Második rész

Költözés Elkörbe

 

Tízedik fejezet

Gulliver Elkörbe költözik. Belép a pártba, lakást és új ruhát kap. Meglepő különbségek Hagofiához képest.

Egy lifttel a felszínre vittek, ahol már vagy két tucat pár várakozott a fal bejárata előtt. Ahogy ott álltunk, olyan érzésem volt, mint amikor vizsgánál vártam, hogy bemenjek, és túl legyek rajta. Akkor is átragadt rám a többiek izgalma, mint ezúttal.

Most találkoztam – a nőt leszámítva – először itteni emberekkel. Ők azonban nem nagyon érintkeztek velem, sőt igazából egymással sem. A párok külön-külön álltak, és nem nagyon tudták, mihez kezdjenek a helyzettel. Eddig mindig lehetett sejteni, mi lesz: hallották az iskolában, látták az üvegen át, vagy kondicionálták őket. Megszoktam, hogy szemlélődő legyek, így odaosontam néhány párhoz, hogy belehallgassak beszédjükbe. Ezek az emberek most először találkoztak a félelem érzésével. Korábbi magabiztosságuk elveszett, és csak tétlenül lézengtek. Azt sem tudták igazán, életben maradnak-e, ha átlépik a küszöböt. (Valójában a halálról sem volt fogalmuk. Kétszáz év alatt mindössze három haláleset történt Hagofiában, még az orvostudományuk csúcsra fejlődése előtt. A haláltól való félelmük tehát inkább csak valamilyen elcsökevényesedett ösztönnek volt köszönhető)

Nagyon kilógtam közülük, bár egyenruhát adtak ránk: azt a szabást követte, amit ideérkezésemkor először adtak. Mindenki párban állt, csak én voltam egyedül. És nekem az arcom is fiatalabb volt, bár ez nem volt látványos különbség, hiszen még mindig nagyon szép emberek voltak. Ahogy gyanakvó pillantásaikból és előzetes tanulmányaimból kikövetkeztettem, lázadónak véltek, akit száműznek Elkörbe. Talán ezért álltak tőlem kissé messzebb, mint egymástól.

Amikor még két pár megérkezett, a robotok kinyitották a kaput, és szelíden betereltek minket egy fehér aulába. Amint beértünk, mögöttünk rögtön bezárult az ajtó, és egy másik előttünk megnyílt. A többiek aggódva, én örömmel és várakozással telve indultam a friss levegő irányába. Nem tudom elmondani, mennyire boldog voltam, hogy nem mechanikusan szűrt levegőt szívhatok majd és igazi nap fénye fogja megvilágítani környezetemet.

Nagy igyekezetemben az elsők között jöttem ki a kapun. Alig néztem még szét, amikor elém ugrott egy férfi, szorosan megölelt, a többiektől félrerángatott, majd zokogó hangon közölte velem, hogy ő az édesapám. „De az én apám Magyarországon él.” Mondtam elképedve, és körbenéztem, hátha valaki meg tud menteni ettől az őrülttől. Azonban azt vettem észre, hogy mindenkit ölelget valaki, és sok-sok döbbent ember néz rá egy-egy síró elkörire. A férfi, mintha nem is szóltam volna hozzá, folytatta: „Semmi baj, tudom hogy a lelketlen Hagofiában nem számít a család, de itt újra egyesülünk! Már nagyon vártunk édesanyáddal. Persze nem érted, honnan tudjuk, hogy a szüleid vagyunk: megnéztük az Adatbázisban! Otthon te is megnézheted, csak gyere, mert be kell lépned a pártunkba, hogy kaphass lakást, meg ételt, meg munkát, ruhát és a többi szükséges dolgot. De ez csak gyors formalitás. Ja, és ha más is azt mondaná, hogy ő az apád, vagy az anyád, ne higgy neki, mert ők csak embereket toboroznak a pártjukhoz. Mi vagyunk a szüleid, és majd vigyázunk rád!”

Közbe sem tudtam szólni ebbe az értelmetlen zagyvaságba. Amikor a férfi látszólag végzett mondandójával, és végre hagyott levegőt venni, közöltem vele, hogy én európai vagyok, és egy hajótörés miatt kerültem ide. „Nem baj, ha száműztek Hagofiából! Az nálunk nem hátrány, sőt inkább előny!” Fejemet csóválva magyaráztam tovább: „Én nem vagyok hagofiai.” „Nem hát, elköri vagy!” Vágta rá büszkén. „Úgy értem, soha nem is voltam az.” „Persze fiam, mind tagadni próbáljuk, amik voltunk, bár tény, hogy nem ilyen gyorsan. Sajnos igaz, ami igaz: mind voltunk hagofiaiak. Ezen nem tudsz változtatni.” Ekkor már kiabálni kezdtem: „Én a külső világból jöttem! Hagofiában csak tanultam, emberekkel szinte nem is találkoztam! Eleve Elkörbe soroltak be. Magyar és angol állampolgár vagyok, aki nagyon szeretne hazamenni, de nem tud, így itt kell élnem. Ha segít nekem beilleszkedni, nagyon hálás leszek, de semmiképpen sem vagyok a maga fia.” Később megtudtam, hogy azzal győztem meg, hogy továbbra is navigálhat. De akkor sikeremet szónoki képességeimnek tulajdonítottam, ugyanis a férfi szavaim után megadta magát, elnézést kért, tévedésre hivatkozott, egy pár percig sajnálkozott, hogy nem vagyok a fia, majd mint aki bevesz egy szem gyógyszert és meggyógyul, tovább lépett a problémán.

„Lakásra, ruhára és munkára lesz szükséged.” Meglepődtem: „Itt dolgoznak az emberek? És a robotok?” Felhorkant. „A robotok csak elvennék a munkát a becsületes embertől. Ez nem Hagofia, ahol tudatlanul hagynak! Ez Elkör!” Mondta büszkén. „Itt minden nap meg kell küzdened az ételedért, a ruhádért, a lakásodért és a közösség megbecsüléséért.” Éles váltás volt, az igaz, de nem akartam még bírálni őket. Hagytam, hadd vezessen az idegen.

„Be kell lépned a pártunkba, és akkor kapsz mindent, amit kell. Addig sajnos rendszeren kívüli hajléktalan vagy. Az meg nem a legjobb pozíció, mert nem védi őket semmi törvény, a nekik juttatott ingyen ételnek meg elég rossz íze van állítólag.” „Hogy lépjek be a pártba, amikor még azt sem tudom, mi hogy megy itt? Legalább a programjukat mondja el! Miben különbözik a másik pártétól?” „Na, először is ne magázz. Magázni csak az egyik párt szokta a másikat, meg a robotok minket. Elkörben ez nagyon sértő. A rendszert majd megismered. Két nagy párt van. Ötévente váltogatják egymást: az a párt fog majd végül örökre győzni, amelyik megoldja a problémát. Ebben áll a pártok programja is. A másik párt az Egység Párt. Azért ez a neve, mert apró, titkos egységeket hoznak létre, felszerelik őket, és meglepetésszerű támadásokat hajtanak végre a robotok és a fal ellen, hogy aztán leigázhassuk Hagofiát, és észhez térítsük ottani társainkat.” Elborzadtam ezen az abszurd ötleten. „Biztos vagyok benne, hogy a robotok ezeket azonnal megsejtik, és rögtön leverik.” Akadékoskodtam. „Persze!” Nevetett vezetőm. „Az Egység Pártiak sületlen barmok mind. Sosem győzhetnek.” „Na és a másik párt?” Reménykedtem, hogy jó oldalra kerültem. „A miénk a Csoda Párt. Mi tudjuk, hogy ezek a kis akciók semmit nem érnek. Nekünk egy titkos, földalatti laborunk van. A buta robotok azt hiszik, másoljuk Hagofiát, és oda terjeszkedünk, így nem bántanak minket. Itt építjük a Csodafegyverünket, amivel ha elkészül, leigázzuk a robotokat, és felszabadítjuk Hagofiát.” Diadalmas szavai félelemmel töltöttek el: őrültek országába kerültem a normális világ helyett. Az egyetlen, ami megnyugtatott, az hogy a robotok biztosan tudnak a fegyverről, és csupán azért hagyják, hogy készüljön, mert teljesen veszélytelen. De ezt a gondolatomat inkább magamban tartottam.

Nem akartam magamra haragítani álapámat, és az utcán sem kívántam tölteni az éjszakát. Aláírtam hát egy papírt, hogy a Csoda Párt tagja vagyok, és vártam, hogy végre ledőljek ágyamra, és kitaláljam, mihez kezdek az életemmel.

Kísérőm el is vezetett egy hatalmas, tömbházhoz hasonló épülethez, amelyből rengeteg volt egy helyen. Itt laktak a mi pártunk azon tagjai, akik pozíció nélküliek. Felvitt lifttel egy lakáshoz, átadta a kulcsait, amitől már egészen elszoktam, és magamra hagyott, mondván, neki itt már nincs több dolga. Kértem, adjon valami elérhetőséget, amin át segítséget kérhetek, de csak azt válaszolta, hogy nem az apám, oldjam meg a gondjaimat innentől.

Szobámba nyitva tapasztalnom kellett, hogy a régi, hang általi utasításnak vége. Volt egy ágyam egy szűk hálószobában, ezen felül egy kicsi konyhám és egy ugyanekkora fürdőszobám, kevés felszereléssel. Emlékeztetett egyetemi éveim albérletére. Legalább ingyen van, reméltem és pont végigdőltem a rozoga fekhelyen – mely korán sem volt olyan kényelmes, mint Hagofiában –, amikor kopogtattak ajtómon.

Azt hittem, kísérőm felejtett el valamit, de helyette egy vállas idegen állt ott fekete hosszúkabátban, egy szatyrot tartva a bal kezében. „Tartozol a Pártnak.” Mondta kertelés nélkül. Még szememet dörgöltem a fáradtságtól, reagálni sem tudtam, de már folytatta is. „Tartozol a belépési díjjal, az éves párttagsági díjjal, a lakásod albérletével. Ne aggódj, utóbbi fedezi az esetleges renoválást és a víz, áram, fűtés díjait is.” Kapkodtam csak a levegő után. „De én nem is akartam a párt tagja lenni, most érkeztem csak ide, és…” De a kabátos férfi nagyon megértő hangon azonnal, mintha csak könyvből olvasná, segítségemre sietett: „Tudjuk, hogy jelenleg nincs se pénzed, sem önálló kereseted. Holnap menj el erre a címre.” Azzal átadott egy névjegykártyát, amelyen lefordítva olyasmi állt, hogy pályaválasztási tanácsadó. „Addig a párttagsági belépődíjra elfogadjuk az öltözéked. Hogy ne kelljen fáznod, és meztelenkedned, fogadd el a párt adományát.” Ekkor kaptam meg a szatyrot, benne egy kényelmetlen, portörlő rongynak is alig használható rend ruhával. „Miért is jó nekem, hogy a párt tagja vagyok?” Kérdeztem ingerülten. „A párt ad munkát, ruhát, lakást. Hálásnak kéne lenned!” „De a robotok nem adnának semmit?” Érdeklődtem. „Nem fogadunk el a gonosz robotoktól semmit! Nem akarunk rabszolgák lenni, mint hagofiai testvéreink!” Azzal sarkon fordult, és köszönés nélkül elment. A liftből még visszakiáltotta, hogy a szükséges költségeket havonta levonják majd fizetésemből a párt javára, kivéve az adót, amelyet a másik párt kap majd, mert most éppen ők vannak hatalmon. Később megtudtam, hogy ebből az adóból képezik ki az egységeket, illetve ebből épül a Csodafegyver és ebből fizetik Elkör politikai vezetőit is. Remélve, hogy ez a nap már nem tartogat meglepetéseket, visszadőltem ágyamra, és kialudtam magam a másnapi álláskeresés előtt.