Tizenegyedik fejezet

Gulliver pénzhez jut. Végre utazhat villamoson. Látogatást tesz a pályaválasztási tanácsadónál, ahol megtudja, kik az élet és halál urai. Eljut a párt irodájába, ahol munkát ajánlanak neki.

Reggel a munkába indulók zajára ébredtem. Ahogy kinéztem az ablakon, ismerős látkép fogadott: csupa rohanó ember, idegesség a késés miatt, kapuból kilépő kabátgombolás, félrecsúszott sapka. Az egyetlen, ami hiányzott, a gyermekzsivaj. A nőket, miután megszülték második gyermeküket meddővé teszik Hagofiában: kevés a hely a szigeten, Elkör csak a fiatalok öregedésével gyarapodhat.

Nem volt Adatbázisom, hogy térképhez jussak, így egy robottól kértem segítséget. Furcsa, hogy eddig idegenkedtem tőlük, és most mégis biztonságérzetet adott, hogy ott vannak. Megmutattam egynek a kártyát, amit előző nap kaptam, mire útbaigazított. „Mit csináltok itt tulajdonképp?” Érdeklődtem. „Nem teszünk túl sokat. Eleinte segítettünk mindenben, ugyanazt a kényelmet akartuk biztosítani, mint Hagofiában. De az elköriek igazolták, hogy szükség van a falra. Lázadni kezdtek az újítások és a gépek ellen, elavult technikát követeltek, amely szerintük emberibb. Azt mondták, elidegenítjük őket egymástól, megöljük bennük az embert. Kértük őket többször, hogy magyarázzák el a problémát érthetően, de irracionális válaszokat adtak, mint magad is tetted sokszor, amíg tanultál. Most a technika luxusnak számít, kevesen használják és ők is csak töredékét a lehetségesnek. Az Adatbázis csak azon pároknál elérhető, ahol vettek képernyőt. Így mi most csak felügyelünk, és ha nagyon veszélyes lenne magukra, vagy Hagofiára a helyzet, közbelépünk.” Megnyugodtam, hogy valaki ügyel a rendre. Tovább is kérdezgettem volna, de akkor odalépett hozzám egy páncélozott ruhás férfi, és elrángatott. A robot felé szitokszavakat üvöltött, majd mikor arrébb értünk, erősen megrángatott. „Jobban is figyelhetnél magadra! Látom, az újak öltözékét viseled, szóval most az egyszer nem büntetlek meg. Vésd az eszedbe: a robotokkal tilos beszélgetni! Csak fertőzik az elmédet. Ha gondod van, beszélhetsz bárki mással.” Így tudtam meg, hogy erősen felszerelt rendőrség van, melynek feladata a politika szerint, hogy megvédjenek minket a robotoktól, de valójában azért létezik, hogy megvédje az embereket egymástól. Többnyire a pártok utcai harcait akadályozzák meg, de gyakran közbelépnek rablásnál, fosztogatásnál, vagy gyilkosságnál. Ezek számomra annyira régi fogalmaknak tűntek hagofiai tartózkodásom után, hogy először elszörnyedtem, mennyire rémes dolgokat tesznek itt az emberek.

Végre felszállhattam a villamosra, melyet a művészek kerületében láttam. Csakhogy nem volt pénzem rá. Láttam autókat elsuhanni, mint a fejlesztőknél. De erről egyelőre álmodnom sem lehetett. Mentem tehát gyalog.

A pályaválasztónál nagyon sokan álltunk sorba. Voltak néhányan olyan ócska ruhában is, mint az enyém: ők azok, akik velem együtt költöztek be előző nap. De voltak normálisabb öltözékűek is, akik csak átmeneti munkanélküliséggel küzdöttek. Először egy digitális jegyzetelőn ki kellett töltenem adataimat. Sajnos olyan, hogy külföldi nem szerepelt a kérdőívben, így jobb híján lázadónak vallottam magam. Több órát álltam sorba, az ügyintézés nagyon lassan folyt. A hivatalnok többször kiment, volt hogy tízpercekig nem is láttam. Rugalmas munkaidő, állapítottam meg magamban. A sorban állók többnyire még nálam is türelmetlenebbek voltak. Többször kiabáltak oda az ügyintézőnek, ami nem segítette igazán a haladást. Amikor rám került a sor, a flegma nő végigfuttatta szemét az adatlapomon. „Lázadó? Mit követtél el?” Reméltem, hogy gyorsabban fog vágni az agya, mint az eddigi elkörieké. „Nem vagyok igazán lázadó. Én egy hajótörött vagyok, akit robotok idehoztak, tanultam Hagofiában pár hónapot a megfigyelő folyosókon, és most itt vagyok, nem mehetek haza, Elkörben kell leélnem az életemet.” Meglepetésemre a nő nagyon is figyelt a szavaimra. „Végre, valami érdekes!” Mosolygott rám. „Miért vagy egyedül? Itt senki sincs egyedül, csak ha meghalnak mellőle.” „Hagofiában szigorú a népességszabályozás.” „Á, persze!” Csapott a homlokára. „Ha nőt adtak volna melléd, valakinek nem jut asszony, egy emberrel több megy el, ikreket kell szülni és így tovább. Robotlogika.” „Pontosan!” Nagyon megörültem, hogy végre valaki megért.

„Érkezett ma egy hívás a párt vezetőségéből. Egy híres lázadónk bejelentette a halálát. Holnaptól megüresedik az állása. Elmehetnél interjúra!” Óvatosan mertem csak kérdezni, így is szégyelltem tudatlanságomat: „Bejelentette a halálát?” „Persze, te nem tudod még! Emlékszel, amikor megöleltek beérkezéskor? A férfi, aki nyilvánvalóan nem az apád, valójában egy beépített ügynök. Egyrészt a Párt toborzója, másrészt egészségügyi megbízott. Ahogy megölelt, beléd ültetett egy vírust. A hagofiai orvostudomány mindent gyógyít, kivéve az öregedést. Nem tudják ugyanis igazán, mi az. Az elköri orvosok foglakoznak vele már régóta, de nem jutottak egyelőre használható információhoz. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy befecskendezzük a vírust. Ez felismeri, ha a testet eléri a végelgyengülés kezdeti stádiuma, amikor az ember már magatehetetlenné válik, és csak fekszik az ágyában. Hogy megőrizhesd a méltóságodat, a vírus működésbe lép: a bokád körül óránként vörös pöttyök jelennek meg. A huszonnegyedik pötty után a vírus egyszerűen megállítja a szíved. Egy napod van tehát, hogy dolgaid elrendezd, és nyugodtan halj meg.”

Megköszöntem a segítséget, eltettem az állásinterjú címét, és hazatámolyogtam. Tudni, hogy egy napod van hátra? Hogyan alhatnék így? Mi történik, ha álmomban kezd el pöttyözni a lábam? Veszítek hat-hét órát? És ha hibás a vírus? Meg sem kérdeztek, akarom-e! Tudom, mikor halok meg. Sokat elmélkedtem korábban, kívánnám-e ezt a tudást. Most már azt mondom, inkább nem. Mire elég huszonnégy óra? Mit fogok tenni? A mai napig van, hogy éjszaka felriadok, és leellenőrzöm bokámat. A paranoia,a mely akkor belém költözött, azóta sem hagy nyugodni.

Délutánra aggasztani kezdett, hogy nincs pénzem, fizetést pedig csak a hónap végén adnak. Róni kezdtem az utcákat, hátha találok valami bankot, vagy ahhoz hasonlót. Elkörben valójában két nagyobb város volt, egymáshoz meglehetősen közel. Egy-egy város egy-egy pártnak. A kettő között a határon állt az Országház, amelynek magas tornyai messziről is láthatók.

Ahogy sétáltam a belvárosomban, találtam egy épületet, ahol a reklámok szerint pénzt adnak kölcsön, alacsony hitelre. Itt megint sorban álltam, de hiába álltam ki, elutasították kérésemet, mivel nincs sem munkám, sem saját lakásom, mely fedezete lenne a hitelemnek. Ahogy kiléptem, egy műbőrdzsekis férfi karon fogott, és egy sikátorba vonszolt. Ellenkezni nem volt esélyem.” Ha pénz kell, adok. Nesze, ebből a fizetésedig megleszel. Akkor majd megkereslek, és visszaadod a másfélszeresét, két részletben. Vagy ez, vagy éhen halsz, nincs más választásod. És ne merj rendőrhöz fordulni, vagy átverni. Tudom, hol laksz.” Azzal, mielőtt reagálhattam volna, ott hagyott. Mindig is rettegtem az uzsorásoktól, de az éhhalálnál tényleg jobb volt. Úgy vettem észre, az új emberekre egy egész iparág épült, melynek fél-legalitását mindenki elnézi valamiért. De nem törődtem most ezzel: egy ételbárban ettem valami borzalmasan elkészített halat, aztán hogy valami jó is legyen a napomban, végre kipróbáltam hazafelé a villamost. Zsíros ülései, az izzadtságszagú emberek, a folytonos nyikorgás valahogy nem emlékeztetett a hagofiai mására, amelyet rendesen karbantartanak, ráadásul ingyen. De ezen a csalódáson már fenn sem akadtam igazán. Második napja laktam Elkörben, de már elvették ruhámat, tartoztam az államnak, a pártnak, meg egy rosszarcú idegennek.

Abban a hiszemben keltem fel, hogy munkát kapok, és akkor kicsit legalább rendeződnek a dolgaim. Felkerestem a megadott pártirodát, hogy a megüresedett lázadói posztra jelentkezhessek. Elképzelni sem tudtam, mi lehet a munkája a hivatásos lázadónak, de a pénzre nagyon nagy szükségem volt.

A párt irodájában már nem kellett sorban állnom. Valamivel előkelőbb volt ez az épület, mint a többi, nem csak kockaszerű kőépítmény volt fehér falakkal, hanem festményekkel, igényes tapétával díszített helyiségekből állt. A titkárnő nagyon csinos volt, ami azért tűnhetett fel, mert Elkörben többször láttam kevésbé szép embereket. Egyrészt sokan már nem ügyelnek megjelenésükre, jobbára azért, mert nem engedhetik meg maguknak. Ápolatlan a hajuk és emberszaguk van. Hiába a sok hagofiai sejtregeneráció és vitamin. Utóbbi egyébként Elkörben is kapható: a gyógyszertárak tulajdonképpen csak ezt árulják, hiszen minden ellen beoltják az embert élete első felében, a csonttöréseket, vagy egyéb szervi sérüléseket a kórházban azonnal ingyen meggyógyítják a robotok. Szerencsére ebben az egyben nem engedtek az elköri minisztereknek: az emberi élet védelme a legfontosabb. A vitamint is bérmentesen kapják, de a pártmonopóliumban lévő gyógyszertárak begyűjtik a szállítmányt, és pénzért adják tovább. A robotok tudnak róla, de a ki nem mondott egyezmény értelmében nem szólnak érte. Sokan egyébként belehalnak apró sérülésekbe, főleg férfiak: ők ugyanis makacsul ragaszkodnak a pártok által egységesen hirdetett ellenálláshoz, amely szerint a robotok csak ártani akarnak. A vitaminról is úgy hiszik, Elkörben állítják elő, és jobb, mint a hagofiai. Félve említem meg, nehogy az olvasó azt higgye, ítélkezem: a temetés is a pártok kezében van…

Ezt mind akkor tudtam már meg, amikor beavatott miniszter lettem. Ennek története egyszerűbb, mint a végkifejlet sejteti. Az irodában egy titkárnő azonnal elém sietett, bevezetett egy tárgyalóteremnek tűnő helyiségbe, ahol egy hatalmas, ovális üvegasztal foglalta el a legnagyobb teret, körülötte pedig fekete műbőrfotelekre lehetett leülni. Egy ilyenre mutatva a titkárnő hellyel kínált, és a türelmemet kérte. Nem sokkal később bejött a terembe négy öltönyös és egy szigorú arcú, egyenruhás férfi. Egyikük, magasabb és szebb a többinél, mosolyogva bemutatkozott, és sorra megismertetett mindenkivel. Ő volt a pártelnök. Mellette egyik oldalon az alelnök és a főtitkár, a másikon a Csodafegyverért felelős miniszter, és az egyenruhás férfi, a rendőrség tábornoka. Ők alkották a párt legfőbb vezetését. Nagyon ritkán gyűltek olyan apróságért össze, hogy állásinterjút tartsanak, így hatalmas megtiszteltetésben volt részem.

„Honnan származol pontosan, Gulliver?” Kérdezte a főtitkár. „Angliában születtem, de Magyarországon töltöttem életem nagy részét. Így kettős állampolgár vagyok. Több hónapot töltöttem Hagofiában, az ország tanulmányozásával, és most harmadik napja Elkörben élek.” Igyekeztem minél pontosabb választ adni, de nem voltam benne biztos, hogy az országok nevei sokat mondanak nekik. „Megkérdezhetem, melyik kerülethez tartoztatok?” Érdeklődtem, hogy barátságosabbnak tűnjek. Az alelnök mérgesen válaszolt: „Mi nem szoktuk firtatni, ki honnan jött, csak azt nézzük, mire alkalmas. Próbáljuk elfelejteni Hagofia szolgavilágát.” Az elnök azonban továbbra is kedvesen mosolygott. „Ugyan, ugyan, nincs miért veszekednünk. Természetesen mind fejlesztők voltunk. Nyílt titok, hogy a fejlesztőkből lesz az állami elit, a művészekből maximum valami átmeneti híresség lehet, ha szépen fest, ír, vagy énekel, a semmittevők pedig dolgoznak, főznek ránk, mosnak, őrzik a békét, vezetik a villamost és így tovább. Örömmel teszik a robotok helyett, mert végre a maguk urai. Mi azért vagyunk, és élünk az adójukból, hogy elhozzuk nekik a megváltást, a felszabadítást, visszahozzuk a polgárháború előtti rendet és a személyes szabadságot.” Nem akartam egyből hinni sima modorának, így tovább kérdeztem. „A pártok ugye a polgárháború vége óta fennállnak? Kétszáz év alatt nem találták meg a Csodafegyvert?” Most a tábornok válaszolt. „Folyamatos harcban állunk a robotokkal, akik mindig leverik támadásainkat. Most azonban hisszük, hogy eljöhet a mi időnk, amint a miénk lesz az ország vezetése, és ezzel minden bevétele, így el is kezdhetjük a hadjáratot. De addig még van egy év, és ehhez kell a te segítséged. Az emberek nyugtalankodnak, ezért találtuk ki, hogy legyen egy hős, akire felnézhetnek, akinek hallgatnak a szavára. A hős olyan kell legyen, aki egy közülük, de mégis kitűnik valamivel. Mi általában olyat teszünk meg a miniszteri posztra, aki lázadó volt, és ezért kizárták Hagofiából. Egyrészt fiatalabb nálunk, szebb a megjelenése, amelyet különleges ruhákkal felerősítünk, másrészt elmondhatja, hogy már akkor ellene volt a rendszernek, amikor a többiek még rabszolgái voltak. Egy ilyen ember támogatása mindig megnyugtatja a Párt híveit. A mostani arcunk sajnos nagyon megöregedett, bokáján megjelentek a vörös pöttyök, és ma délután negyed kettőkor meg is fog halni. Hatalmas, nyílt temetést fogunk rendezni, ahol téged ünnepélyesen felavatunk a helyére, és beszédet mondasz, amiben üdvözlöd az elköri népet, és mesélsz a saját világodról, ahol nincs elnyomás.”

Alig akartam hinni a fülemnek. Hivatásos bohócnak akartak szerződtetni, hős miniszter néven. „Miből gondoltátok, hogy én ezt vállalom? Hiszen egy igazi lázadó nem fog senkinek behódolni.” Érveltem, és próbáltam udvarias maradni. Erre ismét az elnök válaszolt: „Kuriózum vagy a számunkra. Egy olyan lehetőség, amellyel butaság lenne nem élnünk. És jó ügyet szolgálnál. Persze nem muszáj vállalnod. De ha mégis: kifizetjük a tartozásaid, az uzsorás nem fog többet zaklatni, és természetesen egy miniszter nem lakhat egy olyan helyen, mint ahol te most. Emellett járna egy sofőr, aki munkába hozna a párt valamelyik luxusautójával.” „Honnan tudtok az uzsorásról?” Háborodtam fel. Erre az alelnök mosolyodott el: „A mi emberünk.”

A hosszú csöndben, amely beállt, azon gondolkodtam, hogy ez most zsarolás, vagy megvesztegetés. Bár egyiknek sem engedtem volna szívesen, kénytelen voltam úgy tekinteni az eseményre, mint lehetőség, amellyel élnem kell, különben nem menekülök innen soha. Miniszterként talán nagyobb hatalmam lesz, még ha csak báb is leszek, és talán nagyon megerőltetnem sem kell magam a jelek szerint. Tehát lesz időm szökési terven dolgozni, és az első adandó alkalommal eltűnni innen. Ennek fényében vállaltam a munkát, mire a főtitkár tudatta velem, hogy egy sofőr vár odalent, hogy az új lakóhelyemre vigyen.