Az alkotó éveit a fővárosban töltő Kosztolányi „vidékisége” számos izgalmas megközelítési lehetőséget kínál. A kisvárost, mint örökös vonatkozási pontot, újra- és újra-visszatérő regényhelyszínt (Sárszeg), a kisvárosi létezésben formálódó időélményt és történelmi tapasztalatot nevezhetjük felvilágosodás-ellenességnek, tarthatjuk akár a „posztmonarchiás emlékezet” egyik elemének, vagy szemlélhetjük akár a hagyományos Alföld-téma sajátos variációjaként.
A vidék, mint írói feladat mindenesetre régóta meghatározó a Kosztolányi-féle ars poeticában. Mohai V. Lajos idézi a szerző 1913-as nyilatkozatát (Érdekes újság): „Úgy érzem, hogy mindennél érdekesebb a magyar vidék, és mindennél izgatóbb a magyar polgári osztály, amelynek fia és írója vagyok (…) Engem a magyar kisvárosban rejlő titokzatosság, a vidéki emberekben rejlő misztikum zaklatott írásra, és csak annyiban érzem magam írónak, amennyiben a vidéken munkáló erőtől kaptam erőt.” (48. old.)
A Kosztolányi-életmű minden szegmensét (a publicisztikát is!) kitűnően ismerő Mohai V. Lajos persze nem szedi össze, nem rendezi össze – pedig nagy lehetett a kísértés! – megkapó tablóba a Kosztolányi-életműben felépített kisváros valamennyi tematikus jegyét, hanem inkább a „vidékiség” az életműben mindig eltérő súllyal, más-más jelentésárnyalattal megjelenő fogalmának akar filozófiai jelentést adni. Egyáltalán minek a vonatkozásában beszélhetünk egyáltalán vidékről, azaz perifériáról? Figyelemreméltó, hogy az Esti Kornél-novellákban Bácska legtöbbször az idegenség tapasztalatába épül bele. Esti épp egy „világutazásról” hazatérőben (miután hetekig csak a virágok nyelvén, portugálul beszélt) villantja fel a bácskai aranyparaszt lányának, Zsuzsinak a történetét – vagyis egy másik virágét, merthogy a Zsuzsanna név liliomot jelent. A „nagyvilág” és a „kisvilág”, azaz Bácska nem egyszerűen a centrum és periféria mintájára rendeződnek el.  Talán az az értelmezés is elképzelhető, hogy csak vidékek vannak, azaz folytonos egymásban tükröződő léthelyzetek.
De a vidékiségnek ezentúl azért számos politikai és filozófiai aspektusa van a Kosztolányi-prózában, és nemcsak a Sárszeg-regényekben, hanem a vidéki élet számos emléknyomával átszőtt Édes Annában is. A vidékiség itt már közel kerül a Horthy-korban oly fontos szerepet játszó „népiséghez”, nem véletlen, hogy Anna helyettesítője Patikárius Jancsi életében egy parasztmenyecskének öltözött prostituált lesz. A vidékiség a Kosztolányi-művekben egy állandóan villódzó, hol a múlthoz, hol a nőiséghez, hol a „sajáthoz”, hol a „másikhoz” kötődő, de kikerülhetetlenül jelenlévő fogalom.

A Kosztolányi-tanulmánykötetben természetesen helyet kapnak a Kosztolányi-kultusz és –kutatás legújabb eredményei: a kritika kiadás-sorozatból vagy akár Kosztolányiné „életrajzi regényéről” szóló recenziók. Persze ezek sem egyszerű recenziók: egymás mellé helyezve a rövid megjegyzéseket, a bekezdésnyi eszmefuttatásokat (ezek között még újszerű regényértelmezések is akadnak) kitapinthatjuk a legújabb Mohai-féle Kosztolányi-monográfia csomópontjait.
Talán a legizgalmasabb kritikánál támad mégis hiányérzetünk. Mohai V. Lajos Veres András „filológiai regényét” (Kosztolányi Ady-komplexuma) mutatja be, magát az Ady–Kosztolányi-vitát árnyalja, miközben számos kérdést azért megválaszolatlanul hagy. Mi a kultusz és az ezzel összefüggő hisztéria szerepe a XX. századi kánonteremtésben? Ez a fajta „kulturális működés” hogyan egyeztethető össze a Kosztolányi által képviselt liberális hagyománnyal? Tényleg csak a személyes Ady-ellenszenv számlájára lehet írni a Horthy-korszakot mintegy patikamérlegen bemutató Édes Anna Ady-kultuszra utaló momentumait? (A híres Ady-matinék és a kövér Moviszterné.) Nemcsak Adyhoz, hanem Kosztolányi egész Nyugat-hagyományhoz való viszonyát is érdemes lenne a regények alapján áttekinteni, hiszen  nyilván nem véletlenül kap helyet az Így írtok ti Patikárius Jancsi bőröndjében. A Mohai-kritikát olvasva fájó hiányát érezzük egy politika és irodalom XX. magyarországi századi viszonyát, a kánonképzés különféle módozatait bemutató alapos monográfiának.
Mohai V. Lajos legújabb Kosztolányi-kötetét olvasva varázslatosan összevegyül a gondos filológus, a felvértezett Kosztolányi-kutató és a saját „vidékéről”, a II. világháború utáni Nagykanizsáról regényeket író művész nézőpontja. Néha nem is tudjuk, hol is kirándulunk, kinek a vidékén járunk. Mert a vidék „mélységes mítoszáról” szóló tanulmányok nemcsak a Kosztolányi-életművet, hanem a belőle is táplálkozó Mohai-prózát is értelmezni segítenek.

Mohai V. Lajos: A vidék mélységes mítosza. Fejezetek egy Kosztolányi-monográfiából. Savaria University Press. Szombathely. 2016.