Arcára árnyat festett a gyéren, kis körbe hulló, gyöngyöző fénypászma, amit egy stroboszkóp adott, olyatén spílázva az amúgy széltében-hosszában szemnek tetszetős vonásokon, mintha csak éjjeli lepke telepedett volna rája. Ha a szemlélő nagyobb figyelemmel viseltetik irányába, észrevehette azt is, miképpen lúdbőrzik ama enyhén kreolos rasszba csapó epidermiszen a pihe szőrök kicsiny gaza, amint a férfi orrával szelte azokat, kereste a lány illatesszenciájának fészkét lehunyt szemmel, egy hegesztőpisztoly forró odaadásával adózva a corpus, a nő előtt, akit végre meg tudott nevesíteni akként, „a nő”, s nem mint „a lány”, avagy „a nőnemű entitás”, csakhogy elkerülje az ügy komolyságát illető felelősség nehezét; ahogy mondom, adózott őelőtte, akit olimposzi mirtuszból való diadalív alá képzelt romantische fantazmagóriáiban, s akképp okoskodott, akkor se tudná egyetlen fitymáló taktussal, biccentéssel vagy más gesztussal, bántással illetni, ha ő maga sértések vagy becsmérlések kíméletlen tajtékját köpné sérült arcába és cserepekre tört lelkébe.
Barátunk nem csalódott, ahogy elemelte arcát a testtől, és egy kitartott-hosszú perc erejére szemlélte; attól tartott ugyanis, vágyalanya a hosszas távolmaradás alatt jócskán veszített bájából, arca haragos hamvasságából, melyet tán zegernye csípett, csúnyán odavetett sápja rútítja, és a közöny, legfőbb félelmének mumusa, mely gyarló szeplőként vet gáncsot a vénuszi szépségnek, talán elsatnyult, akár a bal sarokba száműzött, gondozatlan rododendron bokra, nem így történt, szerette nem mutatott közönyt bár, ha már szenzus, inkább aggodalmat, amikor a rém ügyetlen’ becserkészte.
Őt illetően, fiatalos lendülete és fizikai ereje okán módjában és hatalmában állott megkurtítani az alant elfekvő nimfát a bosszú, a mellőzés bosszújának címén, amit arcába kapott a nehezen számlálható évek sora alatt; ilyesmit nem tett, annál jobb’ szerette, s nem szégyellte bevallani magamagának, akár, neki szüntelen felé tobzódó dagályos imádatát, tudatában annak, ha Leonora felocsúdik gyógyszer okozta kábulatából, ha az antipszichotikum feloldódik könnyed-filigrán testében, a mégoly kedves vonások megfeszülnek, egyszeriben olybá vetkezik ki magából, akár egy angoloknál honos banshee, s nem talál majd bocsánatot szerelmese tettére.
Leonora lassan tért csak vissza apró lépésekben a földi jelenvalóságba, a férfi kisebb sikerrel vette, ám egyszeriben a test violaillatát valami rothadó kórság tüntette fel orrnak idegenné, a férfi kiszagolta a nemiség ocsmány, undok és kérlelhetetlen, minden ártatlanságot felfogó szirmát, mely elől sajátos megfontolásával undorral fordult el; a nimfa bakkháns tánca tébolyult menetre váltott, az apró lány nem is volt már olyan törhető, mi több, egyszerre lett veszedelmes és csúf, mint egy kelés Aphrodité orcáján.
Az embernek meg kellett értenie ama nagy és örök érvényű igazságot, mely szerint a test maga hús, a hús nem magasztosul fel, az hús marad, ha rózsaágyon szaténban is, és baudelaire-i mértékkel nézve romlandó, akár az ottfelejtett csülök a konyhapulton. Az elaggás volt az, amivel nem volt hajlandó és képes számot vetni, ezért is mondta a fejében a hang, mely parancs volt, „2004-et írunk”, s emellett azt is közölte, „tépd le apád fél arcát”.
Ez a férfi nem volt bűnös. Ha érezni, vágyódni és csalódni bűnös tettek, ám legyen.
– Nem az én hibám!
– Nem az én hibám!
– Nem enyém a bűn!
Tépte magát, kereste verdeső-kalapáló szíve helyét, hogy azonmód kimetssze a bordák közül és eltapossa, mint egy szöcskét.
Leonora fölé hajolt, akkor látta meg a barna szemek bogarában képződött könnyet, látta mintegy önmagát is benne; egy elesett embert, aki csak most értette meg, hogy évek sora óta a semmit dajkálta képzeteiben, ekképp tört meg benne az érzelmi fogaskerék, amely mezsgye döntésre biztatta, tegyen igazságot a sérelmekért. Leonora arcára emelte a kispárnát, nem gondolt következményekkel, csupán a megérzést sejtette, követte, ekként kell tennie, ha szabadulni akar, mielőtt ez a nőstényi keselyű felfalja az utolsó darab ép szervét is, mintegy kizsigereli. Telefonozott. Egy órán belül elővezették, ellenállást, megbánást nem tanúsított; beszéde folyásának patakját örökre elapasztotta, a szakértők így nem ismerték meg az okot és indokot, találgatás köde szállt értetlen fejekre. Erre és Leonora egy felé intézett mosolyára gondolázott, s nagy, kék mindent befogó szemeivel bámészta a decemberi havat az IMEI egyik folyosója végén lévő rácsos ablakán át, heges ábrázatán sejtelmes simaságot adó somoly derült gödrében gyógyszeres kábulatában. Boldog neglekt selymesen, bambán intve a kinti derű fénye alatt kóborló fekete-fehér alaknak.

Lithánia ↔ Bruthália

Nos, mikor gyilkosan az asztalra raktam
pucér tenmagadat, úgy értettem, éhes vagyok,
egész prompt legyek, hogy a konkrétat gallérján
fogjam,… húzd be a nyakad, tedd
azokat vissza, gyeplőn fogd a vadat, kenelbe
bele, értem úgy, corpus meg a kellékek,
imádlak, csak hát a szempillantásnak ebben
a momentumában, tudod, a husod nem mintha
rohadna, csak épp kelletlen, hagymába nyúl-
tál, nézd, ott reszket egy csepp a szemedbe’
látom csak,
milyen tüchtig vagy ma,

(Illusztráció: Arthur Wardle)

Nem emlékszem, hogyan ébredtem ma sem, pedig erőszakoltam az agyam, mindhiába. Elvétett alkalmakkor dolgozik a memória, sikerrel – megjutalmazom okkal-móddal –, mint egy igen bonyolult concerto, mondjuk a Rachmaninoff hármasának megejtése, a monstrum, hasonlómód van evvel minden emberfattya-fője, mint a születéssel a törlésig bezáróan, mert ott sincsenek impériák, csupa hályog; az imént esett terminus technicus mellesleg az óvoda nagycsoportjában lép érvénybe, asziszem; a kezdeteket nem igen tanácsos firtatni, egy újfajta szerveződésről – paralizál, paroliláz –, parolázom, ami egy szikra momentum történése, tehát megfoghatatlan. Szimpla átesés, ahogy szűkös tudatom felfogni képes egy minutum tört részét, s bevallom, hasonlómód érzek a halál beállásának pillanata illetőségében is, melynek gondolata olyik alkalmakkor megrettent, máskor felbátorít, amiként a diafilmet bámészom majdan, ha a kaszás igényt és módot formál irányomba, netán én ő felé, mert szalad a szem a harisnyán, egyszer elhúzzák a függönyt, véget ér a marionette-darab, nem lesz továbbiakban mi feszegesse a húrokat ilyen, s olyan megfontolással. Nos, ahogy mondtam, van ama eset a törléssel, ahogy Csé szavajárása volt akkor távol, merenge múltban, meg a pszichológus banyáé, akivel akkor kavarta össze a málnaszörpöt a ribiszkével, úgymond, s lett volt akkor gyomorégés, égésre szódabikarbóna, arra meg fanyar arcra rajzolt fintor; én, ami engem illet, én csüggöttem az ajkán patakzó információhalmaztól eltelve, már-már sok volt, kértem, ne tovább; nem a skolasztikus értelembe vett dizőz – micsoda dilettáns elegy. Egy Luther a maga megnyerhetetlenségével és hamarjában a Moulin Rouge mind ama macája egy közös pictura kedvéért.

Visszakanyarodva a félbe fércelt szembeszédhez, fájdalom, én nem vagyok minden ember, csak arra terjed az emlékezet, ami engem illet és igazol, hogy tudniillik itt vagyok az ágy bal felén az ajkamra meg a vállaim vonalára biggyedt együgyűn kábító csököny érzéssel törökülésben, már úgy, amiként új napra kelt a bolygó Naptól innen eső fele és mély fájdalmamra még mindig egzitálok, holott posztumusz vágyni vágyom, vagyis nem exitáltam eleddig. Egy martaléknyi kedvvel sem kecsegtet a Nap és a nap, talán a Pannónia ementáli az ég egy szegletén; ahogy éjjel a függönyrésen át lestem, világvégét sürgető vérnarancsra asszocicáztam, mégsem machinált tenni akként, felkelt, és elrontotta a napomat!

A jövővel nincs közös ügyem, nem úgy fogom fel jelenlevésem, amiként a létezés kitevője, sokkal inkább mókus lereszelt fogakkal, karommal – még tán kárt tenne magában, a rácsos ágyakat és a sokkolót kiiktatták – egy kerékben, aki nem a tetszése okán kerekezik, hanem, hogy végelgyengülésben átadja magát a fene pusztulatnak.

Lennék mondjuk…, lennék birkapásztor, inkábban, esetleg madárijesztő, maflás, netán Földmunkás, házat vennék Genitália fennsíkján. Ennyi és nem több, relatíve inhumánusabb szenvtelen britannikul happening.

Alvadt-szagos pizsamában állópózba helyezem tagjaim, megrázom magam, a pápaszemem után kapok, kipislantok a függöny alatti reggeli derengésbe, a napsugarak erős hévvel bombázzák a szemhéjamat, napalm, mégis hideg, nyomakodnak az erkélyről befelé. A hömpölygő szellő tisztára suvikszolta az azúr eget, veszem eszembe alattom. A szellő szárnyán, kiterített makula nélküli lepedő – Jozef Attila mamája mosott – tejfehér az ég, hóra áll. Nem viselem a havat, a téllel jött didere szederjes-piros arcokat, a szipirtyók, akik esernyővel védik fodrásztól szalajtott lilában tarkálló kóc bohócsörényüket, azt az íztelen madárfészket, még szó éri a ház elejét, ha tán a zimankó letapodná. Micsoda dráma! Másért gyűlölöm a természet alkotmányát, ugyanis a buckalakók irányában sem kíméletes, a hó alatt lakók felé, gondolázom. Puha cicák bújtak meg legott, ezúttal halálukat akartam, csipetnyi kólé és melasz keserédes ízével számban, akárha epét köptem az imént. Mert újfent aberrált empíriák sejlettek fel bennem.

Vakos a tér, mint az opálosodott Ouzo, ha bekanyarítom a mélyhűtőbe a csülök mellé.

Pucér lábamat szőrmés papucsba csúsztatom, fényt csinálok, ami annyiban áll, elhúzom a firhangot, elkacsázom a főzőfülkébe; a hetes tekintélyes mosatlantól jobbra a sparherd, odateszek egy megviselt félig telt vagy – a vita puszta kedvéért, mert egyes fők a negativizmust, mások a derűlátást olvassák ki a meghatározásából – egy félig üres pléh ibriket kávékotyvasztás alkalmából. Amíg a csapvíz forrásba kezd végezetre, arra jutok, micsoda marhaság, hogy tulajdonképpenileg bármily eszköz, ami képes bárminemű liquid anyag befogadására, már úgy értem, tárolására, amely félig telik, az semmi esetre sem lesz félig teli ’agy üres. Az félig leszen, ahogy egy borderline-ember sem lehet más és több határesetnél, pszichózis és neurózis mezsgyéjén. Tudom, pisológiából értesült lennék, mifene, amiként eset.

A franciaerkélyt veszem célul, a fagy-hideg kovácsoltvas választ csupán a szabadeséstől, kedvem, s rendeltetésem szárnyalni három-négy minutára, majd elegant a flaszteron szétkenődni innen alattam, a földszintről, bár ez csupáncsak vágyfoszlány, magam, pongyolásan, még álomittasan, megreszkírozom a gondolatot, elteszem nehezebb időkre, helyében cigarettára sercintek, karomba oltom el, felszisszenek, szaruszag, s egyszeriben újra érzem, élek, egy másikra gyújtok, hát persze, kimaradt az esti pirula adag, attól támadt a zavar, magam alatt terpesztek.

Kávémagányom türelmetlen vár mindenesetre a talpalatnyi konyhafülkében, meleg narancsszínben spílázó apró helyiség, ott a pulton fél grapefruit és korpás kenyér az anorexiásnak, hogy mégis legyék rendszere a semminek, óda az idilli nihilhez, ha úgy jobb’ tetszik, a nihilli idillhez, tej, a szőrmanya macska nem issza, én magam laktóz érzékeny.

A fakír és szoba-, lakásmagánya megfoghatatlan, plasztikus teste stigmaként tetszeleg, akár egy tetova, patkányszemem feketéje, amiként a sebek csontkarjaimon, s ama felnagyított hodályárny, ami biggyeszkedik, csüng le a plafonról, magába óhajt szippantani, s én nem, most még nem engedem. Talán akad még dolog túl a robotokon, amit meg kelletik tennem, nem halhatok meg, várok egy leheletnyit.

Alapjaiban tetszik a közhelyektől való elszakadás gondolata; a szeparáció, pszichologice izoláció lételemem mára, tettekben élem ki, ha van még rajtam kívül, aki így áll a világhoz, az emberhez, aki belepiszkolt, akihez nem kell idomulnunk, hogy aztán részesei legyünk a főáramnak, azt mondom, még fellélegezhetek, a lakatlan szigetre gondolt gumitutajom porosodhat egy darabig még a szekrényben. Azt sose tudni, persze, meddig; amíg nem válik terhessé, ameddig akarunk. Valamit. Egy kevéssel annál többet; kitartás, erő, állhatatosság kérdése csupán.

Lefejtem magamról a pongyolát, lerúgom a papucsot, visszagubódzom az ágyba, még nem keltem ki, pillangó tán sose, esetleg moly; mely mégsem komoly.

A magány esetemben szükségszerűség, tán másképp még belefulladnék, hiszen úszni is csak kutyában tudtam megtanulni, az egyedülvalóság jó  barátom, szeretőm, bátyám, anyám és nagyanyám.

(Illusztráció: Monica Galvan)

Tizenegy éves koromig csüggtem anyám emlőin a szó egzakt értelmében, ama szent napig, amikor prepubertáskori nővé érésem első ízben hajtott gyenge virága le nem szakajtatott az első havi vérzésem okán. Anya elragadtatással vegyes szorongással konstatálta a tényt, immár nőszámba vétettem időben egy sakkparti alkalmával. Aznap leültetett, szorosan magához vont csápkarmaival, a napi gyógyszeradagját sebtében megfejelte egy plusz rizsszemnyi rózsaszín nyugtatóval – valósággal vacogott, az izgalom és szorongás tehette, tudtam jól, de nem szóltam –, és hosszú monológot recitált a disznó férfinép nemtelen habitusáról – előre rettegett egy esetleges-vétlen abortusz lehetőségétől részemről, majdan egyúttal eltiltott összes ellennemű barátaim szemtelen tolakodásától – nem mintha valaha is felmerült volna a lehetősége akár –, egyben a velük való további kapcsolattartástól mintegy, szavait idézve, óvott meg, holott eleddig épp csak egy jelenték nélküli, ám kisded fejjel prométeszi mérvű csók csattant az óvoda közös fiú-lány vécéjében annak idején.

Életem tizennegyedik éve hajnalán gimnáziumi helyet nyertem a város egyetlen bölcsész illetőségű intézményébe, párszáz méterre az első emeleti garzonunktól; Anyának rejtélyes módon még ekkor is, minden unos reggelen, amikor iskolába indultam, támadt valami légből kapott ideája, miszerint a gyógyszerek teszik, hajtogatta fennen mentségére, már úgy, magyarázta a feledékenységét, megint meg kell ejtenie egy utat az ABC-be, mert elfogyott teszem fel a sampon, a kínai kel vagy az oregánó, egyebek. Eme kellemetlen szokását ápolta és ápolgatta dedós korom óta, amikor még természetes, ha anyuka elkíséri gyermekét, a Mama úgy viseltetett irányomban, akár a csimpánzok vagy szurikáták egymás közt, melyek csoportban járnak portyázni; iskola után bevárt, s vállamra telepedett a csüggeteg szégyen érzése, mit szólnak erre fel iskolatársaim – az lehetett az ok, nyilván a féltés, máskülönben a paranoiája tette, hát megbocsátottam neki, és igyekeztem baráti, sugaras arcot vágni mindehhez.

Azt meg kell, mondjam, ideje nem büszkélkedem barátokkal, hála mindezért Anyámnak, bár nem vetem szemére. A többiek egyenesen flúgosnak tartanak és tartják őt magát, mániás féltését. Anyának megvolt a nyomós oka kényszeredett elkényeztetésemre, noha ő szívvel tette és teszi a mostban is. A pontos okot rendhagyó bánásmódjára egy doktori intés tette még jóval a világra jövetelem előtt-tájt. Egy halva született báty, Robi halála feldolgozatlan maradt részéről, önmagát hibáztatta. Nüánsznyi vétket nem tulajdonított édesapámnak aznap, amikor egy csöppnyit sem kedves szándékkal taszított Anyámon, amire ő elesett, és Robika a hasában meghalt. A szakember szembesítette az állapotával, közölte, az elkövetkezendő dekád során eszébe se vegye egy esetleges baba újbóli fogantatását, sőt, tovább ment, ha egy mód létezik rá, sose tegyen lépést a reprodukció újbóli ügyében. Én magam öt évre Robika halála után láttam meg első ízében a napot tar fővel és némán, máskülönben egészségben; némi ráhatásra végezetre felsírtam, hamarost pelyhedzett a fejem búbja is. Így lett Anya az árnyékom.

Tizenkilencedik évem élem a jelenben, a szó legvalósabb értelmében egy zárt világban, egy anya kínos szorításában. Örököltem Anyám handicap-jeit, már úgy, betegségeit. A borderline, a tudathasadás, és már-már bontogatja magát a mániás depresszió szűkös fejemben, mint elegye az elme zűrös zavarának, megtoldva némi alvászavarral és parkinsonizmussal; így Anya reggelente maga készíti elő a piruláimat és adagolja belém, mielőtt elillan munkába, ahogy egy driád, látatlan, tesz-vesz körülöttem, akár egy nörsz, majd kéri, öltsem ki a nyelvem, nem csaltam-e. Anya mellett akképp zajlik az életem, bár kicsiben, amiként Gautama Siddhártháé lehetett valamikor a régmúltban, csak jómagam huszonhét négyzetméteren tengek, bár Anya mellett királyi pompában leledzem. Szervírozza elém a kontinentális reggelit, ha kell erőszakkal, de etet.

Hangozzék bár nonszensznek, mégis a Mama jelenlétével strázsál a fürdőben, ha veszek, teszem fel, egy zuhanyt; sikálja a körmöm, mossa a hajam, tisztogatja a fülem, száraz pihe, illatos törölközőbe csavarja erősen anorexiára mutató corpusom.

– Mama, ne, kérlek, azt hiszem, már ideje felnőttem, tudok magam is mosdani… ez ég szerelmére, Anya!

– Majd én megmondom, mi kell neked, kislányom. Kicsi lány, tegnap még karon ülő voltál… És… és ha elcsúszol a nedves kövön…?! Bevered a fejed?! Mi lesz akkor egyetlen szerető árva mamáddal, arra nem gondolsz?! – S ezzel máris könnyeit törölgeti a konyharuhájába és hisztérikusan sóhajtozik, hiperventillál mellé, én elcsüggedem.

– Anya, megint elhanyagoltad a gyógyszereidet! – pirítok rá csípős éllel, de nem először az évek folyamatában. Ha elmulasztja, akár egy elszabadult ringlispíl, tesz-vesz, ám befejezni már nem teszi a megkezdettet, előszeretettel szórja kevéske pénzünket, pattogós-gyors taktusra vált, s olykor nem is igazában értem, oly erővel törnek ki belőle az emóció pislákjai, melyek azt követően nagy tűzijátékkal mintegy robbannak.

Korán kicsattant a szemem ma reggel; a vöröslő Nap első sugarai a gyémántfény erejével csillámlanak vissza a szemüvegem keretéről, felkanyarítom orromra a pápaszemet, bámulok bele a fénybe vaksin, s azon rágom magam, vajon Dr. Jekyll, netán mister Hyde-ként bukkan-e elő ma Anyám, az matrac takarójának takarásából. Még szendereg nyugtalan, nem zavarom hát, bár nem bánná, ismerem annyira. Ma, minden jel arra mutat, deprimált állapotában találom, máskülönben már hajnalban felcsapta volna az otthonkáját és nagy gonddal, a legnagyobb csendben a reggelimhez látott volna, de nem így történt. Anya egy penészfoltos matracon hever, akár egy rongybaba, beleolvadva a környezetébe, a steppelt, foltmintás, viseltes lópokrócba szakadtas pongyolájával – részemre mindenből a legjobbat ad, hiába az ellenvetés. Anya ismeri az alvászavarom mikéntjét, tudja, hogy a légy zümmögésére is felriadok, ami nálam egy harsogó fúvószenekar hangerejével ér fel, és gyakorta sikolytól vonaglón riaszt, ebből a megfontolásból altat a hencseren, nem akar megzavarni éjjel. Kidörgölöm a csipát a szememből, lassan megkerülöm a dohányzóasztalt, lekuporodom hozzá, a Bóbitát éneklem neki, lágyan ejtem a baritonba csapó hangokat, amire akaratlan is felriad szendergéséből.

– Jaj, kicsikém – fájdalmas nyöszörgéssel toldja oda. – Ilyen késő lenne? – még kába az esti adag tablettáitól. – Meg tudsz bocsátani vén bolond anyádnak? A fejem dühösen lüktet, találsz tejet a hűtőben, kalácsot a kenyértartóban.

– Nem vagyok éhes, Mama. Hívjak orvost, kéred a gyógyszereidet?

– Te vagy az orvos és az orvosság is egyben, bújj ide a mamához, mindjár’ elmúlik.

Anya majd’ egy hete munkát vállalt a Farmaciban; s máris az idegösszeroppanás szakadékának legszélén egyensúlyozik szegény, és „én ezt nem bírom, gyenge és árva vagyok” felsóhajtásokkal ér haza rendre a zárkámba. Közben egy másik tünetre is felfigyeltem, a magány érzése marja huzalainak fonákjait. Alkalmakkor látom rajta, ahogy a párnáját öleli huzatos estéken, részvétteljes érdeklődéssel fordulok felé, és olyanféle felszólalással élek: Anya, hiányzik egy másik fél mellőled. Gyakran rajtakapom, amint könnytől opálos, táskás szemeit rejtegeti a kezével ellenzőn, és olyas megfogalmazással él: miről beszélsz, bogaram, hiszen tudod, apád…? – itt okkal-móddal megszakad az elkezdett mondat. Apát szélütés vitte el kiscsikó koromban, tehát emlékeim róla már csak homályba veszően akadnak. Anyának is gyászos teher nyomja vállai vonalát.

            Anya elvégzi a reggeli rítust; etet, itat, gyógyszerel és homlokomra nyom egy cuppanós csókot, megropogtatja bordáim egy satu ölelésével, majd rám zárja az ajtót. Bent biztonságosabb, toldja oda, valahányszor szemrehányó tekintetet lövell szemem irányába. Megropogtat, hát persze, és a homlokcsók is könnyben patakzik néhanap, amikor maga alatt leledzik, és folyamatában ismételgeti felém, tán villamos alá kerül ma vagy elgázolja egy szirénázó mentőautó, hogy sose látja többet az ő élete fényes-ragyogó csillagzatát, mármint engem.

Én időközben tervet szőttem. Amikor a Mama elvitt a szokásos EEG, CT és MR-re, majd megejtette velem a fogorvost, menetrend szerint három havonta teszi, végül megvizsgáltatott jó alappal a házi orvossal, aki ezúttal sem talált semmi elváltozást ifjonti szervezetemben, amire a Mama felszisszent megkönnyebbülésében, mint mindig, nos a körzetes doktornál belefutottunk a másodikon lakó magányos-megözvegyült ötvenes tangóharmonikusba. Mama rávillantott egy félénk mosolyt, amire a férfi élénk beszélgetésbe bonyolódott vele. Ezen felbuzdulva kerestem és találtam kampós kötelet, hogy kiszökhessem Anya boldogulásának és boldogságának ürügyén. Anya kedvence a liliom, nyáron a pipacsot kultiválja.

            Antipszichotikumot reggel és az esti órákban szedek, van jobbára előírva, így hát a délelőttöket ágyban kényszerülök eltölteni alva, semmi delírium, mert egyenes értelemben leszedálódom ilyen napokon, akár ha fejbe vágtak volna, vagyis mindegyiken, amikor nem erőszakolom meg magam, mint ma, azzal a feljajdulással, el ne ájuljak a városba menet a gyilkos zöld-fehér műanyag borítású pirula és társaitól.

A Mama épp most csikordítja zárba a kulcsot, indul munkába, magam kötélhágcsó után nyúlok, ha megtudná, hogy az erkélyen szököm, lakatot szereltetne rá, de kellően kiszámítva  érkezését, a pillanatot, amikor visít a kaputelefon, akkorra én már ártatlan képpel ücsörgök az ágy egyik felén, kérdő tekintettel, miképpen alakult a napja, amire esetenként motyog valamit és vackába kuporog, máskor ontja a szavakat, meg nem állna egy lélegzetvételre sem akár.

Pár napja rendre pirosló pipacsokkal térek meg haza a kötél segedelmével, helyezem őket az ajtó elé. Tudnivaló és köztudott, miszerint pipacsot csupán, mint gyomot veszik számításba, és az is tény, jobbára csupán szántóföldek és legelők jellemző növénye. Ma egy ibrik liliomot loptam, csupán a bolti kisegítőt kellett sípcsonton találnom a bíbor acélbetétessel, aki, amikor könny szökött a szemébe, egy sarokra feladta az űzésemet. A virág kísérőjeként nagy cikornyás betűkkel róttam az „Engels asszonynak, aki minden valójában tökéletes, hódolattal, Otto a másodikról” címzést. Anya kacér mosoly mögé búva mutatja fel irányomban a csokrétát, és jobbára csak kuncog és pisszeg, amikor egy új apa lehetőségének kérdését latolgatom feléje, mialatt vizes hajammal babrál egy süni fésűvel, igyekszik fonatot készíteni belőle, olykor, ha ciccegek, csak azért is húz rajta.

Sokadik napra virradóan szököm hazulról, ám nem elhanyagolható balsejtelem bénítja meg idegszálaim gyönge kisüléseit, mely szerint Anya talán hamarabb érkezik, fájó szorongás mar belém annak tudatában, ahogy felidézem reggeli hozzám intézett sirámait, miszerint a mai nap lesz az utolsó; nem értettem célzását, nem kérdeztem. Talán a munkáját készül feladni, talántán csak erről van szó, mégis reszketek a gondolatra, mi lesz, ha valami őrültségre vetemedik. Ahogy mászom be az erkélyen, próbálom rekonstruálni a dialógust, s szememre veszek két pihenő lábszárat a hajópadlón, s menten abbéli félelmemben, tán rohama lehetett, sebes léptekkel rohanok keresztül a ruhaszárítón, döntöm fel a virágos állványt. Ahogy Anya lélegzését vizsgálgatom, konstatálom, és tudom meg, Anya teste ugyan itt ragadt, de a lelke elillant messze tőlem, amire szétpattannak a józan énem idegrostjai, és egy tornádó aktivitásával sodrom, zúzom és töröm szét a szoba berendezéseit hisztérikusan; minden félelmet, szaporázó szorongást és dühöt okádok kifelé. Akkor találok a kezétől nem messze egy doboz Digitalis-t, nem mellesleg más egyéb pirulákat. Könny és vér elegye, belőlem patakzó, mocskolja Anya szatén ruhája fodrait, amikor ölelésébe kuporodom és mutáló hangot ütve meg üvöltök, amely éppen csak, hogy apad intenzitásából telően.

– Hozzávetőleg három napja fekhet halott anyja mellett, de a jó hír, hogy él – ez a hang egy halottkém szájából fröcsög. – Kiszáradt, holtbiztos, és éheztette magát. Vigyük le. Az anyjára még vetek egy pillantást… – beszéde a nihilbe vész, nem hallok a továbbiakban semmit.

A Semmelweis zárt osztályán térek magamhoz, infúzióra kötve, a vágásokat, ahogy veszem szememre, ellátták és leszíjaztak a Figyelőben. A szemem egy filmkockányi pillanatot fog meg csupán, eztán mély és nehezen magyarázható álomba merülök. Anyára tisztán emlékszem. Tenyerébe temeti a sajátomét, részvétteljesen mozog a szája, könnyfoltos arcát az enyémhez szorítja, és ennyit súg; „Miért nem jöttél? Vártalak.” Ő volt Anyám, aki volt, részemre, nekem, okomon. Ez a négy taktus állt a búcsúlevelében.

(Illusztráció: Morandi)