A város és a költő

Kinevetnék őt ma már a jobb társaságokban. Hisz a tények,

a tények, ugye? Akkor mért kell ilyen megszállottan, ilyen őrülten,

ilyen eszeveszetten, ilyen sóváran? Beleszeretni szavakba,

városokba, nőkbe, darabkákba. Tájakba is… ó, jaj!

 

A szavakon múlik minden. Meghalni Kecskemétért?

Gyászolni Püspökladányt?  Otromba dolog lenne. De vannak nevek,

kacér nevek, könnyed nevek, kis női nevek, igézőek, kerekdedek:

arcuk van, lábuk van, szívük van és örökre húszévesek.

 

– Nem keresztény név az! – dohog a pap a sekrestyében.  – Lehetne Jolán,

Ilona, Anna, Erzsébet…  – No de Szabadka!  Mintha egy kiégett gavallér

húgocskája lenne, egy izgatott, gyanúsan csillogó-villogó játékszer.

 

Meghalni más városokért is lehet. De utánajárni, hajlatairól

verseket írni, beleigéződni, belebolondulni, fölé- vagy beleszabadulni

sóváran, eszeveszetten?  És tudod, barátom, a szokások

változóban – ma már csak a halott nők ilyen engedelmesek.

 

De micsoda rossz szokás a halottakat hívogatni? Egy aggódó szerelmes

kitartásával szólítgatni valamit vagy valakit, aki már nem, aki már régesrég

nem-szabad ? Vagy talán azóta a legvonzóbb, a legelevenebb

és a legszabadabb, hogy csak a szavakban…