I. Történeti áttekintés

A koldus, írja a Magyar Néprajzi Lexikon szócikke, „munkaképtelen vagy beteg, nyomorék fiatalabb, de inkább öregember vagy asszony. Helységről helységre járva kéreget, éjjelre valahol, ahol engedélyt kap (gyakran melléképületben, istállóban), meghúzza magát. A vásárokat, búcsúkat, vasárnap a templomot keresi fel nagyobb adakozás reményében. Ezeken általában állandó és megszokott helye van. Voltak templomi koldusok, akik csak a templomajtóban kéregettek. Némely helyen – így pl. Mezőkövesden – szervezetbe tömörültek a koldusok…”

Ebből a meghatározásból világosan kiolvasható, hogy a hagyományos világban (a népi kultúrában) a koldus azért vált koldussá, mert valamilyen testi fogyatékossága miatt képtelenné vált, esetleg születésétől fogva képtelen volt a munkavégzésre, ezért a létfenntartáshoz szükséges alapvető javakat (élelmiszer, ruhanemű) adományokból szerezte meg. Voltaképpen ez a klasszikus koldus egyidős az emberi társadalmakkal. Az ókori civilizációkban már léteztek ilyen elesettek, számos ókori szöveg között maga az Ótestamentum és az Újtestamentum is említi őket. Jellegzetes tulajdonságuk a munkaképtelenség: a csonkaság, testi, netán súlyos szellemi fogyatékosság. Magyarán: ezek az emberek azért váltak koldussá, azért szorultak a társadalom legperemére, mert fizikai alkalmatlanságuknál fogva nem tudták az önfenntartásukhoz szükséges munkát elvégezni. Ugyanakkor a hagyományos világ, jóllehet nyilvánvalóan lenézte őket (lásd: Ótestamentum, Sirák fiának könyve 40. 28), egyszersmind valamiféle felelősséget is érzett ezek iránt a számkivetettek iránt: erkölcsi értelemben kifizetődő volt a támogatásuk. A kis közösségek (Magyarországon a hagyományos faluközösségek) pedig egyenesen eltartották a maguk koldusait, megóvták őket az éhhaláltól.

A kép, persze, már a kezdetekben sem ennyire világos és tiszta, s a Római Birodalom még tovább árnyalja. Az első proletárok Rómában alakulnak ki, amely rétegek sokáig még a katonáskodás alól is felmentést nyertek és jószerével az állami gabonakiutalásokból éltek. A polgárjoggal rendelkező plebejusok egyre növekvő tömegeit a Köztársaság válságát követően a Birodalom fennállásának utolsó időszakáig gyakorlatilag az állam tartotta el. Azok a szabadok viszont, akik sem polgárjoggal nem rendelkeztek, sem megélhetést biztosító szakmával, gyakran koldulni voltak kénytelenek. – Olyan emberekről van tehát szó, akik nem testi fogyatékkal élnek, akik, úgymond, erejük teljében vannak, ám a munkaerőpiacon ennek ellenére nem tudnak megfelelő, a létfenntartást biztosító munkát szerezni maguknak. A Római Birodalom bukása után a koldusok száma megcsappan, jellegük is inkább a klasszikus koldust idézi.
Az érett középkorban, különösen a reneszánsz után a klasszikus koldusok mellett újra megjelennek olyan koldusok, akikre nem illik a föntebb idézett és taglalt klasszikus leírás, inkább a római tömeges nyomorgókra emlékeztetnek. A jelenség oka a városok erősödése és ezzel arányosan a városi szegénység szaporodása. Ez a városi szegény réteg „ihleti” a kolduló rendeket is: Szent Ferenc és Szent Domonkos közösségei, különösen előbbinek az úgynevezett kisebb testvérei életüket az adományok gyűjtésére, a magántulajdon nélküli életre teszik föl.
A középkor utolsó időszakában a koldulás olyan problémává növi ki magát, amelyet szabályozni kell. Példa erre az 1478-as nürnbergi koldusrendelet, amely kizárólag a keresőképtelen helyiek számára tette lehetővé a kéregetést (tehát a klasszikus koldus típusát védte).
A középkor végére, az újkor elejére megjelennek a szervezett koldusbandák is (Villon verseiben számos helyen találkozhatunk velük), végül az ipari forradalom után a jelenség tömegessé válik (kiváló irodalmi vetületei ennek Dickens művei).
A tömeges szegénység egyértelműen az ipari forradalommal magyarázható. Egyfelől nő a népesség az életkörülmények és az orvoslás fejlődésével, másfelől a megnövekedett népesség számára nincs elegendő, a megélhetést biztosító munka: ismét megjelenik a proletariátus. A modern koldusok nagy többsége már közülük kerül ki.
A 19. és a 20. század fordulóján egy kiváló magyar novellista, Cholnoky Viktor így ír A senkik szigete című nagyszerű elbeszélésében: „Csakhogy még a senki is háromféle. Még a senkik között is ott van a nagy, a kiirthatatlan úr: a kaszt. Az egyik senki olyan, hogy sohasem volt valaki, és soha nem is lesz más, mint senki. […] A másik olyan senki, hogy valaha valaki volt, és abból lett senkivé. […] A harmadik senki végre az a senki, aki […] mindig senki volt, de egészen bizonyos, hogy lesz belőle valaki.”
Cholnoky leírása zseniális: az élet peremére sodródott emberek között ott vannak a teljességgel kilátástalan sorsúak, akik mindig a társadalom megtűrtjei voltak csupán, s nem is lesznek mások soha, ám ott vannak azok is, akik jobb módból csúsztak le, mindazonáltal a kiemelkedés, a fölemelkedés sem lehetetlen (míg a klasszikus koldus életét legfeljebb valami csoda változtathatta meg).
Az Osztrák-Magyar Monarchia – melynek jogelődje, a Habsburg Birodalom 1775-től szabályozta rendeletben a koldusok tevékenységét – 1879-ben megtiltotta az engedély nélküli könyöradomány-gyűjtést, a 16 éven aluli gyerekek koldulásra küldését, a koldusok csoportos fellépését, a nyomor és a betegség színlelését. Ez arra enged következtetni, hogy ebben az időben már megjelent az üzletszerű koldulás, magyarán: a koldusok bűnszervezete.
A II. világháború után két törvény szabályozta a koldulást: az egyik ezer forintig büntette, a másik a közveszélyes munkakerülés révén szankcionált. Ez utóbbit 1989-ben hatályon kívül helyezték.

II. A koldulás és annak kultúrája napjainkban

„Az emberek mintegy felét nagyon, további egyharmadát kismértékben zavarja a koldusok látványa. Különösen a nők és az értelmiségiek közérzetét rontja, ha jártukban-keltükben kéregetőkkel találkoznak – derül ki a Marketing Centrum Országos Piackutató Intézet tavalyi, a főváros, a megyeszékhelyek és néhány vidéki nagyváros felnőtt lakosságát reprezentáló közvélemény-kutatásából. A vizsgálat tanúsága szerint a polgároknak csak a kisebbik része, 41 százaléka gondolja úgy, hogy a koldusok visszaélnek az emberek segítőkészségével, és a legtöbben lelkiismeret-furdalást éreznek, ha nem adnak pénzt a hozzájuk fordulónak” – írta Dobszay János 1995-ben.
Az elmúlt 15 esztendő ezen vélhetően csak rontott. Attól tartok, azok aránya, akik úgy gondolják, hogy „a koldusok visszaélnek az emberek segítőkészségével, és a legtöbben lelkiismeretfurdalást éreznek, ha nem adnak pénzt a hozzájuk fordulónak”, jelentősen nőtt és a véleményt a sajátjukénak érzők a társadalom többségét teszik ki. A koldusok ellenséges közegben, közmegvetés tárgyaiként élik az életüket. És a társadalom nem tesz különbséget, holott markáns eltérések figyelhetők meg.

II. 1. Hajléktalanok

Ha koldusokról beszélünk az 1990 utáni Magyarországon (mert az 1945 és 1990 közötti időszakban ilyenekről nem beszélhettünk, jóllehet voltak koldusszerű életvitelt folytató emberek akkor is, noha csak elszigetelten és nem jellemzően) mindenekelőtt a hajléktalanokról kell említést tennünk.
A hajléktalanok első generációja, akik 1989–1990 körül váltak fedél nélkülivé, meghatározóan a felszámolt munkásszállásokról utcára került férfiak voltak. Közülük ma már kevesen élnek. A hajléktalanok mikrotársadalma azonban folyamatosan kapja az utánpótlást. „A családok, emberi sorsok tükrében állíthatjuk, hogy ma bárkiből lehet hajléktalan. Azokból persze könnyebben, akik különböző krízishelyzetekben valamiféle fogékonyságot, esendőséget mutatnak a megcsúszásra. Akadnak az életsorsban bevésett történetek, de nem ritka, hogy szenvedélybetegséggel, alkohollal, a családi körülmények kedvezőtlen alakulásával kapcsolatos a háttér elvesztése. Megjelent a lakásmaffia, a GYIVI-s fiatalok kisebb-nagyobb csoportja és megfigyelhetjük az idős emberek kisemmizését, lakásból való eltávolítását. A munkanélküliség, a szegénység, a társadalmi létezés összes negatív tényezője együttesen alakítja a hajléktalanhelyzetet falvainkban, városainkban.” A legnagyobb különbség a nyugati és a keleti típusú hajléktalanlét között, hogy míg nyugaton az esetek 70%-ában egyéni hibák okozzák az utcára kerülést, addig keleten hasonló arányban az egész (jogi, szociális és társadalmi) rendszer éppolyan hibás.
A hajléktalanok jelentős része kiegészítő tevékenységként (hiszen sokuknak van valamilyen szociális jövedelme vagy nyugdíja) mindig is folytatott koldulást – kéregetés, „lejmolás” formájában. A „lejmolás” célja elsősorban pénz, másodsorban cigaretta. Előbbi többnyire alkoholra kell, utóbbi felhasználása egyértelmű. Annak oka, hogy a hajléktalanok mindenekelőtt alkoholra „lejmolnak”, a nagyobb városokban (és a hajléktalanok túlnyomó többsége a nagyobb városokba húzódik) működő ingyen konyhákban keresendő: ételre nem kell költeniük. Abba nem szeretnék belemenni, hogy megvetendő, vagy sem a fedél nélkül maradtak alkoholizmusa. Pusztán arra kérném azokat, akik a hajléktalan-problémát „megoldják” a gyűlölködéssel és azt kérik számon ezeken az embereken, hogy nem dolgoznak; csak azt kérném ezektől az emberektől, gondolkozzanak el egy kicsit. Miként vállalhatnak valaki munkát lakcím nélkül? Ki adna munkát egy legyengült embernek, aki sem pihenni nem tud rendesen, ennél fogva a munkát sem képes odaadóan végezni, sem tisztálkodni? Hogyha erre az a válasz, hogy ez esetben a hajléktalan vállaljon feketén fizikai munkát (pl. kertásást, segédmunkát építkezéseken), hát erre reagálni sem érdemes. Ugyan mi motiválhatná ezeket az embereket efféle megerőltető és vajmi kevés haszonnal kecsegtető tevékenységekre? Hogy majd a kertásásból megkeresett havi 20 ezer forintból visszaküzdik magukat a társadalomba? Ugyan!
A hajléktalanok koldulásai, azaz „lejmolási” technikáira visszatérve kijelenthető, hogy azok siralmasak. A társadalomban meglevő, feléjük irányuló mély előítélet és masszív gyűlölet, valamint állandó ittasságuk miatt kevesen adnak nekik pénzt, a potenciális adakozók meggyőzése érdekében kifejtett erőfeszítéseik tehát nem túl sikeresek. Általában csak a szociálisan az átlagnál érzékenyebb, illetőleg a szokásost messze meghaladó empátiával rendelkező emberek nyúlnak a zsebükbe, és hagyják, hogy a hajléktalanok „lelejmolják” őket.

II. 2. A valódi koldusok

A hajléktalanok mellett jelen vannak a magyar nagyvárosok utcáin valódi koldusok is. Ezek egy részére többé-kevésbé igaz a klasszikus koldus leírása, másik hányaduk valamiféle szolgáltatást nyújt a koldulásért cserébe (bizonyos típusú utcazenészek), akadnak átmeneti koldusok, végül megjelentek a koldusmaffia által foglalkoztatott koldus-szakmunkások.

II. 2. 1. A néma kéregetők

Az utcák porában, aluljárókban, templomok előtt nem ritkán találkozni olyan férfiakkal és nőkkel, akik némán kuporognak, ám közben sapkát, kalapot, műanyag poharat helyeznek maguk mellé, várva az adományokat. Ezek az emberek igen nagy százalékban fogyatékosok, fogyatékosságukat (végtaghiány, testi deformitás) pedig közszemlére is teszik, ezzel próbálják megindítani a járókelőket. Megindítani, azaz meggyőzni: kizárólag a vizualitással, szótlanul. Néhányan, akiknek látható hibájuk nincs, kicsiny táblákra írják, hogy miért kényszerültek koldulásra. Jellemző, hogy a koldusok e típusa (mely számos jellegzetességében azonosítható a klasszikus koldussal) verbálisan nem kísérli meg a meggyőzést, nem szólítja meg az embereket, nem lép eléjük, hanem puszta jelenlétével, elesettségének, hátrányainak képi hangsúlyozásával próbál hatni.

II. 2. 2. A szolgáltatók

Különösen sétálóutcákon, frekventált helyeken találkozhatunk azokkal a koldusokkal, akik nem fogyatékosságukra hívják fel a figyelmet adományokra vágyván, hanem éppen ellenkezőleg: produkálják magukat. Énekesek, akik nem tudnak énekelni, zenélni képtelen zenészek, valamint jósnők, jövendőmondók tartoznak ebbe a csoportba.Előbbiek úgy tesznek, mintha utcazenészek volnának (egyik-másik bizonnyal még el is hiszi magáról), ám a hangjuk repedt fazékéhoz hasonlatos, hangszereikből kakofónia árad. Mégis számíthatnak némi bevételre: az emberek aprópénzzel jutalmazzák a szándékot, amellyel megkísérelnek megdolgozni az adományokért.
Utóbbiak módszere a leszólítás. Különösen nőkre és fiatal párokra vadásznak, a szebb jövőről szóló jóslatokért cserébe némi pénzt várnak el. Ez rafinált módszer, még az előzőnél is rafináltabb, hiszen olyan, mintha valóban szolgáltatást végeznének, ám ez természetesen csak a látszat.

II. 2. 3. Alkalmi és átmeneti koldusok

Gyakran találkozhat a városi ember olyanokkal, akik kórházi zárójelentéseket lobogtatva a hazautazáshoz szükséges busz- vagy vonatjegyre kérnek pénzt, vagy átmeneti nehézségekre hivatkozva ételt, hasonló alapvető szükségleti cikket szeretnének vásárolni a megszólított segítségével. Ez a legtöbb esetben persze csak taktika, ám néha valóban nem életvitelszerű koldulásról van szó, vagy ha arról is, a művelője még nem adta meg magát sorsának, még ki szeretne törni, még úgy érzi, csak ideig-óráig vergődik ebben a nehéz helyzetben.

II. 2. 4. A koldusmaffia

Világirodalmi példák garmadáját lehetne citálni, mindenekelőtt megint csak Dickens regényeit a koldusok hálózatairól, szervezeteinek meglétéről. Ehelyett egy tizenkét évvel ezelőtti újságcikkből idéznék: „A mai, abszurd helyzetet jól illusztrálja annak a Romániából érkezett bérkoldusnak a példája, akiről Bús Balázs, a magyarországi koldusvilág kutatója, a Fővárosi Önkormányzat szociális bizottsága szakértője számolt be a HVG-nek. A féllábú koldus a Deák téren kéregetett, majd amikor az őt kutatóként megkérdező szociális munkás, illetve társa szóba elegyedett vele, nyilvánvalóvá tette, hogy bár »felettesei« figyelik, segítséget szeretne kérni. Mint kiderült, az illetőt és több társát Romániából hozta át egy házaspár, akik kiterjedt hálózatot tartottak fönn olyan sánta, rokkant és mozgássérült emberek felkutatására, akiket Magyarországon eredményesen »koldultathatnak«. A Ioan keresztnévre hallgató kéregető is közéjük tartozott. Azzal csábították át, hogy a megkeresett pénzen osztoznak majd. A magyarul egy szót sem tudó Ioannak és sorstársainak az előre kijelölt helyeken kellett nap nap után koldulniuk, »gazdáik« időről időre ellenőrizték őket, s elvették az addig összegyűjtött pénzt. Cserébe csupán szegényes ellátást és alvási lehetőséget kaptak, de mivel csak a szállás és a »munkahelyük« közötti útvonalat ismerték, magyarul pedig egy szót sem beszéltek, nem tudtak hazautazni.”
Ilyen emberekkel bármikor találkozhatunk ma Magyarországon. A koldusmaffia létezik. Kizsákmányolt, rabszolgasorban tartott kéregetői a klasszikus koldusok módszereit, meggyőzési mintáit használják, nyilván, mert ezek a leghatásosabbak: az elesettséget mi sem bizonyítja jobban az átlagember szemében, mint a testi fogyatékosság.
De a helyzet talán még ennél is rosszabb. Ezt egy szegedi példával támasztanám alá. Évekkel ezelőtt kezdett koldulni a Belvárosban, elsősorban a Kárász utcán, a Széchenyi téren, a Klauzál téren, a Dugonics téren egy cigánylány. Testi hibája nem volt, élelemre kéregetett. Aztán egyik napról a másikra eltűnt, hogy fél év múlva újra visszatérjen – egyik alkarja nélkül. Természetesen nem kizárható, hogy balesetben veszítette el egyik karját, ám az eset fölöttébb gyanús, az tagadhatatlan. További fejlemény, hogy egy ideje már karon ülő gyermekével fokozza a meggyőző erejét.Összességében a koldulás kultúrája leginkább a szervezettség irányába mozdult el (azt ellenben semmiképpen nem állítanám, hogy „fejlődött”) az emberiség történelme során, ám már ezek a szervezett formák is meglehetősen korán kialakultak. Ugyanakkor a meggyőzés technikáit tekintve a módszerek alig változtak, a leghatékonyabbak pedig mind a mai napig a legősibb taktikák és technikák. A szervezett koldulás mellett hazánkban leginkább a hajléktalanok alkalmi kéregetése, „lejmolása” erős. Az összetett és mélyen gyökerező probléma megoldására javaslatot tenni nem feladata ennek a dolgozatnak – és meghaladja a szerző képességeit is.

(Ezredvég. 2013.)