Január közepe óta árválkodik szomorúan egy – harmadik nekifutásra – fél esztendeig 13 ülésben felvett és leírt életútinterjú még végigmunkálkodásra váró alapváltozata. A végén kérdéseket kaptam, fejtsem ki válaszom írásban. Most megtettem. Most tettem meg. A szöveget megspékeltem pár – a kötetben jobbára hosszabban elmesélt – életrajzi momentummal.
Átnyújtanám. Előlegként?

A KÉRDEZŐ: TUKÁCS ORSOLYA

Említetted, hogy az elismeréseknél fontosabb volt számodra, hogy másokat segíts. Mit jelent ez számodra?

Nem kiókumlált, felépített magatartás, természetesen. Magamtól értetődik. Bennem van. Örököltem? Erre neveltek, erre láttam példát? Az utóbbira a családban – igen. De – akaratlan velemjáró, szeretem, ha tehetem, örömforrás. Nemegyszer a magam „kárára”, nem baj. Többször tudatosan vagy önkéntelen vissza is háramlik rám az akár köszönetlen, sőt észrevétlen segítség. Figyelmesség is, jóérzéssel tölt el. Éltet, velem él.

Hogyan lehet megbékélni azzal, ha az ember tudja, hogy a munkája sokszor láthatatlan marad, nincs feltüntetve a neve?

Ó, kecses tapasztalat és gyakorlat. Ha az embert nem a dicsfény vonzza, hanem a jól végzett munka alázata, (jóformán) észre se veszi, hogy észre se veszik. A fordításnál, fájdalom, ez általános. A műben gyönyörködő olvasó nem tudatosítja, hogy amit olvas magyarul, az valakinek az érdeme, sokszor nagy munkája. A jó, hű fordításokról szólok. Nekem többször is megadatott, hogy fontos műtolmácsolásomról Göncz Árpád írt kritikát az ÉS-ben, rendre erősen méltatva a fordítói érdemeket is. Igen, maga is volt fordító, ismeri, tudja a…
Más típusú sok munkálkodásom láthatatlan nem lehetett, de kürtölve a tett és aki mögötte van, nos, az haloványan se volt jellemző. Igazgatói öt évem Szófiában híresen fogadott eredményei idehaza ismeretlenek voltak, azok, érthetően, mindmáig. Van, aki ügyel tettei nagydobolására, létezik igen-igen az ilyen ember. Magam nem ismertem se a kürtöt, se a dobot. Igaz ez egyáltalán teljes bolgarista szolgálatomra. Így is jól van.
Nem ismerem a két messzehangzó hangszert kiadó- és lapvezető szerepemben se. Itthon.

Mit tanított neked a fordítás nemcsak nyelvekről, hanem emberekről, kultúrákról és önmagadról?

Konok odafigyelést, elmélyülést, létezhető azonosulást, nagy háttérmunkát. A műfordítás technikai lényegében a nyelv otthonteremtő szolgálata. Úgy ültetni át, hogy honosként érezze magát – az én esetemben a bolgár a magyarban. És „nem baj”, ha van – bolgár íz magyar ízesülése. Széles – nyelvi – skálán kell tudni játszani, az eredeti szöveg árnyalatainak, újdonságainak újrateremtése a felhőtlenül gazdag magyar nyelvben… már csak tisztesség kérdése.
Bizonyára önkéntelen támaszom volt, hogy a két nyelvvel több szinten is foglalkoztam: összevető nyelvészeti kandidátusi disszertáció (a bolgár és a magyar ige; bolgár nyelven); Bolgár-magyar társalgási szótár; Bolgár nyelvkönyv magyarok számára; bolgár-magyar igeszótár (befejezetlen). És tanítani nyelvünket bolgároknak. És a merészkedés: bolgárul kezdeni versbe.
A bolgár szerzők fordítása – XVIII. századi szerzetestől nyelvbűvölő-bontó barátig más-más felkészültséget, egyszersmind személyes gazdagodást jelent.
Igazi helyzetekben a hiteles műfordítás – a legjobb esetekben – kettősen alapoz és eredményez: hogy érvényes műátadás szülessék, az interpretáló előbb ismerkedik egy jót a szerzőről és a műháttérről, hogy eljusson a bolgár alkotó művének kultúrába és önnönségébe ágyazott egységéhez, innen pedig magyar megszólaltatásához. Eközben maga is gyarapodik, színesül, érthetően. A mondottak értékerősítő, időtálló – leginkább prózai – művek tolmácsolására értendőek.

Vannak olyan művek, amelyek révén egy-egy ország világa jobban kitárul az ember előtt?

Bolgárország világa. Gyakorlatomban voltak ilyenek számosan. „Megoldásuk” épített, örömteljessé gazdagított.
Például amikor a XIX. századi bolgár irodalomból fordítottam egy válogatáskötetet, amelyben tizenkét olyan prózaíró szerepelt, akiknek a nyelve legtöbbjüknél – más-más módon – volt egyéni (turcizmussal dús, egyházi szláv vagy görög nyelvi hatással teli, rodopei vagy más tájegység nyelvjárásában íródott…), a bolgár irodalmi nyelv csak később „állt össze” – nos, a fordító óhatatlanul tanult e kifejezésbeli sokszínűségből. A nyelv állapota számára önmagában is történelmi dokumentum volt. Izgalmasabb kérdés az, hogy miként ad vissza a becsületes műtolmácsoló másfél évszázaddal korábbi annyiféle „kialakulatlan” írmódot? Imitálva a korabeli magyar szerzők stílusát? Semmiképp! De erről máshol, máskor.
Amikor az Antikrisztust fordítottam, meg kellett ismerkednem a bolgár történelem XIV–XV. század környéki erős eretnek mozgalmával, a bogumilizmussal. Itt már a szövegből is kirajzolódott egy sajátos világlátás, egy vallási–szellemi háttér, amely nélkül a mű egyszerűen nem lett volna érthető, visszaadható. Hanem a nyelv! A kortárs szerző XIV. századi történetet dúsít mesterien nyelvi „akkorizmusokkal”. És a magyar stílustolmács? Erről se itt. Remek leckék.
Amikor pedig a bolgárok Bibliájának mondott Egy nemzet mámorát magyarítottam „átszellemülten”, igen mélyen bele kellett helyezkednem egy meghatározóan kiemelkedő történelmi sorshelyzetbe. Az 1876-os áprilisi felkelés történetét élte végig újra a szerző, aki juhászból lett a „halálra ítélt” lázadás egyik vezetője, később az új hatalom minisztere. Ezer oldalon keresztül belülről és hömpölygőn „dadogó” mondatokban beszélte el annak a mintegy százharminc napnak a történetét. Ez már nemcsak irodalom, hanem történelmi tapasztalat, személyes átéltség. Számomra ugyanúgy. A bővérű és parttalan mesélést hűen visszaadni a dialektizmusok megalkuvásos magyar megfeleltetése mellett – szintaktikai síkon lehetett, így tudtam.

Van-e olyan érzésed, hogy egy másik országban – például Bulgáriában – „jobban önmagad” lehetnél?

Nincs. E két országon kívül nem is létezik, létezhet semmilyen ezirányú „érzésem”. Bulgáriában jobban önmagam nem is lehetnék. Országos elismertség, ennyi év távolából is (2009-ben jöttem haza végleg különböző minőségben összességében húsz évnyi ott-munkálkodás után). Mindamellett a kezdetekben pazar családi együttlét, Eszter Bojána lányom ott született a földrengéskor; bejárhattam az ország – sokszor mások számára alig-tudott – zegét-zugát, tanítványok sokasága 4 + 5 éven át, íróbarátságok sora, aspiránsi bezárkózás három évre, az intézeti igazgató „megdicsőülése”, az a több mint száz magyarországi vendég, akik mindegyike Bulgária-barátként tért haza, bolgár költőségem „ünneplése”, viharosan erős kandidátusi védésem, a tucatnyi elismerés: kitüntetés, 2002-től Gálja, kedvesem (négy éve meghalt), fia s lánya tinédzseri nevelése – Johanna, „fogadott lányom” s gyönyörű családja.
Vagy Ausztria?, mert ott születtem (menekülttáborban), de onnan, mikor háromhetes koromban a tábor kapui kinyíltak, szüleim az első kicsi szerelvénnyel hazaindultak. Nem nyugatra.
Kétszáz esztendősek föl a gének nyugatról. Voltak Schallok, / voltam Sal, / kétszáz éve vagyok magyar / nagyon. / Engedtessék. A múlt évezredben fogalmaztam egy versemben így.

Mit jelent számodra az, hogy valahol igazán otthon vagy?

Szoktam barátaimmal így dévánkozni: hogy elemedben légy bizton, legyél otthonos, azt kívánom… Ha elememben vagyok, számomra is az az igazi. Ott állok helyt. A természetes közeg számomra, épp amióta elkötelezettje lettem életem két nagy vállalásának – a lüktető munka. Ne hangozzék furának vagy kevélynek ez az állítás. Egymást lüktetjük. Nem tudhatom, neki én otthona vagyok-e – mindenesetre bennem megértő cinkosára találhat –, én bizonyosan jó társaságnak tudom és otthonosan birtokolom.
Ha pedig otthonhelyről essék szó, nos, huszonnégy éve egy „megszentelt” kies zug a román határhoz közeli Sabla, a Tuzlata, ez a fekete-tengeri madárvárta, iszap- és lápvilág, a csupaüveg ház a löszfal peremén. Alattad a tengervégtelen, előtted a vonuló madárrajok – szeptemberben. Néha delfinpár. Töltekezés derék időre. S nem egyedül.

Hogy lehet két kultúrához és közben önmagadhoz is hűnek maradni?

A természetes egybeforrottság tudatlan és tudott harmóniájában. Ötvözet ez már, örök együttlét: a bolgár, a magyar kultúra és szondigyörgy. Ajándéka életemnek. Mintha 27 éves koromig nem is éltem volna? Előtte a hosszú egyetemista lét (levelező, nappali, levelező), benne a felejthetetlen Eötvös Collégiumbéli két esztendő, benne a könyvtár szakon a szigorlat, mely a továbbiakban ugyancsak meghatározó lett, ugyanígy a könyvtár-bolgár szakváltás, döntőnek bizonyult részképzés Szófiában, onnan Veliko Tirnovóban, előtte autóstoppos hívatlan vendégként a szófiai nyári egyetemen, majd magyar-bolgár diploma, tudtommal máig ilyen párosítással senki nem rendelkezik. Megadatott, megadattam.
Elrendeltetett. A diploma után azonnal négy évig lektor Szófiában – friss családdal: kétéves fiammal, ott született lányommal. Alea iacta est. Hogyan ne lehettem hű ilyen együttállások remek egyedüliségében? Magamhoz s a két kultúrához.

Említed az érzékenységedet: ezt inkább tehernek vagy ajándéknak érzed?

Ajándék. Nem tudhatom magam elképzelni nélküle. Az alapjában nem-tárulkozó lényem érzészáloga. Nemesebbnek hiszem magam vele s általa. Életigenlőnek. A megélés mélysége, vélem, meghatározóbb és cselekedni ösztökél. Megértésből fakadó segítő cselekedetre. Március 15-én születtem, a háború legvégén. Talán innen (is) fakad. Halak. Érzékeny idő és helyszín – 1946-ban.
Az érzékenység fordítói munkámban is – érték.
Nem tagadom, örülök neki, éveim teltén egyre szentimentálisabban az egerek pártján vagyok: itatom őket. Törik a mécses, hol kúszik a lobogó és árad a himnusz.

Hogyan tanultál meg együtt élni ezzel az érzékenységgel?

Tanultam… nem tanultam. A gimnáziumban még jó tanuló voltam, az egyetemen már nem. Azt hiszem – jól taníthattam. Hisz elememben lehettem: bolgároknak kellett felfednem a magyar nyelv hazai egyetemen alig tanított titkait. Rá kellett ébrednem ezekre a rejtelmekre. Gazdagság! Pazar!
Nem tanultam együtt élni az érzékenységgel, mely bennem volt születésemtől, én magam voltam az érzékenység, inkább az nevelt, pallérozott és edzett engem.

Milyen helyzetekben volt a legnehezebb megőrizni a belső egyensúlyodat?

Jó, bevallok néhányat.
Ez az egyensúly igen töredezett volt gyerekségemben: amíg édesapám éveken át Inota alapjait kubikolta sztahanovistaként, s ritkán tudott Pécsre hazajárni, anyám csalta, engem teljesen elhanyagolt, a szomszédok adtak enni, s enyhén írtam le a képet. Hatéves korom után második „édesanyám” már formálta életem – szelíden. Példaédesapám, a ludovikás főhadnagy nyugdíjáig a legkeményebb fizikai munkákat végezte, fia is ikszes, a gimnáziumba jutásig szenvedte, belső egyensúlya nem lehetett karakán. 1963-ban eltörölték a származási jegyeket; a fiú akkor a pécsi híres Nagy Lajos gimnázium harmadikosaként az első – országosan nagysikerű – televíziós tudásvetélkedőn, ahol a gimnázium mind a négy tantárgyi versengésben képernyős diákot adott, a fiú földrajzból előbb megverte Szalóky Palit, utána alulmaradt Lipovecz Ivánnal szemben. Harmadik lett. De nem gondolt egyetemre, ahol földrajzból nem kellett felvételeznie, nem jelentkezett pszichológiára se, pedig addig konok elhatározása volt, hogy oda akar bejutni, hogy megértse-feldolgozza gyermekkori traumáját. Nem volt esélye bekerülni, elment uránbányásznak.
2004 augusztusában véget ért az igazgatói öt év, szeptembertől a szófiai Ohridai Szent Kelemen Egyetem magyar szakának vendégdocense. Megnyerte a pályázatot, a feltételeknek többszörösen megfelelő egyetlen jelentkező volt. A Balassi Intézet őt jól ismerő döntnökei barátsággal gratuláltak neki. Némi vártatva új értesítés érkezik: időközben hozzájuk eljutó dokumentumok alapján visszavonják kinevezésem: erkölcsileg alkalmatlan vagyok… Szófiában híre szalad. Hogy nem szondigyörgy az új vendégtanár. Értetlenség. Hallom vissza, mondják. Ég az elszámolás-átadás dandárja az intézetben, „nem tudok” foglalkozni a… S akkor megjelenik irodámban egy alig ismertem munkatársa a kereskedelmi kirendeltségnek. Liána Petrova. „Szondi úr, ez így nem mehet”. Karon fog, elvisz a dékánhoz, elkezdik felgöngyölíteni a hátteret. Ádáz klikk becstelen áldokumentum-gyártása. Valakiért. Nem szeretnék többet itt megosztani. Ha nem így alakul, feljelentésemre bírósági ügy lett volna belőle. Lassan-lassan – később – sorra lepleződnek le a súlyos bűnlépések. A bolgár értelmiség színe-virága levelet írt Magyar Bálint oktatási miniszternek (nem tudtam róla). Ő bocsátott évenkénti próbaidőkre… Megalázó. Lelki egyensúlyom botlott, emberek hozták helyre.

Van-e olyan döntésed, amelynek a következményeit ma is hordozod?

Mindegyik összeadódik. Döntéseink következményei adják össze életünket. Egyfelől. Alapvetően így kell, hogy valós legyen. A döntésvéletlenek is meghatároznak. A tudatos határozások olykor akár „szeszélyt” is rejthetnek. Életemben rám kényszerített döntésre nem emlékszem. Kényszerdöntésre – igen. Óhatatlan. De mindig oka kellett hogy legyen – leginkább másért, más valaki(k)ért alkudtam meg. Magam miatt akkor se, ha hátrányt szenvedtem. Ezek a nemesen hangzó mondatok a jelentős, a fontosféle helyzetekre érvényesek, a csip-csupfajták esetében lehetett kivétel, igen.
Ilyen értelemben ma a döntéseim summájaként leledzem. Hinni szeretném, hogy a leledzésnél tudatosabb formában – lépéseim, tetteim összessége egyéniséggé is tett, így élek. Létezem, fejem lehajtani nemigen kellett.
Döntéseim következményeként – vagyok. És magamat nem lazsnakolom hamis tettekért.
Nem túl megbocsátó ez a kép magammagamról? Lehet. De akik ismernek, tudják: két mondat határoz meg szüntelen és mióta: „bocsánatot kérek”, „köszönöm”.
Ha ki kell emelnem mégis meghatározó döntéseket, akkor kettőt magától értetődőn mondhatok: fölvettem a bolgár szakot; 1994-ben elszegődtem a POLISZ, az irodalmi lap szerkesztőségébe. Pár kisebb, de erősítő döntésem: uránbányász voltam, elfogadtam az első fordítói felkérést (Antikrisztus), 1988-ban először léptem be pártba (MDF), 1990-ben „kérlelésre” se álltam kötélnek, hogy Bulgáriába menjek nagykövetnek, de 1999-ben a szófiai kulturális igazgatói (diplomata) posztot már elfogadtam, fiammal dolgozhattam a múlt ezred végétől 2016-ig, 2003-ban megvettem a Naputat, megalapítottam a Napkutat és a Cédrus Művészeti Alapítványt. Említhetném még az Európa Kiadó szerkesztői meghívását, az MTA-aspirantúrát Szófiában, 1988-1990: szerepem a magyar és a bolgár ellenzék között. Veszem észre – sose gondolkodtam el döntéseimről eddig – lám, szinte kivétel nélkül… munkával kapcsolatosak.

Mit tanácsolnál a fiatal önmagadnak? És mitől intenéd óva?

Az önmérséklet bizalma, az érzékenység birtoklása, a célratartás konoksága, az elmélyedés ereje, a kitartás megélése – minél elszántabban tudassad magadban: óvjad, építsed, pallérozd magadban, jótét ifjú cimbora.
Ne hamarkodjál, ne hivalkodjál, ne alkudjál meg, ha teheted , hékám.

Mit tanultál meg leginkább a kudarcaidból?

A kudarc számvetésre tanít, értelmes dacra szorít. Megkísérli az ember megfejteni a honnant, hogy a „hogyantovábbra” így-úgy rátaláljon.
Be kell vallanom, nemigen szoktam elemzésre, visszatekintésre, tanulságok kikovácsolására – megállni; hagyom, hogy a szünetlen cselekvéslendület sodorjon magával, rá hagyatkozom… kivételt ez alól jobban az Országos Idegennyelvű Könyvtárban ténylegesen ott töltött esztendők napjai jelentettek. Az ötven évből – ennyi, nem is kevés voltaképp.

Hogyan fogalmaznád meg egy mondatban a legfontosabb élettapasztalatod?

Örömmel végezd, örömmel add tovább, hogy továbbörömüljön – mindigderűvel.

Mi az, amit leginkább szeretnél, ha tovább élne abból, amit csináltál?

Ha örömet szereztem, az az öröm másokból tovább sarjad. Gyökerezik szerte.
Amit Bulgáriában végeztem – hazámért is –, az már serkentő faktum és sokakban maradandó jóérzés.
Amit itthon alkothattam a bolgár kultúráért – termékenyít, továbbművelésre indít.
222 tematikus számával s mellékleteivel a Napút életbüszkeségem: egyedisége mély kutatásra méltó, (ösztöndíjjal) serkenteném is a professzionális munkát. A Napkút Kiadó és Cédrus Művészeti Alapítvány sok-sok száz könyve bárha olvasmány lehetne az „új világban” is. A Napút Online tíz éve a friss szerelem, ameddig éltethetem kiváló csapatommal 57 rovatát a mindennapi két új anyaggal… ha folytatódhatna utánam is. A Napút-közösség, higgyem azt: a Napút-szellem nem lehet, hogy ne éljen tovább.
Ahol nevelhettem, tudásommal megtettem, kudarcot gyermekeimnél szenvedtem.
Tudatosan fogalmaztam a fentieket így: tudom, hogy nem önvállam veregetem büszkén, hanem alapokat rakhattam le. Bárcsak erősnek bizonyulnának.

Ha egyetlen gondolatot hagyhatnál az utókorra, mi lenne az?

Tántoríthatatlanul magyarként. Józanul, büszkén, gyarapítóan.

Mit gondolsz, mi az értelmiségi ember felelőssége ma?

Hogy ne élje meg magát kivagyi értelmiségiként, hanem „rendelt” helyén szerényen tegye dolgát tudása és műveltsége szerint – tudatosan, segítően, példát adóan: HASZNOSAN. Magyarországon – önmagára bizton s hittel ébredt magyarként.