– Hol a papa?
– Elment a valagba.
– Az merre van?
– Toronyiránt arra. – A Mama a parkon túlra bök, mintegy int jobb kézzel, könyveket
egyensúlyozón. Másik kezébe’ a magamé szorong melegen.
– … ha meg arra konspílok, hogy Arthur Shawcrossnak, aki éppencsak legyilkolt, valami
undormányos szerrel, ne tudd meg, egy tucatnál több reménybeli remekbe szabott kültéri női
szerzést… – A Mama a szomszéd Ottóbának gesztikulál, amire valahogy minden únos
alkalommal figyelmes leszek, nem tehetek egyebet, a Mama agya baja jobbára derületes.
Amit közöl, ha képes vagyok kipépelni, akkor meg épületes emeletes tortaszerű.
– Az mics’da, Mama? – Húzgom a szemöldököm, ahogy máskor meg ő teszi.
– … megint félbe tépsz, sebre baj… Tanulj hát. A kültéri olyas lányka, aki örömös… mer’ van
munkája. Adóigazolványa… negatív hívtesztje gyakornak sokasával.
– Miér’ nem mondod egyenesen, hogy a néni szimpla szóval kurva.
– … mingyá a szájadra csapok egyet, te gyerek, fene a szókészleted; ki szájából vettes má’ el?
– A papa mondta, mikor éppen pipagőzbe’ volt.
– Az a szatír lekurvázott? – Itt már habos-dagályi, szivacsos. Komplett mosatlan szennyesre
való.
– … és ki a fészek az a Shawcross? – böki meg Ottóbá a Mamát. Nem kellene pucoválni a
pikkelyeit, sokas az, de sose elég.
– Kussolsz! Ideológiai vitát folytatok a fiammal! Értelmes vagyok? (- Sose voltál.) – Lejjebb
ereszt lyukas légzsák módjával, lejjebb is ereszkedik – Mint esőbe’ az ernyőt, nyisd ki a
füled, peckeld fel szemed magházát, s légy figyelmes, jobb móddal, mint a suliba’, tunniilik,
eléggé herótos, hogy sose ismétlézzem. Majd megteszi azt a történelem. A savas fene se
emésztette fel Nietzschét meg a nyavalyaette Uroboroszát… – Anyát mingyá széjjel tép az
idegzete. – Most megenn beborulsz, Mama?
– Kussolsz, pimasz kölök! Egyet tudj!
– Többes lesz belőle… – Ottokár élvetegen pendül a Mama ideges-feszengő húrozatján. A
Mama meg egy pillantással kiátkozza az élők sorából.
– Leállnál erről? Meg úgy általába’ a légvételről?! … megtudsz mindent – hajlik vissza felém
egy ideges széltépte dühös fűz módján –, de nem segít át a vizsgán.
– Milyen vizsgán?
– Az alkalmasságin! Már hogy nem vagyol inkomp!
– Nem bizonyosság, gyermekem, de a papa nem szatír, émmeg sose utcai.
– Nem biztosan nem vagy utcai, Mama? – Disszonancia érvényével sikkan el fül mellett a
beszély foszlós szála.
– A bizonytalan bizonya, menzakaja. Ne ítélj elsőre. Amaz utcai viseltes első állásúllag akár
kis pisze könyvtáros is lehet.
– Igazad van, persze ez semmit nem nyom. Ám már csak a rendszer és kényes női
despotizmus okán ismétlem magam. Ilyetén alázattal hallgass egy karthauzi példájával.
Egyszóval couchez-vous! Fekvő rendőr még haszonnal lehetsz forgalomba’! – idegbe’
leldzős, hozzám ingáz színváltozó, most haragvó szeme, aszond’ – Peckeld fel a hallód,
életem, a Mama káromlani fog.
– Tessék, Mama! – Orra alatt zizgetem a doboz piruláját, amire sose mond olyat, gyógyszer,
azt igen, hogy szemét, meg hogy adj inkább egy kalapácsot, fiam.
– Kedves vagy, csöppem, mint rendesen. – Puszit maszatol a képemre.
Ég felé íveli patetikusan piroskás arcát, jajbusongva mormol szózatot, hogy az Isten, s annak
minden sápadt angyala belépirul, sokat emlegeti a papát, mit csináljon a mijével, hányszor s
miképp haljon, s cifrázza már-már élvvel… azt hiszi, nem vagyok hallója, csak mer’ úgyan
tétetek, mintha-jelleggel. Úgy nevezi őt, Pöcepapa. Előszörre aztat véltem hinni roppantul
fejlett elmézettel, hogy a papa szimplán pösze, a Mama éppen csak kinevette, ha a papa azt
mondta, „megkerüljük a tót…” vagy „Ott a hal bukóba’, lefele fejjel”. Amikor a Mama
kijavította a pöszét pöcére, se lettem értelmesebb. A csatornafedőre mutatott akkor, émmeg
rögvest a Pingvinemberre konspíltam. Szegény papa a kanális szennyébe’, ahol büdös van.
Latrinán innen és kocsmaajtón túl, ahol a büdös disznó se túr… mer’ még annak felettesebb
az igénye – tette hozzá a Mama.
– Mert én ilyet tudok csinálni! – Ottóbá vicsori-büszként emelte fel az ő fiát. Megtudtam, úgy
tettem, játszok a katonáimmal, de kétharmad részt figyelmes voltam, hogy a bácsi – mer’ a
Mama végre is eldurálta magát a történetfolyam végét célozva –, még szemmel is képes, és
öl, akihez mérten az a Crowley, vagy kicsoda bácsi egy nagypályás kiscserkész a szelíden
lobogó langymeleg láng mellett, a Hey, Joe-t szopránba’ énekelő vattacukorevő, aki bebújik
a macis zsákjába és diszkréten szuszog hétig, igen, a Crowley egy bárány, a papa meg egy
mocsoki vipera, vagy valami ilyesmi. Ha meg tudatán kívül harákol, a Mama boldog, mert
nincs, máskor szipog, mert van. Lenne inkább néhai, menne a valagon túlra. Hüppöl bele a
törlőrongyba. Ha ilyen napon iszonnyal viszonyul, mond ilyest meg effélét, egye a fene meg
a génállományom, mer’hogy megütötte a két százalékot a hasonulásom.
– Ha felmegy háromra, engem ‘s utálni fogsz? – pislogok.
– Visellek, kicsim, mint bolha az ebet. – Voltaképpen megölel, de nem mindig tudok mit
kezdeni a szavai savával. Hangzósítom is magamat:
– Viccelsz csak íróisan vagy mingyá Pöcefiúnak szólít’sz egy pillantás múlva. Sose tudlak
igazán követni, Anya.
– Mer’ aprószerzet vagy még, Kicsi Hobbit. A gének léte viszonyi, nem egy predesztinátor, se
nem vektori, életem. Akaratja van az embernek szabadjogúlag. Csak a fejed megléte ne
legyék gátja a gondola szaporájának.
Egy melegebb csókkal törli le az előző hideget a bal gödörtől kissé balra.
(S hogy miér’ vagyok én ilyen értelmi? Mer’ ő ilyet tud csinálni!)

(Illusztráció: cllge)