Hetedik fejezet

A szerző megtapasztalja, milyen az aktív semmittevés, és találkozik egy nővel, aki ámulatba ejti

A semmittevők kerületénél eleinte nyomasztóbb helyet elképzelni sem tudtam. Amikor tanulmányaimat megkezdtem, fogalmam sem volt, hogy a terület két részből tevődik össze, melynek első fele a játékosok világa. Hagofiában ez az egyetlen hely, ahol nem közösségi helyeket, vagy utcákat figyelhettem meg, hanem bepillantást nyertem a szobák belsejébe. Csak a lakóhelyiségek, és a köztük húzódó folyosók voltak mindenütt.  A minimumra szorítkoztak a tervezésnél: kórházak, és néhány bemélyedés a falban a robotok számára.

A játékosok egész nap otthonaikban ültek a képernyő előtt, és a maximum kapcsolatuk más emberekkel az volt, ha mikrofonjaikon át kommunikáltak a többi játékossal. Az ő ruházatuk leginkább pizsamára hasonlított. A fürdőszobát csak két-háromnaponta használták, így itt egy különleges eszközzel több volt a felszerelés: a falakból fertőtlenítő spray-t fecskendeztek be tizenkét óránként, mely felfrissítette a levegőt, elvette az emberi szagokat, és megfelelő higiéniát biztosított a tisztálkodásig a lakóknak.

Többször láttam olyan erőszakos robotbehatolást és vitaminbevitelt, mint esetemben, amikor megtagadtam az étkezést. Persze itt nem lázadásról volt szó: ezek az emberek pusztán elfelejtettek enni! A finom halfogásokat, melyekre a legszívesebben emlékezem vissza az országból, alig fogyasztották: szinte kizárólag gyorsan betömhető, lassan emészthető sült krumplit, pizzához hasonló tésztaféléket ettek. Szobámban magam is megkóstoltam ezeket az ételeket, de többnyire undorítónak találtam a többihez képest. A rossz táplálkozás és a mozgás hiánya miatt hatalmasra hízott emberek voltak. Hogy ne legyen semmi rendellenességük, félévente bevitték őket a kórházba, alaposan begyógyszerezték testüket, hogy immunisabbak legyenek, és egy gyorsított fogyasztókúrával elfogadhatóra alakították a játékosokat. Amikor nagyon belehevülten játszottak, annyira kikapcsolták maguk körül a világot, hogy számomra szemlére kitett halottnak tűntek: bámultak egy pont felé nyitott szájjal, csak ujjaik mozogtak és persze közben gyönyörűek voltak, mint mindenki más.

Mindenképp ki akartam próbálni néhány játékot, mielőtt ítéletet alkotok róluk. Ezek egy része karakterfejlesztős, vagy egyszerű lövöldözős játék volt, akárcsak nálunk, különbözőségük inkább csak témájában volt: utóbbiak a régi polgárháborúkat idézték fel, előbbiek pedig nem egzotikus tájakon játszódtak, hanem a Hagofián kívüli országokban! Azt hittem rosszul látok, de több napnyi játék után virtuális lovagommal végigharcoltam a középkori Angliát, Franciaországot, felfedeztem Amerikát, ahol választhattam új karaktert, és indiánokkal küzdhettem a gyarmatosítók ellen és viszont. Megkérdeztem a robotot, mennyit tudnak ezek az emberek arról, amivel játszanak. Meg sem lepett, hogy azt válaszolta, azt hiszik, ezek csak kitalált fantáziavilágok. A másik legnépszerűbb program egy élet szimulátor volt, ahol játszhattak különböző művész karakterekkel, vagy fejlesztő karakterekkel. Bár egyszerűen csak fel kellett volna kelniük és átköltözniük másik kerületbe, hogy igazából kipróbálják, milyen az, amit játszanak, ők mégis inkább otthon feküdtek.

Már éppen tovább akartam költözni, érdemtelennek tartva ezt a kerületet további vizsgálatra, amikor az egyik folyosón egy ámulatba ejtő nőt láttam meg. A test és az arc szépségét már persze megszoktam, és nem tudtam úgy élvezni, mint régen, de a vörös ruhája, amelyet kecses hátánál merészen kivágtak, és a precizitás, amellyel hívogató sminkjét elkészíthette egyszerűen megbénított a sok igénytelenségben töltött idő után.

Azonnal robotot hívtam: „Beszélni akarok ezzel a nővel.” Jelentettem ki egyszerűen, leplezve izgalmamat. „Rendben. Előkészítünk önnek egy külön szobát az alkalomra, ahol egy robot társaságában beszélhet a nővel.” Meglepett ez a megengedő reakció. „Szóval lehetséges?” „Ebben a kerületben igen.” Mondta a robot, és hangjából szokás szerint semmit nem tudtam kikövetkeztetni. Nem mertem kérdezősködni, mert attól féltem, akadékoskodásnak venné, és megvonná ezt a hirtelen jött lehetőséget.

Nagyon izgatottan vártam a találkozót, hiszen hónapok óta nem beszéltem más emberekkel, és egyébként is nagyon szerettem volna már egy hagofiaival társalogni. Főleg, ha az a hagofiai egy igen vonzó hölgy. Amikor beléptem a szobába, a nő már ott ült egy széken, fehér könyökeivel az asztalt támasztva, s finom ujjaival a támlán dobolt. Ahogy ránéztem, arca alig láthatóan elpirult, és nagy zöld szemeit lesütötte, így csak elegánsan rövid barna haját csodálhattam. Az első megszólításomban mindenképp nagyon illemtudó akartam lenni, így magázva köszöntöttem. Erre a nő dühödten felpattant székéről, és közölte a bent őrködő robottal, hogy azonnal távozni akar. Gyorsan eszembe jutott, amit egykor a tegezésről és az öregségről tanultam, és korrigáltam a köszönésem, majd gyorsan megjegyeztem, hogy ő az első ember, akivel Hagofiában szerencsém van beszélgetni. Erre megenyhült, szigorú tekintete újra kisimult, és visszaült székére. „Mit óhajt hát?” Kérdezte bársonyos puhasággal. Ezzel az egy mondattal jobban összetört, mint a robotok, akik agyamat akarták megjavítani. Tehát én öreg vagyok az ő szemében, és ez ellen nem tehetek semmit. Sértettségemmel azonban nem törődhettem, hiszen a beszélgetésre szánt időm rohamosan fogyott.

Nem tudtam, mit kérdezhetnék. Egyrészt nem akartam semmilyen törvényt megszegni, nehogy megszakítsam a találkozót. Másrészt bár számtalan kérdésem lett volna, az egész hirtelen jött, nem voltam felkészülve és egyébként sem akartam ezt a fiatal nőt traktálni. És még egy dolog: bár házas vagyok, kedvesemet fél éve nem láttam, valószínűnek tartottam, hogy többé nem is fogom, és a hölgy ruházata mellett illata is olyan zavarba ejtő volt, hogy nem tudtam, hogyan illene viselkednem. Mióta ebbe a furcsa országba érkeztem, nem éreztem finom illatokat, leszámítva ételemet és frissen mosott ruhámat! Persze eddig azt sem tudtam, hogy hiányzik, de most…

„Nagyon csinos vagy.” Ennyit tudtam kibökni végül. „Maga sem néz ki rosszul, ahhoz képest, milyen öreg. Nem is látszik igazán, csak mondták, hogy nem hagofiai. Ezért gondolom, hogy elköri. Mit akar tőlem?” Zúdította rám hihetetlen sebességgel. Szavaitól kissé megnyugodtam, és szerencsémre ügyesen válaszoltam. „Nem vagyok elköri. Európából jöttem, talán már hallottál róla. A kinti világból, ahová ti nem mentek, és ahonnan eddig nem jött senki. De erről többet nem mondhatok, mert befolyással lennék a fiatal elmédre. Túl vagyok a harmincon az igaz, de még bőven nem vagyok negyven. Tőled csupán annyit kérek, hogy segíts a beilleszkedéshez.” Mikor befejeztem, megkönnyebbülten sóhajtott. „Tehát nem vagy sem elköri, sem hagofiai. Túl csinos arcúnak is tűntél ahhoz.” Vigyorgott kacéran, majd felállt, párducléptekkel megkerülte az asztalt, fölém hajolt, és szenvedélyesen megcsókolt.

Széktámlámnak dőlve kapkodtam levegő után meglepetésemben. A nő pedig fogta magát, és mintha mi sem történt volna, kisétált az ajtón. Követni akartam, de elém állt a robot. Kérésemre megengedték, hogy az eddigi módon, a fal túloldaláról követhessem őt, így utána rohantam. Azt sem figyeltem, merre járhatok, csak azt tudtam, hogy nagyon régóta követem. Céltudatosan sétált sokáig, majd egyszerre bement egy klubszerű helyre. Ekkor vettem észre, hogy kikerültem a játékosok részéből, és a semmittevők kerületének egy teljesen új szektorába jutottam. Gondoltam, bámészkodni még ráérek, és a nő után mentem. Ha ezt nem teszem meg, útinaplóm olvasója jogosan hihetné, a puszta megjelenésem elég volt egy gyönyörű nő elcsábításához.

Persze az élet mindig letöri azt a szárnyat, melyet maga ragaszt az ember hátára. A lány amint belépett, egyenesen odasétált egy meztelen férfihoz, megcsókolta és mindenki láttára olyat tett, amit magam sem akartam volna látni. Fő megrökönyödésemre azonban a bent lévő emberek rájuk sem néztek. Többen összesimulva csókolóztak a falnál, mások az előbbi párhoz hasonlóan tettek, de volt, aki csak táncolt. Nem tettem fel egyelőre a fülhallgatót: egy érzékszervemet már kiégette ez a hely. Otthonomba érve egy robot várt: „Azt hiszem az önök kultúrájában, ha valaki ilyet tesz, akkor a maga helyében lelki tanácsadásra van szükség, amelyet barát, pszichológus, vagy alkohol végez el.” Felhorkantottam ezen az alapos kutatáson. „De nekem csak maga van, igaz?” „Úgy van.” „Akkor tehát: mi volt ez?” Kérdeztem, és nagyon reméltem, hogy a válasz nem lesz olyan sértő, hogy robotokat kelljen hívni a megnyugtatásomra. „A semmittevők országában nincs igazán szexuális erkölcs. Nem gondolkodnak nagy dolgokon, nem akarnak változtatni.” „Ezért beszélhettem a nővel. Mert nem tudtam igazán befolyásolni.” „Úgy van. Továbbá nincs párkapcsolat. Mindenki szabadon tehet a másikkal, amit akar, ott ahol akarja, feltéve hogy a másiknak is megfelel. Ebben viszont nagyon megértőek, hiszen ha valaki visszautasítaná ajánlatukat, találnak több száz másik egyént, aki elfogadja.”

Ez a fajta céltalan kapcsolatrendszer nagyon meglepett egy ilyen fejlett világban. „És ők hogyan találnak párt az elköri tartózkodásra?” „Ők használják leginkább az Adatbázis társkereső szolgálatát. Persze, Elkörben nehezebb dolguk van, mint a többieknek.” „Miért, mi van ott?” „Erről nem beszélhetek, mindent a maga idejében.” „De nekik miért nem mondják, hogy ott rosszabb lesz így nekik?” „Mert azzal befolyásolnánk az életüket Hagofiában. Gondoljon bele: az emberek önöknél úgy hiszik, ha a földi életben sanyargatják magukat, utolsó falat kenyerüket szegényeknek adják, akkor a Mennyországba kerülnek, ha pedig azt teszik, amit ma látott, akkor Pokolra jutnak. Egész életüket rettegve, kényszeresen élik le, nehogy illetlenül viselkedjenek. Ezek az emberek legalább életük első felében teljesen szabadok, nem is találgatnak Elkörről. Ha elmondanánk nekik, milyen a fal túloldalán, visszaállna a régi rend: egyesek vagyont és hírnevet akarnának, vagy olyan dolgokat, amikről úgy hinnék, odaát segít valamit. Hagofia értelmét veszítené, és a két ország egyesülne Elkörként, ami persze azt eredményezné, hogy például az önök világát elpusztítanánk a terjeszkedés érdekében.” „De akkor mi mozgatja az embereket, hogy az egyes kerületekbe kerüljenek? Miért nem él mindenki ilyen tékozló életet?” Kérdeztem, mert már nem tudtam, mire véljem ezt az egész országot. „Azt magunk sem tudjuk.” Nevetve néztem a kifejezéstelen gépre: „A lélek?” „Nem tudom. Definiálná, mi az a lélek?” „Hagyjuk. Úgyis csak meg akarná gyógyítani.” Válaszoltam, és távozásra kértem a két lábon járó logikát.

Egy darabig még a kerületben maradtam, csak hogy klubjaikat tanulmányozzam. Ami nagyon szimpatikus volt náluk, az az elfogadás, amellyel az egymással való együttlétet is kezelték, s amely kiterjedt mindennapjaikra is. Az egyes helyeket kijelölték fogyasztói zónákká: volt, ahol alkoholt árultak, volt ahol dohányozni lehetett és volt, ahol hagofiai drogot lehetett fogyasztani, amelynek mellékhatásait a kórházakban kikezelték. És persze ezek kombinációi: dohányos-italos kocsma, drogos-alkoholmentes és így tovább. Nem mentek be olyan helyre, ahol olyat tettek, amit ők nem akartak, és nem bántották, aki mást szeret. Békében éltek a klubok egymás mellett.

Kerestem valami közlekedési eszközt, de kiderült, hogy egyszerűen mindenki közel költözik ahhoz a csoportosuláshoz, ahol az ő klubjai vannak, és gyalog járnak, illetve robotok segítenek a hazamenetelben. Megtudtam, hogy személyi járművet felesleges lenne nekik adni, hiszen többnyire nincsenek tudatuknál. Persze a művészeknél sem volt ilyesmi, mert ők roppant ügyetlen sofőrök, de nekik legalább volt villamosuk. Az Adatbázis szerint ez is gondot okozott volna, mert a semmittevők aktív életet élő emberei között sokan részegen összepiszkították ezeket a gépeket. Így mindenki, aki rászorul, személyes kísérőt kap, vagy a maga lábán megy haza. Otthon aztán kérhetnek másnaposság elleni gyógyszert, melynek segítségével minden baj nélkül ébrednek. Kéthavonta eljárnak a legközelebbi kórházba, itt alaposan kivizsgálják őket, és meggyógyítják a károsodott szerveket.

Napközben többnyire alszanak. Az éjszaka beállta előtt pedig céltalanul fekszenek az ágyban a plafont bámulva, vagy az Adatbázis ruhatervező programjával vannak elfoglalva. Vannak kész sémák, de a kívánságaikat szóbeli koordinálás segítségével a gép meg tudja oldani. Ruhadarabjaikkal arra törekednek, hogy minél több látsszon testűkből, illetve hogy minél kívánatosabbak legyenek. Mivel sokan szeretnek meztelenkedni, a ruhatárak hatalmasak, és sok robot dolgozik benne, hogy a forgalom lendületesen menjen.

A sok tétlenség kezdett átragadni rám, jegyzeteimet elhanyagoltam, így egy reggel minden tervezés nélkül zsebre vágtam naplómat, kiléptem otthonomból, és közöltem a legközelebbi robottal, hogy átköltözöm a fejlesztők kerületébe. Döntésemet nyugtázta, átkísért egy másik lakásba, és megkért, hogy várjak egy napot, míg kikalkulálják nekem az új napirendet.

Hatodik fejezet

Melyben Gulliver megfigyelheti a művészek kerületét

A történelem leckék után kértem pár nap pihenőt, hogy naplómon dolgozhassak, a hallottakon gondolkodhassak. Amikor szóltam, hogy készen állok a tanulás folytatására, liftekkel átköltöztettek egy másik földalatti komplexumba. Bár életem során csomagom sokszor nem volt nagyobb két bőröndnél, költözésem ennél egyszerűbben sosem ment még: pusztán át kellett sétálnom. Mivel minden szoba ugyanazt nyújtja, felesleges lett volna bármit is magammal vinnem. Szinte észre sem vettem a cserét. Ami hiányzott pár napig, az az ismerős szag, ami az ember lakóhelyét körüllengi, és jelzi, hogy otthon van. De nemsokára ez is rendbe jött.

Szobacserém azért volt szükséges, mert új szintre emelkedett oktatásom: ezután is ablakokon át szemlélődhettem csupán, viszont nem iskolákat látogattam, hanem a kerületek életébe pillanthattam be! Mint megtudtam, a tizenhat éves emberek tizennyolc éves korukig ugyanígy vizsgálódnak, hogy biztosan eldönthessék, melyik kerületben akarnak élni. Persze utána dönthetnek bármikor másként, akár élhetnek mind a háromban is hagofiai életük során, de a robot szerint nagyon kevés példa van erre. Az iskolai előválasztás után többnyire már nincs változás a szemléletükben.

Mivel a világuk hatalmas, azt tanácsolták, ne cikázzak a kerületek között, hanem sorba töltsek el mindegyiknél annyi időt, amennyit jónak látok. Diákjaiknak általában ugyanezt javasolják. Hogy ne ütközzek a tanulókkal, s ezáltal ne fertőzzem meg elméjüket, kijelöltek nekem minden napra háromszor egy órát, amikor más nem tartózkodik az én környezetemben. Nagyon hálásnak mutattam magam, hogy végre ne csak lázadjak minden ellen, s elnyerjem szimpátiájukat és bizalmukat, de titokban nagyon csüggedt voltam, hogy véletlenül sem találkozhatok és beszélhetek hús-vér emberekkel. Ha akkor tudom, mennyire nem számít megítélésem az áthelyezésem szempontjából, biztosan megpróbálok átszökni a többi emberhez. Bár minden bizonnyal hamarabb elkaptak volna, minthogy kigondolom az akciót.

Mivel már nagyon szomjaztam az emberi kreativitást, a humort, a nevetést, először a művészek kerületébe óhajtottam menni. A kerület akkora volt, mint egy kisebb város. Ámulva jártam utcáik alatt, figyeltem a gépek irányította villamosaikat. Gyönyörű gépek voltak ezek, csupa szín, üdeség, áramvonalas idomok: nem hogy hazámban, de sehol a világon nem láttam ilyen csodás és hangtalan járműveket. Nagyon szerettem volna utazni rajtuk egyszer, de sajnos nem lehetett.

És ami a legfontosabb: emberek mindenütt! Gyönyörű, fiatal emberek! Boldogságomban kiabálni kezdtem, hátha meghallanak, de nem volt semmi reakció, csupán egy robot sietett hozzám, hogy elvigyen a kórházba, de elmagyaráztam neki, hogy pusztán boldog vagyok, és így fejezem ki. Erre megint felajánlotta, hogy meggyógyítják agyamat, de durván elutasítottam, és betettem a vezeték nélküli fülhallgatót, hogy értsem, amit odaát mondanak.

Az első, amit meghallottam, két eszményi szépségű nő beszélgetése volt. Zene volt füleimnek: csacsogtak! Semmiségekről, férfiakról, szerelemről, zenéről, költészetről. Bár nem szólhattam hozzájuk, szinte újjászülettem. Követni kezdtem őket, gondoltam, az első órámat rájuk áldozom. Egy kis, kávézószerű helyiségbe mentek be. Odabent valóban csak egy tér volt, ami a pult mellett tele volt székekkel, fotelekkel, ülőpárnákkal, a fal mentén asztalokkal. A hölgyek amint beléptek, elhallgattak, és helyet foglaltak egy-egy párnán, mivel már csak ott fértek el. Úgy két tucat modellszépségű ember ült bent. Megvallom, első reakcióm, mely ezeknek az embereknek a gyönyörűségére irányult, hamar változni kezdett: ez a sok kiváló ember együtt nyomasztóan kezdett hatni. Nem tudtam köztük legszebbet találni, vagy olyat, aki jobban tetszene, mint a másik. Megszokni őket teljesen sosem sikerült, elfogadni pedig nagyon sokáig tartott.

Ahogy kivettem, akik félkörben ültek, fiatalabbak voltak, s velük szemben pedig egy idősebb, talán negyvenhez közeli férfi trónolt. A vakító szerelemről beszélt, arról hogy mindenütt meg kell látnunk a csodát. Élveznünk kell a finom ételeket, meg kell érintenünk egymás arcát, bele kell olvadnunk egy lassú csókba. A többiek áhítattal hallgatták, lopva egymásra néztek, zavartan mosolygó lányok pillantottak magabiztos fiúkra és fordítva.

Amikor ez a mester-féle ember elhallgatott, egy nő felállt, és egy hosszú, talán ódához hasonlítható verset olvasott fel, melyben azt taglalta, hogy a tintahalkarikák elfogyasztása olyan élvezet számára, mint amikor elképzeli szerelmének lágy simítását a kézfején. Még diákkoromban nagy rajongója voltam a szerelmes verseknek, sok olyanért is lelkesedtem, mely nem volt mentes a giccstől, de ez hallgathatatlan volt, és erős hányingerrel kísért szédülés kerülgetett. Arra gondoltam, bizonyára még nagyon fiatal a lány, és talán csak most kezdte a verscsinálást, mert költészetnek ezt semmiképp nem tudtam nevezni. Meglepetésemre azonban a mű után tapsvihar, éljenzés tört ki! A középen ülő férfi felállva gratulált, és amint a hallgatóság elcsöndesedett, dicsérni kezdte a nagyszerű képeket, a ritmikát, az egyedi látásmódot, s további írásra buzdította a hölgyet.

A jelenet hasonló módon többször megismétlődött. Ezen a kifordított íróműhelyen csupa tehetségtelen, az irodalom barbárjának megfelelő ember olvasta fel kreálmányát, és mint egy vérfagyasztó horrorfilmben, mindenki gratulált hozzá.

Lassan lejárt az első órám, így hazatértem. Nem hagyott nyugodni a dolog, így kihasználva, hogy végre teljesen hozzáférhetek az Adatbázishoz, műveket kértem a hagofiai költészetből és prózából. Volt, amit pár sorig, volt, amit pár oldalig tudtam elviselni, a végére nem nagyon jutottam semminek. Minden a beteljesületlen szerelemről, a finom ételekről, az új cipőmodell kényelmességéről, a kabátok szövetének bőrhöz simulásáról szólt.

Ruházatuk egyébként különbözött az enyémtől.  Igazából különbözött minden ruha a másikétól. Öltözködésük lényege – megfigyelésem szerint – az volt, hogy ne hasonlítson a többiekére. Bár a legkényelmesebb ruhaneműkből válogathattak az Adatbázis menüjéből, úgy tűnt tökéletes nadrágjaikat, szoknyáikat szándékosan rongálják, belevágnak, beleszaggatnak, és gratulálnak egymásnak, ha ez jól sikerül. Eszembe jutottak otthoni koptatott farmerjaim, vagy a hajón szolgáló ismerősöm szaggatott nadrágja, de ezek ünnepi ruhának mondhatók azokhoz képest, amit ők műveltek.

Sokat jártam a művész kerület utcáit, épületeit. A lakóházakat leszámítva csupa kávézót és vendéglőt találtam, holott ételt és italt otthon is kaphattak, ugyanilyen mennyiségben. Ezért persze nem kárhoztattam őket, nagyon jól tudom, milyen unalmasak ezek a szobák, és mivel nem kerül semmibe az étterem sem, – hiszen mindenütt robotok szolgálnak ki –, hát miért ne lenne az ember mindig társaságban. Azonban, ami a legmegdöbbentőbb, alig láttam párokat! A másik boltféle, amiből rengeteg volt, az a virág-ajándék üzlet. Minden egyedül kóborló ember csokrokkal, bonbonnal, használhatatlan dísztárgyakkal mászkált. Ajándékokkal halmozták el szerelmüket, akik a legritkább esetben viszonozták ezt, akár egy randevúval, vagy legalább egy köszönömmel. Verseket, novellákat, regényeket írtak a választott nőnek, vagy férfinak, hogy meghódíthassák! Hazám női olvasói talán most elgondolkoznak azon, hogy ők megkapják-e a kellő odafigyelést, és nem cserélnék-e le párjukat egy ilyen költeménylovagért, de biztos vagyok benne, hogy futva rohannának haza egyetlen találkozó után.

Mielőtt nagyon szigorú lennék a helyi költészettel kapcsolatban, meg kell jegyezzem, festőik, dalnokaik, szobrászaik talán még rosszabbak voltak. Volt szerencsém festmény és szobor kiállítást egyaránt megtekinteni. A festmények két fő stílusban készültek: az egyiken női alak, vagy alakok feküdtek érzéki pózokban az egyen-szoba egyen-ágyán, a másik fajtán rózsaszín foltok, piros vonalak, fekete háromszögek sorakoztak, olyan címekkel, mint szerelem, szenvedély, vágy a kedves után és így tovább.

Egyik délután behívtam egy robotot, hogy vitázzon velem. „Hol van a költészetükből a téma?” Kérdeztem nyugalmat erőltetve magamra, mivel indulattal úgysem juthatok messzire. A gép nem értette, mire gondolok, kérte, pontosítsak. „Miért nem írnak másról, mint a szerelem, és az érzéki gyönyörök? Hol van a szenvedés, a fájdalom, a dráma, a halál?” „Ha fájdalmai vannak, vagy szenved valami miatt, szívesen elvégezzük a megfelelő agyműtéteket…” Ekkor elvesztettem nyugalmam álcáját, és ordítani kezdtem: „Nem akarom, hogy belőlem is ilyen élőhalottat csináljanak! Ez nem élet! Így nem lehet! Ezek nem művészek! Hogy merik így hívni magukat?” A robot válaszként lefogott, mire bejött egy társa és nyugtatót injekciózott a nyakamba. Amikor felébredtem, egyikük még az ágyamnál ült, s hogylétem felől érdeklődött. „Belenyúltak az agyamba?” „Azt kérte, ne tegyük. De, ha mégis óhajtja, bármikor…” „Nem kell, köszönöm.” Válaszoltam még mindig kábán. Megnyugodva, hogy nem lett nagyobb bajom, újra kérdéseim lettek: „Észrevettem, hogy mi mindig magázódunk, a többi emberrel meg tegeződnek. Miért?” „Így különböztetjük meg a gondolkodásában öregeket a fiataloktól.” Mégsem lettem jobban. Amennyire erőmből tellett, olyan durván küldtem el a robot, és átaludtam a nap további részét.

Úgy döntöttem, kerülöm a művészek zajos utcáit és kávézóit a továbbiakban. Míg ők használhatták a nagyszerű villamosaikat, én továbbra is liftekkel voltam kénytelen utazni. Egy nap, ahogy céltalanul adogattam meg az útirányokat, egy olyan részre érkeztem, amit eddig nem láttam. A giccsnek nyoma sem volt, sokkal kevesebb volt a szín, és nemesebbek a formák. Alig jártak az utcán, és bár ők is szépek voltak, látszott, már utolsó éveiket töltik itt. Később megtudtam, hogy feltevésem helyes, ők a korosodó nemzedék, és önként vonultak félre, hogy párt találjanak maguknak, mielőtt tovább mennek.

Nekik is voltak kávézóik, de sokkal patinásabb külsejűek. Egy ilyet még mindenképp látni akartam, mielőtt elköltözöm másik kerület megfigyelésére. Bent már csak műbőrfotelek voltak, s helyet foglalt benne festő, író, szobrász egyaránt. Eddig nem láttam senkinél dohányt, vagy alkoholt, de ők szinte kivétel nélkül, nő és férfi egyaránt pipáztak, cigarettáztak, és nemes színű töményeket kortyolgattak. Ruháik sokkal ápoltabbnak tűntek, s úgy vettem észre, mintha az egyediség helyett valami egyenruhafélét találtak volna ki, amely egy barna nadrágból, egy kockás felsőruházatból és egy szintén barna zakóból, vagy kabátból állt.

Alkotásaik felolvasása mellett sokat beszélgettek arról, vajon van-e élet a falon túl, mi vár ott rájuk igazából. Itt már láttam egymás kezét fogó párokat is, akik giccses plüssmacik nélkül szerettek egymásba. Sokkal szimpatikusabb volt ez a társaság, és azon merengtem, talán nem is olyan rossz, hogy az öregekhez soroltak a robotok. Ahogy figyeltem őket, egyszerre órájukra néztek, mind felkeltek, s vagy egy festményt, vagy egy szobrot, digitális jegyzetelőt, mindenki a maga művét fogta, és vinni kezdte. Persze követtem őket, és rövidesen egy hatalmas előadóterembe érkeztünk, ahol a korábban látott fiatalabb fiatalok ültek tömött sorokban körbe. A mesterek letették műveiket, és a tömeggel szemben egy nagy pódiumon foglaltak helyet. Az első felszólaló egy költő volt. Felolvasta versét, mely az utat felújító robot fején megcsillanó fényről szólt. Mesterkélt hasonlatok, mereven betartott ritmika jellemezte. Még az a lendület is eltűnt belőle, ami legalább a szerelmes íróműhelyeken hallott művekben olyan jellemző volt. Amikor befejezte a szavalást, és elhalkult a taps, nem ült le azonnal a helyére. Ránézett a festőre, réveteg, okító hangon mondani kezdte: „Ezt neked írtam, emlékül, amikor hat évvel ezelőtt az utcán megláttuk azt a robotot, amelyik munkálkodott, és te megjegyezted, hogy a fény úgy csillog rajta, mint halhús a villa hegyén.” Erre a festő nevetni kezdett, a közönség újabb, érzelemmentes vihogással kísért tapsolásba tört ki, s a költő végre leült.

A jelenet a festő válaszával folytatódott, aki leleplezte eddig eltakart képét, amin egy stilizált szoknyát fújt a szél, egy naturalistán megfestett meztelen nő kezei felé. „Ez a kép a két évvel ezelőtti szerelmedet ábrázolja, aki tavaly ment a falon túlra, de nekem előtte megsúgta, hogy a legszebb virágcsokrot te vetted neki egész lánykorában.” Mondta párás szemekkel az éljenző közönség elhallgatása után.

Az esemény végig arról szólt, hogy egymásnak ajánlgatták műveiket, a közönséget figyelembe sem vették, elégedetten dicsérték egymást, majd visszamentek a kávéházukba merengeni. Részükről a nap különbsége a többihez képest csupán annyi volt, hogy helyszínt változtattak, és a beszélgetést néha abba kellett hagyni a kötelező tapsok miatt. Kiábrándultan és fáradtan kértem a robotokat: szeretnék új kerületet megfigyelni.

Ötödik fejezet

Gulliver megismerkedik Hagofia történelmével, a kerületek rendszerével és rájön, mi lesz útjának végállomása

A traumát legyőzte bennem a kíváncsiság, és ébredés után bejelentettem igényemet a tanulás folytatására. A robot egy másik ablakhoz vitt. „Ezek a diákok az utolsó tananyagot sajátítják el, mielőtt a megfigyelői státuszba helyeznénk őket, amiben lényegében maga is van. Népünk történelmét tanulják: ez az egyetlen, amit kívülről kell tudniuk, hogy ne ismétlődhessen meg a katasztrófa.”  Kértem egy vezeték nélküli fülhallgatót, amivel hallhattam őket, majd erősen figyelni kezdtem az üvegen át: csupa gyönyörű fiatalt láttam. Erősek, élettől duzzadóak, olyan emberek, akik otthon a kiretusált magazincímlapokon tündökölnek. Csodálatos, de egyben félelmetes látvány volt.

Különböző módon tanultak, ki-ki igényének megfelelően. Mint megtudtam, ezzel mérik fel, ki merre folytatja majd az életét. Három nagy kerületben élnek ugyanis az ország lakói.  Mivel semmi dolguk nincs a robotok mellett, így érdeklődési körük szerint tagolódtak szét. Más kerületbelivel nagyon ritkán tartják a kapcsolatot az iskola elvégzése után, szinte mindig egymás társaságában vannak. A történelmet tanulhatják mesék, mondák, dalok, képek útján: ők később a művészek kerületébe költöznek. Elsajátíthatják virtuálisan: hasonlóan a mi második világháborús lövöldözős játékainkhoz, egy karaktert irányítva gépen át élhetik újra az eseményeket. Belőlük lesznek azok, akik semmit nem akarnak kezdeni az életükkel: szórakoznak, buliznak, féktelenek, vagy a gépük előtt ülve játszanak. Végül a harmadik lehetőség, hogy a mi történelemóráinkhoz hasonlóan tanulnak tovább. Ők lesznek a fejlesztők, akik az iskolából újabb iskolába kerülnek, ahol természettudományos tárgyakat hallgatnak tovább. „Valami furcsa késztetés hajtja őket, azt mondják, nem akarnak tétlenül ülni.” Magyarázta kísérőm. „De tény, hogy ők lendítik tovább az ország fejlődését: ha valamit kitalálnak, például egy jobb és hatékonyabb képernyőt, automatikusan lecseréljük őket a lakóhelyeken. Mindig mindenki a legjobbat kapja.”

Úgy ítéltem meg, hogy a legjobb ismereteket ezeken a történelemórákon kaphatom meg, így a tanuló csoportot kezdtem el megfigyelni. Három hétig tanulmányoztam óráikat, jegyzeteltem a történelmüket. A tananyag végén elborzadva láttam, micsoda áldozatot hoztak a jólétükért cserébe!

Népük gyorsabban fejlődik bár a miénknél, nagy szakaszai sokáig hasonlók. Megvoltak a maguk antik filozófusai, majd királyai, nemesei, lázadásai, járványai. Hajósaik felfedező utakra jártak, és így ismerkedtek meg a ténnyel, hogy nincsenek egyedül a bolygón. Első útjuk az ókori hellének földjére vezetett. A korabeli nép csodálta hatalmukat, mellyel a tüzet kezelték, a puskákat, melyek látszatra villámokat szórtak. A maroknyi felderítőt megőrizték mondáik, és később istenekké váltak az emlékezetben. Otthon aztán megvitatták e fejlett utazók a királlyal, hogyan legyen tovább. Az uralkodó nagyon bölcsen úgy vélte, több ilyen ország is lehet, és a bolygatásuk helyett inkább megismerni kéne őket, és egyelőre figyelni. Világos volt a technikai fölény, de volt elég helye terjeszkedni saját népének, valamint nem akart embereket veszíteni egy – akkor még – kétes kimenetelű háborúban. Így vált szokássá, hogy szemmel tartsanak minket, valamint így lett a föld különböző népeinek istensége, vagy istenségei. Egyetlen egyszer próbáltak meg komolyan nyitni felénk, terjeszteni a békét, felkészíteni minket arra, hogy hozzájuk értelmi és érzelmi szinten felnőve együtt munkálkodjunk. De a küldetés kudarcba fulladt, mert a diplomatát keresztre feszítették. Hagofiában úgy emlékeznek az esetre, mint az a kis híján végzetes hiba, mellyel majdnem lelepleződtek, s amely végül elfogadható utóélettel társult, amíg diplomatájuk szavait félre nem kezdték magyarázni.

Amit a legrészletesebben tanítanak, az a kétszáz évvel ezelőtti kor. Ekkor körülbelül olyan társadalom voltak, mint mi mostanság. Hierarchikusan felépülő politikusrendszer irányított, élén hasonló személlyel, mint nálunk a miniszterelnök. Voltak rendes iskolák, kórházak, rendőrök vigyáztak az utcán, szinte tökéletes mása a mi világunknak. Ugyanúgy virágzott a korrupció és a feketepiac, a vezetők pedig a mi országaink leigázását tervezték íróasztalaik mögött. Ekkor hozták létre az első Adatbázist. Ahogy az Internet is, ugyanúgy az Adatbázis is katonai célokra jött létre, hogy megfigyelhessék a környező fejletlen országokat. Azonban az emberek hamarosan felfedezték, hogyan használhatnák szórakozási lehetőségként. A forgatókönyv nagyon hasonló a mi esetünkhöz: illegális paradicsommá vált az Adatbázis. Ingyen elérhető könyvek, filmek, adatok, programok, játékok árasztották el, és a kormány hamarosan a terjeszkedés helyett ennek megoldására összpontosított. Törtvényeket hoztak, mellyel korlátozni próbálták az Adatbázist. Azonban ekkor már felnövőben volt egy új generáció, aki hallani sem akart az öreg politikusok korlátairól, törvényeiről, vagy értelmetlen háborúról. Pártot alapítottak, és hangoztatni kezdték, hogy bizonyos dolgok legyenek ingyen, ezután legálisan, az emberek pedig szerte a világon hadd éljenek békében. Egyre több követőjük akadt, de a kormány rossz szemmel nézte a reformer ellenzéket. Eleinte lecsukatta az ellenpárt vezetőit, majd egyesek gyanús körülmények között halálos balesetet szenvedtek. Ekkor a párt kivonult az országházból és átalakult illegális, szó szerint földalatti mozgalommá. Így jött az ötlet, hogy a földalatti terjeszkedés békésebb lenne, mint a szomszédok leigázása. Fiatal informatikusok sereglettek össze, és tervezni kezdték egy új világ alapjait. Megépítették az első robotot, majd lassan anyagi támogatókra leltek a kisebb informatikai és ipari cégek vezetőinek személyében, akik örömmel szövetkeztek a hatalmas vállalatok bekebelező tevékenysége ellen. Ennek köszönhetően belefoghattak a robotok sorozatgyártásába.

A mozgalom vége véres polgárháború lett. A felkelők puccsot hajtottak végre, robotjaikkal elfogatták a politikusokat és a befolyásos cégek vezetőit. Egy külön várost hoztak nekik létre, és oda zárták be őket. Hamarosan azonban újabb harcok törtek ki, és a forradalmárok eltökélték, végleg rendet tesznek. Úgy ítélték meg, a probléma gyökere az elavult gondolkodásban rejlik. Így a statisztikai adatok és egyéb mérések eredményeinek összevetése után összegyűjtöttek minden ötven évnél idősebb embert, és az új városba zárták őket. Akkorává duzzadt a lakossága, hogy országgá növelték. Így vált ketté a fiatalok országa, Hagofia és az öregek országa, Elkör.

A világ ezután dinamikusabban kezdett fejlődni. A forradalmárok a helyzet stabilizálása után lemondtak a hatalomról, és mindent a robotok kezébe adtak, mondván, a gép nem hibázik, az ember viszont képes rá. Megalapították a három kerületet, fejlesztették a technikát, az orvostudományt, építkeztek a föld alá. Hosszú folyamat volt, mire ez az új rendszer kialakult, és működni kezdett, de mára már megingathatatlan.

Elkör lakóiról senki nem tud semmit. Egy fallal elválasztott részen élnek a felszínen, melyet különböző ágyúk, mozgásérzékelők, aknák és robotok őriznek. A negyedik törvény értelmében minden negyven feletti embernek párt kell találnia negyvenegy éves koráig. Ha ez nem megy, párkereső programok segítenek az Adatbázisban, mivel mindenkiről nyilvántartás készül. Így hamar találnak egymáshoz illő embereket. A párok egy semleges zónának hívott részbe kerülnek. Itt negyvenöt éves korukig gyermeket kell nemzeniük, majd amíg a gyermek három éves nem lesz, még egyet. Két gyermek minden pár után. Az ikerszülés elkerülését beavatkozással szabályozzák: minél különbözőbb a génállomány, annál erősebbek lesznek az utódok a jövőben. Ketten beépülnek a társadalomba, ketten nem térnek vissza: tökéletes születésszabályozás. A gyermekeket három éves korukban a szülők maguktól átadják a robotoknak, és Elkörbe költöznek, hogy időskori elméleteikkel, zavaros spekulációikkal, elavult gondolkodásukkal ne hátráltathassák a társadalmat.

És ekkor rájöttem, hová tart sorsom: én, mint elavult elméjű, az újat magamévá tenni képtelen, egygyermekes felnőtt csak árthatok Hagofiának. Elmesélném nekik, milyen érzés szülőnek lenni, dolgozni a pénzért, melyről azt sem tudják, mi az. Viszont nem hagyhatom el a szigetet, mert akkor otthon elmesélném, hol van, és akkor kitörne valami háború. Megölni sem fognak, amíg van más megoldás, mert az emberéletet – a maguk biztonságát leszámítva – mindennél jobban tisztelik.

 Be fognak zárni az öregek országába, amint mindent megtanultam a fiatalok életéről. Hogy nem zártak be oda egyből, az csak a robotok hideg logikájának köszönhető, mely kényelmemet hivatott szolgálni: ne legyen tudásbeli hátrányom azokkal szemben, akik a falon túl élnek. Még nem tudtam eldönteni, várom-e az átköltözést, vagy sem. Hogy tudjam, sajnáltatnom kell-e magam, vagy örvendeni a szerencsémnek, meg kellett ismernem a három kerület lakóit. Problémámat tehát egyelőre nem tudtam megoldani, így félretettem, és vártam, hogy bepillanthassak végre a helyi emberek életébe.

Negyedik fejezet

Az oktatás alapjai, élelmezés, etikai probléma a vitaminokkal

Reggel, ahogy ígérték egy újabb robot jött értem. Már korán felkeltem, annyira izgultam. Örültem új külsőmnek, amivel – reményeim szerint – méltón állhatok e nagyszerű, és bölcs nép lakói elé. Utunk, mint kiderült az iskolához vezetett. „Vannak dolgok, amiket meg kell tanulnia, hogy értse az állam működését. Ezt nagyon gyorsan az iskolában elsajátíthatja. Azután az oktatás egyéni módon folytatódik.” Ez nagyon logikusan hangzott, és egyébként sem akartam sürgetni őket, hogy korombeliekkel találkozhassak végre. Az ember a gyermekektől gyakran sokkal többet tud tanulni, jutott eszembe a klisévé torzult bölcsesség.

Ahogy haladtunk a folyosón, egyszerre kísérőm megállt. A falon írást láttam, ami nagyjából lefordítva alapoktatást jelentett. A robot ablakot kért, mire a fal átlátszóvá vált. „A túloldalról nem látnak minket, csak mi őket.” Magyarázta. „Hasonló, mint önöknél a kihallgató szobák üvege. Ilyennel van körbevonva a sziget is. Ezen keresztül tud majd tanulni, vizsgálódni. Nem engedhetjük meg, hogy személyesen beszéljen, vegyüljön lakóinkkal. A maga elméje, gondolkodása, eddigi tapasztalatai mérgezően hathatnak fejlődő társadalmunkra. Viszont, ahová majd bebocsájtást nyer, ott elengedhetetlen az alaptudás.” Döbbenten hallgattam, ahogy úgy beszélt rólam, mint egy fertőzésről, egy pusztító járvány lehetséges kirobbantójáról. „Mégis hová megyek majd?” Kérdeztem sorsom miatt aggódva. „Ahogy tanul, maga is rá fog jönni.”

Már rájöttem, hogy ilyenkor jobb nem is próbálkozni tovább. Ha nem akarnak valamire válaszolni, úgysem fognak. Csak kitérő köröket tesznek. Az egyértelmű nemhez túl udvariasak. Jobb híján tehát figyelni kezdtem az oktatást, hátha hazatérve tanáccsal szolgálhatok majd pedagógusainknak. Sokáig figyeltem őket, de nekem úgy tűnt, a tizenhat éves forma tanulók semmi mást nem csináltak, mint olvastak. Ahogy lassan érteni kezdtem a szöveget, arról tanultak, hogy minden ember egyenlőnek születik, a másikat bántalmazni bűn, lázadni bármi ellen az országban felesleges.

„Furcsa, hogy kamasz embereknek ilyeneket tanítanak.” Gondolkodtam hangosan, várva a robot véleményét. Értette célzásomat, és gyorsan reagált is: „Ők ezt valójában már tudják. Csak olvasni tanulnak.” Erre megdöbbentem. „Olvasni? És mit csináltak eddig?” „A gyermekek három éves koruktól tizennyolc éves korukig vannak felügyeletünk alatt. Tizenhat éves korukig egy-egy burokban fejlődnek, ahol megfelelő tápanyagot juttatunk szervezetükbe, kiváló fizikai edzésben részesülnek, és amíg álmodnak, álmukban a legfontosabb dolgokat megtanulják, így szellemi fejlődésük sem marad el. Például ezeket az alapvető dolgokat is beléjük itatjuk az álmok során. Itt már csak azért olvassák ezt a szöveget, hogy gyorsabb legyen a tanulás. Sokkal gyorsabban tanulnak ekkor, mint gyermekkorukban, hála a sejtregenerálásnak. Az emberek úgy gondolják, arcuk is szebb, ha nem terheljük őket feleslegesen.” Csak a fejemet tudtam rázni. „Hiszen egy ennyi idős ember nálunk már irodalmi, történelmi ismeretekkel rendelkezik, fejlett szinten számol, képleteket tud, ismeri biológiai felépítését!” „Felesleges. Minden tudás elérhető az Adatbázisunkból. Ha valamit nem tud és érdekli, megnézheti.” „De mit dolgoznak?” Értetlenkedtem. „Mi végzünk el minden munkát. Ezért lettünk megalkotva.” Ez nekem nagyon sok volt. „Vigyenek a napra. Nyomaszt, hogy nincsenek ablakok, csak ez a mesterséges fény.” A robot nem értette, mi a problémám. „Biztosíthatom, hogy levegőszűrőnk tökéletes, és a fény úgy szabályozható, hogy károsodás nélkül barnuljon mellette, ha szeretne. Csak utasítást kell adnia…” Dühös lettem erre az érzéketlen gépre, így most először követelni kezdtem: „Vigyenek ki a napfényre! Látni akarom az eget!” Erre elindult, szólt hogy kövessem, majd egy lifthez vezetett. Beszálltunk és kiadta a parancsot, melynek a megfelelője talán a termőföld lehet.

Amikor kiszálltam a liftből, és újra talajt éreztem lábam alatt, földre rogytam, és hálát adtam, hogy kiszabadultam végre. Boldogabb voltam, mint amikor kikötött valahol a hajónk. Majd lassan megnyugodtam, és végignéztem, hová kerültem: mindenütt különböző gépek, és az általam már ismert robotok. Szántottak, vetettek, öntöztek, hatalmas silóknál dolgoztak. „Hol vannak az emberek?” Kérdeztem meglepetten. „Most jöttünk el tőlünk. Világunk a föld alatt van. A felszín túl kevés ahhoz, hogy ellásson élelemmel és lakhellyel mindenkit. Lefelé építkezünk, így rengeteg hely marad a növénytermesztésre. Mint látja, állatok nincsenek. Húst csak halat eszünk, amit a tengerben, valamint a szigeten található mesterséges tóban tenyésztünk. Ekkora mennyiségben erre van lehetőségünk. A munka a mi részünk, ahogy már említettem. Napenergiával működünk, így folyamatosan cseréljük, ki hol dolgozik, hogy senki ne merüljön le a föld alatt.” Ámulatba ejtett a rendszerük. „És amit nem tudnak bevinni a szervezetükbe az emberek, azt pótolja a vitamin?” Kérdeztem elhűlve. „Így van.” „De azt miből állítják elő?” „Említettem, hogy burokban élnek a gyermekek. A burokban lévő zselé reakcióba lép a fiatalok váladékaival. Ebből aztán leszűrjük, ami hasznos, és különböző adalékok hozzáadásával porított formában az ételre szórjuk.” Ahogy a mondat végére ért, elhánytam magam, és elájultam.

A szobámban ébredtem újra. Egy robot állt őrt az ágyam mellett. „Kivizsgáltuk, de nem találtuk nyomát szervi rendellenességnek. Ha beleegyezik, átvilágítanánk teljesen, és módosítanánk az agyában lévő problémákat, hogy ne legyen rosszul többet.” Közölte, amikor felültem. „Az ki van zárva!” Rivalltam rá. „Nincs baja az agyamnak! Menjen ki, egyedül akarok lenni!” Szerencsére tiltakozás nélkül elhagyta a szobát. Undorodtam attól, hogy még egyszer egyek a főztjükből, melyért – úgy képzeltem – fiatalságukat adják az emberek, s a legszebb kort, amit megélhetnének. Tüntetőleg éhségsztrájkba kezdtem. A képernyő többször figyelmeztetett, hogy még nem ettem, testemben pedig szkennerével éhséget érez. Ilyenkor mindig étlapot tett elém.

Az órám szerint éjszakáig bírtam, amikor berontott két robot a szobámba. Berontott, ahhoz képest, hogy eddig mindig udvariasan csöngettek. Most szó nélkül bejöttek, egyikük ellentmondást nem tűrő erővel lefogott, a másik pedig beadott egy injekciót a nyaki ütőerembe. Ahogy végeztek, elengedtek, és szó nélkül távoztak. A monitorra néztem, ahol egy felirat jelent meg: „Mindenkinek be kell vennie a napi vitaminadagját.” Ez volt a harmadik törvény. Megszeppenve kértem egy kancsó vizet. Még egyszer sem bántak velem ilyen durván.