Amikor a maslowilag értelmezett piramidális rendszer legalsóbb foka is tonnás magaslatként toronylik az ember fattya fője fölé, ott a hiba egyféle behavigyorista jellegre vall, a kondíció handycapje úgymond, ne is mond’, a mázsás szülői mulasztás lenyomata alantas kis testvériességünk, az almenők részére, par definitionem, ekképpen jómagam a tehetetlenség lopott joga folytán folyamodom felmentésem ügyébe, mint egyféle kompletten vett zavar és deficit kitevője.
Felszisszenek, ahogy orrom előtt a tonikvíz a palackban, aminek a bűzét se állom, ilyképp revideálok és számot vetek egy vízpöttyözött pohárka szimpla szódára s hip-hopp, összvagyonom, a mindenség bánja. Engedjük meg, ez egyféle ürügy a távlatilag vett bajtársiasság opállón délibábos vígasz látszatára, tekintve, se bajtárs vagy csatakiáltás, se egy barátféle fele-szerzet, felerészt, hát még az ügymenet teljességét véve – azt mondom, nihilli idill, részint, olykor, vö. érzékvétek. Furcsák vagyunk, na. Az illedelem ijedelme a nulla kompánia irányába segít, különben meg megsegít.
Elgondolkodólag jutok el a pontra, mit keresek pontban nyolckor a pubba’ egy ismeretlen hímbéli entitástól jobbra az udvariassági negyven centin jócskán belsőlegesen túlon túlra. Veszem eszembe, mily pofátlan kedvembe tetszeleg, hogy ne mondjam, érdeklődőn feszeng, hogy való értelemmel húrokat tud és penget. Mellékes eset, beleforgatja nyelvét egy hátul eső fogtömésembe, engem nem sekély dagályos aggály ragad fojtólag torkon, folytatólagosan az idő már idült, elszámol a hazatérés békés intervallumának legkésőbbi pontjával…
lokál, otthon vagy haza? Jelentésében azonos, ugye, szememben mostanra mégis újfent ismeretlen birodalom elfelejtett zuga, mert sose tétetett akként, elízium, úgymint öblítő- és kenyérpárlat menedéke, a béke bárka. Feszengek persze, tán jön a mocsok sodrófával, nyílpuskával, mivel nem éppen rest kedvet s nyakat szegni, általszelni, mint egyféle veknit, enyémet, a hozzám közel eső meg-nem-határozott-se-nem-kolosszusi kis pasasét. Nyeldeklek jobb szerént, visszavételezem pittyem, nyelvem, másnapilag olyatén forgatom agyam, szemem, kereplőm – egy túlon biztos igen, s más illetésű bizonytalanság iránya, miképpen ázott túrást a vakond, vakon bár hurcolkodom által két háztömbnyi egzakt távra, még idegen hencser ideig ideges megsegítőm biztos jobb felére. Újszerű kényes kényszerűség a körülmények értékelhető másmilyensége: a kímélő papír törlőkendő, a véletlen se diszkontált vagy sárállagú és szagra hasonló őröltkávé, öltözék, mely nőies-lányi illetőség, nem szakad, foszol, illatos, akár a sugárnyalábú nap piruló tavasszal.
Szokom, mint a bizonyos újat, melynek rokonai a degesz rekesz hála kezdésképpen, a viseltek, amik rendre megviseltek, nos, azok fejből való törlése s a gyógyszerek, mint amolyas olyfélék totális neglegtje, s mindezen okon még egy raklap hála ízes-vegyes mindenség feneette cirádás vajból köpült habos máza. Aztán ottan vagyon a percepció, a villongó zöldszemű árgus ágyas, azt találja lamentája, fogd rövidre, disztingválj, légy kagyló héja, csattanó csapó, Concrete akképpileg, a semmiért, de úgy következőségképpen. A megfontolás fontos érv, egy érvágással ér, ilyetén dugom farzsebem mélyére mindenségem, kis ampulla kreáció, bonbonnyi olvatag fantazmagória, piszok kis varratokba ékelődő kíváncsiságfoszlány, jobbára szemnek láthatatlan és foghatólag sem értelmezhető anyag; teszek, miképpen a tömegi egy, aki üres kagyló, érdekekre a tárgyiason túl tul’képp érdek és érdem nélkül való, a hála maga pedig mint taposott kóró, ahol meg azt mondom, részemre az apátia ugyanúgy, mint apám fia (hogy ne mondjam, apropó, nem frankó). Amire a szentenciát, a szeretést, miegymást ésszerűleg tulajdonommá teszem, azon állapodom jobbára meg, hogy pirulok előtte az erős kényszer szerével – imperatíve parancsra, ami a mérhetetlen Marianna-árokbéli mélységekig kavar fel, örvénylik… értem, a ténye a kis pasas szerelmezésének. Felingerel, hogy, hogy nem háborgat, nem épp bátorít, tekintve, hajszállal alacsonyabb, gyengén gyengéd, sose ismerem meg fizikai erejét, nem alantas vagy máshogy állatias, dagályos-kék szeme mosolya, pikkézett pittye hallatlan öröm felé pendít. Szokatlan az érdeknélküliség részéről nézvést. Olykor intimilletőségűleg kiszakad a száján a sóhajforma hellója. Somolyog mosolyomon, amint az belsőleg fakad, ha kivált nem artifik vagy flegma. Mindent egybevetve serken szememben a kisfiú nagyfiúvá, nem tudok dönteni afelől, kedvesem-e netán, másképpen meg kicsikém, s ilyetén anyai szeretéssel féltem szorongón szorongatva, ölelve költöztetem az álomfátylon túlra, holott az ellentétjére volna óhajtásom. Kicsiny manguszta a puszta csendben, álmában tükörrel orra alatt azt fürkészem, lélegzik-e még úgy egyébben.
Alapjaiban tudhatatlanabb, mint egy rendszertelen havibaj, ő, aki rétegzi a hagymát, íveli a szivárványt, végtelen úttá teszi a perec se nem kerek útját – az uroboroszi örökösség Nietzsche előtt, ahogy következőleg mindig, aki okán a hátsó ajtó kullog kushadva kifelé a megalázott büszkeség és korábbi minden hiányosság. A hajhálós mángoroló napszámos… simulok keze ügyébe óhatatlan indulattal, esőcsepp volnék, örök nyáron ökörnyálon retyketeg, a nap, csak az szít, képes, az egyes egy Jack. Tudatlan alfájában szorongatom zsibbatag karját, kezét, a felém eső véges részt, amiként jósnő megélhetése üveggömbjét, várandós hányásközelben a bili fülét.
Másmilyen csillagállás mellett maga egy makula, mitesszer, rút kelés a szépérzék míves-nemes orcájának árnyékos balfelén, ilyetén gyűlölöm, teszem, amiként Shakespeare látásában a zsidó, ha teszi s kérdi joggal, tán ne álljunk-e bosszút.
Tőlem független abszurdum abszolútuma a felismerés, részemről táplált szerelemérzés kicsim apja felé, akcidente épp irányába, első eset és több se legyék, mely részemre eshet.
(Illusztráció: Andrea Myers)