Rojik Tamás összes bejegyzése

1988-ban születtem Kecskeméten. A magyar-történelem alapszakot Szegeden végeztem, majd a tanári mestert az ELTE-n. Jelenleg egy budapesti középiskolában tanítok. A prózaírás és olvasás számomra olyan életstílus, ami mellett még soha nem unatkoztam. A fikció és a valóság közötti határok elmosódása minden szabad percemben le tud nyűgözni.
Bejegyzések

Ami emberré tesz (regényrészlet)

 

 

Első

…és ahogy újra kinn voltam a házból, végre mindennek volt értelme. Az egész életemnek. Mint egy robbanás a semmiben.

Engem is elvittek gyerekkoromban a játszótérre. Három, vagy négy éves lehettem, és a fényképekről tisztán emlékszem a piros kisvödörre, a sárga lapátkára, és a kék halacskaformára. Pár kép maradt csak meg, mivel anyám úgy kérte kölcsön a gépet a nagynénémtől. A szüleim is, a rokonok is a padról figyeltek, hogyan játszom az eszközökkel, és hogyan teremtek kapcsolatot a többi gyerekkel. Persze ezt nem láttam akkor ilyen összetetten, csak azt tudtam, hogy anyám nagyon szomorú, amiért mindig egyedül vagyok a homokozóban. Ha leült valaki mellém, arrébb mentem. Ha hozzám szóltak, elfordultam. A többi gyerek lassan ódzkodni kezdett tőlem, és bő helyet hagytak körülöttem. Így könnyebb volt nekem is: az én homokváramat nem rúgta szét senki. Igazi műremekeket építettem: szabályos négyszög talapzaton álló, minimum kéttornyos homoképületeket. Apám mindig viccelődött, hogy majd biztosan mérnök leszek, és ilyenkor nevettek az emberek. Nem szerettem, mert mindig ez volt a vicc, mindig ugyanúgy mondta, a felnőttek pedig ugyanúgy nevettek. De nem szóltam, mert így legalább nem maceráltak annyit, hogy barátkoznom kellene.

Tehát azon a délutánon sokan ott voltak a családból. Anyám addig panaszkodott, hogy baj lehet velem, amíg el nem jöttek, hogy megnézzék, valóban kell-e külön foglalkozni a kis rokonnal. Hallottam, ahogy valamennyi idő elteltével (akkor még nem érzékeltem úgy az időt, mint most) összesúgnak, és olyan szavak szűrődtek ki, mint specialista, gyógypedagógus, pszichológus, nevelőnő. Fogalmam sem volt, mit jelentenek ezek a szavak, de fél szemmel láttam, hogy anyám riadtan néz rám. Körbetekintettem a játszótéren: a gyerekek néhány fős csoportokban formátlan buckákat lapátoltak össze, nedves homokkal dobálták egymást, túrták az orrukat, gilisztát ettek. Nem akartam közéjük menni, de hirtelen ösztönösen félteni kezdtem otthoni helyzetemet. Így odamentem a legkevésbé taszító csapat kisfiúhoz, és megkérdeztem, kipróbálják-e a lapátomat. Többet nem is kellett tennem. A fiúk amint használhatták játékaimat bevettek, és megkérdezték a kedvenc autómárkámat, meg hogy nagyot tudok-e a labdába rúgni, és ismerem-e a kalózos legót. Nagyon tudatlannak tűntem, mivel nem tudtam válaszolni semmire. A szüleim annyit láttak, hogy nem vagyok egyedül, és végre megnyugodtak. Többé nem emlegettek semmilyen különös szót. Számomra annyi derült ki, hogy vannak szabályok, nem csak a játékokban, hanem a két játék közötti időben is. És ami a legegyértelműbb volt: rengeteget kellett még tanulnom.

A szüleim teljesen átlagos emberek, ha jól értettem gesztusaikat, szeretetben neveltek. Egy panelház második emeletén laktunk a külvárosi lakótelepen. A szomszéd gyerekek összejártak legózni meg biciklizni, a szüleik pedig kártyáztak a konyhában. Ezt már az óvodában tanultam Zolitól. Értelmes fiú volt, de nem voltak olyan gondjai, mint nekem. Minden szabályt ismert, tudta, hogy plusz csokit kap, ha elrakja a játékokat maga után mielőtt hazamegy, hogy piros pont jár, ha alszik délután. A piros pont nem jó semmire, értetlenkedtem. Nem finom, nem lehet vele játszani, és be sem lehet váltani. Erre Zoli bölcsen megmondta, hogy ha sok piros pontja van, az anyukája örül, és mindig megkap minden játékot, amit szeretne.

Zoli lett tehát az első barátom. Szombatonként átmentem hozzá, vagy ő hozzánk, és a szüleink lassan szintén jóban lettek. Apámék, mint az éhezők, úgy kaptak a lehetőség után. Amikor Zoli átjött, mindig volt teasütemény meg kóla (amit máskor nem is ihattam). Amíg legóvárat építettünk, barátom elmagyarázta az élettel kapcsolatos tudnivalókat, én pedig szorgalmasan igyekeztem gyakorlatba ültetni a hallottakat. Szeretett velem játszani, mert cserébe a tudásáért megmutattam, hogyan építhet szebb épületeket, vagy trükkös csapóajtókat a várbörtön falába. Szüleink pedig boldogan pókereztek. Később aztán pezsgőt, meg bort is ittak, ilyenkor ott alhattam Zoli szobájában a vendégágyon.

Ahogy előre megjósolta, minden megváltozott körülöttem, ahogy fejlődtem. Tettetnem kellett ugyan az alvást, de a piros pontért megérte, mert anyámék valóban több dolgot kezdtek vásárolni nekem. Cserébe eldicsekedhettek a munkahelyükön, hogy micsoda remek fiuk van. A másik praktikus velejárója az volt, hogy ha megkérdezték, mi volt az oviban, nem kellett azt mondanom, hogy semmi. „Kaptam egy csokit a Klári nénitől, mert elraktam a játékokat a többiek helyett.” „A többiek helyett?” Kérdezte egyszer elváltoztatott hangon apám. Megtanultam, hogy a szabályokat nem szabad teljesen betartani, mert az olyan különcség, mintha egyáltalán nem tartanám be. Úgyhogy inkább csak magam után pakoltam ezután.

Kifejlesztettem egy mosolygás-technikát, amit a mai napig használok. Minden fényképen ugyanúgy áll a szám, mert kifejezéstelen arccal nem lehet élni. Zoli sokat tanított grimaszolni. Hogyan utánozzam a haragot, ha ellopják a kisautómat, a sértettséget, ha nem foglalkoznak velem otthon délután, a vidámságot, amikor kapok valami újat. A szobámban lévő foszforeszkálós bohóccal díszített kistükrömben éjszakánként addig gyakoroltam, amíg bele nem aludtam. Hiába éreztem tökéletesen magam egyedül, egyre több ismerősöm lett, akik úgy tűnt, kedvelnek. Belátom, ez hatalmas fáradságokkal járt, de gyakran megérte a vesződséget. Az emberek kedvességért kedvességet adnak. A gorombaságért meg szidást. Ezzel az egyszerű egyenlettel zökkenőmentesen kijártam az óvodát.

 

Bejegyzések

Varázslat

Ahogy sétált, az idős asszony megpillantotta a lakótömbök közötti játszótéren a kisfiút. A gyermek éppen a homokozóban töltötte meg a halacska-, csillag- és süteményformákat. A forró nyári napon száraz volt már a homok, így egy kék műanyagvödörben vizet vitt magával, azzal nedvesítette meg, hogy ne essen szét majd a kiborított homokmű.

Az asszonynak megtetszett, ahogyan a fiú játszik, és felé vette az irányt. Egykor sötét hajába már sűrűn szövődtek az ősz szálak, de az arca nemes, egyenes vonásokat őrzött. Vékony testét a meleg ellenére fekete, virágmintás ruhával és szürke, horgolt kendővel fedte. Fehér gyöngysort és két gyűrűt viselt: egy aranykarikát és egy zafírkövest.

A gyermek csak akkor vette észre, amikor a nő megszólította. – Hol vannak a szüleid? – kérdezte a fiút, mire az abba sem hagyva a játékot a szemközti panelház egyik ablaka felé tekintett. – Anyu főzi az ebédet, apu meg Törökországba ment pihenni egy barátjával, aki néni.

– Te tündér vagy, vagy boszorkány? – kérdezte a kisfiú.

– Miért gondolod, hogy bármelyik lennék a kettő közül? – mosolygott rá szelíden a nő.

– Hát csak azért, – kezdte a gyermek, és letette a formákat -, mert úgy nézel ki, mint a mesekönyvek szerint a varázslatos nénik.

Az asszony nagyon komolyan nézett a fiúra: – Elmondhatok neked egy titkot, ha megígéred, hogy senkinek, de tényleg senkinek nem adod tovább – suttogta. A gyermek óvatosan az ablakuk felé tekintett. Egy fiatal, de megviselt arcú nő nézte őket aggódva. Résnyire kinyitotta az ablakot, szólni akart, megkérdezni, minden rendben van-e, de ahogy elnézte a fiát és a nőt, anyai ösztönei nem keltettek benne rossz érzést. Így csak integetett nekik, és azok visszaintegettek.

– Mi az a titok? – faggatta a fiú a nőt.

– A titok az, – fogott bele – hogy mégiscsak van néhány varázsképességem. Nem mindig kényelmes, de azért elég jó, hogy van. A gyermek izgatott lett.

– Repülni tudsz? Vagy elolvasztod a fémeket a szemeddel?

Erre az asszony felnevetett. – Dehogy, semmi ilyesmi. Csupán változtatni tudok a jövőn.

 A fiú szeme elkerekedett. – Az egész világ jövőjén?

Ezen a nő elgondolkodott. – Azt hiszem azt azért nem. De a sajátomon, és a körülöttem lévőkén igen.

Van, amikor ez nagyon jó: például amikor már nagyon éhes vagyok, és várom, hogy megjöjjön az ebédes férfi. Minden nap hozza a kék autójával. Ha huszonötig elszámolok, és megmosom a kezem, nemsokára megérkezik. Vagy ha sütit sütök, akkor mindig meg kell kavarnia egyszer a férjemnek, mert különben nem lesz különleges. De ha a sütőbe tétel előtt megkavarja, akkor nagyon finom lesz.

A fiú elámult ezeken. – Azt mondtad, nem mindig kényelmes. Olyankor mi történik?

Ezen a nő elmerengett. – Tudod – kezdte -. nem szeretnélek megijeszteni. Ez veled nem történhet meg, csak velem, mert ez az én erőm hátránya. Minden varázsképességgel jár valami hátrány, azt hiszem. Ez az ára az erőnek. Az enyémmel az a baj, hogy például amikor véletlenül beütöm a sarkam, gyorsan be kell ütnöm direkt a másik sarkamat is. – A fiú hitetlenkedve nézett rá: – De minek?

-Hát azért – mondta az asszony minden szomorúság nélkül -, mert különben aznap valami rossz történik. Ugyanígy van ez azzal, hogyha megvakarom az egyik szemem. Muszáj a másikat is. És ha a lépcsőket párosával kezdtem el lépni, akármennyire fáj a derekam meg a lábam, egészen a harmadik emeletig párosan kell szedni. Amikor nem jön ki úgy a lépcső, a páratlanra páros lábbal kell ugranom. Nagyon nehéz ám ennyi szabályt betartani, és sokszor úgy érzem, nem éri meg.

Sokáig hallgattak, maguk elé nézve. Végül a gyermek nézett fel rá újra: – És van ellenséged, vagy valami szuper gonosz? Aki ellen harcolni kell?

A nő erre úgy mosolygott a fiúra, mint egy jóságos nagymama. – Nem mindig ölt testet az ellenség.

De nem mondhatta végig, amit gondolt, mert ekkor megjelent egy idős, de nagyon vállas férfi, és gyengéden átkarolta az asszonyt. – Menjünk haza, kérlek. – A nő engedelmesen felkelt a fiú mellől, elköszöntek, és a pár karonfogva az egyik panelház felé indult. A kisfiú még tűnődött a hallottakon, gépiesen gyártotta a homokhalakat, a homokcsillagokat és a homoksütiket. A sütiken mindig simított egyet, hogy biztosan nagyon szépek legyenek. Nem árthat, gondolta.

Az öregúr halkan odasúgta az asszonynak: – Nem kószálhatsz el állandóan. Bajod is eshet, meg aztán tudod, milyenek az emberek. Néznek ki az ablakon, és beszélnek, aztán meg hiába vagyunk a városban, a pletyka terjed.

Erre a nő haragosan kitépte a karját a férfiéból: – Tán szégyelled, hogy őrült a feleséged? – sziszegte. Aztán dobbantott kettőt a bal lábával, és kettőt a jobbal, mert a varázslat szerint ezután nemsokára kibékülnek.

Bejegyzések

Lepereg

Lepereg

Az ágak csupasz karként egymás felé meredtek. A tél elmúlt, a hó tisztasága alól felsejlett a sár. A napnak még nem volt ereje, fénye is csak alig. Az eső puskaropogásként kopogott a sötét ernyőkön.

Péter az egyik üzlet kifeszített ponyvája alatt várta a buszt. A hirtelen jött tavaszi zápor felkészületlenül érte. Figyelte, ahogyan kabátjáról a cseppek lassan leperegnek, és eggyé válnak a tócsával a földön. A nadrágja nem vízhatlan, beszívta a nedvességet. A nyirkos szövet lassan dörzsölni kezdte a combját, minden lépés egyre kellemetlenebb lett.

A busz, mint ilyenkor mindig, késett, az emberek pedig csak gyűltek. Az egyhangú tömeg aztán felszállt és masszát alkotott. A rajtuk lévő cseppek összekeveredtek. Olyan lett a jármű, mint egy óceán, ahol az emberek riadt halrajként egymáshoz simultak.

Néha egy kapaszkodó kar könyöke Péter arcába vágódott. Ilyenkor a kabát nedvei az orrához dörgölődtek, és ázott műanyagszagot árasztottak. A férfi elnézést kért, próbált arrébb állni, de nem sikerült. Nem is ez a lényeg, csak a szándék.

A busz átzötyögött Pestről Budára. Lassan elfogytak az emberek, az elernyedt izmokat ki lehetett nyújtani. Péter azon gondolkodott, vajon a jármű most félig üres, vagy félig teli? Kavargott még a fejében a délelőtt. Az a néhány sértés, amit a fejéhez vágtak. Ez is olyan, mint a ruha: van, ahol megvéd, és ott egyszerűen lepereg, bármit is mondtak, vagy tettek ellene. De ahol gyengébb a szövet, ott a rágalom beszívódik, és kidörzsöl.

Péter egy éles kanyarnál elvesztette egyensúlyát, és ahogy lábával a biztos pontot kereste, rálépett egy idős férfi lábfejére. Vannak helyzetek, amikor nem számít, ki milyen ember. A jellemünk egyenruhát ölt, és ösztönös, vagy tanult sémák szerint viselkedünk. Így Péter azonnal bocsánatot kért, mosolyogni próbált, de a barna szövetkabátos bácsi szúrós szemekkel mérte végig, és élesen odamormogta neki, hogy óvatosabb is lehetnél, kölyök.

Hogy a férfi minden nálánál fiatalabbat kölyöknek becézett, Péter számára örök rejtély marad. Ő csak azt hallotta meg, amit a sűrű zivatar átengedett lelke hallójáratán. „Kölyök.”

Végre leszállhatott a buszról, hazamehetett volna, de a testében túl sok volt a sérelmektől megduzzadt erő. Mint mindig, átfutott az úttesten az autók között, de ezúttal nem bírt megállni. Tovább rohant, el a bolt mellett, el a zöldséges mellett, el az étterem mellett, el a szomszédok mellett. Csak futott, egyenesen, bele a házak tengerébe, miközben minden cseppet külön ütésnek érzett az arcán.

Péter sosem volt nagy futó. Hamarosan elfáradt hát és megállt. Rájött, hogy már rég nincs benne semmi a korábbi feldúltságból. Körbenézett, megállapította, hol van, megfordult és hazasétált. Út közben az eső kopogását hallgatta kabátján. Olyan hangja volt, mint a tapsviharnak egy előadás után. Jól esett neki, ahogy a hűvös víz felfrissíti az arcát. Azt mondják, halála előtt az ember életének a fontosabb eseményei, mint egy film, leperegnek a szeme előtt. Péter nem haldoklott, nem érte tragikus baleset sem, mégis ahogy lábait egymás után tette, többször is végignézte ezt a filmet. Mindig másik részlet lett benne fontos.

Amikor végre hazaért, Bogi gyorsan forró teát készített neki. – Hol voltál, hogy ennyire megáztál? – kérdezte kedvesét. – Elfutottam, jó messzire – mondta mosolyogva Péter. – És megérte? – faggatta óvatosan a lány. A fiú lassan lerángatta magáról a vizes rongyokat, majd egy kevés gondolkodás után fáradt hangon válaszolt – Rohadt hosszú volt hazasétálni.

Bejegyzések

Hagofia (15. fejezet):

Tizenötödik fejezet

Melyben a szerző dolgozni kezd a Csodafegyveren. Szövetkezés a robotokkal.

Határozott tervekkel mentem el másnap a Csodafegyverért felelős miniszterhez. Ezúttal a férfi kedvesebb volt, mint első találkozásunk alkalmával, és most, hogy öltöny helyett olajfoltos köpenyt viselt, kissé nevetségesnek is hatott.

„Egy olyan kézifegyveren dolgozunk a mérnökeimmel, amely megbénítja a robotokat. A gép impulzusokat bocsájt ki, ami tejesen leszívja a robotok energiáját. Ezután az Egység Párt seregei megrohanják a harcképtelen ellenséget, és tönkreteszik rajtuk a napelemeket, hogy ne tudjanak feltöltődni.” Ámultam, ahogy hallgattam, hiszen sokkal egyszerűbb, használhatatlanabb eszközre számítottam. „Szóval ezekkel látjátok el a saját katonáitokat, és az Egység Párt segít majd a befejezésben.” Foglaltam össze. „Úgy van. Joggal hiszem, hogy ezúttal sikerülhet a tervünk, hiszen összefogunk riválisainkkal. Eddig ez senkinek sem fordult meg a fejében.” „És erről ők már tudnak? A mi pártunk elfogadta már a tervet?” Erre a miniszter arca elkomorult. „Még folynak a tárgyalások. De a fegyvereket sem teszteltük még, érthető okokból. Ha kipróbálnánk, akárhogy is végződne az esemény, a robotok rájönnének a tervre. Így elméletileg lesz csak tökéletes, aztán elkezdjük a tömeggyártást, és indulhat a roham!” Muszáj volt elmosolyodnom a tudós lelkesedésén. „Szóval, a frontvonalban derül ki, működik-e, vagy sem. Ez súlyos vereséggel is végződhet.” Ezzel sajnos letörtem minden lelkesedését, pedig igazán jól szórakoztam. „Valóban, a kockázatot vállalnunk kell. De ez most működni fog.”

Végre előhozakodhattam azzal, amiért jöttem. „És ha lenne egy tényleg biztosan működő fegyver?” Erre a miniszter nevette el magát. „Ne haragudj, kedves Gulliver, de én vagyok a szakember. Ugyan mivel tudnál te előállni?” A nyilván való féltékenysége pozíciómra nem zaklathatott fel. Nem engedhettem meg a luxust, hiszen egyrészt engem sem érdekelt, ki vagyok a Pártban, másrészt józannak kellett maradnom, hogy manipulálhassam. „Gondoltál már arra, hogy a fegyver lehet egy személy is?” „Ugyan ki? Te?” Nevetett tovább. Közelebb hajoltam hozzá, bár sejtettem, hogy lehallgat a Párt, de talán a robotok is. Kockáztatnom kellett: „Tudod te, ki voltam én a szigeten kívül? Milyen barátaim vannak odakinn? Tábornokok, elnökök, a világ minden tájáról. Juttass ki innen, és én szövetségesekkel térek vissza! Biztosítékként fogadd el a szavamat, és emellett azt a tényt, hogy ha megszököm innen, a robotok üldözni fognak, amíg el nem pusztítanak, tehát érdekemben áll, hogy veletek tartsak a nagy leszámolásban.” Szavaim gondolkodóba ejtették. Időt kért, és hellyel kínált egy félreeső helyiségben, amíg ő maga elment meditálni a hallottakon irodájába. Pár óra múlva egy gépész jött értem, és megkért, hogy várjak otthon, amíg a miniszter úr döntésre jut.

Olyan izgatott voltam, hogy szinte nem is aludtam éjszaka. Reggel már korán lestem a párt luxusautóját, ami valóban, más alkalommal illetlennek számító korai időben érkezett. Nem csak a Csodafegyverért felelős miniszter jött látogatóba: eljött az elnök, az alelnök, a főtitkár és a rendőrség főparancsnoka is, néhány emberével. A főtiszt azonnal ordítani kezdett velem: „Át akartad játszani a saját pártodat, amelyre hűséget esküdtél, csak hogy elmenj Elkörből?  Hazaárulás vádjával itt helyben kivégeztetlek!” De szerencsémre az elnök csendre intette. Ezúttal nagyon komoly volt, mosolynak nyoma sem volt gyönyörű arcán. „Megvitattuk az ötletedet. Három a kettő ellen aránnyal nyert az az álláspont, hogy megbízunk benned. Az egyik, aki ellened voksolt, kitalálhattad, a parancsnok volt.” Mosolyodott el a mondat végére. Hogy ki volt a másik, sosem tudtam meg, olyan mereven néztek rám. Minden esetre nyílt utat kapott tervem második fele.

A tudós miniszterrel heteken át ültünk tervrajzok felett, hogy az én elméleti ötleteimet és az ő gyakorlati tudását összehozzuk valahogy. Azt gondoltam, sokkal egyszerűbb dolgunk lesz. Én azt javasoltam, építsünk egy erős rakétát, ami átüti a sziget álcázó-védő burkát, de leintett, hogy egy ilyennek nagy tér kellene és hamar szemet szúrna. Továbbá a burok nagyon erős, valószínűleg meg sem sértené a mi technikánk. És egyébként sem jutnék messzire: a robotok utánam hajóznának, és visszahoznának, vagy levadásznának.

Elkörben sem ismeretlen a telefon, bár jóval egyszerűbb, mivel a városok kicsik, az emberek hamar elérik egymást, és nincsenek is sokan. A két város lakossága egyébként sem kommunikál egymással. Belső hálózataik vannak, az Adatbázison keresztül tudnak beszélgetni. Olyasmi az egész, mintha videó-beszélgetés lenne. „Ilyet kellene nekem építened.” Kezdtem bele újabb ötletembe. „Nálunk ezt rádiótelefonnak hívják, és két ember a világ bármely pontjáról tud vele beszélgetni, ha van térerő.” De ez sem tetszett neki. „Tehát nem csak egy eszközt kell készítenem, ami nagyon erős jelet bocsájt ki, és kapcsolatba lép egy másik telefonnal, hanem egy antennát is, amivel ez a térerő dolog megvalósul.” Lelkesen bólogattam, mire gúnyosan rám sandított. „Persze semminek nem tudod a paramétereit és a frekvenciáit.” Itt megéreztem, hogy ez a tervem is kudarcba fulladt.

A meddő ötletek záporoztak belőlem, de használható egy sem akadt. Egy reggel, mielőtt a tudósokhoz mentem volna, egy robot jött be a szobámba. „Ne izguljon, leárnyékoltuk a Csoda Párt poloskáit, nem lát és nem hall minket senki.” Kezdte nyugodt hangján, amely egészen hiányzott már. „Mit akarnak tőlem?” „Elrejtett kameráink és mikrofonjaink rögzítik a tervezgetéseit a szökésre.” Nem voltam benne biztos, hogy hallani akarom, ami ezután következik, de bólintottam, hogy folytassa. „Először azt hittük, óvatlan lett, hogy ennyire nyíltan ellenszegül, amikor sejtheti, hogy figyeljük magát. Aztán leellenőriztük az ismerőseiről megadott adatokat. Nem ismer sem tábornokokat, sem elnököket, akik segíthetnének egy harc során. Arra jutottunk, hogy nekünk próbál üzenni ezzel az egésszel. Hát itt vagyok, hallgatom.”

Nagyon megörültem neki, hogy jól számítottam ki logikájukat. „Haza akarok menni. Nem tudok Elkörbe beilleszkedni. Megfolyt ez a hely! Családom van és életem otthon. Engedjenek el. Tudom, hogy képesek megfigyelni a világ bármely pontján, és azonnal meg is ölhetnek, ha olyat teszek, ami veszélyezteti Hagofiát. Ígérem, soha nem fogok róla egy szót sem említeni, senkinek!” „Ellenkezőleg.” Vágott szavamba a robot. „Az ön családjában gyakori az útinapló, amely hihetetlen kalandokról számol be. Nagyon kicsi a valószínűsége ugyan, hogy mindez pont önökkel esett meg, de így volt. Az ükapjai történeteit megjelenésükkor senki nem hitte el, de szívesen olvasták, olvassák őket a mai napig. Írja meg a saját naplóját! Láttuk, mennyit jegyzetelt, legalább nem vész kárba. Írja meg, de nem említhet koordinátákat, vagy olyan meghatározható pontokat, amik idevezetnek.”

Nem akartam hinni szerencsémnek. „Hogyhogy megírhatom? Azt hittem semmit sem tudhat magukról senki.” „Nem lesz ember, aki hisz magának. Viszont abban bízunk, hogy amit Hagofiáról fog írni, tanulságul szolgálhat majd az embereknek.”

Így állapodtam meg a robotokkal. A hazatérés reménye olyan elérhető közelségbe került, hogy el sem tudtam hinni. Örömömet alig tudtam leplezni, amikor a Csodafegyverért felelős miniszter elé álltam, újabb képtelen ötleteimmel, hogy álcám megmaradjon. Éjszaka aztán három robot jött értem, hogy biztonságban elvigyenek. Egy hangtalan, gyors járműbe ültettek, mely pillanatok alatt az égbe szállt, és egy rejtett ajtón elhagytuk vele Hagofiát. Ahogy visszanéztem az ablakból a sziklaburokra, furcsálltam, milyen kicsinek tűnik kívülről. Az álca kétség kívül remek. „Az első perctől el akartak engedni, ugye?” A robot bólintott. „Akkor minek volt ez az egész színjáték?” „Amikor megláttuk önt, hogy felénk sodródik, arra gondoltunk, hogy népszerűsíthetné Hagofiát, és egy kis szerencsével hathat a kinti világra. Elnézését kérjük, ha közben kellemetlenségek érték, de mindenképp hiteles élményeket akartunk biztosítani önnek.” „Ezért mondták tehát, hogy soha nem jutok haza?” „Így van.” Nem értettem egyet a velem történtekkel, de így a haza úton nem akartam már emiatt vitázni. Viszont hirtelen egy pillanatra eszembe jutott mindaz, amit hátrahagytam Elkörben. „Mi lesz a Párttal? Keresnek új hőst? Nem lesz nagy felfordulás az eltűnésem miatt?” „Tényleg érdekli?” „Nem. Azt hiszem, nagyjából ki tudom találni, hogyan reagálnak majd.”

Hogy ne kelljen magyarázkodnom az engem megtalálóknak, a robotok kezembe adtak egy megrongált deszkát, amibe belekapaszkodtam, visszaadták eredeti ruháimat és betaníttattak velem egy történetet, mely szerint egy kereskedelmi hajón szenvedtem el szerencsétlenséget. Úgy gondolták, az igazság várhat, amíg megírom. Azzal kitettek a nyílt óceánon, közel egy teherhajóhoz.

Talán öt percet lebegtem a sós vízen, mire rám találtak. A hajó legénysége főleg angolokból állt, a kapitány maga is az volt. Rögtön kabinjába vitetett, és mivel azt hitte, napok óta hánykolódom étel és ital nélkül, rumot és szárított marhahúst hozatott nekem. Úgy hiszem nagyon megbántottam, amikor mind a kettőt visszautasítottam, és halat meg vizet kértem tőle. Nem tudtam elképzelni, hogy mást egyek, annyira megszoktam már.

A hazaút az élmények bódulatában telt. Többször át kellett olvasnom naplómat, hogy megbizonyosodjak, nem csak álmodtam a történteket. Otthon kedvesemet, gyermekemet, szüleimet jó egészségben találtam, boldogságuk, hogy újra láthatnak hatalmas volt. Én azonban napokig alig jöttem ki szobámból, mert az embereket annyira csúnyának láttam, ruháim kényelmetlenek voltak, az étel pedig ehetetlennek tűnt. Ezzel persze nagyon megsértettem a gondoskodó feleségemet, így hamar visszamerészkedtem az utcákra, rendszerezni kezdtem a távollétem alatt halmozódó adósságokat, gyorsan munkát kerestem és elkezdtem írni ezt az útinaplót, amit úgyis mindenki csak mesének tart majd.

 

 

Bejegyzések

Hagofia (14. fejezet)

Tizennegyedik fejezet

Erős honvágy. Beszélgetés a párt elnökével. Elkör ideológiai háttere. A szerző a Csodafegyver láthatását kéri.

A sok munkával töltött hónap után kaptam pár nap szabadságot. Nem tudtam igazán mit kezdeni vele: hiába volt sok pénzem, látva a megvezetett emberek nyomorát, akik boldogan élhetnének a robotok adta kényelemben, nem volt kedvem kirándulni, fürdőbe menni, vagy bármi luxust megengedni magamnak. Furcsa érzés volt, hogy bár életem végéig kitartó, magas pozíció a jövőm Elkörben, mégis a nehéz, problémákkal teli otthonom jobban hiányzott. Persze az ok egyértelmű: gyermekemet még alig láttam, a kedvesem és a szüleim pedig bizonyára kisírták már a szemüket értem, valószínűleg halottnak hisznek. Hajósként sok időt töltöttem távol szeretteimtől, így megszoktam az érzést, de akkor hirtelen igazi, erős honvágy kezdett gyötörni.

Átfutottam naplómat: több mint egy éve történt a hajótörés, amelyről szerencsésen, vagy szerencsétlenül, de megmenekültem. Ez alatt annyi kalandot éltem át, amely családom férfi felmenői között normálisnak mondható, de egy idegen számára egy életre is sok. Fogalmam sem volt, hogyan szökhetnék meg a robotok e precíz börtönéből, aminek lassan a szigetet láttam.

Hogy elindulhassak legalább valamin, és hogy jobban megérthessem Elkört, meghallgatást kértem pártom elnökétől, aki másnap készségesen fogadott is irodájában. Mint mindig, szélesen mosolygott rám, és szinte alázatos hangon megkérdezte, miben segíthet. „Nem értem, pontosan miért utasítjuk vissza a robotok segítségét, ha a kérdéssel nem követek el nagy árulást.” Kezdtem, mire jóindulatúan felnevetett. „Dehogy, semmi baj, egymás között vagyunk. Te nem vagy buta, Gulliver. Nem úgy, mint a legtöbb miniszter, főleg a hős miniszterek, akik elődeid voltak. Természetesen megpróbáltunk kényelemben élni. Századokkal ezelőtt, még a polgárháború utáni idők kezdetén. Őseink nagyon kétségbeestek, amikor kizárták őket Hagofiából. Nem tudván, mihez kezdjenek, fenntartották a régi államrendet, a főbb vezetők megmaradtak, a többiek lassan átvették a munkások szerepét. A robotok ekkor felajánlották a segítségüket. Mivel érzésekre képtelen gépek voltak, nem vette ezt tőlük senki leereszkedésnek, amit nyújtani tudtak az pedig jól jött. Így egy szimbiózis jött létre, amelyben a hierarchia élén a vezető emberek álltak, alattuk pedig azok az emberek, akik mint a semmittevők kerületében, csak lézengenek. A hierarchián kívül álltak a robotok, mert őket persze nem lehetett bántani, cserébe ők sem bántottak senkit. A vezetők hatalomvágyát pedig elnézték, hiszen emiatt a viselkedésmód miatt lettek kirekesztve. Ez volt az első íratlan megállapodás. De a vezetőknek kellett valaki, akik felett uralkodhattak. Két út állt előttük: vagy ők is vegetálni kezdenek, vagy szolgasorba hajtják az embereket. Ez persze nem volt ennyire tudatos. Valójában már így is félig beolvadtak, címeik névlegessé váltak, úgy tűnt nem lesz nagy különbség Hagofia és Elkör között.

De ekkor megjöttek az első Hagofiából érkező betanított emberek, akik már az új generációhoz tartoztak. Fejlesztésekhez nem nyúlhattak többé, nem volt annyi beleszólásuk sem az élet alakításába, mint eddig. Kérték a robotokat, hadd folytathassák korábbi életüket, de a robotok arra hivatkoztak, hogy a szabályt, amely szerint az öregeket ki kell toloncolni az országból, ők hozták. Így a fejlesztők, akik a tétlenséget nem tudták elviselni, szövetkeztek a régi, vegetálásba merült vezetőkkel. Együtt pártokat alapítottak, ahová embereket toboroztak katonának. Azzal csábították őket, hogy az új világban, amit az újabb forradalom után teremtenek, megint lesz lehetőség a vagyonosodásra, lehet nagyobb lakásuk, mint a robotok által optimálisnak nevezett apró helyiségek, amikben most élnek. A gyermek tehát felnőtt, és a maga által kreált játékvilág ellen fordult. A robotok a ténykedésben csak igazolni látták létüket: aki megöregedett, nem tudja elfogadni a fiatalok újításait, ősi, haszontalan dolgokhoz ragaszkodik, és hátráltatja a fejlődni vágyókat. Persze az egészről a fal túloldalán, Hagofiában senki nem tudott semmit. Így lassan Elkör elnyerte mai formáját, amely nagyon hasonlít a polgárháború előtti világra.”

„De ti vezetők tehetnétek ez ellen valamit!” Háborodtam fel. „Tegyétek ingyenessé az adatáramlást, világítsatok rá, mennyivel könnyebb lehetne az élet! Rendezzétek át a viszonyokat! Nem azt mondom, hogy váljatok önállótlanokká, mint Hagofia, de…” És itt a szavamba vágott. „Elkör emberei ugyanolyan önállótlanok. Mitől változtak volna meg? Így élnek évtizedek óta. Mi, a pártok irányítjuk őket. A két párt valójában sohasem háborúzik. Néha egy-egy színészcsoport eljátszik valami harcot az utcákon, és kész. A hatalmat kiszámítható időnként váltogatjuk, és amikor megkapjuk, igyekszünk mindent megtenni, hogy a tervezett Elkör és Hagofia közti háború sohase történjen meg. Tudjuk, hogy nem nyerhetnénk, hiszen a robotok lemészárolnának minket. Néha teszünk egy ártatlan kísérletet persze, hogy mindenki megnyugodjon, és ezt a robotok kevés áldozattal leverik. Ez egy újabb megállapodás köztünk: nem hangoskodunk igazán, ők pedig csak egy kicsit ütnek vissza.”

Csak ráztam a fejem. „Miért tennétek ilyet?” És a nevetés, amely sohasem fagyott arcára, újra feltört. „Mert én jól érzem így magam! Kérdezd meg az alelnököt, vagy a főtitkárt, jó-e neki! Neked nem jó a gazdagságod?” „Nem!” Kiáltottam. „Ők ezért sanyarognak, és feleslegesen dolgoznak és terheket cipelnek. Csak azért, mert lassabban reagálnak a Hagofiából való átlépés utáni változásokra, mint ti.” „Ó, nem csak azért.” Oktatott ki atyáskodó hangon. „Hanem azért, mert nekik teljesen mindegy, hogy dolgoznak és panaszkodnak, vagy otthon ülnek a képernyő előtt, vagy vadul szórakoznak. Tulajdonképp hálásak lennének, ha értenék a helyzetüket: mi célt adunk az életüknek. Tudod te, milyen boldogok, amikor megvesznek egy monitort? Amikor előfizetnek az Adatbázisra? Ha elmehetnek koncertre? Úgy érzik, megérte dolgozniuk! Ha minden nap megtehetnék, nem adna az egész ennyi örömet! Láttál te valaha igazán elégedett arcot Hagofiában? Amelyik józanul, drogoktól, alkoholtól mentesen, mámorba fulladva andalog az utcán? Dehogy. Csak szép emberek járnak le-föl, mint egy kitalált mesében. Igen, van Elkörben nyomor és éhínség. De lásd meg a másik végletet is: ha valaki igazán akarja, boldogabb lehet itt, mint bárhol a világon.”

Nem tudtam, mihez kezdjek szavaival. Zsongott a fejem, és egyedül akartam lenni. De gondolnom kellett hazajutásomra is. „Megnézhetem a Csodafegyvert?” Kérdeztem nagy csend után. „Persze. A felelős miniszter talán az egyetlen, aki tényleg ki akarja fejleszteni. Külön kémeket kellett kiképeztetnem, hogy szabotálják néha, nehogy sikerrel járjon.” Felcsillant bennem a remény, hátha a miniszter személyében szövetségesre lelhetek a lassan körvonalazódó tervem megvalósításához. „Holnap bemegyek hozzá, és beszélek vele. Az emberek folyton kérdezik, hogy állunk vele. Nem szeretem folyton úgy mondani, hogy jól, hogy nem is láttam.” Jelentettem ki. „Ha neked úgy nyugodtabb az álmod, menj. De légy óvatos! Egy ideje minden lépésedről tudok.” Hunyorgott cinkos vigyorral. „Mióta?” Kérdeztem gyanakodva. „Mióta beléptél a városomba.”

Bejegyzések

Hagofia (12. fejezet)

Tizenkettedik fejezet

Melyben kiderül, mi lett a művész kerület egykori lakóival. Részvétel egy estélyen. A könyvkiadás szabályai. Részlet abból, hogyan alakul az irodalmi kánon.

 

Hős miniszternek lenni nem volt megerőltető feladat. Valójában az a fajta munka volt, amit pont nekem találtak ki, leszámítva az ideológiai hátteret, mely amiatt persze nap, mint nap nehéz volt aranyszegélyű, ember nagyságú tükrömbe belenéznem.

Első feladatom rögtön a beiktatási beszédem megírása volt. Megszabták, hogy maximum három perc lehet, mivel a tömeg nem nagyon szerette a hosszú monológokat. Fejlett retorikámnak köszönhetően egy valóban hatásos szöveget tudtam kitalálni, amelyet rögtön el is kért a párt főtitkára tanulmányozásra. Többnyire a hősöknek az egykori művész kerületbeliek írják meg mondanivalójukat, de esetemben szabad kezet adtak. Ennek oka roppant egyszerű: élettapasztalataim, bölcsésztanulmányaim, olvasottságom, és az hogy nem egy lélekszegény világban nevelkedtem, magasan mindenki fölé helyeztek ezen a téren.

Az emberek egyből szívükbe fogadtak. Mint hamarosan kiderült, első feladataim egyike, hogy semmiségnek tűnő kívánságokat teljesítsek, mint a nép szócsöve és segítője. Valójában nekem csak meg kellett hallgatnom a kéréseket, amelyek vagy levélben, vagy az utcán megszólítva értek el hozzám. Ezeket tovább adtam saját titkáromnak, aki átolvasta az összeset, kiválasztott havonta ötöt, és szólt az illetékeseknek, hogy teljesítsék. Ezek eredményeit aztán rövid interjúkkal mellékelve közölte a pártlap. Olyan kéréseknek tettem így eleget, mint hogy adják vissza egy szegény asszony férjének a munkáját, vagy hadd kapjon új cipőt egy utcaseprő. Egyik legbizarrabb mindközül az volt, amikor egy nő felkeresett irodámban, ahová csak nagyon nehezen engedték be, megmutatta a nyolc pöttyöt a bokáján, és kérte, hogy fizessük ki a temetését, mert nem maradt senkije, és nem szeretne egy jeltelen gödörben nyugodni. Hősségem tehát többnyire nem az én érdemem volt: egy arc voltam, akit imádni lehetett, és aki majdnem olyan híres, mint azok, akiket hazai nyelven sztároknak hívnánk.

A tehetségesebb művészkerület-béliek, akik alkalmazkodni tudtak az új körülményekhez Elkörben, szintén könnyen anyagi javakhoz juthattak. Egy részük az újságírásban és a pártbeszédek megírásának titokzatos világában helyezkedett el, ők azonban szinte mind névtelenek, de a Párt által jól megfizetett emberek voltak, legtöbbjük a közelemben lakott, s a gyakori interjúk miatt sűrűn látogattak. Nyitott könyvként kellett élnem: szenzáció volt, hogy odahaza feleségem neveli a gyermekemet, hogy verseket írok, pedig felsőbb iskolákat is végeztem, hogy pár nélkül vagyok Elkörben (mely miatt naponta kaptam leveleket özvegy nőktől) és persze, hogy láttam a Csodafegyvert (nem láttam), ami hamarosan elkészül. Minden hír, ami velem foglalkozott, címlapon foglalt helyet, míg a rablásokról, éhínségről szóló jelentések apró cikkekként bújtak meg hatalmas arcképem alatt.

A művészek másik tehetősebb rétege, a sztárok, akikkel szintén nagyon hamar volt szerencsém közelebbről megismerkedni. A cikk után, mely szerint verseket írok, azonnal meghívást kaptam egy estélyre, melyre mindenki hivatalos volt, aki számít felsőbb művészkörökben. Külön erre az alkalomra a párt varratott nekem egy elegáns öltönyt, sőt még egy fodrászt is átküldtek, hiszen ritka alkalom, hogy saját emberüket bejuttathatják egy ilyen eseményre úgy, hogy álcáznia sem kell magát.

Válogatott előkelőségek között forogtam, és elköri tartózkodásom alatt először egy korty alkoholt is kaptam. Megállítottam egy pincért megkérdezni, miért nem ihatok ilyet máshol, mert az ízét kiválónak találtam, leginkább talán a mi whiskey-nkhez hasonlított. Udvariasan elmondta, hogy az alkohol tiltva van Elkörben, mert az csak rontja a józan ítélőképességet, és a robotok csak azért adják, hogy minél könnyebben kontrollálni tudjanak minket. Ezért nem lehet sehol alkoholt vagy drogot kapni. Egyedül a vezető művészeknek utalnak ki egy meghatározott mennyiséget, mert elfogadott tény, hogy a művészi ihletéshez szükséges a delíriumos tapasztalat. Mint pártvezérnek azonban nem javasolja, hogy sokat lássanak italozni, mert a közvélemény szemében erősen csorbulhat a tekintélyem.

Az est fénypontjaként egy házaspár játszott négykezest valami billentyűs hangszeren. Meghatóan váltották egymást a drámai futamok a katartikusan boldogokkal. Olyan régen hallottam élő koncertet, hogy apró könnyek jelentek meg a szemem sarkában. Hős miniszterként nem volt nehéz elintézzem, hogy félrehívassam a tehetséges párt az asztalomhoz. A hivatalommal járó beszédstílusba hamar beletanultam, így egész természetesnek gondoltam megszólalásomat: „Gratulálni szeretnék a játékotokhoz. Azt hiszem, az egész Párt nevében beszélhetek, amikor azt mondom, ehhez foghatót nem nagyon hallani Elkörben.” Ám erre a nő idegesen férjére nézett: „Mondja meg, kedvesem, mit reagáljak erre? A miniszter úr sérteget minket!” Erre a férfi dühösen kontrázott: „Bizonyára nem értékeli a munkánkat, vagy csak azt hiszi, mindent lehet! De azt is el tudom képzelni, hogy a Párt nevében dölyfösködik!” Nem tudtam, mit rontottam el. A pár hátat fordított, és távozott. Hatalmas botrány kezdett kerekedni, amely hála szavaimnak, már a Pártot is érintette. Az előző pincér sietett megmentésemre: „Nagyon óvatlan vagy, miniszter úr. Egy ilyen rangú művészt nem szabad tegezni. Ők az egyetlen rétege Elkörnek, akik megkövetelik a magázást. Gyorsan kérj tőlük bocsánatot, hivatkozz tudatlanságodra, hátha még elsimítható az ügy.” Megköszöntem a jó tanácsot, és jókora borravalót nyomtam az ingzsebébe. Saját méltóságomat feledve futottam a kialakult művészklikkhez, mely engem és a Csoda Pártot becsmérelte. „Ne haragudjanak, kérem. Nem voltam tisztában a helyi szokással, ily előkelő körben még nem mozoghattam, mint ma este. A Pártban elfelejtettek felvilágosítani, és biztosíthatom önöket, a legcsekélyebb rossz szándék sem volt bennem az imént.” Szavaim nyugtatólag hatottak, bár a Párt elfelejtett tájékoztatóját a házaspár szándékosnak minősítette. Legalább engem felmentettek a vádak alól, és tovább élvezhettem e különös estélyt.

A szobrászok és a festők igazi remekeket állítottak ki. Beszélni akartam velük, de az alkohol mámorában olyannyira elúsztak már, hogy ez lehetetlennek bizonyult. Asztalához hívott viszont a költők géniuszának tartott férfi, aki felolvasta nekem legújabb versét, s véleményemet várta. „Én csak amatőr műkedvelő vagyok.” Kezdtem szerényen, de megfelelve az igazságnak. „De a verse valódi érzelmeket mozgatott meg bennem, a költői képek nagyon hatásosak, és a szójáték a vers közepén több mint figyelemre méltó.” Heves bólogatás közepette válaszolt: „Teljesen egyet értek, ez egy zseniális mű. Figyelted a ritmikát? A gúnyos csavart, amelyet belettem a költemény utolsó strófájába? Vagy nem vetted észre? Nem hibáztatlak. Azt csak az igazán művelt közönségnek szántam, akik olvasták egyik kedves elődöm művét, amelyet százharminc éve írt. E nélkül a vers érthetetlen is, azt hiszem, így a hozzászólásod valójában csak üres fecsegés volt.” Ámultam a válaszán. „De nekem tényleg tetszett a vers.” Közöltem nyomatékosan. „Persze, hogyne, de kérlek, ne tartsuk fel tovább egymást, vannak igazi műértők is a társaságban.” Azzal elsétált, otthagyva engem,  a műveletlennek titulált minisztert. Elkörben a művészek bármit kimondhatnak. Voltak erről perek, de azzal érveltek az alkotók, hogy nekik bármely mondata pusztán fikció, metafora, amely sokszor pusztán félreértett, és a kritika csupán metaforikus irónia, tehát dicséret. Ezzel aztán senki nem mert vitába szállni, és inkább békén hagyták őket. Ezt tettem én is, és keserű szájízzel hazavitettem magam. A másnapi újságban szerencsére nem jelent meg semmi kompromittáló sem rólam, sem a pártomról…

 Az elit művészeket elhagyva, akikkel a sajtó folyton foglalkozott, akik néha leereszkedve a tömeghez kötetet adtak ki, vagy koncertet adtak, kiállításokat rendeztek, le is mondtam arról, hogy normális alkotóval találkozhassam. Jól is tettem, viszont találkoztam pár emberrel, akik sokkal szimpatikusabban tértek el a rendes emberektől.

Egyik délelőtt épp nem volt jobb dolgom, így titkáromnak segítettem átnézni a havi beérkező levéladagomat. Eleinte nagyon meg volt lepve, hogy ilyenekkel foglalkozom, de később aztán megszokta, hogy pozíciómhoz mérten alantas munkára is pazarlom időmet. Az egyik levélben arra kért emberek egy kis csoportja (tízen írták alá), hogy adassam ki műveiket egy antológiában. Kértem egy irodalmi szakértőt, hogy fussa át a levelet: egyikük sem volt az elköri kánon tagja. Összeszedtem titkáromat, egy digitális nyomdászt és egy kritikust, beültünk autómba és a feladó címére hajtottunk.

Tíz megtört arcú, sovány, rosszul öltözött szerzőt találtunk, nőt és férfit vegyesen. Nagyon megdöbbentek, amikor megláttak, egyből teával kínáltak és maguk közé ültettek. Tanulva hibámból, óvatosan szólítottam meg egyiküket: „Elolvastam a levelüket. Megtenné, hogy pár írását elolvasásra bocsájtaná?” Erre a férfi felnevetett. „Nem vagyok én akkora művész, hogy magázz miniszter úr! Én csak magamnak írogattam eddig, de pár barátommal szeretnénk, ha a közönség is megismerhetne minket.” Tetszett a hozzáállása, és a kezembe adott kéziratokat ott helyben elkezdtem olvasni a férfi kopott digitális jegyzetelőjén. Embereimnek nem adtam oda, sejtettem, mit szólnának hozzá, inkább elküldtem őket, hozzanak főtt ételt ezeknek a szegény embereknek. Ahogy beszélgettünk két mű között, megtudtam, hogy nem nagyon tudnak dolgozni, mert általában lefoglalja őket a szellemi munka. Látásmódjuk viszont nagyon különbözik a közízléstől, elméjüket túl depressziósnak, betegnek tartják. Vannak, akik örömmel olvasnák az írásaikat, de ők jobbára nem is tudnak e csapat létezéséről. Nagy nehézségek árán feltöltötték a könyvet az Adatbázisra, de az pont azok emberek körében nem hozzáférhető, akik a közönséget alkotnák. Ezért lenne szükség a digitális jegyzetelőn való megjelenésre.

Ahogy elolvastam a kapott anyagot, azonnal láttam, hogy remekművekkel állok szemben. Amikor visszatértek embereim, utasítottam a nyomdászt, hogy kezdje el az előkészületeket, titkárom feladatul kapta, hogy segítse, amiben kell, és a kritikust megkértem, hogy írjon egy olyan előszót, amely megfelel mindannyiunk ízlésének, beleértve az övét is.

A könyv három hónapon belül siker lett, a művész elit nem kis döbbenetére, és haragjára. Naponta kaptam tőlük ócsároló leveleket, fenyegető üzeneteket, amelyeket nevetve dobtam a szemetesvödrömbe. Egy nap aztán maga a pártom alelnöke írt, pár sort csupán: „Nem hivatalosan gratulálok a Csoda Párt nevében, amiért elegánsan megleckéztette a művészeket. Természetesen a kiadványt a Párt semmilyen hivatalos formában nem támogatja tovább, a boltokban lévő maradék példányokat pedig az írók szövetségének nyomására bezúzatjuk.” Számoltam valami hasonló reakcióval. Több mint a semmi, gondoltam, és elküldtem titkáromat, hogy vegyen meg annyi példányt a boltokból, amennyit csak megmaradt fizetésem feléből tud, és ossza szét őket véletlenszerűen a segítséget kérők között. Egy példányt persze megtartottam magamnak, és házi könyvtáramban őrzöm a mai napig. Hogy megóvjam a károktól, inkább meg sem mutatom senkinek.

tovább: http://ujnautilus.info/hagofia-13-fejezet/