Első rész

Utazás Hagofiába

 

Első fejezet

Melyben Gulliver elmeséli, hogyan került Magyarországra, hogyan lett maga is hajós, és hogyan folytatta a családi hagyományt

 

Gulliver. Mond még ez a név bárkinek bármit? Engem így hívnak. Ha bemutatkozom, némelyek csendesen mosolyognak, ma már bármilyen nevet adhat az ember a gyermekének. Van, aki megkérdi, művésznév-e, de volt már, aki a szüleim ép értelme felől érdeklődött.

Pedig némely ősömet biztosan ismerik. Általában a Gulliver névről pici emberkék jutnak az eszükbe. Esetleg bevillan még Liliput is. Talán rémlik az óriások földje, vagy Laputa égi városa, a Nyihahák világa. Itt Magyarországon, ahol én élek, az emberek ismerik ükapám történeteit Faremidóból és Capilláriából, vagy a dédapámét Kazohiniából. Nem fogom azt mondani, hogy ugyanaz a Gulliver vagyok, aki az 1600-as évek végén útra kelt. Ki hinné el?

A jó öreg Angliát 10 éves korom körül hagytuk el. Apám egy nap hazajött, és azt mondta anyámnak, irány Budapest. Anyám zaklatottan megkérdezte, miért akarunk mi szovjet országba menni, amikor Európa csúcsán is élhetnénk. Erre apám komoran az asztalfőre ült a konyhában, összehívta a családot, és elmesélte, hogy Magyarország már évek óta független, nagy reményt lát benne, mellesleg kirúgták főorvosi állásából egy neki tulajdonított műhiba miatt, és egy budapesti rokonunk igazgatóhelyettesi állást intézett neki egy magánklinikán.

A világ egyik legnehezebb nyelvét kellett megtanulnom, de szerencsére örököltem őseim nyelvérzékét. Tizennyolc évesen – ahogy minden Gulliver –, jelentkeztem az orvosi egyetemre, de apám hatalmas csalódására nem vettek fel. Egy évet töltöttem könnyelmű élettel, célkereséssel, majd felvételt nyertem anglisztikára, ahol aztán évekig kitűnő voltam anyanyelvi angoltudásomnak, és nagy irodalmi olvasottságomnak köszönhetően.

Az egyetem után apám diszkréten jelezte, hogy három hónapig élvezhetem még támogatását, aztán kezdjek a diplomámmal, amit tudok. Nem értvén semmihez a nyelveken kívül, egy luxushajóra szerződtem pincérnek. Többször láthattam újra az angol hont, de nekem már nem jelentett annyit, mint felmenőimnek. Viszont számos országot bejártam és sok nyelvet megtanulgattam utam során. A híres Gulliverek mind hajóorvosok voltak, sok szolgálatot tettek hazájuknak a háborúk során. Én a saját vérző ujjamat nem tudnám bekötni.

Így ismertem meg a kedvesemet, aki a Sweet Dreams luxus óceánjárón szolgált velem, mint doktor.  Egy törött pohár szilánkjait szedtem össze valami spanyol miniszter felesége után, így szereztem a mély vágást tenyeremen. Persze rohantam a rendelőbe, ahol bekötötték először kezemet, majd egy évvel később fejemet is.

A feleségem hamarosan – hála a közös kabinnak, és az ingerszegény környezetnek – teherbe esett, és Budapestre költözött szüleimhez, akik szeretettel és türelemmel várták vele együtt a fiamat, míg én dupla műszakot vállalva dolgoztam és küldtem haza a pénzt.

Már azon gondolkodtam, hogy rutinomnak köszönhetően kaphatnék otthon is pincéri állást valami nevesebb szállodában, hogy a családommal lehessek, de a nejem bíztatott, még pár évet bírjak ki a hajón, csak amíg a házunk hitelét kifizetjük.

Így hát beálltam szolgálni a Honeymoon óceánjáró éttermébe. Épp szabadnapom volt, és hogy ne a hazaküldendő pénzt költsem, a hajó tatjáról figyeltem a fodrozódó vízben a naplementét. A hajó vészkürtje harsogva rázott fel ámulatomból, észrevettem, hogy süllyedünk, és igyekeztem azt tenni, amit a kiképzéseken tanultam. Azonnal mentőmellényt vettem, és koordinálni kezdtem a közelemben lévő embereket a mentőcsónakokra. Amikor már csak a személyzet maradt, beszálltunk mi is egybe, és gyorsan evezni kezdtünk, nehogy a hajó magával húzzon a mélybe.

Közben végig családomra gondoltam: fiamra, aki apa nélkül nő fel, és kedvesemre, aki biztosan kénytelen lesz új szerelemre lelni, ha életbiztosításom járadéka elfogy. Persze 2011-ben már nem olyan egyszerű elveszni. A matrózokkal, meg a bárzongoristával felváltva próbálgattuk telefonjainkat, hogy térerőt találjunk, vagy fel tudjunk csatlakozni a világhálóra. Már egy napja hánykolódtunk, amikor szörnyű vihar kerekedett körülöttünk. Bár kipróbált matrózokkal voltam, pár evezővel ők sem tudtak mit kezdeni. „Mind meg fogtok halni, csak én élem túl” közöltem velük. Erre ingerülten néztek rám, így hozzátettem: „Ez a hagyomány.”

 

(folytatása következik)