(A meztelen Mayához)

Ismerem a hegyek gyökerét.
Fáklyák szurok s tömjénszagát.
A királyi termek, templomcsarnokok
sugdolózó oszloperdeit,
csillék bogárhátú ércét,
földalatti vízeséseket.
Az üreg méhében lebegő
ősöreg magzatot,
áttetsző szalamandrát.
A falakon táncoló rajzokat,
elvékonyuló árnyakat,
fluoreszkáló csillagtérképeket.
És ismerem a hegyikristályok,
orikalkumok, termésaranyak;
a nemespenészek csatakos fürtjeit.
A sötét hordókban derülő nedűt.
Az üveglopóval csent
napfény óaranyát:
hermák kamaszmámorát,
a bizsergő szőlőtő,
a mustot taposó lányok,
a teknőchátú líra,
a köldökben rezgő íj énekét.
És ismerem
a zöldellő völgyek harmatát,
hajnali csobbanást,
az Evrosz égei égre virradó,
torkolatszaggató tritonkürtjeit.
Elmerült királyságaim
ásványkönyvtárát,
folyó- s tengeráramát,
nemeskorall gyümölcsöseit.
S látom a gyöngyöző lábikrákon
pezsgő hullám nyaldosását,
Kósz, Délosz, Leszbosz
elefántcsont nyakszirtjeit.
Éneklem annyi-annyi dalnoksír
csalogányát.
Lassan olyanná lettem,
mint egy égbolt-labirint,
elcsöndesedett vulkán
azúr tengerszemekkel.
Kristályerdőség, forrásbarlang,
vízesésre nyíló napkeleti ablak.
Nézlek, egyre csak nézlek
hajnali párában égő íriszekkel –
te tengerbe rohanó Édes:
Te ér, Te élet, Te víz.