A cím meglepő bátorsága és leplezetlensége sokatmondó: provokatív jellege jelzi, az írói én nem fog kesztyűs kézzel bánni sem a mű szereplőivel, sem az olvasójával; szatirikussága pedig a szembenézés, a leszámolás – egyfajta dekonstrukció gesztusát feltételezi. Daniel Banulescu prózája ugyanis nem kevesebbre vállalkozik, mint a diktatúra nyelvének és világának felépítésére, valamint annak egyidejű ki- és felforgatására. Ezzel a talaj- és értelemvesztett, szürreális világgal az érzékletes és erőteljes nyelvhasználat által annak részesévé váló olvasónak is meg kell küzdenie.

 

 

A Csókolom a segged, Szeretett Vezérünk! korántsem könnyen követhető mű. A történetvezetés klasszikus linearitása felbomlik, a helyszínek, szereplők, történések és anekdoták közti gyakori ugrások, a szálak elvarrása, majd néholi összekötése a töredékesség érzetét kelti. Az üres, kipontozott szöveghelyek a párbeszédekben még inkább felerősítik ezt, a kommunikáció, a megértés sikertelenségét mutatva fel. Nincs mit mondani, de tulajdonképpen nem is lehet a Vezér jelenlétében: „amikor másnak kellene hozzá szólnia: beszélgetőpartnerei megnyilatkozásaiban az iszonyat nyüszít, a csend.”[1] Ezeknek a csendeknek a gyakorisága minduntalan meg-megakasztja a párbeszédek által a történeten épp gyorsítani kívánt tempót és akciót, arra késztetve az olvasót, hogy egy-egy gondolat erejéig megpróbálja kitölteni a szöveghelyet. Ez a rövid, pattogó, lényegre szorítkozó, mégis a valóságot, őszinteséget gyakran elkendőző megnyilvánulási forma nemcsak a Diktátor dikciójában üti fel a fejét, de beférkőzik a hétköznapi ember mindennapi interakciójába is, lehetetlenné téve a kommunikációs üzenet átadásának sikerét. A csend az egész regényvilágra (az 1980-as évek második felének diktatórikus Romániájára) érvényes, mely a Vezér akaratának embertömeg nélkülözése árán való megvalósításának egy példája:
„Csengetett a szobafiúnak, és ráparancsolt, legyen csend, mert ő aludni akar. Azon az éjszakán a Szekuritáté csendet teremtett az utcájában. Másnap a Szekuritáté csendet teremtett az egész negyedben. Az ötödik napon a Szekuritáté egész Bukarestre kiterjesztette csendjét. Attól az évtől egész Romániában csend honol.”[2]
A regény kilenc fejezetében megjelenő valamennyi szálat, akárcsak a könyv borítóján, egy kéz szövi és mozgatja, mindenféle kiszámíthatóság nélkül: a Vezéré, Nicolae Ceausescué. Minden egyes részben, akárcsak utalás szintjén is, de felbukkan neve, mígnem a kezdetben külön blokkokat alkotó történetvezetés a mű végén össze nem gabalyodik. Minden és mindenki kapcsolatba kerül a „Szeretett Vezérrel”, nem lehet elkerülni: „ott van / jelenvalóan / mindenekben”.[3] Ceausescu személye és kultusza a legendák, anekdoták, viccek, valamint a heroizálás és deheroizálás („A tény, hogy kádja van, emberivé tette a Főtitkár Elvtársat”.[4]) bonyolult szövedéke által épül, melyek szájról szájra terjedve részét képezik a köztudatnak. Nem lehet többé szétválasztani a félelem alkotta képzeletet a tényszerű valóságtól, mely a Vezér beszélő labradorának esetében is nyíltan megmutatkozik:

• „Ön hasbeszélő?
• Hát mit hittél? Hogy a fenébe beszélhetne egy kutya?”[5]

A labrador a későbbiekben viszont újra megszólal, mely már nemcsak a Vezér szavahihetőségét, de a narrátor valóságérzékelését is kérdőjellel látja el. A narráció szintjén az omnipotens, tudósító narrátort váltogató E/1 személyű, korlátozott tudással bíró autodiegetikus elbeszélő, aki nem mellesleg az író, Daniel Banulescu nevét viseli, valósághoz való viszonyának és megbízhatóságának kérdésessége nem csak ezen a ponton lepleződik le: „A jelenet valós, én találtam ki.”, „úgy ordítok, hogy remeg a ház, egy olyan mondatot üvöltök, amelynek semmi köze a valósághoz.”[6] Lehet-e értelmet találni egy értelmetlen korban, melyet a Vezér egyre elhatalmasodó őrülete tesz mindinkább groteszkké, melynek abszurditása a következő mondatban kumulálódik: „Ceausescu mindennap szemügyre vette őket, hadd lássa, vajon úgy tesznek-e, mintha megértenének valamit, amin nincs mit megérteni”.[7]
Az akarat működésének diktatúrában megnyilvánuló anomáliája is megelevenedik: „Megbénít. Mintha tyúk lennél, akit kötéllel egy székhez kötöttek.”[8] „Nem menekülhettél. Olyan idegen akaratkisüléseket tapasztaltál, amelyek felülkerekedtek az erőiden.”[9]
Ennek ellenére mégis érezhetően jelenvaló a Vezér elleni lázadás: „Románia lakosságának 60%-a titokban agitál Nicolae Ceausescu ellen”[10]. Teszi azt Lakatfű is, a legendás tolvaj, aki több fejezeten keresztül merénylet tervét szövi az államfő ellen.
A diktatúra nyelvhasználatának újrateremtése, a realitás és szürrealitás közti határ elválaszthatatlanságának a szöveg groteszkségét alkotó elemei ugyanakkor a kor valóságát is rögzítik. Nem véletlenül merül fel gyakran a regény elemzése során Bulgakov Mester és Margarita című művének némely, kétségkívül hasonló narratológiai eljárása. Megelevenedik a közhangulat, valamint még a viccek mögött is megbúvó nyers való, mint például az éhezés, a bizonytalanság, az önkényes igazságszolgáltatás, valamint a börtön világa. „Lássuk csak, mit eszik a proletár  család? / Krumplit persze. / Legalább hét kiló van itt. / Akkor hát mit morognak mind arról a napi egy csirkecsontról meg arról, hogy a románoknak az éhségtől annyira elsorvad a belük, hogy már vécére sem kell menniük?”[11] A lábjegyzet segítségével nyomon követhető referenciális utalások a korszak Romániájának valós történelmi személyiségeit, helyeit, folyóiratait vonultatják fel, melyek játékba lépnek a fikciós elemekkel.
A regény végi csavarral pedig az egész szöveg és a narrátori szerep új megvilágításban tűnik fel, mely megint csak játék, ez esetben a fokalizációval. Az Ország Himnuszának megírására felkért Danielt a merénylet elől menekülő Ceausescu kérdezi: „- És nem akarod megmondani nekem, Daniel, mi a címe a te csodálatos könyvednek?

• Menekülj a te felháborító és rusnya életedből a könyvembe.
• No lám, testvérem, az irodalom életet ment! – kiált föl Nicolae Ceausescu elvtárs.
• Életet – reszket a Szellem. – De főleg az, amelyik megíratlan marad.”[12]

Az ország himnuszának, avagy a diktátor dicshimnuszának megírása úgy tűnik, csupán egy cím erejéig, abban is a várttal szemben ellentétes jelentéstöbblettel valósul csak meg: „Csókolom a segged, Szeretett Vezérünk!”

 

[1] Daniel Banulescu: Csókolom a segged, Szeretett Vezérünk! ford. Demény Péter, Scolar Kiadó, 2014. 187.

  [2] Uo.  

[3] Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról. In: Illyés Gyula: A vadak etetése. Válogatott versek. http://mek.oszk.hu/04300/04340/04340.htm

[4] Daniel Banulescu: Csókolom a segged, Szeretett Vezérünk! ford. Demény Péter, Scolar Kiadó, 2014. 71.

[5] 219.o.

[6] 51.o.

[7] 16.o.

[8] 52.o.

[9] 63.o.

[10] 153.o.

[11] 75.o.

[12] 220-221.o.