Égittas gágogással
hasítottam levegőegek
csillogó hagymaburkát.
Lobbantottam főnixtollakra
csillagok kihunyó vízeséseit.
Ébredő, gyönyörű hajnalom!
Nektárpartjaidra értem,
felgöngyölöm hattyúvitorlám.
Elvetettem, s learattam
a tündöklő szeleket.

Kisdedszem kristálytavam,
hullámzó lazúrlankáim, ujjongjatok!
Legkisebb fiatok hazatért.
Ragyogj, kacagj, te villózó tópart!
Nappavilon szélörvény oszlopai,
homlokzat jádeborostyánja,
pillérek jázminfolyondárjai!

S ti tollászkodó egek dúcai:
fülembe mézzsoltárt búgjatok!
Bokámon égitestek balzsamával,
derekamon mennyei állatövekkel,
ím! édes évezredeket pihenhetek,
játszadozhatok vízköveimmel
súlytalan ércboltjaitok alatt,
idők hűs üvegmozaikján.

Lassan, boldogan
elhalkul dalom.
Színültig hordtam
fénylő lelkek magtárát,
csillagcsűrök lépcsős hegyeit.
Lenn és fenn egymásban
tündökölnek, az aratók hazatértek.
Egymásban szunnyad ma férfi s nő,
alkony s hajnalég,
méhben az aranygabonacsírák:
mézsugarú béke honol
égi s földi vizeken.