Harmadik fejezet

A szerző megismerkedik a nyelvvel, és a hagofiaiak népéről alkotott szemléletével. Orvosi kezelés

 

Másnap újra megjelent a robot, vagy legalábbis egy ugyanolyan, mint az előző. Elmondta, hogy bár szeretnék, ha minél kényelmesebben érezném magam, muszáj megtanítaniuk a hagofiaiak nyelvére, mert lesz, ahol nem tudnak majd tolmácsot biztosítani nekem. Örömmel kezdtem a nyelvtanulásba, amelyben legalább tudtam, hogy gyors és hatékony vagyok.

Három héten át minden nap intenzív oktatásban részesültem, de több nagyon nem is kellett, mert a hagofi nyelv nagyon egyszerű volt. A nyelvtant gyorsan átláttam. Ami nehézséget okozott, az a rengeteg főnév és melléknév. Olyan dolgok nevét hallottam, aminek semmilyen nyelven nem ismertem a megfelelőjét. Hiába mutattak képet, elképzelni sem tudtam, mi lehet az.

A robot azonban rendkívül türelmes volt velem, elmondta, hogy nem kell aggódnom emiatt. A legtöbb tárgyat egyébként sem kell majd használnom, amit pedig mégis, annak a nevét megtanulom, amikor kell. Sokszor kértem, mutassa meg a világot, mert elunom magam szobám magányában. Ekkor tudtam meg, mi az az Adatbázis. Olyasmi, mint a mi Internetünk, de sokkal nagyobb, rendszerezettebb tudás van benne: a világuk minden ismert információja. Ehhez kaptam korlátozott hozzáférést.

Azt mondták, nem akarnak egyelőre saját országuk adataival terhelni, azt majd tapasztalat útján elsajátítom. Viszont használati engedélyt adtak egy olyan részhez, ami tartalmazta a mi teljes film- és könyvkollekciónkat! A robot meglepetésemre elmondta, hogy mindent tudnak rólunk, Adatbázisukban minden fontos le van jegyezve.

„Hogyhogy nem hallottunk még a maguk népéről?” Érdeklődtem. „Titokban élünk, hogy ne fertőzzék meg a kultúránkat, és ne törjön ki háború a mi technikai fejletségünk iránti irigység miatt.” „De miért nem osztják meg velünk? Kereskedhetnénk!” „Mindenünk megvan, ami kellhet. A mi világunkban a pénz pedig ismeretlen. Hogy ne legyen konfliktus, mely minden bizonnyal az önök leigázásával végződne, rejtőzködve élünk. Az emberi élet a legfontosabb, az önöké épp úgy, mint a miénk. Szigetünket egy hatalmas sziklának álcázzuk. Minden információt igyekszünk begyűjteni önökről, hogy a békét fenntartsuk, és hogy a saját kultúránkat – ha tudjuk – gazdagítsuk. Régen ez elég nehezen ment, és a fejletségünk kezdeti szakaszán sokszor lelepleződtünk. Felderítő gépeinket, robotjainkat önök UFO-nak nevezték el. Ma már egyszerűbb a helyzetünk: hála a műholdjaiknak, elég rácsatlakoznunk, és észrevétlenül látunk mindent.”

Teljesen megdöbbentett, amit hallottam. Az emberi jogaink tökéletes megsértése volt ez. Amikor felelősségre vontam a robotot, hogyan mernek a mi kultúránkon csámcsogni, javainkat ellopni, míg ők nem adnak semmit, korábbi nyugalmával adott magyarázatot: „Adataikat csak a robotok kezelik, nem kerül emberi kézbe. Mi csak annyit használunk fel, ami a sziget védelmében szükséges, a többit megsemmisítjük. Ami pedig a lopást illeti, soha nem vettünk át még önöktől használható technikai információt.” „Miért nem láthat minket a többi ember? Titkolnak minket? Ők is rabok?” „Nem, tisztában van mindenki az önök létezésével. Oktatjuk gyermekeinknek a népeiket. Egyszerűen nem kíváncsi magukra senki. Korlátoltak, kártékonyak, társadalmaik tökéletlenek. Itt senki sem rab. Csupán senki nem akar elmenni. A robotok nem őrök, inkább szolgák.”

A hallottakon úgy elgondolkodtam, hogy el is feledkeztem a gépről. Szavai azonban izgalmakat ígérve rángattak vissza a valóságba: „Készen áll, hogy elkezdjük a tapasztalat alapú oktatást. Innentől kizárólag hagofi nyelven fogunk beszélgetni, hogy elmélyítsük a használatát. Holnap reggel önért jön valamelyikünk, hogy elkísérje az úton.”

Bár nagyon örültem, hogy végre elhagyhatom szobám, aggodalmamnak adtam hangot, hogy tudni fogja-e a másik robot, miről beszéltünk eddig, a nyelvnek milyen fejlettségi szintjén állok. Ekkor tudtam meg, hogy minden nap másik robot jött hozzám, azért hittem csak, hogy ugyanaz, mert egyformák, és mind egy közös hálózatra vannak kötve, így amit az egyik tud, azt a másik is tudja.

Azt gondoltam, a délutánt már egyedül fogom tölteni, könyveim, filmjeim és útinaplóm társaságában. A notesz beszerzése egy kicsit komplikált volt: kértem valamit, amibe jegyzetelhetek, erre kaptam egy miniatűr számítógéphez hasonló eszközt, billentyűzettel, amely ráadásul Hagofi betűket tartalmazott. Bár megvallom, olvasni már egész ügyesen tudtam őket, az írást nagyon keveset gyakoroltam eddig. A másik problémám az volt, hogy nem akartam ezt a remek eszközt magammal vinni, ha egyszer végre kijutok innen. Egyrészt úgy éreztem, meglopnám ezt a kedves népet, amelyet még nem is ismerek igazán. (Úgy hittem, csupa nagyszerű ember lehet, ha már eddig is ilyen nagyszerűen bántak velem.) Másrészt jobban szerettem a tollat és a papírt. Van valami varázsa a teleírt oldalaknak.

Amikor elmondtam kérésemet a robotnak, olyan hosszan várt a válasszal, mint még soha. Ez nagyjából tizenöt-húsz másodperc volt. Akkor egy örökkévalóságnak tűnt. Mikor végre megszólalt, tudatta, hogy nagy nehezen megtalálta az Adatbázisban, amit szeretnék, de náluk ilyen elavult eszköz nincs. Megkérdezte, pontosan mire kell. Elmondtam neki, hogy házi adatbázis-félét szeretnék kreálni, mely mindig nálam lehet. „Miért kell mindig?” Hangsúlyozta ki az utolsó szót. „Sok itt nekem az újdonság. Megnyugtat, ha nálam van, és vissza tudok lapozni benne.” Ezúttal kevesebb ideig tanakodott – vagy számolt, vagy tudom is én – s végül megígérte, megpróbálja elintézni a dolgot.

Másnap aztán beállított egy nagyon szép borítású notesszal és egy marék jó fogású tollal. „Egy felderítő csapat hozta. Veszélyes küldetés volt, amit biztonsági okokból nem fogunk megismételni. Kis híján megsértettük ön miatt az első törvényt.” Éreztem a nyugodt géphangban a neheztelést, mely valószínűleg benne sem volt, csak én képzeltem oda. Minden esetre nagyon örültem, és onnan fogva jegyzeteket készítettem mindenről, amit tapasztaltam.

Ehhez a naplóhoz szerettem volna hát leülni, amikor elment a robot. Ehelyett azonban kinyílt az ajtó, és egy hang a monitor hangszórójából közölte, hogy hagyjam el a szobát, és kövessem a nyilakat a fal mentén. Gondolkodás nélkül tettem, amit mondott, annyira örültem, hogy végre kijutok, és más emberekkel találkozhatok. Azonban csalódnom kellett: egy kanyargós folyosón át vezetett utam, amely ugyanolyan üres volt, mint szobám alapállapotban, leszámítva a nyilakat. Végül egy újabb terembe érkeztem, amely valamivel nagyobb volt lakhelyemnél. Itt egy újabb robot várt, és egy székbe ültetett. „Most meg fogja kapni az alapvető orvosi ellátást.” Közölte a szokott megnyugtató hangnemben, és mindenféle pirulákat, és csöveket kezdett előkészíteni. „Mégis mire készül?” Kérdeztem rémülten, és a menekülési lehetőségeket kerestem. „Megszüntetem az öregedés jeleit, regenerálom a sejtjeit, ezáltal jelentősen megnyújtva életkorát, kiszűröm a betegségeit, és kezelem őket. Ezen felül élete végéig immunis lesz minden fajta rákkal szemben. Természetesen bármely kezelés ellen tiltakozhat, bár erre még nem volt példa. Ki ne akarna egészséges lenni?”

A szavak hallatán megnyugodtam. Tényleg nagyon figyelmes országban vendégeskedem, és már el is felejtettem, hogy esetleg raboskodom. Azért aggályaim voltak: „Kezeljen kérem, de mindig szóljon, mit fog tenni, és kérje beleegyezésem.” Egy robot nem tud furcsán nézni, de azt hiszem, ha képes lett volna rá, megteszi.

Az első öt kezelés után sokkal fiatalabbnak éreztem magam. Kértem egy tükröt, és a látvány döbbenetes volt: szemem alól eltűntek az évek alatt felhalmozódott karikák, ráncaim kisimultak, bőröm sokkal ruganyosabb lett, karjaimban pedig újra tenni vágyó erőt éreztem. Ezek után bátrabban vetettem magam alá a további vizsgálatoknak.

Amikor már biztos volt, hogy nem leszek rákos, Alzheimer-kóros, Parkinson-kóros, meg még mindenféle kóros, a robot közölte, hogy az agyi elváltozások vizsgálata jön. „Hát csak vizsgáljon.” Mondtam zavartan. „De előbb mondja meg, mit fog tenni, mielőtt kezel!” Kértem újra. Egy furcsa szerkezettel, mely egy tompa sarlóhoz hasonlított, párszor körbejárt fejem körül. Amikor végzett a vizsgálattal, azt mondta, hogy hajlamos vagyok a depresszióra, és erősen befolyásolható vagyok. Ezeken azonban könnyen segíthet, és az agyam egészséges lehet. „Az agyamhoz ne nyúljon!” Üvöltöttem rá. „Az pont úgy jó, ahogy van.” „Az agresszió is kezelhető.” Próbálkozott tovább. Erre gyorsan lehiggadtam. „Nézze: nagyon hálás vagyok mindenért, amit tett, de ez bőven elég egyelőre. Ha majd beteg leszek, visszatérek.” „Nem valószínű, hogy valaha beteg lesz, amennyiben megkapja a vitaminadagját. Ennek ellenkezőjére pedig még nem volt példa.”

Nem hittem, hogy ennyire jó lesz visszatérni szobám egyhangúságába. Egyszerre csodáltam, és féltem e különös népet délutáni kalandom után. Már nagyon vártam, hogy jobban megismerjem Hagofia lakóit.