Tizenharmadik fejezet

Gulliver beszélgetése a dolgozókkal. Néhány félreértés. Van, aki a természetbe menekül.

Mivel a Párt elnöksége nem szeretett sokat szerepelni, főleg rám hárult a protokolláris feladatok ellátása. Ebbe beletartozott az is, hogy iskolákat adtam át vagy gyárakat látogattam, hogy lelkesítsem a diákokat és a dolgozó embereket. Az iskolák nem olyanok voltak, mint a hagofiai fejlesztők iskolái, inkább olyasmik, mint nálunk a szakiskolák, vagy a gyorstalpaló képzések. Olyanok jelentkeztek ide, akik nem a fejlesztők kerületében nőttek fel, tehát az írni és olvasni tudáson kívül nem volt más ismeretük, és művész sem lett belőlük. Itt kötöttek hát ki a semmittevő kerületbeliek, és a sikertelenebb művész kerületbeliek.

Az iskolákban ingyen megtanulhattak különböző szakmákat, viszont a megélhetést nem fizette közben senki. Szüleik, vagy álszüleik többnyire addig törődtek velük, amíg beoltották őket a haláljelző szérummal és beléptették őket a pártba. Ezek az emberek így hatalmas kölcsönöket vettek fel, amit a tanulóknak fedezet nélkül megengedett a párt. Aki abbahagyta az iskolát és nem tudott fizetni, azokat pedig többnyire közmunkára fogták: szemetet szedtek, füvet nyírtak.

Azok, akik elvégezték az iskolát, és munkába álltak (fodrászként, rendőrként, boltvezetőként és így tovább), hatalmas adóssággal indultak. Így amíg ki nem fizették, a Párt lekötelezettjei voltak. A Párt pedig gondoskodott róla, hogy a kamatok akkorák legyenek, amit egy hamar nem lehet megadni. Így nem voltak munkástüntetések sem, hiszen a fenyegetés, amelyet a tudat táplált, hogy esetleg nem lesz mit enniük holnap, elég visszatartó erő volt.

Persze a fejlesztőknek sosem voltak ilyen gondjaik. Azonnal elhelyezkedhettek a vezető szakmákban, mint orvos, politikus, vagy mérnök. Ezzel jobb lakhatás és fizetés is járt. Én természetesen kilógtam mindenhonnan. Nem volt hagofiai képesítésem, mégis miniszter lettem: így tanulatlan voltam a vezetők között, és vezető a dolgozó emberek szemében. Ennél fogva azt hittem, mindenki utálni fog, de az emberek – úgy tűnt – a hős minisztert szeretik, akárki legyen az. Olyasmi voltam náluk, mint a befutott művészek, akik a zenész, vagy a színészi pályát választották. Elkörben ugyanis voltak színházak és koncertek is. Hatalmas rajongással tódultak be kedvenceik előadására, és valahogy sosem bánták, hogy sokkal jobban élnek ezek az emberek náluk. Örültek, ha magánéletükről olvashattak a digitális magazinokban, illetve többen évekig képernyőre spóroltak, hogy az Adatbázis segítségével minél többet megtudhassanak róluk, és naprakész információkkal legyenek ellátva a sztárok világából.

A dolgozók persze az adó és a párt által alacsonyan tartott fizetések miatt nagyon kevés pénzből éltek. Elképedve tapasztaltam azonban, hogy ez nem tántorítja vissza őket, hogy ajándékokat küldjenek a dúsgazdag hírességeknek! Említettem már, hogy özvegy nők folyamatosan ajánlatokat tettek nekem. Egy alkalommal hatalmas kosár csokoládét, ruhaneműt (tökéletesen méretemre szabva, hála az Adatbázisról szerzett adataiknak), aláírt névjegyeket, magukról készült fotókat kaptam ajándékba, a város özvegy nőinek egyletétől. Nekem ezek nem voltak persze drága dolgok, nekik azonban tudom, hogy több hétig kellett készülni arra, hogy mindezt ki tudják fizetni. Vissza akartam küldeni a csomagot, mondván hogy nem fogadhatom el, de titkárom azonnal megrótt, hogy ezzel súlyosan megsérteném őket. Így inkább összeállíttattam egy még nagyobb kosarat, és azt küldtem el nekik. Ezzel persze még nagyobb hibát vétettem: mint kiderült, a kosaruk lényege az volt, hogy párkapcsolatot keresnek velem! És az, hogy viszonoztam a gesztust, azt jelentette, hogy én erre hajlandó vagyok. Egy héten belül sürgető levelet kaptam, melyben megköszönték az ajándékokat, és finoman figyelmeztettek, hogy elfelejtettem mellékelni, kit választok a fényképeken lévő hölgyek közül. Komoly diplomáciai vihart kavart, mire kikeveredtem az ügyből, sajnos még a sajtó is megírta az esetet, és becsületemen csorba esett, amelyet hetekig nem tudtam visszaállítani.

Pártommal is többször volt vitám. Egy gyárlátogatásom alkalmával beszédbe elegyedtem néhány szerelővel, akik futószalagon gyártottak férficipőket. A pártvezetőség csupán annyit várt tőlem, hogy veregessem meg képzeletben a vállukat, hogy a hazát és a leendő békét szolgálják, és eljön az idő, amikor mindenki jól fog élni, csak most még egy kicsit ki kell tartani. Ezzel a naiv Gulliverrel azonban pórul jártak… Megkérdeztem az egyik dolgozót, mennyi idős. „67 múltam pár hete!” Válaszolta büszkén. Megdicsértem, hogy jól néz ki a kora ellenére, mire persze értetlenül meredt rám, félmosolyt erőltetve magára, hiszen mégis egy miniszterrel beszélt. Ekkor jöttem rá, hogy még mindig téves képzeteim vannak a korral kapcsolatban, hiába élek szigetükön lassan egy éve. Hogy mentsem magam, elmagyaráztam, hogy nálunk a 67 éves ember már nyugdíjas, és nem kell már dolgoznia, az állam fizeti neki az életét. „Mindent? Az állam fizeti? Akkor is, ha nem az ő pártja van uralmon?” Kérdezte hitetlenkedve. „Persze, akkor is.” Válaszoltam nevetve, és büszkén. „De nem kell a pénzért dolgozni?” „Nem, csak ha még több pénzt akar.” Mondtam elbizonytalanodva.

Másnap berendelt az alelnök, és magyarázatot követelt arra, hogy miért akarnak a cipőgyári munkások pénzt, ha egyszer nem dolgoznak. Újra bajba kerültem, megígértem az alelnöknek, hogy elsimítom a dolgot, és beszédet intéztem az emberekhez. Elmondtam nekik, hogy az én világomban sokkal rosszabb a helyzet valójában, mint ebben az országban. Elkörben ugyanis sokáig dolgozhatnak az emberek, és nem kell tétlenségben tengetniük utolsó napjaikat, mint szigetükön kívül. Továbbá elmagyaráztam, hogy az elköriek már rég túl vannak a nyugdíjon: ez tulajdonképp Hagofia. Egy előre megélt nyugdíj, amikor nem dolgoznak, mégis mindent megkapnak. Ha majd a dicső Csoda Párt egyesíti Elkört és Hagofiát, bizonyosan megváltoznak a viszonyok, és az idős emberek nyugdíjba mehetnek nyugodtan, mert eljön az ország aranykora.

A pártom vezetősége beszédem után megnyugodott, azt mondták, ügyesen kivágtam magam, bár talán az egyesülés utáni nyugdíjat nem kellett volna megígérnem. „Majd belejössz a szerepedbe.” Veregette meg a vállam az elnök, és már ott is hagytak a tárgyalóteremben.

Sokszor élveztem lakásom kényelmét, mely pozíciómmal járt. A nagy ágyat, a képernyőt, a tágas fürdőszobát, a sofőrrel ellátott luxusautót. Sokszor hiányzott, amikor több napos kiküldetésben voltam valahol, de soha annyira, mint amikor a törvényen kívülieket kellett jobb belátásra bírnom.

A két város határán kívül ugyanis volt még egy terület, amiről sokáig senki sem beszélt nekem. Nem szerették, kerülték a téma említését is. Az emberek egy csoportja ugyanis nem volt hajlandó részt venni Elkör életében, a pártok csatáiban, a munkás élet mindennapjaiban. Vallották, hogy Hagofia szabadsága tökéletes, és nem viselik egy kitalált szervezet bilincseit. Az Egység Párt és a Csoda Párt nagy egyetértésben kiküldte rájuk rendőreit, hogy mészárolják le őket, mire a robotok precízen lefegyverezték a hóhérokat, és többnyire finoman, de ha kellett, erőszakkal hazavezényelték őket. Az emberi élet a legfontosabb. Így ezek a törvényen kívüli emberek kaptak egy rezervátum jellegű területet, ahol békén hagyták őket, feltéve, hogy a robotok nem látják el kényelmi holmikkal lakóhelyüket. Újabb íratlan megállapodás született: el lehet hagyni Elkört, ha az ember kiköltözik a természetbe és lemond az emberi javakról. Csak azt eszik meg, amit megtermesztenek, csak abban alszanak, amit megépítenek, csak azt hordják, amit megvarrnak maguknak. Félévente az egyik párt küldhet egy képviselőt, aki megpróbálja visszacsalogatni őket, ők pedig félévente küldhetnek valamelyik városba egy hírnököt, aki embereket toboroz a fák között épülő faluba.

Egy hetet töltöttem közöttük, de már a második napon számoltam az éjszakákat, mikor bújhatok vissza kényelmes paplanom alá. Pedig az első órák izgatónak, és kalandot ígérőnek tűntek. Kint álltam végre a zöld lombok között, csak pár jólelkű ember vett körül, sehol a Párt, sehol a robotok. Hallottam a víz csobogását, láttam a csillagokat, friss levegőt szívhattam. Azt gondoltam, ez az igazi élet, és Elkör történelmében először a csalogató miniszter maga fog kinn maradni a rezervátumban.

Az első eltántorító eset a vacsora volt. Szappan nem volt, így a patakban kellett tisztára mosnom a kezemet, ami persze nem volt elég alapos. Ahogy jobban szétnéztem kedves vendéglátóimon, akik tényleg mindent megtettek kényelmemért, láttam, hogy az évek apró fekete nyomai mély, sötét barázdákat szeltek a kéz, a láb és az arc ráncaiba. De akkor ezen még nem akadtam fenn: arra gondoltam, elkényelmesedett nemzedék tagja vagyok.

Elalvás előtt énekelni kezdtek. Dobokkal és sípokkal kísérték a kórust, amely félkörben foglalt helyet a tábortűz körül. Ahogy ott ültünk, és mindenki önfeledten énekelt, a hideg rázott ki. Egyrészt bámultam összetartó közösségüket, másrészt nagyon féltem, hogy majd nekem is be kell szállnom. Félelmem nem volt alaptalan: mielőtt lefekhettem volna erőszakosan nógatni kezdtek, hogy tartsak velük. Láttam, hogy addig nem alhatok, amíg nem csatlakozom, hát elénekeltem velük a dalt, amely istenítette a robotok munkáját, és reményüket fejezték ki, hogy egyszer Hagofia felszabadítja majd őket. Hiába: nem hatott át a közösség ereje, és attól, hogy velük énekeltem, nem éreztem kevésbé nyugtalanítónak az előadást. Azzal a tudattal hajtottam álomra a fejem, hogy minden nap el kell majd ezt játszanom, és ettől nem lett jobb az álmom.

Hajnalban ébresztettek, hogy közös éneklésre kell menni, amit aztán reggeli munka követ. Első reakcióm az volt, hogy szegény asszonyt, aki felkeltett elküldtem kávéért, mire ő azt felelte, hogy nem mérgezik szervezetüket ilyenekkel. „Szóval nincs kávé, és menjek földet művelni?” Szögeztem neki a kérdést. „Dehogy is! Gyere, ébredj velünk a közös éneklés közben, egyél a közös salátából, azután jöhet a gyomlálás és a vetemény betakarítása, amely a közösségben csupa móka!” Visszazuhantam a kényelmetlen ágyra, melyet száraz növényekből dobtak össze, és azt kívántam, bár túl lennénk már ezen.

Velük töltöttem az egy hetet, becsülettel kiálltam mindent, mint egy kalandtúrán, és állítom: a hatodik éjszakán sem lett jobb kedvem az énekléstől, és hiába minden virágkoszorú, nem lettem a közösség tagja. Vágytam rá, hogy elbitorolt, kényelmes ruháimat visszakaphassam, és végre levegyem azt a jelképes fűszoknyát, mely az intim részeket takarta csupán. Ennek köszönhetően vállam és hátam alaposan leégett, amire valami nagyon büdös kenőcsöt kaptam, amit a helyi asszonyok készítettek gyógynövényekből. Nem tudtam megszeretni tehát ezeket a csomóba fogott hajú, örökké mosolyba burkolt embereket, akiknek az élet csupa vidám kihívás, amit a természet és a természetesség hat át. Így aztán beszédem, melyet az utolsó napon tartottam, nagyon erős és megítélésem szerint jogos érvekkel csábította őket a városba, de úgy tűnt, az elme ezen betegségére, amelyben szenvedtek nincs mentség. Utáltam Elkörben élni, ahol minden csak ámítás, megtévesztés és ügyeskedés, mégis olyan erővel húzott akkor magához, mintha hazatérnék. Ahogy beléptem lakásom ajtaján, lemondtam minden programomat egy hétre előre, és két napig csak aludtam, felejteni próbáltam. Ez azonban nem könnyű: a mai napig irtózom minden közösségépítő énekléstől, táborozástól és az erőltetett, mindent maga mögé bújtatni akaró kedvességtől.

Tizenegyedik fejezet

Gulliver pénzhez jut. Végre utazhat villamoson. Látogatást tesz a pályaválasztási tanácsadónál, ahol megtudja, kik az élet és halál urai. Eljut a párt irodájába, ahol munkát ajánlanak neki.

Reggel a munkába indulók zajára ébredtem. Ahogy kinéztem az ablakon, ismerős látkép fogadott: csupa rohanó ember, idegesség a késés miatt, kapuból kilépő kabátgombolás, félrecsúszott sapka. Az egyetlen, ami hiányzott, a gyermekzsivaj. A nőket, miután megszülték második gyermeküket meddővé teszik Hagofiában: kevés a hely a szigeten, Elkör csak a fiatalok öregedésével gyarapodhat.

Nem volt Adatbázisom, hogy térképhez jussak, így egy robottól kértem segítséget. Furcsa, hogy eddig idegenkedtem tőlük, és most mégis biztonságérzetet adott, hogy ott vannak. Megmutattam egynek a kártyát, amit előző nap kaptam, mire útbaigazított. „Mit csináltok itt tulajdonképp?” Érdeklődtem. „Nem teszünk túl sokat. Eleinte segítettünk mindenben, ugyanazt a kényelmet akartuk biztosítani, mint Hagofiában. De az elköriek igazolták, hogy szükség van a falra. Lázadni kezdtek az újítások és a gépek ellen, elavult technikát követeltek, amely szerintük emberibb. Azt mondták, elidegenítjük őket egymástól, megöljük bennük az embert. Kértük őket többször, hogy magyarázzák el a problémát érthetően, de irracionális válaszokat adtak, mint magad is tetted sokszor, amíg tanultál. Most a technika luxusnak számít, kevesen használják és ők is csak töredékét a lehetségesnek. Az Adatbázis csak azon pároknál elérhető, ahol vettek képernyőt. Így mi most csak felügyelünk, és ha nagyon veszélyes lenne magukra, vagy Hagofiára a helyzet, közbelépünk.” Megnyugodtam, hogy valaki ügyel a rendre. Tovább is kérdezgettem volna, de akkor odalépett hozzám egy páncélozott ruhás férfi, és elrángatott. A robot felé szitokszavakat üvöltött, majd mikor arrébb értünk, erősen megrángatott. „Jobban is figyelhetnél magadra! Látom, az újak öltözékét viseled, szóval most az egyszer nem büntetlek meg. Vésd az eszedbe: a robotokkal tilos beszélgetni! Csak fertőzik az elmédet. Ha gondod van, beszélhetsz bárki mással.” Így tudtam meg, hogy erősen felszerelt rendőrség van, melynek feladata a politika szerint, hogy megvédjenek minket a robotoktól, de valójában azért létezik, hogy megvédje az embereket egymástól. Többnyire a pártok utcai harcait akadályozzák meg, de gyakran közbelépnek rablásnál, fosztogatásnál, vagy gyilkosságnál. Ezek számomra annyira régi fogalmaknak tűntek hagofiai tartózkodásom után, hogy először elszörnyedtem, mennyire rémes dolgokat tesznek itt az emberek.

Végre felszállhattam a villamosra, melyet a művészek kerületében láttam. Csakhogy nem volt pénzem rá. Láttam autókat elsuhanni, mint a fejlesztőknél. De erről egyelőre álmodnom sem lehetett. Mentem tehát gyalog.

A pályaválasztónál nagyon sokan álltunk sorba. Voltak néhányan olyan ócska ruhában is, mint az enyém: ők azok, akik velem együtt költöztek be előző nap. De voltak normálisabb öltözékűek is, akik csak átmeneti munkanélküliséggel küzdöttek. Először egy digitális jegyzetelőn ki kellett töltenem adataimat. Sajnos olyan, hogy külföldi nem szerepelt a kérdőívben, így jobb híján lázadónak vallottam magam. Több órát álltam sorba, az ügyintézés nagyon lassan folyt. A hivatalnok többször kiment, volt hogy tízpercekig nem is láttam. Rugalmas munkaidő, állapítottam meg magamban. A sorban állók többnyire még nálam is türelmetlenebbek voltak. Többször kiabáltak oda az ügyintézőnek, ami nem segítette igazán a haladást. Amikor rám került a sor, a flegma nő végigfuttatta szemét az adatlapomon. „Lázadó? Mit követtél el?” Reméltem, hogy gyorsabban fog vágni az agya, mint az eddigi elkörieké. „Nem vagyok igazán lázadó. Én egy hajótörött vagyok, akit robotok idehoztak, tanultam Hagofiában pár hónapot a megfigyelő folyosókon, és most itt vagyok, nem mehetek haza, Elkörben kell leélnem az életemet.” Meglepetésemre a nő nagyon is figyelt a szavaimra. „Végre, valami érdekes!” Mosolygott rám. „Miért vagy egyedül? Itt senki sincs egyedül, csak ha meghalnak mellőle.” „Hagofiában szigorú a népességszabályozás.” „Á, persze!” Csapott a homlokára. „Ha nőt adtak volna melléd, valakinek nem jut asszony, egy emberrel több megy el, ikreket kell szülni és így tovább. Robotlogika.” „Pontosan!” Nagyon megörültem, hogy végre valaki megért.

„Érkezett ma egy hívás a párt vezetőségéből. Egy híres lázadónk bejelentette a halálát. Holnaptól megüresedik az állása. Elmehetnél interjúra!” Óvatosan mertem csak kérdezni, így is szégyelltem tudatlanságomat: „Bejelentette a halálát?” „Persze, te nem tudod még! Emlékszel, amikor megöleltek beérkezéskor? A férfi, aki nyilvánvalóan nem az apád, valójában egy beépített ügynök. Egyrészt a Párt toborzója, másrészt egészségügyi megbízott. Ahogy megölelt, beléd ültetett egy vírust. A hagofiai orvostudomány mindent gyógyít, kivéve az öregedést. Nem tudják ugyanis igazán, mi az. Az elköri orvosok foglakoznak vele már régóta, de nem jutottak egyelőre használható információhoz. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy befecskendezzük a vírust. Ez felismeri, ha a testet eléri a végelgyengülés kezdeti stádiuma, amikor az ember már magatehetetlenné válik, és csak fekszik az ágyában. Hogy megőrizhesd a méltóságodat, a vírus működésbe lép: a bokád körül óránként vörös pöttyök jelennek meg. A huszonnegyedik pötty után a vírus egyszerűen megállítja a szíved. Egy napod van tehát, hogy dolgaid elrendezd, és nyugodtan halj meg.”

Megköszöntem a segítséget, eltettem az állásinterjú címét, és hazatámolyogtam. Tudni, hogy egy napod van hátra? Hogyan alhatnék így? Mi történik, ha álmomban kezd el pöttyözni a lábam? Veszítek hat-hét órát? És ha hibás a vírus? Meg sem kérdeztek, akarom-e! Tudom, mikor halok meg. Sokat elmélkedtem korábban, kívánnám-e ezt a tudást. Most már azt mondom, inkább nem. Mire elég huszonnégy óra? Mit fogok tenni? A mai napig van, hogy éjszaka felriadok, és leellenőrzöm bokámat. A paranoia,a mely akkor belém költözött, azóta sem hagy nyugodni.

Délutánra aggasztani kezdett, hogy nincs pénzem, fizetést pedig csak a hónap végén adnak. Róni kezdtem az utcákat, hátha találok valami bankot, vagy ahhoz hasonlót. Elkörben valójában két nagyobb város volt, egymáshoz meglehetősen közel. Egy-egy város egy-egy pártnak. A kettő között a határon állt az Országház, amelynek magas tornyai messziről is láthatók.

Ahogy sétáltam a belvárosomban, találtam egy épületet, ahol a reklámok szerint pénzt adnak kölcsön, alacsony hitelre. Itt megint sorban álltam, de hiába álltam ki, elutasították kérésemet, mivel nincs sem munkám, sem saját lakásom, mely fedezete lenne a hitelemnek. Ahogy kiléptem, egy műbőrdzsekis férfi karon fogott, és egy sikátorba vonszolt. Ellenkezni nem volt esélyem.” Ha pénz kell, adok. Nesze, ebből a fizetésedig megleszel. Akkor majd megkereslek, és visszaadod a másfélszeresét, két részletben. Vagy ez, vagy éhen halsz, nincs más választásod. És ne merj rendőrhöz fordulni, vagy átverni. Tudom, hol laksz.” Azzal, mielőtt reagálhattam volna, ott hagyott. Mindig is rettegtem az uzsorásoktól, de az éhhalálnál tényleg jobb volt. Úgy vettem észre, az új emberekre egy egész iparág épült, melynek fél-legalitását mindenki elnézi valamiért. De nem törődtem most ezzel: egy ételbárban ettem valami borzalmasan elkészített halat, aztán hogy valami jó is legyen a napomban, végre kipróbáltam hazafelé a villamost. Zsíros ülései, az izzadtságszagú emberek, a folytonos nyikorgás valahogy nem emlékeztetett a hagofiai mására, amelyet rendesen karbantartanak, ráadásul ingyen. De ezen a csalódáson már fenn sem akadtam igazán. Második napja laktam Elkörben, de már elvették ruhámat, tartoztam az államnak, a pártnak, meg egy rosszarcú idegennek.

Abban a hiszemben keltem fel, hogy munkát kapok, és akkor kicsit legalább rendeződnek a dolgaim. Felkerestem a megadott pártirodát, hogy a megüresedett lázadói posztra jelentkezhessek. Elképzelni sem tudtam, mi lehet a munkája a hivatásos lázadónak, de a pénzre nagyon nagy szükségem volt.

A párt irodájában már nem kellett sorban állnom. Valamivel előkelőbb volt ez az épület, mint a többi, nem csak kockaszerű kőépítmény volt fehér falakkal, hanem festményekkel, igényes tapétával díszített helyiségekből állt. A titkárnő nagyon csinos volt, ami azért tűnhetett fel, mert Elkörben többször láttam kevésbé szép embereket. Egyrészt sokan már nem ügyelnek megjelenésükre, jobbára azért, mert nem engedhetik meg maguknak. Ápolatlan a hajuk és emberszaguk van. Hiába a sok hagofiai sejtregeneráció és vitamin. Utóbbi egyébként Elkörben is kapható: a gyógyszertárak tulajdonképpen csak ezt árulják, hiszen minden ellen beoltják az embert élete első felében, a csonttöréseket, vagy egyéb szervi sérüléseket a kórházban azonnal ingyen meggyógyítják a robotok. Szerencsére ebben az egyben nem engedtek az elköri minisztereknek: az emberi élet védelme a legfontosabb. A vitamint is bérmentesen kapják, de a pártmonopóliumban lévő gyógyszertárak begyűjtik a szállítmányt, és pénzért adják tovább. A robotok tudnak róla, de a ki nem mondott egyezmény értelmében nem szólnak érte. Sokan egyébként belehalnak apró sérülésekbe, főleg férfiak: ők ugyanis makacsul ragaszkodnak a pártok által egységesen hirdetett ellenálláshoz, amely szerint a robotok csak ártani akarnak. A vitaminról is úgy hiszik, Elkörben állítják elő, és jobb, mint a hagofiai. Félve említem meg, nehogy az olvasó azt higgye, ítélkezem: a temetés is a pártok kezében van…

Ezt mind akkor tudtam már meg, amikor beavatott miniszter lettem. Ennek története egyszerűbb, mint a végkifejlet sejteti. Az irodában egy titkárnő azonnal elém sietett, bevezetett egy tárgyalóteremnek tűnő helyiségbe, ahol egy hatalmas, ovális üvegasztal foglalta el a legnagyobb teret, körülötte pedig fekete műbőrfotelekre lehetett leülni. Egy ilyenre mutatva a titkárnő hellyel kínált, és a türelmemet kérte. Nem sokkal később bejött a terembe négy öltönyös és egy szigorú arcú, egyenruhás férfi. Egyikük, magasabb és szebb a többinél, mosolyogva bemutatkozott, és sorra megismertetett mindenkivel. Ő volt a pártelnök. Mellette egyik oldalon az alelnök és a főtitkár, a másikon a Csodafegyverért felelős miniszter, és az egyenruhás férfi, a rendőrség tábornoka. Ők alkották a párt legfőbb vezetését. Nagyon ritkán gyűltek olyan apróságért össze, hogy állásinterjút tartsanak, így hatalmas megtiszteltetésben volt részem.

„Honnan származol pontosan, Gulliver?” Kérdezte a főtitkár. „Angliában születtem, de Magyarországon töltöttem életem nagy részét. Így kettős állampolgár vagyok. Több hónapot töltöttem Hagofiában, az ország tanulmányozásával, és most harmadik napja Elkörben élek.” Igyekeztem minél pontosabb választ adni, de nem voltam benne biztos, hogy az országok nevei sokat mondanak nekik. „Megkérdezhetem, melyik kerülethez tartoztatok?” Érdeklődtem, hogy barátságosabbnak tűnjek. Az alelnök mérgesen válaszolt: „Mi nem szoktuk firtatni, ki honnan jött, csak azt nézzük, mire alkalmas. Próbáljuk elfelejteni Hagofia szolgavilágát.” Az elnök azonban továbbra is kedvesen mosolygott. „Ugyan, ugyan, nincs miért veszekednünk. Természetesen mind fejlesztők voltunk. Nyílt titok, hogy a fejlesztőkből lesz az állami elit, a művészekből maximum valami átmeneti híresség lehet, ha szépen fest, ír, vagy énekel, a semmittevők pedig dolgoznak, főznek ránk, mosnak, őrzik a békét, vezetik a villamost és így tovább. Örömmel teszik a robotok helyett, mert végre a maguk urai. Mi azért vagyunk, és élünk az adójukból, hogy elhozzuk nekik a megváltást, a felszabadítást, visszahozzuk a polgárháború előtti rendet és a személyes szabadságot.” Nem akartam egyből hinni sima modorának, így tovább kérdeztem. „A pártok ugye a polgárháború vége óta fennállnak? Kétszáz év alatt nem találták meg a Csodafegyvert?” Most a tábornok válaszolt. „Folyamatos harcban állunk a robotokkal, akik mindig leverik támadásainkat. Most azonban hisszük, hogy eljöhet a mi időnk, amint a miénk lesz az ország vezetése, és ezzel minden bevétele, így el is kezdhetjük a hadjáratot. De addig még van egy év, és ehhez kell a te segítséged. Az emberek nyugtalankodnak, ezért találtuk ki, hogy legyen egy hős, akire felnézhetnek, akinek hallgatnak a szavára. A hős olyan kell legyen, aki egy közülük, de mégis kitűnik valamivel. Mi általában olyat teszünk meg a miniszteri posztra, aki lázadó volt, és ezért kizárták Hagofiából. Egyrészt fiatalabb nálunk, szebb a megjelenése, amelyet különleges ruhákkal felerősítünk, másrészt elmondhatja, hogy már akkor ellene volt a rendszernek, amikor a többiek még rabszolgái voltak. Egy ilyen ember támogatása mindig megnyugtatja a Párt híveit. A mostani arcunk sajnos nagyon megöregedett, bokáján megjelentek a vörös pöttyök, és ma délután negyed kettőkor meg is fog halni. Hatalmas, nyílt temetést fogunk rendezni, ahol téged ünnepélyesen felavatunk a helyére, és beszédet mondasz, amiben üdvözlöd az elköri népet, és mesélsz a saját világodról, ahol nincs elnyomás.”

Alig akartam hinni a fülemnek. Hivatásos bohócnak akartak szerződtetni, hős miniszter néven. „Miből gondoltátok, hogy én ezt vállalom? Hiszen egy igazi lázadó nem fog senkinek behódolni.” Érveltem, és próbáltam udvarias maradni. Erre ismét az elnök válaszolt: „Kuriózum vagy a számunkra. Egy olyan lehetőség, amellyel butaság lenne nem élnünk. És jó ügyet szolgálnál. Persze nem muszáj vállalnod. De ha mégis: kifizetjük a tartozásaid, az uzsorás nem fog többet zaklatni, és természetesen egy miniszter nem lakhat egy olyan helyen, mint ahol te most. Emellett járna egy sofőr, aki munkába hozna a párt valamelyik luxusautójával.” „Honnan tudtok az uzsorásról?” Háborodtam fel. Erre az alelnök mosolyodott el: „A mi emberünk.”

A hosszú csöndben, amely beállt, azon gondolkodtam, hogy ez most zsarolás, vagy megvesztegetés. Bár egyiknek sem engedtem volna szívesen, kénytelen voltam úgy tekinteni az eseményre, mint lehetőség, amellyel élnem kell, különben nem menekülök innen soha. Miniszterként talán nagyobb hatalmam lesz, még ha csak báb is leszek, és talán nagyon megerőltetnem sem kell magam a jelek szerint. Tehát lesz időm szökési terven dolgozni, és az első adandó alkalommal eltűnni innen. Ennek fényében vállaltam a munkát, mire a főtitkár tudatta velem, hogy egy sofőr vár odalent, hogy az új lakóhelyemre vigyen.

Második rész

Költözés Elkörbe

Tízedik fejezet

Gulliver Elkörbe költözik. Belép a pártba, lakást és új ruhát kap. Meglepő különbségek Hagofiához képest.

Egy lifttel a felszínre vittek, ahol már vagy két tucat pár várakozott a fal bejárata előtt. Ahogy ott álltunk, olyan érzésem volt, mint amikor vizsgánál vártam, hogy bemenjek, és túl legyek rajta. Akkor is átragadt rám a többiek izgalma, mint ezúttal.

Most találkoztam – a nőt leszámítva – először itteni emberekkel. Ők azonban nem nagyon érintkeztek velem, sőt igazából egymással sem. A párok külön-külön álltak, és nem nagyon tudták, mihez kezdjenek a helyzettel. Eddig mindig lehetett sejteni, mi lesz: hallották az iskolában, látták az üvegen át, vagy kondicionálták őket. Megszoktam, hogy szemlélődő legyek, így odaosontam néhány párhoz, hogy belehallgassak beszédjükbe. Ezek az emberek most először találkoztak a félelem érzésével. Korábbi magabiztosságuk elveszett, és csak tétlenül lézengtek. Azt sem tudták igazán, életben maradnak-e, ha átlépik a küszöböt. (Valójában a halálról sem volt fogalmuk. Kétszáz év alatt mindössze három haláleset történt Hagofiában, még az orvostudományuk csúcsra fejlődése előtt. A haláltól való félelmük tehát inkább csak valamilyen elcsökevényesedett ösztönnek volt köszönhető)

Nagyon kilógtam közülük, bár egyenruhát adtak ránk: azt a szabást követte, amit ideérkezésemkor először adtak. Mindenki párban állt, csak én voltam egyedül. És nekem az arcom is fiatalabb volt, bár ez nem volt látványos különbség, hiszen még mindig nagyon szép emberek voltak. Ahogy gyanakvó pillantásaikból és előzetes tanulmányaimból kikövetkeztettem, lázadónak véltek, akit száműznek Elkörbe. Talán ezért álltak tőlem kissé messzebb, mint egymástól.

Amikor még két pár megérkezett, a robotok kinyitották a kaput, és szelíden betereltek minket egy fehér aulába. Amint beértünk, mögöttünk rögtön bezárult az ajtó, és egy másik előttünk megnyílt. A többiek aggódva, én örömmel és várakozással telve indultam a friss levegő irányába. Nem tudom elmondani, mennyire boldog voltam, hogy nem mechanikusan szűrt levegőt szívhatok majd és igazi nap fénye fogja megvilágítani környezetemet.

Nagy igyekezetemben az elsők között jöttem ki a kapun. Alig néztem még szét, amikor elém ugrott egy férfi, szorosan megölelt, a többiektől félrerángatott, majd zokogó hangon közölte velem, hogy ő az édesapám. „De az én apám Magyarországon él.” Mondtam elképedve, és körbenéztem, hátha valaki meg tud menteni ettől az őrülttől. Azonban azt vettem észre, hogy mindenkit ölelget valaki, és sok-sok döbbent ember néz rá egy-egy síró elkörire. A férfi, mintha nem is szóltam volna hozzá, folytatta: „Semmi baj, tudom hogy a lelketlen Hagofiában nem számít a család, de itt újra egyesülünk! Már nagyon vártunk édesanyáddal. Persze nem érted, honnan tudjuk, hogy a szüleid vagyunk: megnéztük az Adatbázisban! Otthon te is megnézheted, csak gyere, mert be kell lépned a pártunkba, hogy kaphass lakást, meg ételt, meg munkát, ruhát és a többi szükséges dolgot. De ez csak gyors formalitás. Ja, és ha más is azt mondaná, hogy ő az apád, vagy az anyád, ne higgy neki, mert ők csak embereket toboroznak a pártjukhoz. Mi vagyunk a szüleid, és majd vigyázunk rád!”

Közbe sem tudtam szólni ebbe az értelmetlen zagyvaságba. Amikor a férfi látszólag végzett mondandójával, és végre hagyott levegőt venni, közöltem vele, hogy én európai vagyok, és egy hajótörés miatt kerültem ide. „Nem baj, ha száműztek Hagofiából! Az nálunk nem hátrány, sőt inkább előny!” Fejemet csóválva magyaráztam tovább: „Én nem vagyok hagofiai.” „Nem hát, elköri vagy!” Vágta rá büszkén. „Úgy értem, soha nem is voltam az.” „Persze fiam, mind tagadni próbáljuk, amik voltunk, bár tény, hogy nem ilyen gyorsan. Sajnos igaz, ami igaz: mind voltunk hagofiaiak. Ezen nem tudsz változtatni.” Ekkor már kiabálni kezdtem: „Én a külső világból jöttem! Hagofiában csak tanultam, emberekkel szinte nem is találkoztam! Eleve Elkörbe soroltak be. Magyar és angol állampolgár vagyok, aki nagyon szeretne hazamenni, de nem tud, így itt kell élnem. Ha segít nekem beilleszkedni, nagyon hálás leszek, de semmiképpen sem vagyok a maga fia.” Később megtudtam, hogy azzal győztem meg, hogy továbbra is navigálhat. De akkor sikeremet szónoki képességeimnek tulajdonítottam, ugyanis a férfi szavaim után megadta magát, elnézést kért, tévedésre hivatkozott, egy pár percig sajnálkozott, hogy nem vagyok a fia, majd mint aki bevesz egy szem gyógyszert és meggyógyul, tovább lépett a problémán.

„Lakásra, ruhára és munkára lesz szükséged.” Meglepődtem: „Itt dolgoznak az emberek? És a robotok?” Felhorkant. „A robotok csak elvennék a munkát a becsületes embertől. Ez nem Hagofia, ahol tudatlanul hagynak! Ez Elkör!” Mondta büszkén. „Itt minden nap meg kell küzdened az ételedért, a ruhádért, a lakásodért és a közösség megbecsüléséért.” Éles váltás volt, az igaz, de nem akartam még bírálni őket. Hagytam, hadd vezessen az idegen.

„Be kell lépned a pártunkba, és akkor kapsz mindent, amit kell. Addig sajnos rendszeren kívüli hajléktalan vagy. Az meg nem a legjobb pozíció, mert nem védi őket semmi törvény, a nekik juttatott ingyen ételnek meg elég rossz íze van állítólag.” „Hogy lépjek be a pártba, amikor még azt sem tudom, mi hogy megy itt? Legalább a programjukat mondja el! Miben különbözik a másik pártétól?” „Na, először is ne magázz. Magázni csak az egyik párt szokta a másikat, meg a robotok minket. Elkörben ez nagyon sértő. A rendszert majd megismered. Két nagy párt van. Ötévente váltogatják egymást: az a párt fog majd végül örökre győzni, amelyik megoldja a problémát. Ebben áll a pártok programja is. A másik párt az Egység Párt. Azért ez a neve, mert apró, titkos egységeket hoznak létre, felszerelik őket, és meglepetésszerű támadásokat hajtanak végre a robotok és a fal ellen, hogy aztán leigázhassuk Hagofiát, és észhez térítsük ottani társainkat.” Elborzadtam ezen az abszurd ötleten. „Biztos vagyok benne, hogy a robotok ezeket azonnal megsejtik, és rögtön leverik.” Akadékoskodtam. „Persze!” Nevetett vezetőm. „Az Egység Pártiak sületlen barmok mind. Sosem győzhetnek.” „Na és a másik párt?” Reménykedtem, hogy jó oldalra kerültem. „A miénk a Csoda Párt. Mi tudjuk, hogy ezek a kis akciók semmit nem érnek. Nekünk egy titkos, földalatti laborunk van. A buta robotok azt hiszik, másoljuk Hagofiát, és oda terjeszkedünk, így nem bántanak minket. Itt építjük a Csodafegyverünket, amivel ha elkészül, leigázzuk a robotokat, és felszabadítjuk Hagofiát.” Diadalmas szavai félelemmel töltöttek el: őrültek országába kerültem a normális világ helyett. Az egyetlen, ami megnyugtatott, az hogy a robotok biztosan tudnak a fegyverről, és csupán azért hagyják, hogy készüljön, mert teljesen veszélytelen. De ezt a gondolatomat inkább magamban tartottam.

Nem akartam magamra haragítani álapámat, és az utcán sem kívántam tölteni az éjszakát. Aláírtam hát egy papírt, hogy a Csoda Párt tagja vagyok, és vártam, hogy végre ledőljek ágyamra, és kitaláljam, mihez kezdek az életemmel.

Kísérőm el is vezetett egy hatalmas, tömbházhoz hasonló épülethez, amelyből rengeteg volt egy helyen. Itt laktak a mi pártunk azon tagjai, akik pozíció nélküliek. Felvitt lifttel egy lakáshoz, átadta a kulcsait, amitől már egészen elszoktam, és magamra hagyott, mondván, neki itt már nincs több dolga. Kértem, adjon valami elérhetőséget, amin át segítséget kérhetek, de csak azt válaszolta, hogy nem az apám, oldjam meg a gondjaimat innentől.

Szobámba nyitva tapasztalnom kellett, hogy a régi, hang általi utasításnak vége. Volt egy ágyam egy szűk hálószobában, ezen felül egy kicsi konyhám és egy ugyanekkora fürdőszobám, kevés felszereléssel. Emlékeztetett egyetemi éveim albérletére. Legalább ingyen van, reméltem és pont végigdőltem a rozoga fekhelyen – mely korán sem volt olyan kényelmes, mint Hagofiában –, amikor kopogtattak ajtómon.

Azt hittem, kísérőm felejtett el valamit, de helyette egy vállas idegen állt ott fekete hosszúkabátban, egy szatyrot tartva a bal kezében. „Tartozol a Pártnak.” Mondta kertelés nélkül. Még szememet dörgöltem a fáradtságtól, reagálni sem tudtam, de már folytatta is. „Tartozol a belépési díjjal, az éves párttagsági díjjal, a lakásod albérletével. Ne aggódj, utóbbi fedezi az esetleges renoválást és a víz, áram, fűtés díjait is.” Kapkodtam csak a levegő után. „De én nem is akartam a párt tagja lenni, most érkeztem csak ide, és…” De a kabátos férfi nagyon megértő hangon azonnal, mintha csak könyvből olvasná, segítségemre sietett: „Tudjuk, hogy jelenleg nincs se pénzed, sem önálló kereseted. Holnap menj el erre a címre.” Azzal átadott egy névjegykártyát, amelyen lefordítva olyasmi állt, hogy pályaválasztási tanácsadó. „Addig a párttagsági belépődíjra elfogadjuk az öltözéked. Hogy ne kelljen fáznod, és meztelenkedned, fogadd el a párt adományát.” Ekkor kaptam meg a szatyrot, benne egy kényelmetlen, portörlő rongynak is alig használható rend ruhával. „Miért is jó nekem, hogy a párt tagja vagyok?” Kérdeztem ingerülten. „A párt ad munkát, ruhát, lakást. Hálásnak kéne lenned!” „De a robotok nem adnának semmit?” Érdeklődtem. „Nem fogadunk el a gonosz robotoktól semmit! Nem akarunk rabszolgák lenni, mint hagofiai testvéreink!” Azzal sarkon fordult, és köszönés nélkül elment. A liftből még visszakiáltotta, hogy a szükséges költségeket havonta levonják majd fizetésemből a párt javára, kivéve az adót, amelyet a másik párt kap majd, mert most éppen ők vannak hatalmon. Később megtudtam, hogy ebből az adóból képezik ki az egységeket, illetve ebből épül a Csodafegyver és ebből fizetik Elkör politikai vezetőit is. Remélve, hogy ez a nap már nem tartogat meglepetéseket, visszadőltem ágyamra, és kialudtam magam a másnapi álláskeresés előtt.

Kilencedik fejezet

Az olvasó megismerheti, hogyan kondicionálják a gyermekeket. A szülők viszonya az utódokkal. Áthelyezés Elkörbe.

Az utolsó kerület, amit tanulmányozásra bocsájtottak, a semleges zóna. Jogilag még Hagofiához tartozott, mert a fal innenső részén volt, de innen már nem mehettem vissza a fiatalok országába. Ebben a körzetben történt a gyermekek világra hozatala, három éves korukig való nevelése, majd a burokban érlelése.

Legelőször a gépi nevelést akartam látni, mivel ezt fel nem tudtam fogni, hogyan történik. Félve, hogy attól, amit látni fogok, újra elhányom magam, aznap nem reggeliztem, csak egy nagy pohár vizet, és egy csésze hagofiai kávét ittam, mely utóbbi tökéletesen optimalizálja egész napra az ébrenlétet. Ennek erőssége is úgy van beállítva, hogy a képernyő szkennere felméri, mire van a fogyasztónak szüksége, és így főzi le az adagot. Amikor hazatérve ismét munkába álltam, sokszor eszembe jutott, mennyire nem értékeltem italukat, amikor még része volt mindennapjaimnak.

Amit láttam, igazolta elővigyázatosságom: Egy akkora csarnokban, amely felért tíz stadion nagyságával, több száz hatalmas, kékes-zselés burkot láttam. Egy-egy burokban nyolcvan-száz gyermek feküdt, békésebb arccal, mint a preparált halottak a ravatalon. Olyan érzésem volt, mint a játékosoknál, de itt nem egy-egy ember feküdt, hanem ezrek! Testükből csövek lógtak ki, melyeken át megkapták gyógyszeradagjukat, védőoltásaikat és szinten tartották fizikai egyensúlyukat. Naponta négyszer, mintha feltámadnának, egyszerre kinyílt a szemük, és a burkokban – amelyekben életkoruk szerint voltak elhelyezve –, egy hatalmas képernyőn kisfilmek, vagy hang- és képeffektek jelentek meg, amellyel elméjüket kondicionálták. Itteni tanulmányaimat nagyon rövidre fogtam, és szinte menekültem az újszülöttekhez, és az őket nevelő szülőkhöz.

Hagofiai kalandom kezdett tortúrához hasonlítani, így hatalmas megkönnyebbülés volt látni, ahogy apró csecsemők önfeledten nevetnek szüleik karjaiban, akiknek három évig egyetlen dolguk, hogy a gyermekekkel foglalkozzanak, és mindig velük legyenek. Nagyon kíváncsi voltam, milyen szülő lesz egy művészből, egy semmittevőből, vagy egy kapcsolatokra képtelen fejlesztőből. Azonban nagyot kellett csalódnom! Meg sem tudtam különböztetni, ki kicsoda volt előzőleg. Egyforma, puha tapintású, bársonyos, természetes színekből összeállított ruhákat viseltek, melyhez a babának kellemes volt hozzábújnia, és nagyobb biztonságban érezte magát benne. Háromszor akkora szobákban éltek, mint én, de nem volt terekre elválasztva, mint otthon egy lakás, hanem csak egy osztatlan helyiség volt, ahol mindenki mindig együtt van. Itt is minden szoba ugyanúgy volt ellátva, főleg a gyermek kényelmét szolgáló holmikkal. Közösségi helyszíneik csupán a játszóterek voltak, ahol robotok folyamatosan programokat szerveztek, amelyekben szülők és gyerekek egyaránt részt vehettek. Mivel a gyermekek nagyon picik voltak, és egyébként sem tűrnék Hagofiában, versenyek abszolút nem voltak. Csupa nevetés volt az egész, amely hatalmas felüdülést jelentett sok szenvedésem után.

„Hogy lehet, hogy mindenki ilyen nagyszerű szülő lett?” Kérdeztem egyszer egy robottól. „A kondicionálás része. Amint belépnek a semleges zónába, hozzálátnak a gyermeknemzéshez. Ezt addig teszik, amíg meg nem fogan a magzat. Azután beülnek egy, a szobájukból elérhető félhibernációs kamrába. Azért csak fél, mert bár kómaszerű állapotba kerülnek, a testi fejlődés nem áll le, így a baba növekedhet az anya méhében. Eközben csöveken át tápláljuk őket. Ahogyan a gyermekek a burkokban, naponta négyszer a szülők is kinyitják szemeiket, és képernyőkön át elsajátítják, mit kel tenniük a következő három évben.” Elborzadtam, ahogy hallgattam. Körbenéztem a játszótéren lévő szülőkön, és valóban felfedeztem, hogy mindegyik erős hasonlóságokat mutató mozdulatokkal dajkálja, vezeti, simogatja gyermekét. „Tulajdonképpen mivel jobbak így, mint a robotok?” Kérdeztem felháborodva. „Próbáltuk a robotos nevelést pár kísérleti alanyon, de rosszul reagáltak az egyedek. Nehezen kezelhető állatias viselkedést, antiszociális magatartást mutattak. Kutatások során arra jutottak tudósaink, hogy három év pont optimális a szülővel, utána elkezdődhet a gépesített nevelés.”

Nem akartam elhinni, hogy három év után egy anya csak úgy lemond a gyermekéről, mert azt látta egy monitoron hónapokig. Kértem hát, hadd nézzek meg egy elválási folyamatot. Egy újabb csarnokba vezetett kísérőm, ahol nők és férfiak sorban álltak, ölükben gyermekeikkel. A nők egy része már terhes volt a második gyermekkel, azok, akik pedig már túl voltak ezen, innen egyenesen Elkörbe mentek párjukkal. A sor elején robotok voltak, és most először láttam, hogy valamit hivatalosan intéznek. Mindenki ujjlenyomatával regisztrált egy kapu előtt, majd a párok a gyerekkel átmentek rajta, és mintha csak visszaváltanák az üres üveget, letették az utódot egy kiságyba, megfordultak, és tovább mentek, ki vissza otthonába, ki Elkörbe. Erősen kapaszkodnom kellett kísérő robotom karjába, hogy össze ne essek: sehol az emberi ridegséget ennyire nem tapasztaltam! Az anyák még búcsúcsókot sem adtak gyermekük homlokára, sehol egy síró, kétségbeesett szülő, vagy egy lázadó apuka! Érzelmek nélkül odaadták a legnagyobb kincsüket, hogy aztán vitamint sajtoljanak belőlük, besorolódjanak valamely körzetbe, nemzzenek két utódot, azután ugyanígy továbbmenjenek valahová, amiről semmit sem tudnak.

„Soha senki nem akarta másként csinálni ezt?” Kérdeztem a robotot. „Így vannak kondicionálva.” Jött a rideg válasz. „De mi van, ha az emberek egyszer csak azt mondják, hogy szülők akarnak lenni, nevelni akarják a gyermeküket, másként akarnak élni, mint a többiek?” „Bezárjuk őket Elkörbe, mielőtt megfertőzik a többiek ép elméjét.” Vágta rá, mintha mi sem lenne természetesebb. „Szóval végül is a robotok irányítanak mindent, és a világon nem lehet változtatni?” „A társadalmon nem, hacsak nem visz valami előre. Amiről ön beszél, az visszafele mutat.” „De ki dönti el, mi a haladás?” „Ezt a robotokra bízták. Bonyolult, önfejlesztő programot írtak nekünk a polgárháború után az alkotók. Ebbe a programba csak akkor írhatnak bele, ha a robotok logikai rendszere ezt jóváhagyja.” Csalódottan zártam le a vitát: „Tehát itt az emberek a robotok rabszolgái.” Válaszolni akart, de leintettem. Úgy képzeltem, Elkör valami olyasmi lehet, mint utolsó menedéke a normális embereknek. Ahol már nem hat a kondicionálás, elmúlik az agymosás hatása. Valami olyannak hittem, mint régen azok a szovjet munkatáborok, ahová az értelmiségi elitet zárták. Valahol büszkeséggel töltött el, hogy nincs helyem Hagofiában. „Hát vigyenek Elkörbe.” Mondtam szelíden, és közben remegve vártam, hogy normális emberek közé kerüljek. Ha akkor tudtam volna, mire vállalkozom, talán inkább könyörgök azért, hogy maradhassak… 

Nyolcadik fejezet

A fejlesztők kerületének felmagasztalása, majd szembesülés a kiábrándító igazsággal. Egy végzetes szerelmes pillanat. Kiderül, hogy Elkörbe másként is át lehet kerülni.

Láttam céltalan, szerelembe szerelmes, ugyanazt újra és újra végigjáró művészeket, fotelből mások életét élő játékosokat, semmivel sem törődő, klubokba járó, szégyentelen tudatmódosultakat. Valami hajtja ezeket az embereket, hogy bár mindent megtehetnek, mindenki másként tegye ezt meg. Az Adatbázis szerint a fejlesztők kerületében olyanok laknak, akiknek az az igénye, hogy tovább lendítsék a világot, amiben élnek. De vajon miért? Hiszen sem pénzt, sem rangot, sem elismerést nem kapnak érte. Csupán a tudatot, hogy tovább vitték a világot. Mégis, – úgy hittem – velük tudnék a legjobban azonosulni. A tétlenség egy idő után őrjítő, és monoton, míg az agy tágítása izgalmat, lehetőséget, magunkkal szembeni elismerést adhat. Talán még többet is, mint egy virtuális karakter maximum szintűre emelése, vagy egy romantikus regény befejezése…

Ez volt az egyetlen kerület Hagofiában, ahol uralkodott valamilyen hierarchia az emberek között. Itt ugyanis nem robotok végezték az oktatást, hanem emberek! Itteni időm első részét tanórákon töltöttem, amelyek azonban kicsit sem hasonlítottak az utazásom kezdetén látottakhoz. Csupa nagyszerű diák ült a padokban, akik rezzenéstelen arccal hallgatták az előadásokat, és hatalmas erővel vitatkoztak a szemináriumokon. Hasonlított ugyan ahhoz az intézmény, mint a mi egyetemeink (leszámítva a technikai felszereltséget, ami itt sokkal komolyabb volt), de tapasztalataim szerint bármely oktató megirigyelhette volna ezeket az órákat. Itt nem volt kényszer, hogy az ember tanuljon, ha el akar érni valamit, így nem adtak ki semmit sem érő diplomákat. Tényleg csak azok voltak itt, akik tanulni akarnak. Akinek mégsem tetszett, szó nélkül kerületet váltott, és ebből semmi hátránya sem lett.

Értelmet nyert egy pillanatra Hagofia másik két kerülete, és mint diplomás ember, tényleg azt hittem, valamit elért ez az ország, amit mi sohasem fogunk. Nagyjából huszonkét-huszonhárom évig élnek egy-egy kerületben az emberek. Itt az első hét évet végigtanulják: egyrészt tanárok okítanak, másrészt az Adatbázison elérhető minden könyv, vagy jegyzet. A kurzusok végén (melyek itt hat hónapig tartanak, mivel nincs nyári szünet) nem kell vizsgázni, nem kapnak jegyet, ugyanis feltételezik, hogy mindenki megtanulta, amire szüksége van.

Amikor az ember végez tanulmányaival, dönthet aszerint, hogy mit szeretne a továbbiakban: taníthat, vagy kutathat. A tanárokat persze feleannyi stressz sem éri, mint nálunk: egyrészt nem kell dolgozatokat íratniuk, nem kell vizsgáztatniuk, mindenkit érdekel, amit mondanak, egyszerűen csak követniük kell a legújabb vívmányokat, és naprakésznek kell lenniük, nehogy elavult dolgokat tanítsanak, amire már semmi szükség.

Aránylag kevés dolgot oktatnak: egyrészt biológiát, hogy az orvostudományuk még fejlettebb legyen, és az agy ismeretlen részeit (mint például azt, amit én léleknek hívok) felkutassák, másrészt fizikát, kémiát, vagyis minden olyan természettudományos tárgyat, amit használni tudnak a fejlődésben. Emellett minden tárgyhoz erősen kötődik a technikai eszközök ismerete, a programozás, mivel ezek nélkül lehetetlen bármit továbbfejleszteni.

Láttam őket munka közben: kétféle kutató volt, egy aki magányosan dolgozik, és a másik, aki csapatban hatékony. Akik egyedül jobbak, azok a szobájukhoz kaptak egy plusz helyiséget, egy tökéletesen felszerelt labort, így ébredéstől elalvásig munkájuknak élhettek. Megvallom, ezt én meglehetősen fanatikusnak találtam, de emlékszem néhány oktatómra, aki ehhez hasonlóan egyetemi szobájában aludt egy kanapén, és hamarabb kelt, mint ahogy a takarítók megérkeztek hajnalban, hogy még az órák megkezdése előtt elmélkedhessen legújabb cikkén.

Nagyon kíváncsi voltam, mit tesz egy diák a szabadidejében. Férfiak és nők nagyjából egyenlő arányban laktak itt, és látogattak mindenféle órát: nem volt elnőiesedett, vagy férfitöbbségű szak. Úgy sejtettem, ezek az érett gondolkodású emberek nem kergetik egymást virággal meg bonbonnal, és nem váltogatják partnereiket óránként. Bár ebben igazam volt, mégis egy olyan társadalmi rétegbe voltam szerelmes, melyet agyam talált ki a valóság helyett…

A kerület intézményeinek nagy részét előadótermek, laborok, szemináriumi helyiségek adták. Otthonukból egy autóhoz hasonló, egyszemélyes járművel jutottak el, melynek nagy raktere volt, hogy ha kell, munkájukat haza tudják vinni vele. A kocsik tíz lakásonként egy garázsban voltak elhelyezve, és mivel egyformák voltak, nem volt tulajdonosuk, akinek szüksége volt rá, elvitt egyet. Ez az egyformaság jellemezte ruhájukat is: egyenruhát hordtak a diákok, színnel elválasztva a szakok szerint. Ez a színkód aztán megmaradt, de más szabású volt a tanárok ruházata, és más a kutatóké. Azok, akik laborban dolgoztak, egy tűz-és vegyszerálló overallt is hordtak, melyhez egy védősisak is tartozott. Kíváncsiságból kértem egy ilyet szobámban, hogy kipróbáljam, mennyire kényelmetlen. A sok furcsaság után, melyet Hagofiában láttam már meg sem lepett, hogy köze sincs az otthoni sisakokhoz, melyekbe beleizzad az ember feje és nem kap rendesen levegőt: ezt olyan volt viselni, mintha nem is lenne rajtam semmi. Többször hallottam, ahogy szórakozottabb professzorok megkérdik egymástól munka előtt, rajtuk van-e a védőfelszerelés, hogy biztosak legyenek a viselésében.

 Könyvtáraik viszont nem voltak, mivel mindent letölthettek otthon az Adatbázisról a hordozható digitális jegyzetelőjükre. Ehelyett közösségi épületeket láttam, amelyeket több nagy részre tagoltak, ahol tanulókörök segíthették egymást a megértésben, felkészülésben. Ők  később csoportokban dolgoztak. A magányos tanulók már ekkor bezárkóztak szobáikba, tanulmányaik után pedig kivétel nélkül kutatók lettek.

Amikor hazatértek a tanulókörből többnyire továbbra is ismereteiket bővítették. Vártam, hogy mivel fognak foglalkozni, hogyan udvarolnak, miről beszélgetnek szabadidejükben. Úgy tűnt, a szabadidő szót nem ismerik, csak mint azon részét a napnak, amikor fakultatív módon tanulhatnak tovább. Csíráját sem láttam a párkapcsolatok, vagy legalább csak barátságok kialakulásának! A legintimebb viszony a tanulókör volt, mely aránylag állandónak mondható, bár később észrevettem, hogy ez az egymás mellett lakókból állt, és mind 8 fős volt, mely pont elég a hatékonysághoz. Kíváncsiságból felkerestem a kutatókat, hogy néhány idősebb lakót meglessek, hogyan viszonyulnak a kötelező párkereséshez. Egy ilyen látogatásom alkalmával saját szememmel láttam, ahogy egy nő odament egy férfihoz, és a következő beszélgetést folytatták le: „Negyven éves és három hónapos vagyok. Az Adatbázis nyilvántartása szerint te negyven éves és hat hónapos vagy. Mind a ketten a képernyő látásjavítást fejlesztő részleg B-101. csoportjában dolgozunk. Készen állsz, hogy gyermeket nemzzünk, és együtt költözzünk Elkörbe?” Erre a képtelenségre a férfi pár másodperc szünet után a következőket felelte: „Érvelésed logikus. Este befejezem kutatásom stádiumának legutolsó eredményeinek lejegyzését, és holnap jelentkezhetünk egy robotnál. Javaslom a találkozót a részleg bejárata előtt, mivel ez van legközelebb lakóhelyeinkhez.” A nő biccentett: „Megfelel. Holnap reggel nyolc.” Azzal sarkon fordultak, és dolgukra mentek.

Emberi dolgaikat nagyjából mind így intézték, ha nem tanulmányokról szólt. Olyankor azonban, ha egy-egy vita elfajult, előfordult, hogy robotok választották szét a feleket. Ilyen azonban ritkán akadt, mivel tudásuk nagy része számokkal igazolható rendszerben mozgott.

Itt töltött időm alatt derült ki, hogy Elkörbe nem csak időskorban lehet bejutni, van akit száműznek oda. Egy tanulókört figyeltem meg épp, amikor az egyik fiatal fiú odafordult a mellette lévő lányhoz: „Ha megemeltetném a testem felépítéséhez legmegfelelőbb izomalkotó gyógyszer adagját, és erősebb lennék, jobban tetszenék neked?” A fiatal nő teljesen értetlenül nézett vissza rá. „Nem számították ki jól az adagodat?” A férfi erre dühösen felemelte a hangját: „Tökéletesen kiszámolták, pusztán szeretnék több időt tölteni a társaságodban, fogni a kezedet, céltalanul sétálni, verseket írni hozzád, olyan napokat akarok, amikor nem kell csinálnom semmit, csak hátradőlni az ágyban, míg te mellkasomra teszed a fejed, a lábunk és a csípőnk összeér, miközben az az egy gondolat van a fejemben, hogy ez így tökéletes, bárcsak örökké tartana!” A tanulókörben mindenki letette a tollat, és némán várt. Végül a lány törte meg a csendet: „Bizonyára beteg az agyad.” Azzal kisietett, behívott egy robotot, aki megfogta a fiút, beadott neki egy injekciót, amitől elájult, és a béna testet kivitte a helyiségből. A lány visszaült, a bent lévő képernyőn át pedig jelezte, hogy a körben megüresedett egy hely.

Elkeseredetten rohantam haza és kérdeztem meg egy robotot, mi lett a fiúval, meggyógyították-e a maguk beteg elképzelése szerint, vagy valami ennél is rosszabbat tettek vele. „Megkapta a megfelelő ellátást, az agya azonban fellázadt. Vannak ilyenek a tanulók között, akik egyszerűen nem viselik jól a terhelést, és ellenállnak a kezelésnek. Az ilyen tünetek ezen felül idős korban jelennek meg, így az az eljárás, hogy Elkörbe toloncoljuk. Ilyenkor az egyik fejlesztő párnál manipuláljuk a születést, és kétpetéjű ikreket hozatunk velük világra, hogy meglegyen a népességszabályozás. Ez persze nem olyan hatékony, mintha természetes módon szülnének még egy gyermeket, de senkinek nem akarjuk elvenni az éveit a falon túli létből.” Hosszan merengtem azon, amit mondott. Ez a viselkedés, mely számukra deviáns volt, nekem normálisnak, mélyen emberinek tűnt. „Szóval ilyenek az elköriek? Nos, ez esetben minél hamarabb oda akarok kerülni!” A robot közölte, hogy megértette, ők is úgy vélik, hogy lassan eleget tanultam, és már csak egy állomás van, amit látnom kell, aztán átköltözhetek a falon túlra.