Vannak idők és helyek,
mikor Ég és Föld leányát
életre már csak egy könyv
halott rajzai és betűi kelthetik.

Vannak idők és helyek,
melyekben az élet: élet.
Írásjeleket egyedül
sírkamrák falára ró.

Vannak idők és helyek,
ahonnan menekül.
Élettől az élet,
könyvtől a könyv.
Van, hogy egymáshoz,
van, hogy egymástól.
Van a nem megy. Az el innen.
A semmikor, a semmilyen.
Van a Görbe. A sehogy.

És vannak idők és helyek,
melyektől egyetlen könyvbe
zsugorodik össze
a méltósággal élhető való.
Van, hogy könyv az élet
és élet a könyv.

Vannak sorok,
egyszerre színekkel nyűgözők és
áttetszőségükben felfoghatatlanok.
És vannak kötések, pántok,
amint az univerzum tengelye,
mozdíthatatlanok.
Súlyosak, akár kiforgó
ólomüveg-ablakaik.

Van, ahol összeér.
A szólító és a szólított,
hívó fuvallat, hívó csengő,
tett és a szó.

Van a kinyílás.

Van a kitekintő, az elmozduló,
a lélegző. Van a szabadság.
Van az üveghegyen innen és túl.
Vannak a visszanéző kerti fák
és van a távolodva érkező út.
Van, ahol Isten sétál.
Annyira isten,
amennyire sétál.
Annyira lélek,
amennyire vándorol.
Időz. Helyesel. Oszt.

Van, aki.
Se nem gyermek, se nem öreg,
se nem férfi, se nem nő.
Tekintete Keraunosz tekintete,
teste Próteuszé.
És vannak a mérgező indák,
örök erek,
melyekkel angyaltrombitát fúj,
héricsszirmot pattant,
halikrát, delfin szemhéját,
medúza tekintetét.
Gyermekkor csillagmilliárd arcát.
Mégsem mozdul.

Vannak idők és helyek,
ahonnan elölről kezdődnek a könyvek.
Ég és föld, tenger és nád, sárkány és láng.
Tűzszakáll fiú.

A csodán kívül nincs valóság.
Csak újabb hazugságok, ahol

vannak, akik élnek,
noha holtnak hiszik őket.
És vannak, akik élnek,
bár mind halott.

 

(Illusztráció: Derveni papyrus)