Napsüket

Kaan Boşnak: Uzatma N’olursun 2

Megijedve a tükörtől az ablaknak fordult, ha be nem, legyen ki. Odakint valami mások vannak, nem ő, akkor talán béke. Nem gondolni a másokban levő énre, arra, hogy csak azt fogja látni, amit ő látni tud, vagyis ami kicsit ő, akkor meg igazából tükör van megint, és nézhet akármerre.

Aztán megint azok a dobozban felejtett képek, amiken igazából nem ő van, de azt mondják neki, ez ő, amikor ő nem. Nézhet a tükörbe meg akármerre, akkor sem azt látja, ami ő, csak valamit lát, ami látszik, aztán elégedjen meg a látás puszta tényével, hát elég sivár.

Azok a dobozban felejtett tükörképek, igen, amik csak egymásra hasonlítanak, másra nem, főleg őrá, aki nem kép, talán inkább fa, de már ebben sem biztos. Látott egy fát, meg egy másikat, és aztán még egy csomót, és most már nem tudja, mi a fa, így nehéz bármit.

Letette a cipőjét a fa koronájában egy vastag ágra, ahonnan nem esik le. Hátha a madarak belefészkelnek vagy valami, lenne abban legalább egy lépéselmaradásnyi szépség, de hát nem így, így nem. Túl direkt. És igazából csak ővele van baj, hogy nem akar cipőben járni.

A kertben ült, és nem tudta megmondani, minek gondolja magát. Egy tükörképnek, fényképnek, fának vagy, vagy hogy megint nem gondol magáról semmit, meg nincs is, minek ez az egész, például, hogy öltözködjön, kit érdekel.

Az árnyéka az ő volt, vagy hogy ő volt az árnyék, de az árnyékok nem hordanak ruhát, meg semmit, nem esznek és nem isznak, nem lélegeznek, legfeljebb fáznak, vagy csak ő fázik, amikor árnyék. Árnyék vagyok. Ezt addig tudta gondolni, amíg megijedtek a tükörképétől.

Hosszan felépített összetehetetlen mondatok, szavak, most mi lesz, beszélni sem sikerül, mondjuk ha fa, nem is kell, vagy hát nem úgy. És akkor fa, és úgy beszél, de a szülei azt nem értik és bántják, így kell biztos, ami elérhetetlen, össze kell szaggatni meg tépni.

Tetszett neki, hogy most épp fa, csak az nem, hogy senki sem tudja őt annak látni, ami, vagy amire inkább hasonlít, ehelyett képeket mutogatnak, nézd. Nézd, én nem vagyok kép. Vagy nem így, nem ilyen. És a képeken azok az emberek, akikről tudja, nem ismerik.

Mire jó ez, mire. Belefeküdni egy bokor alatti fűsírásba. Kicsit hazatérés, de csak a sírás miatt, mert mindenben ott sorakoznak a könnyek halkan. Amikor a házból kimenekült, a ház elől, amikor megtalálta a fákat, meg hogy nekik is van árnyékuk, az is fa, csak fekete.

A tükör is fekete, amikor éjszaka van, akkor a leginkább. A képek is, meg minden, főleg azok a szájak, a kiáltozók, amik úgy hívják, hogy elküldik, úgy csitítják, hogy ráüvöltenek. Ő is üvölt, csak belül és némán, üvölt a madár, a madárban a csöndje.

Abban a furcsa kis kő alakú elhallgatásban, amiben találta magát, amiben mindig őrá találnak, amikor nem keresik. Hallgatta a napsütést, milyen hangja van és azt miért nem hallja senki, ő meg mit csinál, már megint mit.

Keresi a napsugarat, de mindenütt tenyerekkel felhőzik a szemet, önmaguknak és egymásnak takarják, neki.

2015. 08. 04. 12: 26: 54

 

 

(Illusztráció: ChaoticatCreations)

Vélemény, hozzászólás?