Kinevetnék őt ma már a jobb társaságokban. Hisz a tények,
a tények, ugye? Akkor mért kell ilyen megszállottan, ilyen őrülten,
ilyen eszeveszetten, ilyen sóváran? Beleszeretni szavakba,
városokba, nőkbe, darabkákba. Tájakba is… ó, jaj!
A szavakon múlik minden. Meghalni Kecskemétért?
Gyászolni Püspökladányt? Otromba dolog lenne. De vannak nevek,
kacér nevek, könnyed nevek, kis női nevek, igézőek, kerekdedek:
arcuk van, lábuk van, szívük van és örökre húszévesek.
– Nem keresztény név az! – dohog a pap a sekrestyében. – Lehetne Jolán,
Ilona, Anna, Erzsébet… – No de Szabadka! Mintha egy kiégett gavallér
húgocskája lenne, egy izgatott, gyanúsan csillogó-villogó játékszer.
Meghalni más városokért is lehet. De utánajárni, hajlatairól
verseket írni, beleigéződni, belebolondulni, fölé- vagy beleszabadulni
sóváran, eszeveszetten? És tudod, barátom, a szokások
változóban – ma már csak a halott nők ilyen engedelmesek.
De micsoda rossz szokás a halottakat hívogatni? Egy aggódó szerelmes
kitartásával szólítgatni valamit vagy valakit, aki már nem, aki már régesrég
nem-szabad ? Vagy talán azóta a legvonzóbb, a legelevenebb
és a legszabadabb, hogy csak a szavakban…