Egy használatlan tárgy maga a várakozás. A magában álló mikrofon a szabadtéri stadionban: csendes, magányos, hangtalan. Árad belőle valami feszültség: hiányzik előle a tomboló tömeg, és mögüle az énekes, aki megragadja és az életét kiabálja bele, miközben a nyálcseppek ütemesen permetezik a szerkezet fejét.

Ha benéznénk egy kocsma fedetlen ablakán nyitás előtt, asztalra rakott székeket, üres pultot látnánk a felkelő nap fényében. Ám ha a csapos megjön, felkapcsolja a villanyt, gondosan elhelyezi a tárgyakat a helyükre, és megfordítja a zárva táblát, tódulni kezd befelé az élet. Egy olyan élet, amely arra törekszik, hogy minél hamarabb elmúljon…

A Menetrend egyedülálló volt a faluban, mivel ez a söröző már hajnal ötkor kinyitott. Nevét onnan kapta, hogy a buszmegálló mellett állt, és a menetrend a kocsma falára volt kifüggesztve. Eredetileg azért nyitott ilyen korán, hogy akik hétre mentek dolgozni a városba, megihassanak egy kávét és egy kupica keserűt munka előtt. 

De a gyárat, ahol a falubeliek évtizedek óta dolgoznak, a rendszerváltás után megvette valami német, és most nem lehet inni semmit, csak amikor hazaérnek. Szondáztatták őket, voltak elbocsájtások, szóval félnek az emberek. Más munka meg nem nagyon van, így megszokták ezt is. Így is bejárnak a kocsmába megszokásból, de már csak fél hétre jönnek, hogy a reggeli kávé meglegyen a fiúkkal.

Peti bácsi, a pultos már arra gondolt, nem nyit ki hat előtt, de mégis maradt egy vendége, aki követte az ötös kezdést. Valaki, aki nem a gyárban, hanem a faluban dolgozott, és senki nem tudta megmondani miért, nélkülözhetetlen volt, amit csinált. János volt, a kertész. A környék legszebb virágait nála lehetett kapni. Kevés földje volt, hiszen nem vásároltak nála gyakran. Naponta egy-két vevője akadt, aki névnapra, születésnapra keresett ajándékot, de olyan is előfordult, hogy a városból nagy tételben rendeltek tőle temetésre.

„Nincs titok” –magyarázta az öreg, ha kérdezték. – „Szeretek minden szálat, ami a kezembe kerül, és amíg le nem szakítom, gondozom, amennyire tőlem telik.” Emiatt kissé bolondnak tartották, de soha senki nem bántotta. Fiatalabb korában a nők nagyon szerették, korán meg is házasodott, de hamar elvesztette az imádott asszonyt: rák vitte el pár évvel az esküvő után. A gyermektelen özvegy ezután nem talált boldogságot, és alig tudott aludni többé. Így minden reggel korán ébredt, és hogy elüsse az időt, átment a Menetrendbe, hogy igyon ő is a melósokkal. Aztán a fiúk elkoptak, de nem is volt már fontos, hogy ott legyenek. A három deci tisztán már önmagában elég volt. Aztán délben még kétszer két deci, egy kis szódával a tetején, estére pedig a liter, hogy könnyebb legyen az álom.

János fiatalembernek számított, alig volt negyvenöt. De a trauma és a sok alkohol miatt legalább hetvennek tűnt. Annyinak is tartották a fiatalabbak, akik korábban nem ismerték. Annyinak érezte magát azon a napon is, amikor betoppant az öltönyös úr a Menetrendbe, nyitás után öt perccel.

„Jó napot!” – köszönt hangosat. Peti bácsi is mormogott neki valamit, felhúzta a szemöldökét, és lassan megcsóválta a fejét. „Leülhetek ide?” – fordult az idegen János felé. „Csak tessék” – mondta az meglepődve. A jövevény elegáns fekete öltönyt viselt és semmi mást, ami meglepő volt, mert odakint mindenki vacogott a decemberi hóban. Ám a férfin semmi nedvesség nem látszódott.

János ült meredten az itala fölött, amely általában már a helyén várta, amikor belépett a helyiségbe. Nem mert az úrra nézni. „Gábor vagyok. Meghívhatom valamire?” – nyújtotta a kezét a fiatal férfi. Szavaiból jóleső nyugalom áradt. A nyirkos levegőjű kocsma megtelt melegséggel, s úgy tetszett, mintha az évtizedek óta beleivódott cigaretta-, fröccs- és izzadságszagtól megtisztulva felfrissülne, s János végre úgy érezte, nem fázik. Félve, elcsukló hangon maga is bemutatkozott, s kért a bora mellé egy keserűt, hogy megtartsa belül a hőt. „Van forró csokoládéja?” – kérdezte Gábor a pultost. „Csak a gyerekek miatt, akik búcsúkor betérnek!” – szabadkozott az hirtelen, törzsvendégére nézve. „Kettőt kérünk” – mondta higgadtan az öltönyös. „És a keserű?” – érdeklődött Peti bácsi. „Az most nem kell.”

„Mégis miféle szerzet maga?” – csattant fel János. – „Meghív, aztán mást kapok, mint amit kérek?” Erre a férfi elmosolyodott. „Én nem vásárolok alkoholt.” „Akkor maga nem a környékről jött. Mi dolga itt?” Gábor előrehajolt, hogy csak az asztalnál ülő hallja. „Az a dolgom, hogy megigya a csokoládét.” Olyan határozott volt, hogy János nem mert ellenkezni. Betegségtől remegő keze megfogta a forró bögrét, és belekortyolt. Behunyta a szemét, és hagyta, hogy átjárja egy ismerős érzés. Olyan, amit nem érzett nagyon régen: a szerelem. Egykori kedvese főzött neki ilyen italt a téli estéken, amikor túl voltak a vacsorán.  „Miféle gonosz maga, hogy ilyen sebeket tép fel?” – tagolta lassan szavait, majd kinyitotta szemét. De Gábor addigra elment.

Fél hétkor megérkeztek a fiúk. Kikérték a kör kávét, majd fintorogva álltak felette. „Most jól vagyok nélküle is. Mit csináltál Peti bácsi? Jó szaga van a kocsmádnak, meg végre fűtesz rendesen.” – szólt az egyik. „Majd én elmagyarázom!” – állt fel János. Mindenki hátrahőkölt. Az öreg nem szólalt meg kérdezés nélkül évek óta. – „Volt itt egy úr. Valami Gábor. Ez ilyen varázsló, vagy mágus, vagy a fene tudja! Forró csokit adott nekem, és a szavai felmelegítették az egész Menetrendet.”

A melósok a pultosra néztek. „Itt ugyan nem járt senki. Képzelődik szegény, biztosan a végét járja.” – mondta poharakat törölgetve. Jánosnak nem volt bizonyítéka, hiszen a bögréje már rég eltűnt a pult alatt valahol, és ha Peti bácsi azt mondja nem volt itt senki, neki hisznek. A fiúk nem nevették ki, szomorúan ingatták fejüket, és csöndesen munkába mentek.

„Mire volt ez jó?” – kiáltott János a csapszék felé. „Menj haza, öntözd meg a virágokat. Téged ma már nem kell locsolni” – válaszolt bánatos hangján a pultos, és a kertész morgolódva hazament.

Másnap aztán újra el kellett mennie a Menetrendbe, hiába fogadta meg este, hogy többé nem teszi be oda a lábát.

Amikor belépett, Gábor már az asztalánál várta. Vele szemben pedig a bor helyett egy újabb bögre csokoládé trónolt. „Idd meg kérlek velem, és beszélgessünk!” – szólt az öltönyös mosolyogva. Ahogy megszólalt, Jánosnak jobb kedve lett. Talán csak attól, hogy megint látja a furcsa férfit, és nem őrült meg. „Hozz nekem Petikém egy deci rumot, és töltsd össze a csokoládéval, hátha iható lesz!” – kiáltotta el magát. Kíváncsi volt mit akar tőle a rejtélyes idegen. Gábor rosszallóan nézte, ahogy az édes italt megbolondítják az alkohollal, de nem szólt semmit.

„Szóval miféle szerzet vagy te?” – kérdezte János, amikor meghozták a rumos csokoládét. –  „Ha meglátlak, forróság önt el. Izzadni kezdek, és olyan meleg lesz minden, hogy a telet sem érzem. Tegnap is csurom víz volt a ruhám, amikor hazaértem.” Az öltönyös rendíthetetlenül mosolygott. „Beszélj nekem a feleségedről” – kérte válasz helyett. A kertésznek fel sem tűnt a kitérés, szemei úgy a távolba révedtek.

„Gyönyörű asszony volt. Nem volt hozzá fogható senki. Egész napokat töltött a virágaim között. Nagyon szerette őket. Az ő szeretete táplálja azt a földet azóta is. Minden bimbózó virágban őt látom, és minden leszakasztott szál az ő halálát juttatja eszembe.” Gábor mélyet kortyolt. „Ne a haláláról mesélj. Arról inkább, milyen volt életében!” János felhorkantott. „Micsoda közhely! De talán igazad van. Egész nap sürgött-forgott. Míg élt, ő intézte a virágok eladását. De nem csak árulta őket: ő díszítette fel, tette csokorrá, egésszé a részeket. Tőle tanultam meg, hogyan lehet még szebbé tenni ezt a színes világot, amit a virágok alkotnak.”

Hosszan mesélt János a feleségéről, annak szeméről, derekáról, nevetéséről, gondolatairól. Talán estig mesélt volna, de Gábornak negyed hétkor mennie kellett. A kertész nagyon bánta, hogy nem mutathatja be a fiúknak, hogy igazolja: nem bolond. A bögrét azért nem adta vissza Peti bácsinak. Amikor megjöttek a melósok, bőszen mutogatta: „Látjátok? Két bögre! Az egyik már az asztalnál várt! És látjátok! Egy szál pólóban vagyok, olyan forróságot csinált ez a valaki!”

A többiek bambán néztek a csaposra. „János” – kezdte a pult mögül. – „A csokoládét te kérted tegnap, hogy tegyem az asztalodra, mire jössz. Meg is lepődtem. A másikat fél órája kérted. És szerintem azért vagy pólóban, mert lázad van. Menj dokihoz!”

„Őrültnek tartotok?” – fakadt ki a virágmester. – „Nincs nekem bajom, csak ti! Gyertek el holnap reggel, meglátjátok, eljön megint, és akkor találkozhattok vele!”

A fiúk összegyűltek tanácskozni. Nagyon bántotta őket, hogy beteg az öreg. Megbeszélték, egyikük bejön, és hogy megnyugodjon, itt vár vele. Hátha akkor belátja, hogy csak képzelődik, és hajlandó lesz elmenni orvoshoz. Akaratán kívül nem vitték volna be, csak ha muszáj.

Másnap ötkor hárman voltak a kocsmában: Peti bácsi, János és Tamás a fiatal gépész fiú. „Nem értem” – makogott a kertész. „Pedig forró csokoládét tetszett rendelni, rum nélkül.” – mondta őszinte aggodalommal Tamás. A pultos csak a fejét csóválta.

„Ott van!” – kiáltott János, miközben szeme a távolba meredt. – „Nem mer bejönni, mert itt vagy, te haszontalan kölyök. Várj meg Gábor, jövök!” De mire felvette a kabátját, már nem látott senkit. „Elment. Jéghideg van, érzitek? Biztosan felbosszantottuk, azért küldte ránk. De láttad, ugye?” A fiú a fejét csóválta. „Akkor holnap majd elbújsz a mosdóban. Úgyis van egy lyuk az ajtón, azon ki tudsz lesni. Csak gyere!”

Tamás megvitatta a többiekkel, hogy még egy nap haladékot kap a kertész, és beviszik. A fiú engedelmesen bement másnap reggel a mosdóba, és várta az idegent.

János nagyon leste, hol lehet. Nem érezte a tegnapi hideget, sőt megint elöntötte a furcsa, bizsergető melegség, amitől ruhája egészen átizzadt. „Biztos jön. A meleget már előreküldte”– motyogott maga elé. És valóban, meglátta az öltöny sziluettjét a távolban. Az alak intett neki, hogy kövesse, és sebesen elindult a falu határa felé.

„Megint nem mer bejönni! Ez tudja, hogy itt vagy!” – szólt a kertész, és nem foglalkozva a kabáttal és a többiekkel, kirohant a helyiségből. Loholt Gábor után, de nem tudta utolérni, csak a temetőben. A férfi egy sírnál állt.

János a követ maga állíttatta egykori kedvesének. Mire odaért, kifulladva, átfagyva lihegett, de nem támaszkodott meg semmiben: csak állt dermedten, szinte vigyázzban. Mindig így szokott itt állni, megrendülten, nem tudva mit illik ilyenkor. Minden héten kétszer friss virágot tesz a sírra, és nézi a feliratot. Próbálja felidézni a szép emlékeket, úgy tenni, mintha beszélgetnének, de nem megy. Csak a keserűséget érzi a szívében és a magányt.

„Nagyon vár már” – szólalt meg a háta mögül Gábor. „Hát szeret még?” – döbbent meg János. „Sosem volt és sosem lesz másként. Nagyon vár már” – ismételte meg, és a kezét nyújtotta. János tétován megfogta, és érezte megbicsaklik a lába. „Hunyd le a szemed!”

A kertész lehunyta szemét, és soha nem nyitotta ki többé. A sírra borulva találta meg az utána siető Tamás.

Másnap Peti bácsi megszokásból nyitott csak ki ötkor. Tudta, hogy János már nem jön be többé. De valahogy még nem akart nyitva tartást változtatni. A fiúk jöttek, ahogy kell. Megbeszélték, hogy a kertész tüdőgyulladást kapott, magas láza volt, azért verte a víz, és érezte hol a meleget, hol a hideget, azért volt a látomás is. Beteg szervezete kimerült a nagy rohanásban, és a sírnál meghasadt a szíve.

Amikor elmentek, Peti bácsi a sarokban megbúvó Gábort figyelte. „És most mész tovább?”– kérdezte, de mint aki tudja rá a választ, törölgette tovább a kávéscsészéket. Mire fölnézett, a férfi már nem volt sehol.