A zen-buddhizmusnak létezik egy igen hatékony technikája, gyanítom, Önök közül sokan hallottak róla már.
Szatori a módszer neve, s lényege, hogy a hirtelen megvilágosodáshoz valamely váratlan, irreális felvetésre adott illogikus reakció vezet.
Saját életemből példaként – noha a képtelenséget illetően (megengedően) fölhozhatnám annak túlnyomó egészét –
annyi fizikai, szellemi, lelki hangsúlyú irrealitásból a számomra egyik legjelentéktelenebb („legreálisabb”?) esetet szeretném most Önökkel megosztani.
Jó pár éve már, hogy egy kedves barátom felhívott, hogy egy régi épületkomplexum egyik sokemeletes szárnyából elköltözött az ottani könyvtár. S ahogy az már ilyenkor szokás, kimazsolázták az arra érdemes köteteket, viszont több százezer, ilyen-olyan nyelvű, szakterületű, világlátású (többnyire dialektikus materialista) átguberálható könyv a helyszínen maradt. Egyúttal közölte, reám számítana e nemes föladat elvégzésében, s „jussom” egy karitatív könyvadomány gerincét képezné majd.
Rábólintottam. A munka napról napra szépen haladt, hálás, zavartalan csöndben, egyedül, jóllehet, nem épp a legergonómikusabb körülmények között: képzeljenek el egy sztalkeri beton-vas-üveg épületet, irritáló neonvilágításban, szintenként vagy 6-10 kongó, vigasztalan szellemteremmel, amelyeknek padlóin elsőre riasztó nagyságú hegyekben állnak a kaotikus könyvhalmok. Rajtuk, bennük, a falakon, a belsőgépészeti kütyükön, beleken a felvert, majd leülepedett több évtizedes városi, kormos fekete por. (Aligha csodálhatóan, az utóbbi liturgiai következményei a harsány tüsszögések, a tízpercenként telifújt zsebkendők, s a napvégi megtisztító öröm: a feketevizes, kis Bencés tusoló-szertartások voltak.)
Ámde történt egyik pénteki hajnalon, ahogy épp szokásom szerint gondolataimba mélyedve a legfelső emeletre tartottam: valahol a félúton nagy kattanással elment az áram, vészjóslón nyekkent a lift. A könyvtárra még csendesebb csöndesség, szürkületi félhomály borult. Csak az utcáról beszüremlő messzi-messzi járműhangok, s a résnyi üvegablakon keresztül érkező vaksi, tompa fénynyaláb törte meg a doboznyi tér süket sötétségét. (Mellékes érdekességként említeném meg, olykor éneklő természetem dacára igencsak jóban vagyok a csönddel, ahogy naprajongásom ellenére a puha, nyári éjszakával, ámde annál inkább irritál a gépmoraj, s a farkasvak félhomály.)
Ám ha már így esett, türelemmel vártam a következő történést.
Az első óra a vu vej-várakozással, s a lehetőségek felmérésével telt. A központi portán nyilván nem tudják, valaki itt tartózkodik, energiakímélés miatt kapcsolták ki az áramot. De majd csak rádöbbennek, ahogy minden nap, ma is itt vagyok. Amennyiben mégsem, ugyan miképpen szabadulhatnék ki ideiglenes börtönömből? A vészjelző nem működik. Ám van egy szütyőm. Ha kenyér és víz nincs is benne, de egy mobil, egy bicska, és egy könyv igen. Zweigtől a Küzdelem a démonnal. Jó kis könyv, többször forgattam; olvashatnám.
Ha látnám a betűket.
Még aztán: valakit fölhívhatnék. Ha lenne rajta hívási egység (ami általában nincs, ez esetemben fényűzésnek számítana). Vészhívási, visszahívási funkcióról meg nemigen tudtam, úgy emlékszem, mintha nem is lett volna akkoriban.
Maradt a bicska.
A következő órában mobilfénynél azzal kezdtem meg a mozgó alkatrészek kibontását. Idővel be kellett lássam, nem jutok velük sokra, csak pár borítólemez hajlik, s a villamossági vezetékek belei ugranak ki kasztnijaikból, csüngnek olajos fürtjeikben reménytelen.
Jöjjön hát az egykedvű, de célrairányítva összpontosított, kitartó erő. Apró szünetekkel mintegy két órán át. Ököllel valami tate-tsuki féleség. Ha úgy hívják. Lábbal valami yoko-gueri. Átmeneti lakhelyem egyre cifrábban kezdett festeni. Elérkezett az ordítási szakasz: hátha meghallja az utcáról valaki. Falak mögül, városi forgalomban –
hamar felhagytam vele. Majd csak rádöbbennek, itt vagyok, s ha nem megyek haza, úgyis felhívnak. Ha addig nem merül le a telefon (már csak két vonalegységet látni). Na most mi legyen?
Az, ami mindig. Darabig elmélkedések a világi kontra lelki történésekről. No nem olyanokról, mint a modernizmus életprotézise, feltételes, hedonista lazasága, hogy egy dugó kihúzása és a nagy handabandának, a futószalagos bestialitás reklám-érzelgősségének annyi. Szókratész barlangja (egynemű szürkületben aligha lehet árnyjátékkal mulatni), az orfikusok börtöne (szóma-széma) önmagában szintúgy nem kielégítő. Kafka agyréménél meg mi se állhatna távolabb.
De akkor miről is?
Talán bizonyos rádöbbenésekről a lét eleven, örökfényű természetéről. Még inkább: magunk független, önfeledt átéltségéről.
A következő hét órán át hát szokás szerint dalokat és verseket írtam. Előbbieket hangosan, utóbbiakat némán, belül. Nagy-nagy örömmel születtek… egyből elengedtem őket. Nem rögzítettem később se közülük semmit. Kinek, minek.
Ha kell, amúgy is történik. Ha így, ha úgy, mindig volt, mindig lesz. Ha épp nem itt, az se baj. Sőt, megtisztelő. Változatlanul bensőséges, szabad. Kijjebb majd más, legközelebb.
Belül úgyis mindig szól.
Csak pillanatokra kellett abbahagynom. Délután négy-öt között, amikor megcsörrent a telefon. Kislányom szólt feleségemnek, hívjuk már föl apát! Még két telefon, egy barátomtól, egy a helyszínre siető műszerészektől. Aztán a csipcsip masina lemerült.
Valamikor este hét után egy remegő, rettenetesen izguló férfihang hasított a csendbe:
Attila, jól vagy?! Szólj hozzám! Mindjárt kiszabadítunk!!!
Meghatóan kedves, szeretnivaló –
de mire föl ez a nagy izgalom.
Amúgy nem ment könnyen. Jóféle szocreál páncélliftből, vasalt, áteresz zárszerkezetek mögül.
A segítő arc sápadtsága azonban megejtő volt. Először a kibújásnál, majd amikor meglátta a szétberhelt berendezést.
Ezek után pedig fütyörészve hazaballagtam, és letusoltam megint.
Kedves barátaim, mi lenne mindebből a tanulság?
Nos, az szemernyi sincs. A könyvekből nem lett adomány, csak újabb elraktározás, újabb feladat. A nap eltelt, abszolút ugyanúgy, mint a többi. A liftet vagy megjavították, vagy jól fizető hulladék lett belőle.
Az, aki benne volt, se változott. Ugyanabban a csöndben lakik.
Vannak, akik keresik, vannak, akiket ő keres.
Az utakon ugyanúgy zakatolnak a kocsik, fontoskodik a város,
idehaza ugyanúgy illatozik a kert, kövéredik a hold.
Ragyognak a csillagok; elválasztva a világosságot a sötétségtől.
„És látá Isten, hogy jó.”