Hatodik fejezet

Melyben Gulliver megfigyelheti a művészek kerületét

A történelem leckék után kértem pár nap pihenőt, hogy naplómon dolgozhassak, a hallottakon gondolkodhassak. Amikor szóltam, hogy készen állok a tanulás folytatására, liftekkel átköltöztettek egy másik földalatti komplexumba. Bár életem során csomagom sokszor nem volt nagyobb két bőröndnél, költözésem ennél egyszerűbben sosem ment még: pusztán át kellett sétálnom. Mivel minden szoba ugyanazt nyújtja, felesleges lett volna bármit is magammal vinnem. Szinte észre sem vettem a cserét. Ami hiányzott pár napig, az az ismerős szag, ami az ember lakóhelyét körüllengi, és jelzi, hogy otthon van. De nemsokára ez is rendbe jött.

Szobacserém azért volt szükséges, mert új szintre emelkedett oktatásom: ezután is ablakokon át szemlélődhettem csupán, viszont nem iskolákat látogattam, hanem a kerületek életébe pillanthattam be! Mint megtudtam, a tizenhat éves emberek tizennyolc éves korukig ugyanígy vizsgálódnak, hogy biztosan eldönthessék, melyik kerületben akarnak élni. Persze utána dönthetnek bármikor másként, akár élhetnek mind a háromban is hagofiai életük során, de a robot szerint nagyon kevés példa van erre. Az iskolai előválasztás után többnyire már nincs változás a szemléletükben.

Mivel a világuk hatalmas, azt tanácsolták, ne cikázzak a kerületek között, hanem sorba töltsek el mindegyiknél annyi időt, amennyit jónak látok. Diákjaiknak általában ugyanezt javasolják. Hogy ne ütközzek a tanulókkal, s ezáltal ne fertőzzem meg elméjüket, kijelöltek nekem minden napra háromszor egy órát, amikor más nem tartózkodik az én környezetemben. Nagyon hálásnak mutattam magam, hogy végre ne csak lázadjak minden ellen, s elnyerjem szimpátiájukat és bizalmukat, de titokban nagyon csüggedt voltam, hogy véletlenül sem találkozhatok és beszélhetek hús-vér emberekkel. Ha akkor tudom, mennyire nem számít megítélésem az áthelyezésem szempontjából, biztosan megpróbálok átszökni a többi emberhez. Bár minden bizonnyal hamarabb elkaptak volna, minthogy kigondolom az akciót.

Mivel már nagyon szomjaztam az emberi kreativitást, a humort, a nevetést, először a művészek kerületébe óhajtottam menni. A kerület akkora volt, mint egy kisebb város. Ámulva jártam utcáik alatt, figyeltem a gépek irányította villamosaikat. Gyönyörű gépek voltak ezek, csupa szín, üdeség, áramvonalas idomok: nem hogy hazámban, de sehol a világon nem láttam ilyen csodás és hangtalan járműveket. Nagyon szerettem volna utazni rajtuk egyszer, de sajnos nem lehetett.

És ami a legfontosabb: emberek mindenütt! Gyönyörű, fiatal emberek! Boldogságomban kiabálni kezdtem, hátha meghallanak, de nem volt semmi reakció, csupán egy robot sietett hozzám, hogy elvigyen a kórházba, de elmagyaráztam neki, hogy pusztán boldog vagyok, és így fejezem ki. Erre megint felajánlotta, hogy meggyógyítják agyamat, de durván elutasítottam, és betettem a vezeték nélküli fülhallgatót, hogy értsem, amit odaát mondanak.

Az első, amit meghallottam, két eszményi szépségű nő beszélgetése volt. Zene volt füleimnek: csacsogtak! Semmiségekről, férfiakról, szerelemről, zenéről, költészetről. Bár nem szólhattam hozzájuk, szinte újjászülettem. Követni kezdtem őket, gondoltam, az első órámat rájuk áldozom. Egy kis, kávézószerű helyiségbe mentek be. Odabent valóban csak egy tér volt, ami a pult mellett tele volt székekkel, fotelekkel, ülőpárnákkal, a fal mentén asztalokkal. A hölgyek amint beléptek, elhallgattak, és helyet foglaltak egy-egy párnán, mivel már csak ott fértek el. Úgy két tucat modellszépségű ember ült bent. Megvallom, első reakcióm, mely ezeknek az embereknek a gyönyörűségére irányult, hamar változni kezdett: ez a sok kiváló ember együtt nyomasztóan kezdett hatni. Nem tudtam köztük legszebbet találni, vagy olyat, aki jobban tetszene, mint a másik. Megszokni őket teljesen sosem sikerült, elfogadni pedig nagyon sokáig tartott.

Ahogy kivettem, akik félkörben ültek, fiatalabbak voltak, s velük szemben pedig egy idősebb, talán negyvenhez közeli férfi trónolt. A vakító szerelemről beszélt, arról hogy mindenütt meg kell látnunk a csodát. Élveznünk kell a finom ételeket, meg kell érintenünk egymás arcát, bele kell olvadnunk egy lassú csókba. A többiek áhítattal hallgatták, lopva egymásra néztek, zavartan mosolygó lányok pillantottak magabiztos fiúkra és fordítva.

Amikor ez a mester-féle ember elhallgatott, egy nő felállt, és egy hosszú, talán ódához hasonlítható verset olvasott fel, melyben azt taglalta, hogy a tintahalkarikák elfogyasztása olyan élvezet számára, mint amikor elképzeli szerelmének lágy simítását a kézfején. Még diákkoromban nagy rajongója voltam a szerelmes verseknek, sok olyanért is lelkesedtem, mely nem volt mentes a giccstől, de ez hallgathatatlan volt, és erős hányingerrel kísért szédülés kerülgetett. Arra gondoltam, bizonyára még nagyon fiatal a lány, és talán csak most kezdte a verscsinálást, mert költészetnek ezt semmiképp nem tudtam nevezni. Meglepetésemre azonban a mű után tapsvihar, éljenzés tört ki! A középen ülő férfi felállva gratulált, és amint a hallgatóság elcsöndesedett, dicsérni kezdte a nagyszerű képeket, a ritmikát, az egyedi látásmódot, s további írásra buzdította a hölgyet.

A jelenet hasonló módon többször megismétlődött. Ezen a kifordított íróműhelyen csupa tehetségtelen, az irodalom barbárjának megfelelő ember olvasta fel kreálmányát, és mint egy vérfagyasztó horrorfilmben, mindenki gratulált hozzá.

Lassan lejárt az első órám, így hazatértem. Nem hagyott nyugodni a dolog, így kihasználva, hogy végre teljesen hozzáférhetek az Adatbázishoz, műveket kértem a hagofiai költészetből és prózából. Volt, amit pár sorig, volt, amit pár oldalig tudtam elviselni, a végére nem nagyon jutottam semminek. Minden a beteljesületlen szerelemről, a finom ételekről, az új cipőmodell kényelmességéről, a kabátok szövetének bőrhöz simulásáról szólt.

Ruházatuk egyébként különbözött az enyémtől.  Igazából különbözött minden ruha a másikétól. Öltözködésük lényege – megfigyelésem szerint – az volt, hogy ne hasonlítson a többiekére. Bár a legkényelmesebb ruhaneműkből válogathattak az Adatbázis menüjéből, úgy tűnt tökéletes nadrágjaikat, szoknyáikat szándékosan rongálják, belevágnak, beleszaggatnak, és gratulálnak egymásnak, ha ez jól sikerül. Eszembe jutottak otthoni koptatott farmerjaim, vagy a hajón szolgáló ismerősöm szaggatott nadrágja, de ezek ünnepi ruhának mondhatók azokhoz képest, amit ők műveltek.

Sokat jártam a művész kerület utcáit, épületeit. A lakóházakat leszámítva csupa kávézót és vendéglőt találtam, holott ételt és italt otthon is kaphattak, ugyanilyen mennyiségben. Ezért persze nem kárhoztattam őket, nagyon jól tudom, milyen unalmasak ezek a szobák, és mivel nem kerül semmibe az étterem sem, – hiszen mindenütt robotok szolgálnak ki –, hát miért ne lenne az ember mindig társaságban. Azonban, ami a legmegdöbbentőbb, alig láttam párokat! A másik boltféle, amiből rengeteg volt, az a virág-ajándék üzlet. Minden egyedül kóborló ember csokrokkal, bonbonnal, használhatatlan dísztárgyakkal mászkált. Ajándékokkal halmozták el szerelmüket, akik a legritkább esetben viszonozták ezt, akár egy randevúval, vagy legalább egy köszönömmel. Verseket, novellákat, regényeket írtak a választott nőnek, vagy férfinak, hogy meghódíthassák! Hazám női olvasói talán most elgondolkoznak azon, hogy ők megkapják-e a kellő odafigyelést, és nem cserélnék-e le párjukat egy ilyen költeménylovagért, de biztos vagyok benne, hogy futva rohannának haza egyetlen találkozó után.

Mielőtt nagyon szigorú lennék a helyi költészettel kapcsolatban, meg kell jegyezzem, festőik, dalnokaik, szobrászaik talán még rosszabbak voltak. Volt szerencsém festmény és szobor kiállítást egyaránt megtekinteni. A festmények két fő stílusban készültek: az egyiken női alak, vagy alakok feküdtek érzéki pózokban az egyen-szoba egyen-ágyán, a másik fajtán rózsaszín foltok, piros vonalak, fekete háromszögek sorakoztak, olyan címekkel, mint szerelem, szenvedély, vágy a kedves után és így tovább.

Egyik délután behívtam egy robotot, hogy vitázzon velem. „Hol van a költészetükből a téma?” Kérdeztem nyugalmat erőltetve magamra, mivel indulattal úgysem juthatok messzire. A gép nem értette, mire gondolok, kérte, pontosítsak. „Miért nem írnak másról, mint a szerelem, és az érzéki gyönyörök? Hol van a szenvedés, a fájdalom, a dráma, a halál?” „Ha fájdalmai vannak, vagy szenved valami miatt, szívesen elvégezzük a megfelelő agyműtéteket…” Ekkor elvesztettem nyugalmam álcáját, és ordítani kezdtem: „Nem akarom, hogy belőlem is ilyen élőhalottat csináljanak! Ez nem élet! Így nem lehet! Ezek nem művészek! Hogy merik így hívni magukat?” A robot válaszként lefogott, mire bejött egy társa és nyugtatót injekciózott a nyakamba. Amikor felébredtem, egyikük még az ágyamnál ült, s hogylétem felől érdeklődött. „Belenyúltak az agyamba?” „Azt kérte, ne tegyük. De, ha mégis óhajtja, bármikor…” „Nem kell, köszönöm.” Válaszoltam még mindig kábán. Megnyugodva, hogy nem lett nagyobb bajom, újra kérdéseim lettek: „Észrevettem, hogy mi mindig magázódunk, a többi emberrel meg tegeződnek. Miért?” „Így különböztetjük meg a gondolkodásában öregeket a fiataloktól.” Mégsem lettem jobban. Amennyire erőmből tellett, olyan durván küldtem el a robot, és átaludtam a nap további részét.

Úgy döntöttem, kerülöm a művészek zajos utcáit és kávézóit a továbbiakban. Míg ők használhatták a nagyszerű villamosaikat, én továbbra is liftekkel voltam kénytelen utazni. Egy nap, ahogy céltalanul adogattam meg az útirányokat, egy olyan részre érkeztem, amit eddig nem láttam. A giccsnek nyoma sem volt, sokkal kevesebb volt a szín, és nemesebbek a formák. Alig jártak az utcán, és bár ők is szépek voltak, látszott, már utolsó éveiket töltik itt. Később megtudtam, hogy feltevésem helyes, ők a korosodó nemzedék, és önként vonultak félre, hogy párt találjanak maguknak, mielőtt tovább mennek.

Nekik is voltak kávézóik, de sokkal patinásabb külsejűek. Egy ilyet még mindenképp látni akartam, mielőtt elköltözöm másik kerület megfigyelésére. Bent már csak műbőrfotelek voltak, s helyet foglalt benne festő, író, szobrász egyaránt. Eddig nem láttam senkinél dohányt, vagy alkoholt, de ők szinte kivétel nélkül, nő és férfi egyaránt pipáztak, cigarettáztak, és nemes színű töményeket kortyolgattak. Ruháik sokkal ápoltabbnak tűntek, s úgy vettem észre, mintha az egyediség helyett valami egyenruhafélét találtak volna ki, amely egy barna nadrágból, egy kockás felsőruházatból és egy szintén barna zakóból, vagy kabátból állt.

Alkotásaik felolvasása mellett sokat beszélgettek arról, vajon van-e élet a falon túl, mi vár ott rájuk igazából. Itt már láttam egymás kezét fogó párokat is, akik giccses plüssmacik nélkül szerettek egymásba. Sokkal szimpatikusabb volt ez a társaság, és azon merengtem, talán nem is olyan rossz, hogy az öregekhez soroltak a robotok. Ahogy figyeltem őket, egyszerre órájukra néztek, mind felkeltek, s vagy egy festményt, vagy egy szobrot, digitális jegyzetelőt, mindenki a maga művét fogta, és vinni kezdte. Persze követtem őket, és rövidesen egy hatalmas előadóterembe érkeztünk, ahol a korábban látott fiatalabb fiatalok ültek tömött sorokban körbe. A mesterek letették műveiket, és a tömeggel szemben egy nagy pódiumon foglaltak helyet. Az első felszólaló egy költő volt. Felolvasta versét, mely az utat felújító robot fején megcsillanó fényről szólt. Mesterkélt hasonlatok, mereven betartott ritmika jellemezte. Még az a lendület is eltűnt belőle, ami legalább a szerelmes íróműhelyeken hallott művekben olyan jellemző volt. Amikor befejezte a szavalást, és elhalkult a taps, nem ült le azonnal a helyére. Ránézett a festőre, réveteg, okító hangon mondani kezdte: „Ezt neked írtam, emlékül, amikor hat évvel ezelőtt az utcán megláttuk azt a robotot, amelyik munkálkodott, és te megjegyezted, hogy a fény úgy csillog rajta, mint halhús a villa hegyén.” Erre a festő nevetni kezdett, a közönség újabb, érzelemmentes vihogással kísért tapsolásba tört ki, s a költő végre leült.

A jelenet a festő válaszával folytatódott, aki leleplezte eddig eltakart képét, amin egy stilizált szoknyát fújt a szél, egy naturalistán megfestett meztelen nő kezei felé. „Ez a kép a két évvel ezelőtti szerelmedet ábrázolja, aki tavaly ment a falon túlra, de nekem előtte megsúgta, hogy a legszebb virágcsokrot te vetted neki egész lánykorában.” Mondta párás szemekkel az éljenző közönség elhallgatása után.

Az esemény végig arról szólt, hogy egymásnak ajánlgatták műveiket, a közönséget figyelembe sem vették, elégedetten dicsérték egymást, majd visszamentek a kávéházukba merengeni. Részükről a nap különbsége a többihez képest csupán annyi volt, hogy helyszínt változtattak, és a beszélgetést néha abba kellett hagyni a kötelező tapsok miatt. Kiábrándultan és fáradtan kértem a robotokat: szeretnék új kerületet megfigyelni.