Harmadik fejezet

A szerző megismerkedik a nyelvvel, és a hagofiaiak népéről alkotott szemléletével. Orvosi kezelés

Másnap újra megjelent a robot, vagy legalábbis egy ugyanolyan, mint az előző. Elmondta, hogy bár szeretnék, ha minél kényelmesebben érezném magam, muszáj megtanítaniuk a hagofiaiak nyelvére, mert lesz, ahol nem tudnak majd tolmácsot biztosítani nekem. Örömmel kezdtem a nyelvtanulásba, amelyben legalább tudtam, hogy gyors és hatékony vagyok.

Három héten át minden nap intenzív oktatásban részesültem, de több nagyon nem is kellett, mert a hagofi nyelv nagyon egyszerű volt. A nyelvtant gyorsan átláttam. Ami nehézséget okozott, az a rengeteg főnév és melléknév. Olyan dolgok nevét hallottam, aminek semmilyen nyelven nem ismertem a megfelelőjét. Hiába mutattak képet, elképzelni sem tudtam, mi lehet az.

A robot azonban rendkívül türelmes volt velem, elmondta, hogy nem kell aggódnom emiatt. A legtöbb tárgyat egyébként sem kell majd használnom, amit pedig mégis, annak a nevét megtanulom, amikor kell. Sokszor kértem, mutassa meg a világot, mert elunom magam szobám magányában. Ekkor tudtam meg, mi az az Adatbázis. Olyasmi, mint a mi Internetünk, de sokkal nagyobb, rendszerezettebb tudás van benne: a világuk minden ismert információja. Ehhez kaptam korlátozott hozzáférést.

Azt mondták, nem akarnak egyelőre saját országuk adataival terhelni, azt majd tapasztalat útján elsajátítom. Viszont használati engedélyt adtak egy olyan részhez, ami tartalmazta a mi teljes film- és könyvkollekciónkat! A robot meglepetésemre elmondta, hogy mindent tudnak rólunk, Adatbázisukban minden fontos le van jegyezve.

„Hogyhogy nem hallottunk még a maguk népéről?” Érdeklődtem. „Titokban élünk, hogy ne fertőzzék meg a kultúránkat, és ne törjön ki háború a mi technikai fejletségünk iránti irigység miatt.” „De miért nem osztják meg velünk? Kereskedhetnénk!” „Mindenünk megvan, ami kellhet. A mi világunkban a pénz pedig ismeretlen. Hogy ne legyen konfliktus, mely minden bizonnyal az önök leigázásával végződne, rejtőzködve élünk. Az emberi élet a legfontosabb, az önöké épp úgy, mint a miénk. Szigetünket egy hatalmas sziklának álcázzuk. Minden információt igyekszünk begyűjteni önökről, hogy a békét fenntartsuk, és hogy a saját kultúránkat – ha tudjuk – gazdagítsuk. Régen ez elég nehezen ment, és a fejletségünk kezdeti szakaszán sokszor lelepleződtünk. Felderítő gépeinket, robotjainkat önök UFO-nak nevezték el. Ma már egyszerűbb a helyzetünk: hála a műholdjaiknak, elég rácsatlakoznunk, és észrevétlenül látunk mindent.”

Teljesen megdöbbentett, amit hallottam. Az emberi jogaink tökéletes megsértése volt ez. Amikor felelősségre vontam a robotot, hogyan mernek a mi kultúránkon csámcsogni, javainkat ellopni, míg ők nem adnak semmit, korábbi nyugalmával adott magyarázatot: „Adataikat csak a robotok kezelik, nem kerül emberi kézbe. Mi csak annyit használunk fel, ami a sziget védelmében szükséges, a többit megsemmisítjük. Ami pedig a lopást illeti, soha nem vettünk át még önöktől használható technikai információt.” „Miért nem láthat minket a többi ember? Titkolnak minket? Ők is rabok?” „Nem, tisztában van mindenki az önök létezésével. Oktatjuk gyermekeinknek a népeiket. Egyszerűen nem kíváncsi magukra senki. Korlátoltak, kártékonyak, társadalmaik tökéletlenek. Itt senki sem rab. Csupán senki nem akar elmenni. A robotok nem őrök, inkább szolgák.”

A hallottakon úgy elgondolkodtam, hogy el is feledkeztem a gépről. Szavai azonban izgalmakat ígérve rángattak vissza a valóságba: „Készen áll, hogy elkezdjük a tapasztalat alapú oktatást. Innentől kizárólag hagofi nyelven fogunk beszélgetni, hogy elmélyítsük a használatát. Holnap reggel önért jön valamelyikünk, hogy elkísérje az úton.”

Bár nagyon örültem, hogy végre elhagyhatom szobám, aggodalmamnak adtam hangot, hogy tudni fogja-e a másik robot, miről beszéltünk eddig, a nyelvnek milyen fejlettségi szintjén állok. Ekkor tudtam meg, hogy minden nap másik robot jött hozzám, azért hittem csak, hogy ugyanaz, mert egyformák, és mind egy közös hálózatra vannak kötve, így amit az egyik tud, azt a másik is tudja.

Azt gondoltam, a délutánt már egyedül fogom tölteni, könyveim, filmjeim és útinaplóm társaságában. A notesz beszerzése egy kicsit komplikált volt: kértem valamit, amibe jegyzetelhetek, erre kaptam egy miniatűr számítógéphez hasonló eszközt, billentyűzettel, amely ráadásul Hagofi betűket tartalmazott. Bár megvallom, olvasni már egész ügyesen tudtam őket, az írást nagyon keveset gyakoroltam eddig. A másik problémám az volt, hogy nem akartam ezt a remek eszközt magammal vinni, ha egyszer végre kijutok innen. Egyrészt úgy éreztem, meglopnám ezt a kedves népet, amelyet még nem is ismerek igazán. (Úgy hittem, csupa nagyszerű ember lehet, ha már eddig is ilyen nagyszerűen bántak velem.) Másrészt jobban szerettem a tollat és a papírt. Van valami varázsa a teleírt oldalaknak.

Amikor elmondtam kérésemet a robotnak, olyan hosszan várt a válasszal, mint még soha. Ez nagyjából tizenöt-húsz másodperc volt. Akkor egy örökkévalóságnak tűnt. Mikor végre megszólalt, tudatta, hogy nagy nehezen megtalálta az Adatbázisban, amit szeretnék, de náluk ilyen elavult eszköz nincs. Megkérdezte, pontosan mire kell. Elmondtam neki, hogy házi adatbázis-félét szeretnék kreálni, mely mindig nálam lehet. „Miért kell mindig?” Hangsúlyozta ki az utolsó szót. „Sok itt nekem az újdonság. Megnyugtat, ha nálam van, és vissza tudok lapozni benne.” Ezúttal kevesebb ideig tanakodott – vagy számolt, vagy tudom is én – s végül megígérte, megpróbálja elintézni a dolgot.

Másnap aztán beállított egy nagyon szép borítású notesszal és egy marék jó fogású tollal. „Egy felderítő csapat hozta. Veszélyes küldetés volt, amit biztonsági okokból nem fogunk megismételni. Kis híján megsértettük ön miatt az első törvényt.” Éreztem a nyugodt géphangban a neheztelést, mely valószínűleg benne sem volt, csak én képzeltem oda. Minden esetre nagyon örültem, és onnan fogva jegyzeteket készítettem mindenről, amit tapasztaltam.

Ehhez a naplóhoz szerettem volna hát leülni, amikor elment a robot. Ehelyett azonban kinyílt az ajtó, és egy hang a monitor hangszórójából közölte, hogy hagyjam el a szobát, és kövessem a nyilakat a fal mentén. Gondolkodás nélkül tettem, amit mondott, annyira örültem, hogy végre kijutok, és más emberekkel találkozhatok. Azonban csalódnom kellett: egy kanyargós folyosón át vezetett utam, amely ugyanolyan üres volt, mint szobám alapállapotban, leszámítva a nyilakat. Végül egy újabb terembe érkeztem, amely valamivel nagyobb volt lakhelyemnél. Itt egy újabb robot várt, és egy székbe ültetett. „Most meg fogja kapni az alapvető orvosi ellátást.” Közölte a szokott megnyugtató hangnemben, és mindenféle pirulákat, és csöveket kezdett előkészíteni. „Mégis mire készül?” Kérdeztem rémülten, és a menekülési lehetőségeket kerestem. „Megszüntetem az öregedés jeleit, regenerálom a sejtjeit, ezáltal jelentősen megnyújtva életkorát, kiszűröm a betegségeit, és kezelem őket. Ezen felül élete végéig immunis lesz minden fajta rákkal szemben. Természetesen bármely kezelés ellen tiltakozhat, bár erre még nem volt példa. Ki ne akarna egészséges lenni?”

A szavak hallatán megnyugodtam. Tényleg nagyon figyelmes országban vendégeskedem, és már el is felejtettem, hogy esetleg raboskodom. Azért aggályaim voltak: „Kezeljen kérem, de mindig szóljon, mit fog tenni, és kérje beleegyezésem.” Egy robot nem tud furcsán nézni, de azt hiszem, ha képes lett volna rá, megteszi.

Az első öt kezelés után sokkal fiatalabbnak éreztem magam. Kértem egy tükröt, és a látvány döbbenetes volt: szemem alól eltűntek az évek alatt felhalmozódott karikák, ráncaim kisimultak, bőröm sokkal ruganyosabb lett, karjaimban pedig újra tenni vágyó erőt éreztem. Ezek után bátrabban vetettem magam alá a további vizsgálatoknak.

Amikor már biztos volt, hogy nem leszek rákos, Alzheimer-kóros, Parkinson-kóros, meg még mindenféle kóros, a robot közölte, hogy az agyi elváltozások vizsgálata jön. „Hát csak vizsgáljon.” Mondtam zavartan. „De előbb mondja meg, mit fog tenni, mielőtt kezel!” Kértem újra. Egy furcsa szerkezettel, mely egy tompa sarlóhoz hasonlított, párszor körbejárt fejem körül. Amikor végzett a vizsgálattal, azt mondta, hogy hajlamos vagyok a depresszióra, és erősen befolyásolható vagyok. Ezeken azonban könnyen segíthet, és az agyam egészséges lehet. „Az agyamhoz ne nyúljon!” Üvöltöttem rá. „Az pont úgy jó, ahogy van.” „Az agresszió is kezelhető.” Próbálkozott tovább. Erre gyorsan lehiggadtam. „Nézze: nagyon hálás vagyok mindenért, amit tett, de ez bőven elég egyelőre. Ha majd beteg leszek, visszatérek.” „Nem valószínű, hogy valaha beteg lesz, amennyiben megkapja a vitaminadagját. Ennek ellenkezőjére pedig még nem volt példa.”

Nem hittem, hogy ennyire jó lesz visszatérni szobám egyhangúságába. Egyszerre csodáltam, és féltem e különös népet délutáni kalandom után. Már nagyon vártam, hogy jobban megismerjem Hagofia lakóit.    

Második fejezet

Melyben a szerző szerencsésen megmenekül, találkozik egy furcsa idegennel és ismerkedni kezd egy számára eddig ismeretlen világgal

A hatalmas hullámok darabokra törték a csónakot, és szerteszét sodorták legénységét. A mentőmellény a víz felszínén tartott, de még így is nagy volt a veszélye, hogy a dühöngő viharban megfulladok. Gondoltam, ha nem csinálok semmit, a biztos halál vár, így erőmet megfeszítve küzdöttem életemért. Úsztam, ahogy bírtam, bár tudtam, esélyem sincs, hogy szárazföldet találjak. Végre egy hatalmas sziklát pillantottam meg, melyet a sötétben eddig nem vettem észre. Elborzadva néztem, hogy fodrozódnak a habok, ahogy a kiálló kövekhez csapódnak. Talán így szaggatja majd darabokra a testem is! Elöntött a rettegés, és ahelyett, hogy bármi fontos még utoljára eszembe jutott volna elájultam.

 Amikor felébredtem, biztos voltam benne, hogy a másvilágra jutottam. Próbálgatni kezdtem végtagjaimat, majd amikor megbizonyosodtam arról, hogy életben vagyok, összeszedtem bátorságomat és felültem. Az első, amit észrevettem, hogy egy fekete motoros áll mellettem. Persze nem volt motoros, csak annak véltem. Két méter magas lehetett, és olyan volt, mintha egy varrás nélküli kezeslábast viselne, melynek valahogy része volt a fején egy ugyanilyen bukósisak. Az egész alak fekete volt és fényes. Sehol nem törte meg zseb, cipzár, vagy gyűrődés, ami ijesztően hatott.

Egy óvatos pillantással felmértem környezetemet: egy kisebb nappali méretű szobában feküdtem. A falak és a plafon a narancs különböző árnyalataiban voltak kifestve, ami nagyon megnyugtatóan hatott a szememnek. A helyiségben az egyetlen tárgy az az ágy volt, amiben feküdtem, még ablak és ajtó sem volt, úgy tetszett, a fény mintha a falakból áradna. A matrac kellemesen pihentette gerincemet, a hófehér párna és takaró pedig valami finom, puha anyagból volt, mintha a feleségem ölelne magához, illata pedig olyan biztonságérzetet adott, hogy egy pillanatra elfelejtettem megijedni is.

Ahogy mindent szemügyre vettem, újra a türelmesen hallgató szobatársamra néztem. Szégyellem, de pusztán egy reszketeg hellót tudtam köszönni neki. Pillanatnyi hezitálás után – sokkal magabiztosabb, bársonyos férfihangon – ugyanígy üdvözölt ő is. Ettől kicsit megnyugodtam. Bemutatkoztam neki hirtelen angolul, franciául, spanyolul és a biztonság kedvéért magyarul is. Erre hosszabb szünet után angolul azt válaszolta, hogy nagyon örvend. „Ön tehát angol?” Kérdeztem immáron én is bátran. „Nem.” Felelte. „Ha megfelel ez a nyelv, kommunikálhatunk rajta. De választhatunk másikat is.”  Ez egy kissé meglepett, és meglehetősen arrogánsnak tartottam, hogy egyből nyelvtudásával kérkedik, még mielőtt elmondaná, kicsoda. Gondoltam, házigazdám be akarja bizonyítani többnyelvű bemutatkozóm után, hogy ő is tud annyit, mint én. Készséges vendég kívántam lenni, aki engedi megmentőjének megcsillantani nyelvtudását, de azért próbára is akartam tenni. Végül magyarul folytattam a társalgást. „Így azt hiszem, könnyebb lenne.” „Ahogy óhajtja.” Felelte akcentus nélkül a sisakos. Próbáltam hangjában a cinizmust, vagy a gőgöt felfedezni, mellyel az én kiejtésemet gúnyolja, de szó sem volt ilyesmiről. Aztán hirtelen rádöbbentem, hogy meglehetősen abszurd helyzetemben a lehető legképtelenebb dolgok járnak a fejemben.

„Tehát ki ön, és hol vagyok?” Tettem fel végre a legkézenfekvőbb kérdést. „Az utóbbi kérdésére egyszerű választ tudok adni: Hagofiában. Az előbbit nehezebb pár szóval elmondani. Azt hiszem, az önök nyelvén megfelelőbb lenne a kérdés: mi vagyok? Létem megnevezéséhez legközelebb a robot szó áll.”

Már korábban is hallottam kísérletekről, melyek emberszerű gépek alkotására irányultak, de nem gondoltam, hogy van olyan ország, amely idáig jutott. Hagofia: életemben nem hallottam róla. „Pontosan merre vagyunk?” Kérdeztem a lényt, hogy tudjam, merre juthatnék majd haza. „Erre a kérdésre nem válaszolhatok.” „De miért? Fogoly vagyok? Tagja az ön népe valamilyen egyezménynek, szövetségnek, uniónak?” Faggattam aggódva. „Teljesen külön álló állam vagyunk. Bizonyos értelemben fogoly az első törvény szerint, aki azonban államunk tagja lehet a második törvény szerint.” Bízva abban, hogy minél többet megtudok a robottól, annál könnyebben meg tudok szökni innen, további információkat követeltem. „Mi az első törvény?” „Hogy soha ne fedjük fel birodalmunkat.” „És a második?” „Az emberi élet megmentése kötelező, amíg nem ütközik az első törvénnyel.” „Sok törvény van még?” „Kedves Gulliver úr. Biztosítom, hogy az elkövetkező időkben minden szükséges adatot megkap világunkról, az ön számára sűrített, logikusan tematizált oktatás alatt. Az ön szervezetének most pihenésre van szüksége. Holnap visszatérek, addig nyugodtan használja a szoba nyújtotta lehetőségeket.” Szétnéztem az üres helyiségben. „Az ágyat?” „A szoba hangvezérelt. Képernyőt!” Adta ki az utasítást, mire megjelent egy hatalmas monitor a szemközti falon. „Startra indíts oktatófilmet a szoba használatáról!” Majd ajtót parancsolt a fal felé fordulva, és egy, számomra a semmiből előtűnőnek tetsző nyíláson át távozott. Nem volt jobb ötletem, így megadóan startot kértem a képernyőtől.

Mint kiderült szobám annyi különleges titkot rejt, amit első hallásra meg sem tudtam jegyezni. Hónapokig éltem e négy fal között, de még így sem használtam ki minden lehetőséget. Így csak azokról tudósíthatok, amiket magam is kipróbáltam. Először ennem és innom kellett, mert már nagyon gyenge voltam. Egy „Ágyat el!” paranccsal eltűntettem fekhelyemet, és a szoba így teljesen üressé vált. Csak a négy fal, a plafon, meg a talaj, amit valami parkettához hasonló, de annál tartósabb, és teljesen sima felület alkotott. Ezután asztalt és széket kértem, amely szintén – számomra – a semmiből tűnt elő. Csak később tudtam meg, hogy a lakószobák alatt, fölött, között bonyolult üregrendszer van kialakítva, amelyekben a legkülönfélébb használati eszközök vannak miniatűrré hajtogatva.

Hamarosan lett asztalom, székem, evőeszközeim, de étel még mindig sehol. Egy étlapról kellett választanom, amelyet a monitor mutatott. Kizárólag tengeri és édesvízi halakból készült minden. Viszont abból volt előétel, leves és főétel is. A desszerteket nem nagyon értettem, micsodák, gondoltam helyi különlegességek, és ráérek még megkóstolni őket.

Tonhalat kértem, ami a durva fordítás szerint olyasmi módon volt elkészítve, amit nálunk panírozottnak hívnak. Ez otthon és a hajón sem számít drága ételnek, és mivel fogalmam sem volt, miből kell majd hitelemet megfizetnem, valamint árakat sem láttam sehol, nem akartam bonyolultabb fogást rendelni. Természetesen ugyanezen megfontolásból egy nagy kancsó vizet kértem hozzá.

A tonhalat szinte azonnal kiadta a vízzel együtt egy ablak, ami a bejárati ajtóhoz hasonlóan tűnt fel, majd el a falban. Amit megkóstoltam, annak köze sem volt a mi rántott ételeinkhez! Olyan íze volt, melyet nem igazán tudnék leírni, és amit soha nem fogok elfelejteni. Évekig kísérleteztem itthon, hogy hasonlót alkossak, de lehetetlennek tűnik.

Emellett fogásaik egytől egyig igen táplálóak voltak. Rendes adagot adtak, amellyel pont jól laktam. A robotok egy beszélgetésünk alkalmával elmondták, hogy a monitor szkennel az ételkéréskor, és pulzusomból, testtömeg-indexemből, hangszínemből, a gyomrom legvalószínűbb térfogatából megállapítja, mennyi ételre van szükségem. Minden főfogáshoz hozzáadnak egy vitaminkészítményt is, mely íztelen és szagtalan, viszont fedezi az ember optimális vitaminbevitelét. A gépek arra is figyelnek, hogy ezt biztosan mindenki megkapja valahogyan minden nap, de csak egyszer, nehogy valamivel túladagolják. De ezt persze akkor még csak nem is sejtettem, inkább azon aggódtam, hogyan fogom tudni üríteni ezt a sok finomságot, ha eljön az ideje.

Ne haragudjon a kedves olvasó, hogy ilyen részletekre is kitérek, de úgy vélem, a legtöbbjükben ott motoszkál, hol tudja az ember az alapvető higiéniai problémáit megoldani. Rettegtem a közös fürdő és mosdóhasználat gondolatától, mert azt a hajón is nagyon utáltam. A monitor oktatófilmje azonban ezúttal is felvilágosított: a „Fürdőszoba!” utasításra egy másik falon újabb ajtó nyílt meg, és egy majdnem ugyanekkora szobába vezetett. Itt minden tisztálkodó igényemet kielégíthettem végre.

Mire végeztem, már a film nélkül adtam ki a „Ruhát!” parancsot. Meg sem lepődtem, hogy öltözékem finomsága olyan volt, mint ágyneműmé, és szabása olyan elegáns, hogy bármelyik kapitányom megirigyelhette volna az esti banketteken. Nem kétség: úr voltam valami luxusszálló szobájában. De miből fogom én ezt kifizetni, ha félig fogoly vagyok? Vagy ha ilyen a börtön, milyen lehet a szabad élet? 

Első rész

Utazás Hagofiába

Első fejezet

Melyben Gulliver elmeséli, hogyan került Magyarországra, hogyan lett maga is hajós, és hogyan folytatta a családi hagyományt

Gulliver. Mond még ez a név bárkinek bármit? Engem így hívnak. Ha bemutatkozom, némelyek csendesen mosolyognak, ma már bármilyen nevet adhat az ember a gyermekének. Van, aki megkérdi, művésznév-e, de volt már, aki a szüleim ép értelme felől érdeklődött.

Pedig némely ősömet biztosan ismerik. Általában a Gulliver névről pici emberkék jutnak az eszükbe. Esetleg bevillan még Liliput is. Talán rémlik az óriások földje, vagy Laputa égi városa, a Nyihahák világa. Itt Magyarországon, ahol én élek, az emberek ismerik ükapám történeteit Faremidóból és Capilláriából, vagy a dédapámét Kazohiniából. Nem fogom azt mondani, hogy ugyanaz a Gulliver vagyok, aki az 1600-as évek végén útra kelt. Ki hinné el?

A jó öreg Angliát 10 éves korom körül hagytuk el. Apám egy nap hazajött, és azt mondta anyámnak, irány Budapest. Anyám zaklatottan megkérdezte, miért akarunk mi szovjet országba menni, amikor Európa csúcsán is élhetnénk. Erre apám komoran az asztalfőre ült a konyhában, összehívta a családot, és elmesélte, hogy Magyarország már évek óta független, nagy reményt lát benne, mellesleg kirúgták főorvosi állásából egy neki tulajdonított műhiba miatt, és egy budapesti rokonunk igazgatóhelyettesi állást intézett neki egy magánklinikán.

A világ egyik legnehezebb nyelvét kellett megtanulnom, de szerencsére örököltem őseim nyelvérzékét. Tizennyolc évesen – ahogy minden Gulliver –, jelentkeztem az orvosi egyetemre, de apám hatalmas csalódására nem vettek fel. Egy évet töltöttem könnyelmű élettel, célkereséssel, majd felvételt nyertem anglisztikára, ahol aztán évekig kitűnő voltam anyanyelvi angoltudásomnak, és nagy irodalmi olvasottságomnak köszönhetően.

Az egyetem után apám diszkréten jelezte, hogy három hónapig élvezhetem még támogatását, aztán kezdjek a diplomámmal, amit tudok. Nem értvén semmihez a nyelveken kívül, egy luxushajóra szerződtem pincérnek. Többször láthattam újra az angol hont, de nekem már nem jelentett annyit, mint felmenőimnek. Viszont számos országot bejártam és sok nyelvet megtanulgattam utam során. A híres Gulliverek mind hajóorvosok voltak, sok szolgálatot tettek hazájuknak a háborúk során. Én a saját vérző ujjamat nem tudnám bekötni.

Így ismertem meg a kedvesemet, aki a Sweet Dreams luxus óceánjárón szolgált velem, mint doktor.  Egy törött pohár szilánkjait szedtem össze valami spanyol miniszter felesége után, így szereztem a mély vágást tenyeremen. Persze rohantam a rendelőbe, ahol bekötötték először kezemet, majd egy évvel később fejemet is.

A feleségem hamarosan – hála a közös kabinnak, és az ingerszegény környezetnek – teherbe esett, és Budapestre költözött szüleimhez, akik szeretettel és türelemmel várták vele együtt a fiamat, míg én dupla műszakot vállalva dolgoztam és küldtem haza a pénzt.

Már azon gondolkodtam, hogy rutinomnak köszönhetően kaphatnék otthon is pincéri állást valami nevesebb szállodában, hogy a családommal lehessek, de a nejem bíztatott, még pár évet bírjak ki a hajón, csak amíg a házunk hitelét kifizetjük.

Így hát beálltam szolgálni a Honeymoon óceánjáró éttermébe. Épp szabadnapom volt, és hogy ne a hazaküldendő pénzt költsem, a hajó tatjáról figyeltem a fodrozódó vízben a naplementét. A hajó vészkürtje harsogva rázott fel ámulatomból, észrevettem, hogy süllyedünk, és igyekeztem azt tenni, amit a kiképzéseken tanultam. Azonnal mentőmellényt vettem, és koordinálni kezdtem a közelemben lévő embereket a mentőcsónakokra. Amikor már csak a személyzet maradt, beszálltunk mi is egybe, és gyorsan evezni kezdtünk, nehogy a hajó magával húzzon a mélybe.

Közben végig családomra gondoltam: fiamra, aki apa nélkül nő fel, és kedvesemre, aki biztosan kénytelen lesz új szerelemre lelni, ha életbiztosításom járadéka elfogy. Persze 2011-ben már nem olyan egyszerű elveszni. A matrózokkal, meg a bárzongoristával felváltva próbálgattuk telefonjainkat, hogy térerőt találjunk, vagy fel tudjunk csatlakozni a világhálóra. Már egy napja hánykolódtunk, amikor szörnyű vihar kerekedett körülöttünk. Bár kipróbált matrózokkal voltam, pár evezővel ők sem tudtak mit kezdeni. „Mind meg fogtok halni, csak én élem túl” közöltem velük. Erre ingerülten néztek rám, így hozzátettem: „Ez a hagyomány.”

(folytatása következik)

 Ádám egy szerdai napon hozta el az idegen ruhákat a mosodából. Kedvesével, Bogival átmenetileg egy barátjuk szobakonyhás lakását bérelték: csak amíg el nem készül a sajátjuk felújítása. A lakás elfogadható lett volna, ha nem kényszerülnek a tervezett két hónap helyett négyig ott lakni, illetve, ha van mosógépük. Utóbbi oka az elavult biztosíték volt, ami nem bírt már el egy ilyen komoly gépet. A kellemetlenség aprónak tűnt, hiszen pár buszmegállónyira tőlük üzemelt egy modern mosoda, ahová el tudták vinni a szennyest. Ahogy a munkálatok elhúzódtak, a pár lassan összebarátkozott a fiatal mosodással, és minden szerdán és pénteken elvitték hozzá ruháikat.

Ez mindig a szokott rend szerint zajlott: Ádám ebéd után felkapta a Bogi által összeválogatott kupaccal teli táskát, elvitte az üzletbe, mindent beállított a gépen, a tulaj elindította, ő pedig beült arra az egy órára a könyvtárba. A pénteki napok annyiban különböztek, hogy olyankor Bogi is elkísérte, hogy két adagot vigyenek: a másikat a lány húzta a gurulós bőröndben.

A mosás lejártára Ádám – szokás szerint – vissza is ért, rutinosan kiszedte a nedves gombócokat egy kosárba, és onnan, – ahogy Bogi tanította – belehajtogatta őket a vállra akasztható sporttáskába. A mellette lévő gépnél ezúttal egy hozzá hasonló korú fiatal pár is végzett. Egy pillanatra még össze is mosolyogtak, mert ugyanolyan táskájuk volt. De ez nem meglepő, hiszen akkoriban szinte mindenkinek volt ilyenje. Olcsón lehetett megvásárolni pontgyűjtő akciók keretében az egyik benzinkútláncnál.

A pénztárnál még összefutottak, mert Ádám ugyan hamarabb végzett a ruhák bepakolásával, a mosodásra még várni kellett egy kicsit, amíg segített berakni egy adagot egy másik ügyfélnek. Így történhetett meg, hogy Ádám rossz táskát fogott meg kifelé menet, és ezt akkor senki sem vette észre.

Hazaérve letette a táskát, hogy Bogi kiteregessen, amíg ő iszik egy teát. A dolog már olyan rutinosan ment, hogy a cselekményre nem is kellett figyelnie, ment minden magától, gondolatai pedig messze elkavarodtak, amikor a lány szokatlanul ideges hangja kizökkentette. „Kié ez a bugyi?!” hasította át hangjával a lakást. A fiú berohant, és szó nélkül túrni kezdte a táskát. „Azé, akinek a barátja ezt az alsót hordja.” Mondta félig idegesen, félig nevetve, ahogy a ruhadarabot lobogtatta. „Rossz táskát hoztam el” azzal elmesélte Boginak a másik párt, és az ugyanolyan sporttáskát. A kellemetlenség persze bosszantotta őket, főleg Ádámot, hogy vissza kell menni, de biztos volt benne, hogy az ő ruháikat szintén felismerték már, és talán már szóltak is a tévedés miatt. Gyorsan felhívta tehát a mosodát és bejelentette a történteket. A tulajdonos biztosította őket arról, hogy majd telefonál, ha jelentkeznek miatta, de egyelőre nem tud mit tenni.

A ruhákat persze azért kiteregették, bár úgy hitték, estére már minden a maga helyén szárad. De a mosodából nem jött értesítés. Nem akarták a férfit sürgetni, úgysem ér semmit, hát vártak. Másnap délutánra a ruhák megszáradtak, így Bogi behajtogatta őket a táskába, és az ajtó mellé készítette, hogy majd csak vissza kelljen vinni. Közben összeszedték, mi veszhetett oda: pár fehérnemű, néhány póló, valójában semmi pótolhatatlan, leszámítva egy jó farmert és egy teljesen új női fölsőt.

Már egy hete semmi hír nem érkezett, pedig a mosodában kitettek egy plakátot is. A tulajdonos elmondta, hogy még sosem látta ezt a párt, akkor voltak először, így lehet, hogy máshonnan valók. „A ruháinkat azért visszahozhatnák” mérgelődtek Ádámék.

Az idegen holmikkal teli sporttáska már-már az előszoba állandó része lett, hiszen már hetek óta ott volt. Ahogy múlt az idő, lassan átkerült az új lakásba is.

Időközben Bogi bizalmatlan lett a mosodával, és ha ő valamit a fejébe vett, nehéz volt azt onnan kiűzni. Így kiszámolták, hogy nagyjából elegendő ruhájuk van a költözésig, ha a csap alatt néha mosnak fehérneműt. Amikorra tehát végre befejezték a bútorok elhelyezését, rájöttek, hogy nem maradt egy tiszta göncük, minden a szennyesben van. Gyorsan el is indítottak egy adagot az új, elöltöltős géppel, de a ruhák nem száradtak meg reggelig. Azonban mind a kettőjüknek be kellett menniük a városba. Ekkor jutott Ádám eszébe a bontatlan táska. Remélve, hogy Bogi nem veszi észre, kivett belőle egy alsónadrágot, egy pár zoknit, egy hasonló farmert, mint amilyen a szennyeskosárban volt, meg egy minta nélküli pólót. Szerencséjére minden pont passzolt rá, de ez nem lepte meg, átlagos alkatú srác volt, és ahogy rémlett neki, a másik fiú szintén.

Épp azt hitte már, hogy feltűnés nélkül kisurranhat az üres öltözőszekrény előtt ácsorgó Bogi mellett, amikor az utána szólt: „Ugye nem a koszos ruhák közül vetted ki azt a gatyát?” Ádám menteni akarta a helyzetét. „Nem volt annyira vészes.” Bogi erre felvonta a szemöldökét, és magához intette. „Ne menj már büdösen a városba” azzal lehajolt, és megszagolta a farmer szárát. „Öblítő illata van. Ez nem a te nadrágod.” Ahogy ejtette, minden szótagnak külön súlya volt. Ádám kénytelen volt bevallani az igazságot, mire Bogi neheztelés helyett leült új matracuk szélére, és arcát kezébe temetve rázkódó nevetésbe kezdett. A férfi először kétségbeesetten figyelt, hogy a lány sír, vagy nevet, majd amikor megnyugodott, a férfiak értetlenségével az arcán várta, hogy kiderüljön, mi történt. A nő pedig, ahogy a helyzethez illett, nem szólt semmit, megcsókolta kedvese bamba arcát és kiborította a táska tartalmát a matrac közepére.

Ádámnak meg kellett várnia, amíg a lány kiválogatott két nadrágot és három fölsőt. Ezeket mind, különböző kombinációkban felpróbálta, megnézte a tükörben, majd megkérdezte a fiút, mi a véleménye. Az pedig igyekezett változatosan használni a jó, a tetszik, illetve a nekem bejön válaszokat. Bogi pedig sorra dobálta le őket magáról, mivel szűk, béna, hogy vehette ezt meg, ide se néztél rendesen. Végül felvette a sima kék farmert és egy ízlésesen dekoltált sárga pólót, amihez gyorsan keresett az egyik – még leragasztott tetejű – dobozban megfelelő ékszereket. „Csak ma, és soha többet” mondta szigorúan Ádámnak, aki nem merte megmondani párjának, mennyire csinos a másik lány ruháiban.

Bár este, amikor levetették a ruhákat, azt hitték, másnap tiszta lappal bújnak saját megszokott ruháikba, az eset mindkettejük életére hatással volt. Ádám betegesen figyelni kezdte a korabeli férfiakat, kin lehet az ő ruhája. A srác arcát ugyanis már szinte elfelejtette, de úgy hitte, ha látná az ő pólójában, felismerné. Odáig jutott, hogy a boltból kijőve követni kezdett egy férfit, aki a barátaival volt, majd a buszon összeszedve minden bátorságát leszólította és megkérdezte, hol vette a nadrágját. Erre az kissé megrökönyödve bár, de megmondta a bolt nevét, és próbált nem figyelni tovább a furcsa fiúra. „De tényleg ott vetted? Nem jársz mosodába?” Ádám végül letett a további próbálkozásokról, mivel a második kérdése után hárman közrefogták és a busz forgójának támaszkodóvasához nyomták, megfenyegetve, hogy eltörik a karját, ha nem száll le róluk. Inkább el sem mesélte Boginak.

A lány miután kimosta és visszatette a ruhákat a táskába, próbálta elfelejteni az egészet. De egy reggel nem talált megfelelő topot a nadrágjához, és eszébe jutott, hogy a másik lánynak van egy, ami tökéletes lenne. Erre a hideg rázta ki, hogy felvegye azt, amit ki tudja, ki viselt előtte. Talán tele van titkos bacilusokkal is. Aztán eszébe jutott, hogy olyankor nincs ezzel baja, amikor a turkálóban vásárol. Tulajdonképp a dolog nem is nagyon különbözik. A gondolatmenet végére odáig jutott, hogy olyan az egész, mintha a barátnők kölcsönadnák egymásnak a cuccaikat. Lassan tehát kipakolta a ruhákat, és a sajátjai közé illesztette. Persze átnézte a férfi holmikat is. Volt például egy póló, aminek a mintája nagyon tetszett neki, és becsúsztatta Ádám ruhái közé. A férfi pedig nem is gondolta, hogy az nem az övé, hiszen a szekrényben volt, így felvette. Arra gondolt, biztosan egy régi darab, ami a költözéskor előkerült a mélyből, ahol a fiatalkori ruháiból őrzött párat emléknek.

A mosodás férfi hangja pár hónappal később csendült fel a telefonban. Bogi épp egy nagy pohár vizet ivott, mivel elfáradt az edzésben. Az volt a célja, hogy belefogyjon abba a nadrágba, ami a lánytól volt. A férfi örömmel mesélte, hogy a másik pár hazajött a külföldi tanulmányútról, és jelentkezett, hogy visszacserélné a táskákat. „Téves telefonszám” közölte Bogi szárazon, és gyorsan kinyomta a hívást.

Egy használatlan tárgy maga a várakozás. A magában álló mikrofon a szabadtéri stadionban: csendes, magányos, hangtalan. Árad belőle valami feszültség: hiányzik előle a tomboló tömeg, és mögüle az énekes, aki megragadja és az életét kiabálja bele, miközben a nyálcseppek ütemesen permetezik a szerkezet fejét.

Ha benéznénk egy kocsma fedetlen ablakán nyitás előtt, asztalra rakott székeket, üres pultot látnánk a felkelő nap fényében. Ám ha a csapos megjön, felkapcsolja a villanyt, gondosan elhelyezi a tárgyakat a helyükre, és megfordítja a zárva táblát, tódulni kezd befelé az élet. Egy olyan élet, amely arra törekszik, hogy minél hamarabb elmúljon…

A Menetrend egyedülálló volt a faluban, mivel ez a söröző már hajnal ötkor kinyitott. Nevét onnan kapta, hogy a buszmegálló mellett állt, és a menetrend a kocsma falára volt kifüggesztve. Eredetileg azért nyitott ilyen korán, hogy akik hétre mentek dolgozni a városba, megihassanak egy kávét és egy kupica keserűt munka előtt. 

De a gyárat, ahol a falubeliek évtizedek óta dolgoznak, a rendszerváltás után megvette valami német, és most nem lehet inni semmit, csak amikor hazaérnek. Szondáztatták őket, voltak elbocsájtások, szóval félnek az emberek. Más munka meg nem nagyon van, így megszokták ezt is. Így is bejárnak a kocsmába megszokásból, de már csak fél hétre jönnek, hogy a reggeli kávé meglegyen a fiúkkal.

Peti bácsi, a pultos már arra gondolt, nem nyit ki hat előtt, de mégis maradt egy vendége, aki követte az ötös kezdést. Valaki, aki nem a gyárban, hanem a faluban dolgozott, és senki nem tudta megmondani miért, nélkülözhetetlen volt, amit csinált. János volt, a kertész. A környék legszebb virágait nála lehetett kapni. Kevés földje volt, hiszen nem vásároltak nála gyakran. Naponta egy-két vevője akadt, aki névnapra, születésnapra keresett ajándékot, de olyan is előfordult, hogy a városból nagy tételben rendeltek tőle temetésre.

„Nincs titok” –magyarázta az öreg, ha kérdezték. – „Szeretek minden szálat, ami a kezembe kerül, és amíg le nem szakítom, gondozom, amennyire tőlem telik.” Emiatt kissé bolondnak tartották, de soha senki nem bántotta. Fiatalabb korában a nők nagyon szerették, korán meg is házasodott, de hamar elvesztette az imádott asszonyt: rák vitte el pár évvel az esküvő után. A gyermektelen özvegy ezután nem talált boldogságot, és alig tudott aludni többé. Így minden reggel korán ébredt, és hogy elüsse az időt, átment a Menetrendbe, hogy igyon ő is a melósokkal. Aztán a fiúk elkoptak, de nem is volt már fontos, hogy ott legyenek. A három deci tisztán már önmagában elég volt. Aztán délben még kétszer két deci, egy kis szódával a tetején, estére pedig a liter, hogy könnyebb legyen az álom.

János fiatalembernek számított, alig volt negyvenöt. De a trauma és a sok alkohol miatt legalább hetvennek tűnt. Annyinak is tartották a fiatalabbak, akik korábban nem ismerték. Annyinak érezte magát azon a napon is, amikor betoppant az öltönyös úr a Menetrendbe, nyitás után öt perccel.

„Jó napot!” – köszönt hangosat. Peti bácsi is mormogott neki valamit, felhúzta a szemöldökét, és lassan megcsóválta a fejét. „Leülhetek ide?” – fordult az idegen János felé. „Csak tessék” – mondta az meglepődve. A jövevény elegáns fekete öltönyt viselt és semmi mást, ami meglepő volt, mert odakint mindenki vacogott a decemberi hóban. Ám a férfin semmi nedvesség nem látszódott.

János ült meredten az itala fölött, amely általában már a helyén várta, amikor belépett a helyiségbe. Nem mert az úrra nézni. „Gábor vagyok. Meghívhatom valamire?” – nyújtotta a kezét a fiatal férfi. Szavaiból jóleső nyugalom áradt. A nyirkos levegőjű kocsma megtelt melegséggel, s úgy tetszett, mintha az évtizedek óta beleivódott cigaretta-, fröccs- és izzadságszagtól megtisztulva felfrissülne, s János végre úgy érezte, nem fázik. Félve, elcsukló hangon maga is bemutatkozott, s kért a bora mellé egy keserűt, hogy megtartsa belül a hőt. „Van forró csokoládéja?” – kérdezte Gábor a pultost. „Csak a gyerekek miatt, akik búcsúkor betérnek!” – szabadkozott az hirtelen, törzsvendégére nézve. „Kettőt kérünk” – mondta higgadtan az öltönyös. „És a keserű?” – érdeklődött Peti bácsi. „Az most nem kell.”

„Mégis miféle szerzet maga?” – csattant fel János. – „Meghív, aztán mást kapok, mint amit kérek?” Erre a férfi elmosolyodott. „Én nem vásárolok alkoholt.” „Akkor maga nem a környékről jött. Mi dolga itt?” Gábor előrehajolt, hogy csak az asztalnál ülő hallja. „Az a dolgom, hogy megigya a csokoládét.” Olyan határozott volt, hogy János nem mert ellenkezni. Betegségtől remegő keze megfogta a forró bögrét, és belekortyolt. Behunyta a szemét, és hagyta, hogy átjárja egy ismerős érzés. Olyan, amit nem érzett nagyon régen: a szerelem. Egykori kedvese főzött neki ilyen italt a téli estéken, amikor túl voltak a vacsorán.  „Miféle gonosz maga, hogy ilyen sebeket tép fel?” – tagolta lassan szavait, majd kinyitotta szemét. De Gábor addigra elment.

Fél hétkor megérkeztek a fiúk. Kikérték a kör kávét, majd fintorogva álltak felette. „Most jól vagyok nélküle is. Mit csináltál Peti bácsi? Jó szaga van a kocsmádnak, meg végre fűtesz rendesen.” – szólt az egyik. „Majd én elmagyarázom!” – állt fel János. Mindenki hátrahőkölt. Az öreg nem szólalt meg kérdezés nélkül évek óta. – „Volt itt egy úr. Valami Gábor. Ez ilyen varázsló, vagy mágus, vagy a fene tudja! Forró csokit adott nekem, és a szavai felmelegítették az egész Menetrendet.”

A melósok a pultosra néztek. „Itt ugyan nem járt senki. Képzelődik szegény, biztosan a végét járja.” – mondta poharakat törölgetve. Jánosnak nem volt bizonyítéka, hiszen a bögréje már rég eltűnt a pult alatt valahol, és ha Peti bácsi azt mondja nem volt itt senki, neki hisznek. A fiúk nem nevették ki, szomorúan ingatták fejüket, és csöndesen munkába mentek.

„Mire volt ez jó?” – kiáltott János a csapszék felé. „Menj haza, öntözd meg a virágokat. Téged ma már nem kell locsolni” – válaszolt bánatos hangján a pultos, és a kertész morgolódva hazament.

Másnap aztán újra el kellett mennie a Menetrendbe, hiába fogadta meg este, hogy többé nem teszi be oda a lábát.

Amikor belépett, Gábor már az asztalánál várta. Vele szemben pedig a bor helyett egy újabb bögre csokoládé trónolt. „Idd meg kérlek velem, és beszélgessünk!” – szólt az öltönyös mosolyogva. Ahogy megszólalt, Jánosnak jobb kedve lett. Talán csak attól, hogy megint látja a furcsa férfit, és nem őrült meg. „Hozz nekem Petikém egy deci rumot, és töltsd össze a csokoládéval, hátha iható lesz!” – kiáltotta el magát. Kíváncsi volt mit akar tőle a rejtélyes idegen. Gábor rosszallóan nézte, ahogy az édes italt megbolondítják az alkohollal, de nem szólt semmit.

„Szóval miféle szerzet vagy te?” – kérdezte János, amikor meghozták a rumos csokoládét. –  „Ha meglátlak, forróság önt el. Izzadni kezdek, és olyan meleg lesz minden, hogy a telet sem érzem. Tegnap is csurom víz volt a ruhám, amikor hazaértem.” Az öltönyös rendíthetetlenül mosolygott. „Beszélj nekem a feleségedről” – kérte válasz helyett. A kertésznek fel sem tűnt a kitérés, szemei úgy a távolba révedtek.

„Gyönyörű asszony volt. Nem volt hozzá fogható senki. Egész napokat töltött a virágaim között. Nagyon szerette őket. Az ő szeretete táplálja azt a földet azóta is. Minden bimbózó virágban őt látom, és minden leszakasztott szál az ő halálát juttatja eszembe.” Gábor mélyet kortyolt. „Ne a haláláról mesélj. Arról inkább, milyen volt életében!” János felhorkantott. „Micsoda közhely! De talán igazad van. Egész nap sürgött-forgott. Míg élt, ő intézte a virágok eladását. De nem csak árulta őket: ő díszítette fel, tette csokorrá, egésszé a részeket. Tőle tanultam meg, hogyan lehet még szebbé tenni ezt a színes világot, amit a virágok alkotnak.”

Hosszan mesélt János a feleségéről, annak szeméről, derekáról, nevetéséről, gondolatairól. Talán estig mesélt volna, de Gábornak negyed hétkor mennie kellett. A kertész nagyon bánta, hogy nem mutathatja be a fiúknak, hogy igazolja: nem bolond. A bögrét azért nem adta vissza Peti bácsinak. Amikor megjöttek a melósok, bőszen mutogatta: „Látjátok? Két bögre! Az egyik már az asztalnál várt! És látjátok! Egy szál pólóban vagyok, olyan forróságot csinált ez a valaki!”

A többiek bambán néztek a csaposra. „János” – kezdte a pult mögül. – „A csokoládét te kérted tegnap, hogy tegyem az asztalodra, mire jössz. Meg is lepődtem. A másikat fél órája kérted. És szerintem azért vagy pólóban, mert lázad van. Menj dokihoz!”

„Őrültnek tartotok?” – fakadt ki a virágmester. – „Nincs nekem bajom, csak ti! Gyertek el holnap reggel, meglátjátok, eljön megint, és akkor találkozhattok vele!”

A fiúk összegyűltek tanácskozni. Nagyon bántotta őket, hogy beteg az öreg. Megbeszélték, egyikük bejön, és hogy megnyugodjon, itt vár vele. Hátha akkor belátja, hogy csak képzelődik, és hajlandó lesz elmenni orvoshoz. Akaratán kívül nem vitték volna be, csak ha muszáj.

Másnap ötkor hárman voltak a kocsmában: Peti bácsi, János és Tamás a fiatal gépész fiú. „Nem értem” – makogott a kertész. „Pedig forró csokoládét tetszett rendelni, rum nélkül.” – mondta őszinte aggodalommal Tamás. A pultos csak a fejét csóválta.

„Ott van!” – kiáltott János, miközben szeme a távolba meredt. – „Nem mer bejönni, mert itt vagy, te haszontalan kölyök. Várj meg Gábor, jövök!” De mire felvette a kabátját, már nem látott senkit. „Elment. Jéghideg van, érzitek? Biztosan felbosszantottuk, azért küldte ránk. De láttad, ugye?” A fiú a fejét csóválta. „Akkor holnap majd elbújsz a mosdóban. Úgyis van egy lyuk az ajtón, azon ki tudsz lesni. Csak gyere!”

Tamás megvitatta a többiekkel, hogy még egy nap haladékot kap a kertész, és beviszik. A fiú engedelmesen bement másnap reggel a mosdóba, és várta az idegent.

János nagyon leste, hol lehet. Nem érezte a tegnapi hideget, sőt megint elöntötte a furcsa, bizsergető melegség, amitől ruhája egészen átizzadt. „Biztos jön. A meleget már előreküldte”– motyogott maga elé. És valóban, meglátta az öltöny sziluettjét a távolban. Az alak intett neki, hogy kövesse, és sebesen elindult a falu határa felé.

„Megint nem mer bejönni! Ez tudja, hogy itt vagy!” – szólt a kertész, és nem foglalkozva a kabáttal és a többiekkel, kirohant a helyiségből. Loholt Gábor után, de nem tudta utolérni, csak a temetőben. A férfi egy sírnál állt.

János a követ maga állíttatta egykori kedvesének. Mire odaért, kifulladva, átfagyva lihegett, de nem támaszkodott meg semmiben: csak állt dermedten, szinte vigyázzban. Mindig így szokott itt állni, megrendülten, nem tudva mit illik ilyenkor. Minden héten kétszer friss virágot tesz a sírra, és nézi a feliratot. Próbálja felidézni a szép emlékeket, úgy tenni, mintha beszélgetnének, de nem megy. Csak a keserűséget érzi a szívében és a magányt.

„Nagyon vár már” – szólalt meg a háta mögül Gábor. „Hát szeret még?” – döbbent meg János. „Sosem volt és sosem lesz másként. Nagyon vár már” – ismételte meg, és a kezét nyújtotta. János tétován megfogta, és érezte megbicsaklik a lába. „Hunyd le a szemed!”

A kertész lehunyta szemét, és soha nem nyitotta ki többé. A sírra borulva találta meg az utána siető Tamás.

Másnap Peti bácsi megszokásból nyitott csak ki ötkor. Tudta, hogy János már nem jön be többé. De valahogy még nem akart nyitva tartást változtatni. A fiúk jöttek, ahogy kell. Megbeszélték, hogy a kertész tüdőgyulladást kapott, magas láza volt, azért verte a víz, és érezte hol a meleget, hol a hideget, azért volt a látomás is. Beteg szervezete kimerült a nagy rohanásban, és a sírnál meghasadt a szíve.

Amikor elmentek, Peti bácsi a sarokban megbúvó Gábort figyelte. „És most mész tovább?”– kérdezte, de mint aki tudja rá a választ, törölgette tovább a kávéscsészéket. Mire fölnézett, a férfi már nem volt sehol.