megdördült a márvány-eres balti ég.
Belesajgott az egész táj.
Egy kemény donga zuhant a pokol feneketlen mélyére.
Rövid idő múltán az ólmos felhők alól előbukkant a Nap, fénye megnövesztette a kövek árnyékát a lábam előtt. Bokacipőm alatt csontkemény homok roszogott, hogy visszaindultam.
Kegyetlenül hideg volt a levegő.
Egy egész szezonra elegendő lett volna belőle Kanizsán.

(Részletek a szerző A BÁTYÁM HAZAVITTE A HALÁLT című, decemberben, a PRAE.HU  kiadónál  megjelenő  könyvéből)

 

unnamed