Először azt hiszed, ő a boncmester. Sápadt, inas, fürge,

    már-már ropog minden lépése. Csak a vasajtónál veszed

    észre, hogy mennyire, hogy igen, mennyivel… De nincs kihez

    hasonlítsd: ez az alagsor, D épület. Ajtók jobbra, ajtók balra,

    az utolsó fénykör elveszik a bizonytalanba, mintha soha nem

    lenne vége – a halottak városa ez. Nem tetszik tudni, hogy?

    Nem ér rá; nem, nem. A szeme helyén két halott, fekete rés.

    Akár a többiek, dolgozik, számol, kutat. Lelkeket keres.  

 

    Dodo, l’enfant do……L’enfant dormira bientôt.

  

     Olcsó mobil a farzsebben. És gyufa is, mert talán mégis…

     Ki törődik itt a D-ben a bomló a feslő krizantémokkal, 

     a lövészárkok fülledt lópokróc-szagával, a mindig összetört

     füstérzékelővel? Pedig az angyalok nem rezzenéstelenek,

     millió ráncuk van, ahogy az idő megsebzi őket. De üresek,

     mindig üresek a hófehér, formalinszagú kezek. Ajtókat nyitnak,

     ajtókat csuknak. Eleven hús a föld, érző, eleven lény a menny,

     és elevenek a légáramok, melyek a kettőt összekötik.

 

     Péntek délután ő is megiszik valamit. Vagy hallgatja a folyosón

      az adjunktus urat, hogy borzasztó… milyen igazságtalan…

      Pedig rossz hallgató, összekever minden nyelvet és arcot,

      és lakása sincs tán. Mint a légroham, az utcákon fel-alá

      bóklászik – anyanyelv nélkül hogy tudna aludni? –

      és fürgén nyitogatja a reggel kapuit. Gondos, pontos.

      A gyerekekért jön. És sohasem hibázik.