Nem emlékszem, hogyan ébredtem ma sem, pedig erőszakoltam az agyam, mindhiába. Elvétett alkalmakkor dolgozik a memória, sikerrel – megjutalmazom okkal-móddal –, mint egy igen bonyolult concerto, mondjuk a Rachmaninoff hármasának megejtése, a monstrum, hasonlómód van evvel minden emberfattya-fője, mint a születéssel a törlésig bezáróan, mert ott sincsenek impériák, csupa hályog; az imént esett terminus technicus mellesleg az óvoda nagycsoportjában lép érvénybe, asziszem; a kezdeteket nem igen tanácsos firtatni, egy újfajta szerveződésről – paralizál, paroliláz –, parolázom, ami egy szikra momentum történése, tehát megfoghatatlan. Szimpla átesés, ahogy szűkös tudatom felfogni képes egy minutum tört részét, s bevallom, hasonlómód érzek a halál beállásának pillanata illetőségében is, melynek gondolata olyik alkalmakkor megrettent, máskor felbátorít, amiként a diafilmet bámészom majdan, ha a kaszás igényt és módot formál irányomba, netán én ő felé, mert szalad a szem a harisnyán, egyszer elhúzzák a függönyt, véget ér a marionette-darab, nem lesz továbbiakban mi feszegesse a húrokat ilyen, s olyan megfontolással. Nos, ahogy mondtam, van ama eset a törléssel, ahogy Csé szavajárása volt akkor távol, merenge múltban, meg a pszichológus banyáé, akivel akkor kavarta össze a málnaszörpöt a ribiszkével, úgymond, s lett volt akkor gyomorégés, égésre szódabikarbóna, arra meg fanyar arcra rajzolt fintor; én, ami engem illet, én csüggöttem az ajkán patakzó információhalmaztól eltelve, már-már sok volt, kértem, ne tovább; nem a skolasztikus értelembe vett dizőz – micsoda dilettáns elegy. Egy Luther a maga megnyerhetetlenségével és hamarjában a Moulin Rouge mind ama macája egy közös pictura kedvéért.

Visszakanyarodva a félbe fércelt szembeszédhez, fájdalom, én nem vagyok minden ember, csak arra terjed az emlékezet, ami engem illet és igazol, hogy tudniillik itt vagyok az ágy bal felén az ajkamra meg a vállaim vonalára biggyedt együgyűn kábító csököny érzéssel törökülésben, már úgy, amiként új napra kelt a bolygó Naptól innen eső fele és mély fájdalmamra még mindig egzitálok, holott posztumusz vágyni vágyom, vagyis nem exitáltam eleddig. Egy martaléknyi kedvvel sem kecsegtet a Nap és a nap, talán a Pannónia ementáli az ég egy szegletén; ahogy éjjel a függönyrésen át lestem, világvégét sürgető vérnarancsra asszocicáztam, mégsem machinált tenni akként, felkelt, és elrontotta a napomat!

A jövővel nincs közös ügyem, nem úgy fogom fel jelenlevésem, amiként a létezés kitevője, sokkal inkább mókus lereszelt fogakkal, karommal – még tán kárt tenne magában, a rácsos ágyakat és a sokkolót kiiktatták – egy kerékben, aki nem a tetszése okán kerekezik, hanem, hogy végelgyengülésben átadja magát a fene pusztulatnak.

Lennék mondjuk…, lennék birkapásztor, inkábban, esetleg madárijesztő, maflás, netán Földmunkás, házat vennék Genitália fennsíkján. Ennyi és nem több, relatíve inhumánusabb szenvtelen britannikul happening.

Alvadt-szagos pizsamában állópózba helyezem tagjaim, megrázom magam, a pápaszemem után kapok, kipislantok a függöny alatti reggeli derengésbe, a napsugarak erős hévvel bombázzák a szemhéjamat, napalm, mégis hideg, nyomakodnak az erkélyről befelé. A hömpölygő szellő tisztára suvikszolta az azúr eget, veszem eszembe alattom. A szellő szárnyán, kiterített makula nélküli lepedő – Jozef Attila mamája mosott – tejfehér az ég, hóra áll. Nem viselem a havat, a téllel jött didere szederjes-piros arcokat, a szipirtyók, akik esernyővel védik fodrásztól szalajtott lilában tarkálló kóc bohócsörényüket, azt az íztelen madárfészket, még szó éri a ház elejét, ha tán a zimankó letapodná. Micsoda dráma! Másért gyűlölöm a természet alkotmányát, ugyanis a buckalakók irányában sem kíméletes, a hó alatt lakók felé, gondolázom. Puha cicák bújtak meg legott, ezúttal halálukat akartam, csipetnyi kólé és melasz keserédes ízével számban, akárha epét köptem az imént. Mert újfent aberrált empíriák sejlettek fel bennem.

Vakos a tér, mint az opálosodott Ouzo, ha bekanyarítom a mélyhűtőbe a csülök mellé.

Pucér lábamat szőrmés papucsba csúsztatom, fényt csinálok, ami annyiban áll, elhúzom a firhangot, elkacsázom a főzőfülkébe; a hetes tekintélyes mosatlantól jobbra a sparherd, odateszek egy megviselt félig telt vagy – a vita puszta kedvéért, mert egyes fők a negativizmust, mások a derűlátást olvassák ki a meghatározásából – egy félig üres pléh ibriket kávékotyvasztás alkalmából. Amíg a csapvíz forrásba kezd végezetre, arra jutok, micsoda marhaság, hogy tulajdonképpenileg bármily eszköz, ami képes bárminemű liquid anyag befogadására, már úgy értem, tárolására, amely félig telik, az semmi esetre sem lesz félig teli ’agy üres. Az félig leszen, ahogy egy borderline-ember sem lehet más és több határesetnél, pszichózis és neurózis mezsgyéjén. Tudom, pisológiából értesült lennék, mifene, amiként eset.

A franciaerkélyt veszem célul, a fagy-hideg kovácsoltvas választ csupán a szabadeséstől, kedvem, s rendeltetésem szárnyalni három-négy minutára, majd elegant a flaszteron szétkenődni innen alattam, a földszintről, bár ez csupáncsak vágyfoszlány, magam, pongyolásan, még álomittasan, megreszkírozom a gondolatot, elteszem nehezebb időkre, helyében cigarettára sercintek, karomba oltom el, felszisszenek, szaruszag, s egyszeriben újra érzem, élek, egy másikra gyújtok, hát persze, kimaradt az esti pirula adag, attól támadt a zavar, magam alatt terpesztek.

Kávémagányom türelmetlen vár mindenesetre a talpalatnyi konyhafülkében, meleg narancsszínben spílázó apró helyiség, ott a pulton fél grapefruit és korpás kenyér az anorexiásnak, hogy mégis legyék rendszere a semminek, óda az idilli nihilhez, ha úgy jobb’ tetszik, a nihilli idillhez, tej, a szőrmanya macska nem issza, én magam laktóz érzékeny.

A fakír és szoba-, lakásmagánya megfoghatatlan, plasztikus teste stigmaként tetszeleg, akár egy tetova, patkányszemem feketéje, amiként a sebek csontkarjaimon, s ama felnagyított hodályárny, ami biggyeszkedik, csüng le a plafonról, magába óhajt szippantani, s én nem, most még nem engedem. Talán akad még dolog túl a robotokon, amit meg kelletik tennem, nem halhatok meg, várok egy leheletnyit.

Alapjaiban tetszik a közhelyektől való elszakadás gondolata; a szeparáció, pszichologice izoláció lételemem mára, tettekben élem ki, ha van még rajtam kívül, aki így áll a világhoz, az emberhez, aki belepiszkolt, akihez nem kell idomulnunk, hogy aztán részesei legyünk a főáramnak, azt mondom, még fellélegezhetek, a lakatlan szigetre gondolt gumitutajom porosodhat egy darabig még a szekrényben. Azt sose tudni, persze, meddig; amíg nem válik terhessé, ameddig akarunk. Valamit. Egy kevéssel annál többet; kitartás, erő, állhatatosság kérdése csupán.

Lefejtem magamról a pongyolát, lerúgom a papucsot, visszagubódzom az ágyba, még nem keltem ki, pillangó tán sose, esetleg moly; mely mégsem komoly.

A magány esetemben szükségszerűség, tán másképp még belefulladnék, hiszen úszni is csak kutyában tudtam megtanulni, az egyedülvalóság jó  barátom, szeretőm, bátyám, anyám és nagyanyám.

 

 

(Illusztráció: Monica Galvan)