Hagofia (13. fejezet)

Tizenharmadik fejezet

Gulliver beszélgetése a dolgozókkal. Néhány félreértés. Van, aki a természetbe menekül.

Mivel a Párt elnöksége nem szeretett sokat szerepelni, főleg rám hárult a protokolláris feladatok ellátása. Ebbe beletartozott az is, hogy iskolákat adtam át vagy gyárakat látogattam, hogy lelkesítsem a diákokat és a dolgozó embereket. Az iskolák nem olyanok voltak, mint a hagofiai fejlesztők iskolái, inkább olyasmik, mint nálunk a szakiskolák, vagy a gyorstalpaló képzések. Olyanok jelentkeztek ide, akik nem a fejlesztők kerületében nőttek fel, tehát az írni és olvasni tudáson kívül nem volt más ismeretük, és művész sem lett belőlük. Itt kötöttek hát ki a semmittevő kerületbeliek, és a sikertelenebb művész kerületbeliek.

Az iskolákban ingyen megtanulhattak különböző szakmákat, viszont a megélhetést nem fizette közben senki. Szüleik, vagy álszüleik többnyire addig törődtek velük, amíg beoltották őket a haláljelző szérummal és beléptették őket a pártba. Ezek az emberek így hatalmas kölcsönöket vettek fel, amit a tanulóknak fedezet nélkül megengedett a párt. Aki abbahagyta az iskolát és nem tudott fizetni, azokat pedig többnyire közmunkára fogták: szemetet szedtek, füvet nyírtak.

Azok, akik elvégezték az iskolát, és munkába álltak (fodrászként, rendőrként, boltvezetőként és így tovább), hatalmas adóssággal indultak. Így amíg ki nem fizették, a Párt lekötelezettjei voltak. A Párt pedig gondoskodott róla, hogy a kamatok akkorák legyenek, amit egy hamar nem lehet megadni. Így nem voltak munkástüntetések sem, hiszen a fenyegetés, amelyet a tudat táplált, hogy esetleg nem lesz mit enniük holnap, elég visszatartó erő volt.

Persze a fejlesztőknek sosem voltak ilyen gondjaik. Azonnal elhelyezkedhettek a vezető szakmákban, mint orvos, politikus, vagy mérnök. Ezzel jobb lakhatás és fizetés is járt. Én természetesen kilógtam mindenhonnan. Nem volt hagofiai képesítésem, mégis miniszter lettem: így tanulatlan voltam a vezetők között, és vezető a dolgozó emberek szemében. Ennél fogva azt hittem, mindenki utálni fog, de az emberek – úgy tűnt – a hős minisztert szeretik, akárki legyen az. Olyasmi voltam náluk, mint a befutott művészek, akik a zenész, vagy a színészi pályát választották. Elkörben ugyanis voltak színházak és koncertek is. Hatalmas rajongással tódultak be kedvenceik előadására, és valahogy sosem bánták, hogy sokkal jobban élnek ezek az emberek náluk. Örültek, ha magánéletükről olvashattak a digitális magazinokban, illetve többen évekig képernyőre spóroltak, hogy az Adatbázis segítségével minél többet megtudhassanak róluk, és naprakész információkkal legyenek ellátva a sztárok világából.

A dolgozók persze az adó és a párt által alacsonyan tartott fizetések miatt nagyon kevés pénzből éltek. Elképedve tapasztaltam azonban, hogy ez nem tántorítja vissza őket, hogy ajándékokat küldjenek a dúsgazdag hírességeknek! Említettem már, hogy özvegy nők folyamatosan ajánlatokat tettek nekem. Egy alkalommal hatalmas kosár csokoládét, ruhaneműt (tökéletesen méretemre szabva, hála az Adatbázisról szerzett adataiknak), aláírt névjegyeket, magukról készült fotókat kaptam ajándékba, a város özvegy nőinek egyletétől. Nekem ezek nem voltak persze drága dolgok, nekik azonban tudom, hogy több hétig kellett készülni arra, hogy mindezt ki tudják fizetni. Vissza akartam küldeni a csomagot, mondván hogy nem fogadhatom el, de titkárom azonnal megrótt, hogy ezzel súlyosan megsérteném őket. Így inkább összeállíttattam egy még nagyobb kosarat, és azt küldtem el nekik. Ezzel persze még nagyobb hibát vétettem: mint kiderült, a kosaruk lényege az volt, hogy párkapcsolatot keresnek velem! És az, hogy viszonoztam a gesztust, azt jelentette, hogy én erre hajlandó vagyok. Egy héten belül sürgető levelet kaptam, melyben megköszönték az ajándékokat, és finoman figyelmeztettek, hogy elfelejtettem mellékelni, kit választok a fényképeken lévő hölgyek közül. Komoly diplomáciai vihart kavart, mire kikeveredtem az ügyből, sajnos még a sajtó is megírta az esetet, és becsületemen csorba esett, amelyet hetekig nem tudtam visszaállítani.

Pártommal is többször volt vitám. Egy gyárlátogatásom alkalmával beszédbe elegyedtem néhány szerelővel, akik futószalagon gyártottak férficipőket. A pártvezetőség csupán annyit várt tőlem, hogy veregessem meg képzeletben a vállukat, hogy a hazát és a leendő békét szolgálják, és eljön az idő, amikor mindenki jól fog élni, csak most még egy kicsit ki kell tartani. Ezzel a naiv Gulliverrel azonban pórul jártak… Megkérdeztem az egyik dolgozót, mennyi idős. „67 múltam pár hete!” Válaszolta büszkén. Megdicsértem, hogy jól néz ki a kora ellenére, mire persze értetlenül meredt rám, félmosolyt erőltetve magára, hiszen mégis egy miniszterrel beszélt. Ekkor jöttem rá, hogy még mindig téves képzeteim vannak a korral kapcsolatban, hiába élek szigetükön lassan egy éve. Hogy mentsem magam, elmagyaráztam, hogy nálunk a 67 éves ember már nyugdíjas, és nem kell már dolgoznia, az állam fizeti neki az életét. „Mindent? Az állam fizeti? Akkor is, ha nem az ő pártja van uralmon?” Kérdezte hitetlenkedve. „Persze, akkor is.” Válaszoltam nevetve, és büszkén. „De nem kell a pénzért dolgozni?” „Nem, csak ha még több pénzt akar.” Mondtam elbizonytalanodva.

Másnap berendelt az alelnök, és magyarázatot követelt arra, hogy miért akarnak a cipőgyári munkások pénzt, ha egyszer nem dolgoznak. Újra bajba kerültem, megígértem az alelnöknek, hogy elsimítom a dolgot, és beszédet intéztem az emberekhez. Elmondtam nekik, hogy az én világomban sokkal rosszabb a helyzet valójában, mint ebben az országban. Elkörben ugyanis sokáig dolgozhatnak az emberek, és nem kell tétlenségben tengetniük utolsó napjaikat, mint szigetükön kívül. Továbbá elmagyaráztam, hogy az elköriek már rég túl vannak a nyugdíjon: ez tulajdonképp Hagofia. Egy előre megélt nyugdíj, amikor nem dolgoznak, mégis mindent megkapnak. Ha majd a dicső Csoda Párt egyesíti Elkört és Hagofiát, bizonyosan megváltoznak a viszonyok, és az idős emberek nyugdíjba mehetnek nyugodtan, mert eljön az ország aranykora.

A pártom vezetősége beszédem után megnyugodott, azt mondták, ügyesen kivágtam magam, bár talán az egyesülés utáni nyugdíjat nem kellett volna megígérnem. „Majd belejössz a szerepedbe.” Veregette meg a vállam az elnök, és már ott is hagytak a tárgyalóteremben.

Sokszor élveztem lakásom kényelmét, mely pozíciómmal járt. A nagy ágyat, a képernyőt, a tágas fürdőszobát, a sofőrrel ellátott luxusautót. Sokszor hiányzott, amikor több napos kiküldetésben voltam valahol, de soha annyira, mint amikor a törvényen kívülieket kellett jobb belátásra bírnom.

A két város határán kívül ugyanis volt még egy terület, amiről sokáig senki sem beszélt nekem. Nem szerették, kerülték a téma említését is. Az emberek egy csoportja ugyanis nem volt hajlandó részt venni Elkör életében, a pártok csatáiban, a munkás élet mindennapjaiban. Vallották, hogy Hagofia szabadsága tökéletes, és nem viselik egy kitalált szervezet bilincseit. Az Egység Párt és a Csoda Párt nagy egyetértésben kiküldte rájuk rendőreit, hogy mészárolják le őket, mire a robotok precízen lefegyverezték a hóhérokat, és többnyire finoman, de ha kellett, erőszakkal hazavezényelték őket. Az emberi élet a legfontosabb. Így ezek a törvényen kívüli emberek kaptak egy rezervátum jellegű területet, ahol békén hagyták őket, feltéve, hogy a robotok nem látják el kényelmi holmikkal lakóhelyüket. Újabb íratlan megállapodás született: el lehet hagyni Elkört, ha az ember kiköltözik a természetbe és lemond az emberi javakról. Csak azt eszik meg, amit megtermesztenek, csak abban alszanak, amit megépítenek, csak azt hordják, amit megvarrnak maguknak. Félévente az egyik párt küldhet egy képviselőt, aki megpróbálja visszacsalogatni őket, ők pedig félévente küldhetnek valamelyik városba egy hírnököt, aki embereket toboroz a fák között épülő faluba.

Egy hetet töltöttem közöttük, de már a második napon számoltam az éjszakákat, mikor bújhatok vissza kényelmes paplanom alá. Pedig az első órák izgatónak, és kalandot ígérőnek tűntek. Kint álltam végre a zöld lombok között, csak pár jólelkű ember vett körül, sehol a Párt, sehol a robotok. Hallottam a víz csobogását, láttam a csillagokat, friss levegőt szívhattam. Azt gondoltam, ez az igazi élet, és Elkör történelmében először a csalogató miniszter maga fog kinn maradni a rezervátumban.

Az első eltántorító eset a vacsora volt. Szappan nem volt, így a patakban kellett tisztára mosnom a kezemet, ami persze nem volt elég alapos. Ahogy jobban szétnéztem kedves vendéglátóimon, akik tényleg mindent megtettek kényelmemért, láttam, hogy az évek apró fekete nyomai mély, sötét barázdákat szeltek a kéz, a láb és az arc ráncaiba. De akkor ezen még nem akadtam fenn: arra gondoltam, elkényelmesedett nemzedék tagja vagyok.

Elalvás előtt énekelni kezdtek. Dobokkal és sípokkal kísérték a kórust, amely félkörben foglalt helyet a tábortűz körül. Ahogy ott ültünk, és mindenki önfeledten énekelt, a hideg rázott ki. Egyrészt bámultam összetartó közösségüket, másrészt nagyon féltem, hogy majd nekem is be kell szállnom. Félelmem nem volt alaptalan: mielőtt lefekhettem volna erőszakosan nógatni kezdtek, hogy tartsak velük. Láttam, hogy addig nem alhatok, amíg nem csatlakozom, hát elénekeltem velük a dalt, amely istenítette a robotok munkáját, és reményüket fejezték ki, hogy egyszer Hagofia felszabadítja majd őket. Hiába: nem hatott át a közösség ereje, és attól, hogy velük énekeltem, nem éreztem kevésbé nyugtalanítónak az előadást. Azzal a tudattal hajtottam álomra a fejem, hogy minden nap el kell majd ezt játszanom, és ettől nem lett jobb az álmom.

Hajnalban ébresztettek, hogy közös éneklésre kell menni, amit aztán reggeli munka követ. Első reakcióm az volt, hogy szegény asszonyt, aki felkeltett elküldtem kávéért, mire ő azt felelte, hogy nem mérgezik szervezetüket ilyenekkel. „Szóval nincs kávé, és menjek földet művelni?” Szögeztem neki a kérdést. „Dehogy is! Gyere, ébredj velünk a közös éneklés közben, egyél a közös salátából, azután jöhet a gyomlálás és a vetemény betakarítása, amely a közösségben csupa móka!” Visszazuhantam a kényelmetlen ágyra, melyet száraz növényekből dobtak össze, és azt kívántam, bár túl lennénk már ezen.

Velük töltöttem az egy hetet, becsülettel kiálltam mindent, mint egy kalandtúrán, és állítom: a hatodik éjszakán sem lett jobb kedvem az énekléstől, és hiába minden virágkoszorú, nem lettem a közösség tagja. Vágytam rá, hogy elbitorolt, kényelmes ruháimat visszakaphassam, és végre levegyem azt a jelképes fűszoknyát, mely az intim részeket takarta csupán. Ennek köszönhetően vállam és hátam alaposan leégett, amire valami nagyon büdös kenőcsöt kaptam, amit a helyi asszonyok készítettek gyógynövényekből. Nem tudtam megszeretni tehát ezeket a csomóba fogott hajú, örökké mosolyba burkolt embereket, akiknek az élet csupa vidám kihívás, amit a természet és a természetesség hat át. Így aztán beszédem, melyet az utolsó napon tartottam, nagyon erős és megítélésem szerint jogos érvekkel csábította őket a városba, de úgy tűnt, az elme ezen betegségére, amelyben szenvedtek nincs mentség. Utáltam Elkörben élni, ahol minden csak ámítás, megtévesztés és ügyeskedés, mégis olyan erővel húzott akkor magához, mintha hazatérnék. Ahogy beléptem lakásom ajtaján, lemondtam minden programomat egy hétre előre, és két napig csak aludtam, felejteni próbáltam. Ez azonban nem könnyű: a mai napig irtózom minden közösségépítő énekléstől, táborozástól és az erőltetett, mindent maga mögé bújtatni akaró kedvességtől.

One thought on “Hagofia (13. fejezet)”

Hozzászólások lehetősége itt nem engedélyezett.