Hegyi Botos Attila összes bejegyzése

A szerzőre vonatkozó leglényegesebb információk bármelyik könyvéből, énekéből, alkotásából közvetlenül elérhetők.

Én, a kő

 

Μάρμαρος*

Látod, szerelmem,
a csontig mart gerincet?
Ammoniták kristályvázát,
rózsák közt a házhoz
felfutó grádicsét?
Koptatott fokait,
hogy válok siető
lépted alatt mind
semmibben ragyogóbbá?
Ez a fény csillant fel
szentélyek szobrain.
Csiszolt formákon,
ajkak árnyas szegletén.
Túl remények, imák
kőre lehelt csókjain.
Ez az átszüremlő mosoly –
és ez a hallgatás.
Hegyeké. Csillagoké.
Fordíts ki, mélybe
döntött oltárt.
Tiporj rám, kedves,
hallgatok, akár a sír.
Virággal már koszorúztál,
ma ugyancsak ünneped leszek.
Illendő tükre, pillére
e röpke kis napnak:
csillogó arcomon
átfutó lábadé.

 

* mármárosz → márvány → “fénylőkő”

(Illusztráció: Apolló-töredék)

Téli Napkelet Hesperidái

 

(az ébredő Eurüdikéhez)

Lassuló
lélegzettel visszahúzódtak –
elvermeltek aranyhalai
a nyárnak. Déli tűzfal alatt
a padon, szüreti kosárban
napkeleti lombok kámeája,
télelő hamvas datolyaszilvája,
koreai gámok duzzadt
aranyalmája ragyog.
Földre hajló gímpáfrányok között,
dérezüst csípőin ringva közeleg
a narancsködű reggel. Jön, jön
kert alatt az égen. Jön, jön,
mint a gyöngy, törtfehéren.
Homlokán arák tiarája,
mélyzöld levéltenyerek,
árnyak aráliája –
téli hajnallal pattant
mézvirágfürtjei.

 

(Illusztráció: Auguste Rodin)

A kiűzetés

 

És csak állnak
egymással szemben.
Bő szavakkal a kimagyarázás,
egyre szótlanabbul a csoda.
S ahogy mozgásba hozza a kar,
az arc, a nyelv megannyi színezetét,
mint elhaló fügefalevelet,
ejti, pergeti sorra
verdeső szemérméről a szél.
Körül a kert, a vad s szelíd
a földig ereszti vajúdó lombjait.
Lopózó pírján égő gyümölcsök,
felgyúló esti, hideg szikrák
a láthatár pallosai.
Emeld föl fejed.
Ideje megnéznünk a termést.
Sétálnunk egyet, fiam.

 

(Illusztráció: Domenico Ghirlandaio: Ritratto di vecchio con nipote)

A TEREMTÉS KÖNYVEI (orfikus fragmentumok)

 

Vannak idők és helyek,
mikor Ég és Föld leányát
életre már csak egy könyv
halott rajzai és betűi kelthetik.

Vannak idők és helyek,
melyekben az élet: élet.
Írásjeleket egyedül
sírkamrák falára ró.

Vannak idők és helyek,
ahonnan menekül.
Élettől az élet,
könyvtől a könyv.
Van, hogy egymáshoz,
van, hogy egymástól.
Van a nem megy. Az el innen.
A semmikor, a semmilyen.
Van a Görbe. A sehogy.

És vannak idők és helyek,
melyektől egyetlen könyvbe
zsugorodik össze
a méltósággal élhető való.
Van, hogy könyv az élet
és élet a könyv.

Vannak sorok,
egyszerre színekkel nyűgözők és
áttetszőségükben felfoghatatlanok.
És vannak kötések, pántok,
amint az univerzum tengelye,
mozdíthatatlanok.
Súlyosak, akár kiforgó
ólomüveg-ablakaik.

Van, ahol összeér.
A szólító és a szólított,
hívó fuvallat, hívó csengő,
tett és a szó.

Van a kinyílás.

Van a kitekintő, az elmozduló,
a lélegző. Van a szabadság.
Van az üveghegyen innen és túl.
Vannak a visszanéző kerti fák
és van a távolodva érkező út.
Van, ahol Isten sétál.
Annyira isten,
amennyire sétál.
Annyira lélek,
amennyire vándorol.
Időz. Helyesel. Oszt.

Van, aki.
Se nem gyermek, se nem öreg,
se nem férfi, se nem nő.
Tekintete Keraunosz tekintete,
teste Próteuszé.
És vannak a mérgező indák,
örök erek,
melyekkel angyaltrombitát fúj,
héricsszirmot pattant,
halikrát, delfin szemhéját,
medúza tekintetét.
Gyermekkor csillagmilliárd arcát.
Mégsem mozdul.

Vannak idők és helyek,
ahonnan elölről kezdődnek a könyvek.
Ég és föld, tenger és nád, sárkány és láng.
Tűzszakáll fiú.

A csodán kívül nincs valóság.
Csak újabb hazugságok, ahol

vannak, akik élnek,
noha holtnak hiszik őket.
És vannak, akik élnek,
bár mind halott.

 

(Illusztráció: Derveni papyrus)

In illo tempore

Jöttem, honnan annyi
költői nevére
egyedül a nyíló ég emlékezik.
Reménytelen szerelem
naphasadtával,
örökkön érkezem.
Bölcsők dalain tűnődöm.
Dúdoló halhatatlanjait
hűs hajnalálmában őrzi
e percen is a feledő
gyermeki történelem.
Messzi hangokat csendítek
oly láthatatlanul,
ahogy a lombok lélegzete,
éltető, érinthetetlen levegő.
Illatos igéim,
ahogy születnek,
illannak a széllel,
honnan s hová
az álmodó, névtelen idő.
Piruló szirmokkal nézlek.
Élek. Lélegzek. Emlékezem.

Megjelent itt: Hegyi Botos Attila, In illo tempore, Cédrus Művészeti Alapítvány, Bp., 2018.

Odaát

Dúdoljak bár
a kútból föltekintő csillagok,
a nyári kerten remegő levegő,
a lassulva forgó vízcseppek,
élők és holtak, földiek s égiek nyelvein,
hogy meghallgass, aligha kérhetem:
hullámzó fényeimbe feledkezetten
feled a folyvást születő idő,
amiképpen imbolygó magad is,
hogy magatudatlan, kimondatlan folytatódj,
emelkedj bennem,  ahogy a tenger, a kövek, a fák,
egy, a földből újra és újra kizuhanó hold,
vagy épp a kráterre felsétáló nap,
az a szemközti, az az örökkön elérhetetlen ház,
feledhetetlen, idilli együttállásunk,
egy mindig egyetlen pillanatra
összeálló csillagmiriád,
mielőtt meghasadnék benned
az angyaltrombiták mérgező illatával,
mielőtt bíborszárnyú reggeleddel
énekelni nem kezded még ismeretlen,
halálosan gyönyörű dallamunk.

(Illusztráció: A Hattyú és a Lant csillagkép)