…füle mögé rendezi bal oldalt szélfútta szalmaszín hajzatát, hát persze, fú’ a szél, evidens, mert erősen őszbe vegyült a hajdan – milyen régiként tűnik is mostan fel szemében, itt fogvacogi kásás télelőben –, rekkenő, kínzón kínos, forró pusztulat nyár, hogy úgy mondjam, halódik Európa, a golyóbisnak eme sávja, szegmense, a Vénlány, őszes haja nagy kínnal deresedik beléje a zúzmara reggelébe, mely ama félelemmel kecsegtet, a téli alvadás illetőségében, fagyott narancs, mégse napalm, ám, ahogy mondom, halál, a fagyé, maga amaz ifjonti Infinity is télbe vetkezett, hősöm, heroinom, aki meghagyja, a hobbit, a szőrt kis filigrán végrészeken, ahol a buja búja serken fennen, noha Fin maga téli ívás, ám mindamellett gyűlöli az évszaknak ezt a sarkvidéki-jeges, csúszós, takony-nyállal egybefolyós mibenvalóságát, de más, a szkafanderre hajazó szagok, persze sose szagolt olyat, honnan tudná, jobbára szüntelen-kéretlen fantáziál, gondol nyarat, retyketeg esőcseppeket a túlfűtött aszfalton, mint a teflon; hol meg azt képzeli, meztélláb falja kisebbforma lába a kilométereket Miskolc girbegurba, közbe-kasul milliószor át meg átszelt közein, cicakövein, más alkalommal jobbára lázas mámorban húzza fel a majd’ térdkalácsát érő kis barátja, a fekete kipróbált bakancsát, ami valólag mesemondó ama illetőségében, hogy sajgó talp meg lüktetőn forró hólyag, hát ketten mit éltek, igen, emlékszik, nem tellett villamosbérletre, maradt a gyalogszer, hányszor, minimum ötször, jaj, s a mindig kedves kipreparált, molyette, napfakította bőrjakó, amiért a műértő jó adag suskát ad, vagyis adna, de Fin a jakót nem adja, anyagi hívságok, földiek, a szükségtelen rossz, vallja, nevezze bár akként, pénz, lóvé, lovetta, stex, bankó, suska vagy zsozsó, a végeredmény egyre megy, ami esetekkor nagyon kemény ketrecharcos képzeteket fest magamagáról, mert ő kőkemény, jobbára akár az olvatag pisztáciafagylalt, felcsapja fejére turkálós nagyon vagabundos-vagány kendőjét, amely épp nem Hulla anyó vagy trotty, inkábban egyféle Axl Rose, jó szokása a hazudozás, ami oda visz, kimeríti a napi átlag tíz hazugsági rátát jócskán, ha elgondolja, de nem teszi, nem veszi eszébe, gáncsot vet a hazugság csapdája magának, erre mondjuk, nem tanul, mint a pöttömke elefánt, aztán meg beáll az egész-alakos képmástorzító elébe, csak hogy szemlélje, perverz mazochizmusa, s rendre egzecírozza magát, „randa vagyok, egy malac”, „visszasírom az anorexiámat”, „a maradék Olanzapine-t kidobom vagy lehúzom a klozeten”, „edzeni fogok, és keményebb leszek az adamantiumnál, dögöljek meg, akár”, és effélékkel traktálja bolond elméjét, bár ez némi magyarázatra szolgál, ha Fin héroszi képzeteit vesszük, mert igenis jutott részére belőle, így lett az X-men Mistique-je kedvence, bocsánatos bűn, tekintve, még gyerek jóformán, ilyen léptékkel igen, szerepekbe vedleni, ez kedvére játszik, Logant szimplán irigyli, képességeivel nem gyarapodna sokra, bár adva lenne élete nagy bánkódásának a megoldása, az pedig Concrete szóval a csöppet sem felmagasztosuló vénhedés, ugyan bár sebezhetetlen lenne, de mit kezdjen ilyen tehetséggel egy borderline-ember, azután meg ott vannak a humán- és robot térfigyelők ebben a megveszekedett valóságban ’15-ben, műholdak alatt, ahol a tesó mindent nyomon követ: mutánst, embert, némbert – nem embert –, állatot és gombatelepet vagy magányos gombapéldányt egész a Tiszaiig, oda igyekszik a lányzó, a húszas éveinek végét tipró, láttatra kiskamaszt mímelő entitás, nem is tudom, talán a szeme, a nem csupáncsak zöldben játszó barna udvarú lélektükör, nem, az a két, fáradságtól mandulavágásként festő, némileg duzzadt golyó, ezek a kövér csapágyak, szemek, amik vele egy ritmusra kacagnak, ha nem akképp buggyanik ki az ember száján, már úgy a vihora, mint Nelson barátunk vigyora a Simpsonsba’, akkor Infinity, eme varázsos lány hahotája akképp tételezhető fel, amiként a David Helfogottot alakító Geoffrey Rush gyöngyözött, miképpen somolya akár a bársony, de ne temessük még el őt, emlékezzünk Fin, az amatőr életművész kedvelt, hogy, hogy nem, legkedvesebb darabjára, Rachmaninoff hármas concertójára, amiről avatottak azt tartják, eme monstrumi elefánt a világ legnehezebbje, már úgy,  zongoradarabja, s hoppá, visszaröppentemben még mindig ott tartok, ahogy Fint figyelem vizsla szemekkel, aminő hajával babrál, és minél többszörte mondom ki magamban, Infinity, annál jobban beléívik a tény, a név származtatása, mely szerint egy efféle felsőbb fajta, magyarul, ugye, ama Végtelenség, olyan képességeket feltételez viselője átkos részéről, mely nem a kis szürke egereknek adatott, ahogy egy Leila, akár Kata vagy Alexandra, nomen est omen, sem lehet egy csúnyácska kicsiny jellem, hogy ne mondjam, rút leányzó keresztségben kapott neve, úgy Infinitytől is megköveteljük, hogy már pedig ő legyék pozitíve lehengerlő, valóságos kis fény az egyiptomi sírboltok végén, tündököljék kóbor vándornak az éjben, ám Fint szemlélve ezt a fajta ragyogást néminemű piszok gyengíti, haját, a kazlast kosz és fekete festék, valamikor régebben sötétre mázgálta, ennek a maradványa sötétíti, így ezen handycapje nem tűnik ki, a körmeit ellenben hiába vájkálja, annak ágyai feketén piszkállanak, hajára egy mentsége van, a The Cure iránti olthatatlan imádata, oda meg vissza volna, mifene, s ekképpen, bocsánat, apa, ő most, illik tudni, grufti, a Fascination street hergeli leginkább mániás jókedvét, mellette néminemű Depeche Mode, ahol el sem tudja már dönteni, a Liliant, netán a John, the revelatort imádja, döngje oldschool-os walkmanja, a Playing the angel albumról, és ha azt vesszük, kiváltképp dagad a büszkeség okán, tudniillik, nem illik, ha arra konspiláz, hogy a DM-re ropta a Népcsarnokba’, nos, amíg voltaképpenileg le nem bontották, és húztak helyébe egy gigászit, ahol régente akkora a fű-folyondár, melléig is felér, az ifjúság, vénebbség, vérebség meg egy-egy méteres nyomtávval sűrű bocsánatkérések közt igyekszik helyet keresni pisilés óhaján, a fiúk, a lányok, andorgünök és travesztik vegyesen, mint kellékek a hagymasalátába’, s amikor a hólyag kellemteljesen ürül, a vigyor kenetteljesen a száj sarkára kiül, kérek még egy sört, mellé böfög akkorát, hogy a szele összekócolja a másik fél fizimiskáját-haját, a falkanép örül, és újabb töltetér’ iramszik vissza a sorba, mint akkor Fin meg a pasija, ami közben meg a Placebo vendégeskedett előzenekarformán, Fin nem figyelt, nem is tudta igazában hova tenni a nyakkendős siheder énekes arcot, noha amióta volt szerencséje a Kegyetlen játékokhoz, egyik kedvence lett egyik legismertebb darabjuk, na de kanyarodjunk vissza Fin kunkori tincseihez, mivel jobbnak híján még mindig azt babrálja; piszkálja kamaszos zavarában, és ahogy eléri a villamosról éppen lefelé csordogáló kisebbféle tömeget, lábába egyszerre rugó áll, kellemetlen belérezonál, amiképp tudatába leledzik egyszersmind, őt most tán figyelik, és miképp korgó gyomrát nem bántják nyugtatók és egyéb pirulák, hát csak természetes, hogy remeg, mint a kocsonya, benne a Miskolc büszkesége béka, ami még csak nem is a királycsaj csókját áhítja, inkább bedob egy tictac-ot, és azt mondja, menj a francba, Béla, na, de Fin is valósággal tic-kel, a szeme fehérje, dióhéja, ujjai zongoratánca, sz’al kapaszkodik lefelé a Vasgyárból a tömeg, sokan vannak népek, nézi Infinity, ama mizantróp leányzó, némiképp retyketeg a borzató emberáradattól, hozzáteszem bár, ő maga, hiába itt a Tiszain, nem készül sehova, csupáncsak akadt egy barátlány, egy megyével odébbi, némiképp délkeletre, na meg a korban leledző különbözőség, az bizgatja, amihez nincs igazán szokva, akarva, már, hogy ő a tulajdonképpeni rangidős matróna, különbözőség, majd tíz évnyi korkülönbség, amivel nehezen számol el, ha azt veszi, megszokta, hogy professzorok, kis doktorok és egyéb alantas lények övezik, effektíve korosabbak némileg, kínos beidegződés még az egyetemről, az ok talán talányosan viszonylagos intellektusa, mert ránézésre buta, ostoba, szamárfajta, mely nem tudja eldönteni, melyik bálát válassza, ekképpen éhen vész, s lesz szalmanalmas szamárhalála – barátját várja? maga sem tudja, mindenképp új keltezésű ígéret, s most azon okoskodik, mit szóltak a Casablancában, azt ne kérdezd, kicsoda, miféle, épp csak óhaja volt felvételt nyerni a színművészetire, barátja sarkallta, melyet úgy is mondhatnék, jól megrágta, kiköpte, majd rátaposott, mint egy májfoltszínre fakult rágógumira, és azt mondta, eridj, bammeg, rendezői szakra, Guillermo del Torro, Quentine Tarantino meg a Bánatos Frász Töri Ki úr után remek rendező lehetnél, ribanc, de Fin nem fogta grabancon a lehetőséget, nem csábította a pesti metropoliszi művészélet, maradt Kispolcon jobbára, s ha már itt cövekelünk, elmondhatjuk, Bé a barát szót kiváltképp nagy erénnyel ki-, de kimerítette egyébben, a lány, akit várt a mostaniságban, az Ashleen névre hallgatott, barát, talán, majd később, amolyas nővérke-hugica viszonyulás, amely bizalmat és gyümölcsöző tapasztalatmegosztást feltételez meg mesélőkedvet és csokis perecet kíván, persze a tapasztalat nem örvendeztet mindennapos értelemben, mert léteznek rossz empíriák, s most Fin vállainak vonalaira zuhan a teher mázsás zsákja, lenni bölcsebb és tapasztaltabb, az utóbbi nem kérdéses, felnőttként tétetni, ez volt szemében a lehetetlenség, mert világos, hogy eme két erősen zavart elme szférájában a dominancia vállalásának kényes kötelessége Fint illeti meg koránál és vendéglátói titulusánál fogva, nem mellékesen maga is, ahogy Ashleen, rabláncon lógva teng, aminek végét a komplexusa fogja, konkrétan szólva anyakomplexusa, amiképp gyerekkorában unokanővére tette vele, parolázott havibaj meg klimaxos izzadásról, el is gondolázott volna még számosszor, ha nem hág agyába imperatíve oka a jöttének, névlegesen beosonni a pályaudvar épületébe, meglesni a peronszámot, odakacsázni gyors-alattomban, mielőtt Ashleen a kétség vermébe esne, Fin fut, szalad, mint puskából a puskagolyó, a bejáratnál kedves-kedvetlen papuska, amolyas pedofile arcon ragadt mosolygós, Woodie Allen – bácsika tárja az ajtót, Fin becsusszan, két gödröcske szájszélen, eme gesztussal köszön reszketeg illanatában, ám mielőtt bármerre szánná magát, pisla tekintetet vet a befutó vonatok listájára az érkező szerelvények oldalán, és ama bizonyossággal lépdel tovább farzsebben, miszerint bő húsz perc, szünet egy jól átkoreografált kakaó okozta hasmenésre, az IC érkeztéig, és simán, nem futva ér majd ki a kettes peronra, miután sietve kompenzálja szorongását gyógyszerformán; régi motoros lévén pontosan tudja, hol kaphat fogyasztást mellőző kiszolgálást, nem teszik fel, drogos, avagy kórházi szökevény-e, a már vacogássá erősödött parkinsonismusa okán, persely, tudja, ha nem szedi a bogyókat, nem viseltetne akként, akár egy tál februári kocsonya a miskolci fergeteg-fogatagába’ vásár idején egyik kézből a másikba úton, az álmai is nyalván világosabbak lennének, felfogása, reakcióideje gyors’b, ám a megvonásnak is akadnak buktatói, mint autónak a fekvőrendőr, ami ugyanaz, mint szememben a fekvő rendőr, mert ott az a gyötrelmes álmatlanság, órás dühkitörések, káromlatos prepubertást idéző üvöltésszimfóniák, légkalapács erejével dühöngő remegés, tic, felpörgés, fizikális, szellemi síkon, ami az alvadás elnapolását jelenti, mert ő olyankor egész egyszeriben nem fárad el, erőssé fajzik, ahogy egy gőzpumpa, egy reaktor, vagy, vagy… depórohamot kap, amire azután mindenképp kiszállnak a mentők, hogy kiinjekciózzák a corpus egészét érintő görcsöket, s ezzel megszűnjék az értetlen-oktalan jött sírógörcs ilyenformán, hogy végezetre felszusszanjon, ami pedig a skizofréniáját illeti, oda kell a gyógyszer, kergekos-effektus mifene, a legvadabb vad, az ász, még kezeletlen kárt tesz magában, másban, akit szeret, akit gyűlöl, tök mindegy, csak öljön-üljön, a kócerájba’, s ilyenkor már az, kiszolgálunk-e valakit egy pohár szennyezett vízzel, bárminemű likvid állagú vacakkal, hát, ha nem, az a pult eladó felé eső oldal sara, bár effélét még nem élt meg a jó Infinity, aki most benyit a Restibe, s a nap lehunyorog estibe, itt igen szerény méretekben képviseltetik ama magasztos nép, az utazóközönség, amely nem lehet oly közönség-es, hogy helyét a Restibe’ kereshesse, negyedosztályos besorolása, nyilvánvalóan az ok, vagy mert kétes hírű népek találkahelye, nőneműek alig, vagy sohanapján olykor, bejárnak a nem éppen utazó-bóklászó egyének, kocsmatöltelékek – sherry és olcsó egyéb szesz bűze serkenti kifelé a jobb érzésű népet, a vasárnap befelé igyekvő kollégista elemeket a félkarú rablók tartják izgalomba’, igaz, közel esik helyileg a Fonoda éke tája, a pesti Gyorskocsisor kistestvére, prostikat csak el- és elvétve lát barátunk, dudvaevő, a gigolok nagyobb babérokat legelnek le a nőstényi kurváknál, és persze ott léteznek a pénztárosok is, a futtatók, az edzők, mi csak akképp nevezzük, stricik, s Fin mindezt tudja, ezért is érkezett szürkülettájt, korábban, bontott késsel, behúzott nyakkal, penge idegekkel, délsarki szélben fogvacogva, kis csizmában, feketében, bőrcsattal, hozzá laza farmert aggatott még éppen filigrán-vékony tagjaira, s nem feledkezik meg a nemrégiben újított cilinderéről se’, amit más szégyenlősség terhe alatt, rossz beidegzés gyakorlata az idea, hogy észrevétlen maradjanak a mainstream sodrásába’, megtartsa helyét, úgymond, mert ők a majoritász, Fin maga minor, ilyen számvetéssel más, átlagpolgár nem csap fejére feltűnő, maszkulin, feminin, androgün jellegre mutató tökfödőt, de Fin köp az ideákra, csak egy baj van Infinity renitenciájával, a vagányság díszfátyla egy törpenyuszi szívét takarja, akinek lába van, amely gyors, s Fin is inkább fut, mint rúg, üt vagy csépel, legyél az ellen fele termet, ám engedjük meg részére azt a felvetést, mintegy tényként, hogy alsó iskola óta nem verekedett, de akkor Rocky-kemény volt, ma inkábban ropi, remekül debütált kiskamaszként testnevelésen, tigrisként bukott, majom ügyességével hágott föl a kötélre, futott, mint a zerge, hogy a gimis kosárcsapatba’ is helyet bérelt, majd a második edzés után lemondott, ama feljajdulással, nem lesz gépsonka a lába, pontos passzok, gazella lendülete, kiszámított manőverezés, ezt jelentette annak előtte neki az edzés, most azon okból tart magánál kést, nem képes felmérni a tulajdon erejét, a szellemi olcsó volt, odalett, a feledés dolgozik minden bevett pirulával benne, olykor azért előszüremlik egy-egy kósza impéria, szag, gondolat vagy szinesztézia, Fin hálákat rebeg a technikának, noha technofób, vérmes luddita, a térfigyelő kamerák nem engednek lefedetlen pontokat, a biztonság ábrándja, az az arc poeticája, akinek hosszabb a kése, az jut érvényre az öldöklésbe’, lefordítva mekkora annak esélye, hogy kést döfnek egy késesbe, logikus, elvárt, mint forrócsokit inni a Szaharába’, ami Fint illeti, olykor retteg, máskor üdvös gyilkon mereng, este, most is estéllik, szürkül a hórengeteg, akár a vaníliapuding, olyképp retyketeg, spalettákon rogyadoz, tetőcserépen a hótömeg megreked, Fin mostanra újra érzi a kislábujját, azok most hernyóként mocorognak, takarodjon a kelletlen zsibbadás, ujjai hasonlómód, búbja, teste, mindene felenged, és megszabadul a szegecsek-nőttek-az-orromba-érzettől, mert amikor már az orrszőr sem stimmel, ott a fagyhalál vert tanyát, mely nem túlon derítő, menne inkább toronyiránt délnek, hogy következőleg, minimum a francia Riviérákra szülessen, n’est ce pas, magához veszi a kongáját, koppant disszonáns dalfoszlányt, aztán meg ahogy ott mereng az ablak alatt a magasban, láblóga, miegyéb, helyet keresve-találva, se jobbat, Ashleen-ről vétlen megfeledkezve, mereng, s les ki az ablakon, les havat, számosat, kristálycukor, anyu nem igazán sütögetett, olykor, mikor, volt nagy vircsaft meg dühös vicsor, bámészatában elbambul, a nyála állán elindul, úgy képzeli el a melaszt, amiként odakinn a havat, noha sose látott olyat, hallott ellenben melankóliáról, ismerős téma, mert ritkásan ugyan, de vonaton, buszon eljátssza a lélekfürkészt, pszichodoktornénit, mert igaz, ami igaz, ő az asztal másik végébe vágyott – pecsét, sztetoszkóp, izé, ecet meg sósav –, s mint mutatja magamagát, fordítva sikeredett éppenséggel, ez volt az egyik hátulütő, a lustasága meg a pszichomotorikuma, testbeszéde és ama fogyatéka, a hazudozás képtelensége, már úgy, hiteles éllel, a szakma olyképp kedvez neki, a habitusa egy auditóriumot megtöltő szócsépelésre, milyen a tej – lila; de a mosolyránca félelem irányába grimaszolja, szinte észrevétlen, tetten érhetetlen, s Fin hangja rezonál, mint egy hangtál, ha kongatják, a megjátszás, jobb beszariak ismérve, tart, mert lebukhat, talán a büszkeség mondatja, köpi a hazugságot, milyet legutóbb Egyiptomban, már úgy, köpködő tevét, látott – volna effélét, merthogy sose járt ott… nos, hát könnyű, olyas léptekkel, mely szerint 133-as IQ egyre-másra sikerrel vesz, és valólag, ennyit mért nyári bezárása idején, és kétszer megismételte, néminemű képesség a megtévesztésre, ahol magam azt mondom, intelligencia nem több alkalmazkodásnál, akár a kaméleon, mittom’, Fin esetében tán némi személyiség zavara, ez az úgynevezett hiszti, jobb helyeken mondva, ez fútta össze Asht és Fint, azzal az ígérettel, miszerint egymás lélektestvéreivé válnak, lesznek… meg kell engedni, Ash többet tett fel Finről, olyat, mint majdnem valamiféle beteg omnipotencialitás, egyféle Che Guevara, Zarathustra egy kőbevésett sziklahasadékba’, mert nem látta szeme fehérjét, ekképp csalódása is nagyobb méretekkel érte, harsanó pofonképpen, lesz majd a csalódása, csalódik amiképpen Balga, mert ő is többre nézte, pár napja Fin az alantit rovátkolta naplójába, a naplóírás jó szokása megmaradt nála, a bakancslista inverzét is belefirkálta,

1. soha többet nem mond „igen”-t, amikor nyelve hegyén a „nem” szócska ficereg
2. a jövőben felhagy mind ama várakozással, amit eleddig megengedett magának, akár ő, akár más, akaratlagos vagy kényszerítő erő, a laissez-faire attitude elvén és nyomvonalán poroszkálva
3. nem ad több okot rá, elhurcolják és bezárják a disznóólba, s nem tartja többé oda a jobb orcáját, sem a balt… értem, a tomporát, hogy veszettség ellen beoltsák, mint valami vadat, ha mégis bejut, tesz róla, és kijut, szökik, mint ’12-ben, sikerrel

mi tagadás, ez nem sok, neki épp elég megtartani, ő viszont tudja, semmi esetre sem ama fölöttes, hogy ne mondjam, übermagasztos lény, aki nem épít sajtból űrrakétát, hogy partit rendezzen a Vénuszon, vagy sem, de mire odáig jutott, bulit rendez az elméjében, addigra a zegernyeszag eltűnt, helyébe valami radiátor-meleg telepedett, melyet szagolva, Fin kellemteljesen elszenderedett… pár percre rá egy csörgősipkás lány megállt hozzá közel, hosszasan leskelte, közelebb ment, hogy megérintse, ám hamarjában gondolt egyet, tán mégsem ő ama keresett, a régtől várt idea-testvér, s inkább elszelelt, a fagy szele érintette pusztán így Fint, amikor a bejárati keményen dörrent kint rekesztve reményt és hideget egyben…

 (Illusztráció: Agnes Cecile)