2006. március

Az öreg fenyőfaajtó lendületes becsukásával a lakásban egy pillanatra végre beállt a tökéletes csend. Péter a helyzetnek kijáró áhítattal nagy levegőt vett, körbenézett, és mint egy vadon élő állat, amely átveszi a terület birtoklását, elégedetten maga elé fújt, megtörve a puha némaságot. Másként ugyanis nem lehetett elkezdeni, csak úgy, ha mindenki, az apja is, és annak a párja is elhagyja a közös otthont. Az este sikere attól függött, hogy minden úgy történjen, ahogyan az a fiú fejében meg van írva, a forgatókönyv pontos betartásával.

Arról eleve szó sem lehetett, hogy megmondja, lánnyal fog találkozni este, hiszen akkor azonnal fel kellene fednie mindent, kínos kérdésekre várnának tőle olyan válaszokat, amiket maga sem ismer még, és számolnia kellene a felnőttek elnéző mosolyával, amely minden alkalommal kiült az arcukra, ha egy kapcsolatáról, vagy annak kezdetéről próbált beszámolni. Benne van a száj görbületében minden felsőbbrendűség, amit az idősebb magáénak érez, minden, amit a tapasztalat indokán a fiatalabb elé terít, hogy lám, felnő ez a gyerek, a legjobb korban van, előtte az élet, élvezi, ahogyan kell, ahogyan tanítottuk neki, nagyon helyes.

Az érdeklődés mögött mindig sejteni vélte a szándékot, hogy meg akarják lesni, hiszen a város kicsi, könnyedén eljutni bármely pontjára, így a kíváncsi szemek elől nincsen biztonságban sem a kávézókban, sem a cukrászdákban, de még az eldugott, fákkal övezett sétányon sem. Nem értette meg, miért kell mindent előre tudniuk, az ismerkedés folyamatában már részt venniük, miért nem elégednek meg azzal, ha elérkezik a bemutatás pillanata, ha egyáltalán eljut odáig. Hiszen az első találkozóban még benne van a kudarc lehetősége is. Sokkal könnyebb olyankor pedig úgy hazaérni, hogy nem is ismerte senki az este eredeti célját, így nem kell számítania a részvéttel teljes bátorító szavakra, a bíztató, de mégis csalódott atyai vállveregetésekre, esetleg együttérzésből kitöltött borra, vagy pálinkára, amivel a koccintáskor még szentesítik is a félresikerült randevút.

Péter úgy érezte, hogy ha a kudarcokról nem beszél, csak a sikerekről, azzal fenntarthat egy olyan látszatot, amely szerint ő mindig eléri, amit akar, amitől megítélése sokkal pozitívabb lesz mind otthon, mind társaságban, és így tetszeleghet abban a fényben, hogy a lányok alapvetően kedvelik őt, és az, hogy egyedül van-e éppen, a saját döntésétől függ. Úgy vélte, ez a látszat előbb-utóbb valódi eredményhez vezethet, és a kialakított személyiség önbeteljesítő jóslatként működni fog majd. Csak néhány barátja tudta az igazat, hiszen az ember nem tarthat magában örökké minden igazságot, mert akkor azok összegyűlve a gyomrán át elemésztik a testét.

A lakás konzervatív, nagypolgári ízlést mutatott, a szobák harmonikus, diszkrét zöld vagy sárga színűre voltak kifestve, amely színek a fehér plafontól a fallal megegyező, csak árnyalatában különböző bordűr csíkkal voltak elválasztva. A XX. század első éveiben épült házban, amely egykor kisebb szanatóriumként szolgált, öt földszinti és további tíz emeleti lakást alakítottak ki. Az alsókban – így Péterék otthonában is – a kor stílusának megfelelően magas volt a belmagasság, a szobákban lévő űrt adottságként kihasználva pedig a fiú apja galériával építtette be, így a kétszobás lakás tulajdonképp négy lakrészre bomlott, bár külön ajtóval ezek közül csak az egyik rendelkezett.

A kisebbik galéria szolgált hálóként a fiúnak. Elfért rajta egy egyszemélyes ágy, ami idomulva a házhoz legalább százéves volt, viszont minden mozdulatra hangosan nyikordult, lehetetlenné téve bármilyen intimitást, amit egy végzős gimnazista megkövetel. Az ággyal szemben natúrfa polcrendszer állt a könyveknek, egy lapra szerelhető íróasztal és természetesen egy kínai gyártmányú, elektromos gitár.

A bevetetlen paplan tetején, elrejtve hevert az a rózsaszál, amit Péter még órákkal azelőtt vásárolt, és a lakásba érve, cipőjét lerúgva, a lábujjhegyein befutva helyezett el, nehogy valaki gyanút fogjon esti terveivel kapcsolatban. A virágot most felvette, és bár évek óta ott élt már, fogalma sem volt, hol találhat vázát, így egy homályos estén ellopott söröskorsót töltött meg vízzel, abban helyezte el a virágot a készülődés idejére.

A tágas fürdőszobában fehérneműre vetkőzött, és óvatosan borotválkozni kezdett. Minden húzást lassan és egyenletesen vitt véghez, nehogy megsebezze a nyakán az érzékeny bőrt, hiszen a találkozóig már nem volt sok idő, ha véletlen megvágja magát, a seb szivároghat, elkenődhet, összevérezheti a ruháját, és egy ilyen apróságon akár az egész este sikere is múlhat, hiszen ha a lányt nem is zavarná, a fiú előbb-utóbb észrevenné, és kiesne a komfortérzetéből, ami mindent tönkretenne.

A tükör előtti polcon az after shave mellett állt apja parfümje is. Megrázkódott az emléktől, amikor legutóbb véletlenül kiderült, hová készül. A kínos faggatás után nem hagyták elmenni, hanem apja diadalittasan utána rohant, és háromszor ráfújt a tömény illatból. Az este ezután már csak kudarccal végződhetett. Ugyanis a parfüm, és az arcszesz akkor összekeveredett, az elegy idegen volt, ingerültté tette Pétert. Nem a sajátját érezte, nem egy fiatalemberét, hanem egy érett férfiét, akivel még nem tudott azonosulni.

Azon rágódott egész este, hogy a lánynak vajon nem az apja illata tetszik-e? Nem azért mosolyog-e annyit, és ad egyértelmű utalásokat véletlen érintésekkel, a haja csavargatásával, mert elbódította az idősebb férfira emlékeztető illat? Nem az apa találta-e meg a kiskaput az újabb hódításhoz a fián keresztül, miután saját maga már – újra – megállapodott? Soha többé nem tudta felhívni azután, akivel akkor találkozott.

Kiválasztotta szerény ruhatárából az újabb darabokat, egy sötét farmert és egy szürke inget, ügyetlenül kisimítgatta az apró gyűrődéseket, majd felöltözött. Még ha a divatot nem is követte, igyekezett legalább nem szakadtnak, kopottnak tűnni, hiszen ő maga is elvárta, hogy a másik fél csinos és ápolt legyen. Ezek után már csak frissen mosott, lapockáig érő hajának copfba fogása volt hátra, amivel a kezelhetetlenül dús hajzatnak rendezettséget kölcsönzött.

Ahogy megnézte magát az előszobai állótükörben, azon gondolkodott, hogyan sikerülhetett egyáltalán idáig eljutnia egy olyan lánnyal, mint Laura. Mit akarhat egy ilyen kölyökképű, pattanásos arcú, tokás sráctól? Önkéntelenül is válaszolni kezdett magában a kínos kérdésekre, amiket apja tett volna fel neki. Hogy társkereső oldalon ismerte meg, olyan alapon írva neki, hogy nála úgysem lehet sikeres, de a próbával nem veszíthet. És bár az első találkozó után reménytelennek hitte a helyzetet, most mégis kilépett a lakásból, beleszippantott a friss, tavaszi este levegőjébe, és becsukta maga után az öreg fenyőfaajtót, bezárva ezzel egy időre a csendet maga mögött.

2008. január

A sötét, hajnali órákban a panellakás beállíthatatlan radiátorai barátságosan ontották a meleget. Péter igyekezett halkan elvégezni a reggeli rutint, nehogy felébressze a lakótársait a csukott ajtók mögött. Csak a konyhában merte felgyújtani a gyenge fényt adó lámpát, hogy erős kávét főzzön magának, ami lehetőleg délig ébren tartja majd. A barna kőhöz hozzá-hozzátapadt a szakadt papucsának talpa, ahogy belelépett az előző néhány nap vacsorájának földre hullt maradékába, kilöttyentett és odaragadt italába.

Igazi legénylakás volt, amiben három férfi élt együtt, ráadásul mind a hárman egyedülállóak és egyetemisták, vizsgaidőszakban, tehát a rendszeres takarítást a szokottnál is jobban hanyagolták.

A fiú, míg főtt a kávé, összeszedte ágya mellől a szétszórt jegyzeteit, lesöpörte róluk a rászállt koszt és morzsát, majd a reggeli feketéje mellett igyekezett újra átnézni a tételeket a vizsgára, hátha memorizálni tud még valamit, ami fontos lehet.

Jobban szerette a hajnali tanulást a konyhában végezni, az tágasabb volt, mint a hat négyzetméteres félszoba, amit bérelt. Igaz, a sajátja volt, ajtóval is rendelkezett és mindennel felszerelték, amire egy egyetemistának szüksége lehet. Az állószekrényben pont elfértek a ruhái, és mivel csak egyszemélyes volt az ágya, maradt hely az otthonról elhozott, lapra szerelhető íróasztalnak is, a könyvei pedig a falra erősített polcon sorakoztak. A földön így alig maradt átjárható tér, most azt is könyvtári könyvek, fénymásolt papírkötegek és üres tányérok borították, a sarokban még éppen elfért a tokjában a gitár.

Ahogy világosodott, oldaltáskájába szendvicset és ásványvizet készített, mellétett egy szelet csokoládét is, és inkább kabalából, mint a tanulás tényleges kedvéért még belepréselte a jegyzeteit.

A fürdőszoba szintén zsúfoltnak hatott, hiszen a kád sarkain lévő helyeken, illetve a tükör előtti polcon hárman osztoztak. A borotválkozó szereit is inkább a szobájában tartotta, hogy a többiek elől ne vegye el a teret a nagyméretű villanyborotva. Magára csukta az ajtót, hogy a berregő hang ne ébressze fel a lakótársakat, és igyekezett minél gyorsabban, mégis minél precízebben végezni. Úgy érezte, nem engedheti meg magának, hogy ne legyen tökéletesen sima az arca, hiszen a szóbeli vizsga eredménye a legtöbb oktatónál legalább félig a megjelenésen múlt.

Arcszesz helyett egy ideje krémet használt, ami inkább ápolta a bőrét, és a szaga is egészen más volt, valahogy egy komolyabb emberre emlékeztette, de mégsem volt annyira tolakodóan erős, mint mondjuk a lakótársáé, aki tizenöt évvel idősebb volt nála, és minden szempontból felnőtt férfinak számított, hiszen már túl volt egy váláson.

Miközben a vasalatlan fehér ingjét próbálta az öltönyéhez való nadrágjába tűrve egyenesre simítani, megérkezett a szokásos, hétórás üzenet a telefonjára az édesanyjától, aki drukkolt neki, és olyankor is tartotta benne a lelket, amikor a kurzus teljesítése reménytelennek tűnt. Bár azon a reggelen nem volt Péterben félelem, a tárgy nem volt nehéz, kedvelte is, a gondoskodás jól esett, főként azért, mert több száz kilométert ívelt át, és valamelyest pótolni látszott a közvetlen szülői érintkezést, amit az egyetemre iratkozása és az elköltözése után erősen visszafogott.

Szerette az új életét, hogy bár anyagi függésben van, de tetteinek nagy részéről maga dönt, kezdve attól, hogy mit fog ebédelni, vagy hová megy este, mit csinál hétvégén, egyáltalán, hogy nem kell figyelembe vennie mások igényeit. Ez kezdetben olyan részegítően hatott, hogy a gyorséttermek, és a rendelt ételek rabja lett, egész napokat hevert a szobájában, sorozatokat nézett, játszott, vagy könyveket olvasott, voltak napok, amikor a futáron kívül emberekkel sem érintkezett, de ennek a varázsa pár hónap eltelte, és tíz felszedett kiló után elszállt, és életét racionalizálni kezdte, visszavezette magát a rendszeres testmozgáshoz, és idősebb lakótársától, valamint anyja telefonos instrukciói alapján főzni is elkezdett.

Ha kérdezte valaki, miért mindig ugyanaz a nyakkendő van rajta vizsgán, nevetve azt válaszolta, hogy ez a kabalanyakkendője, ami csak félig volt igaz. Valójában még mindig a ballagási öltönyét vette fel, ami helyenként azóta szűk lett, máshol pedig az anyag engedett, és kezdett el lógni rajta. Járt hozzá eredetileg egy nagyon ízléstelen nyakkendő is, amit azóta sem volt hajlandó felvenni, hogy az érettségit letette. Apjától kért egyet kölcsön az első vizsgájára, és miután elfelejtette visszaadni, megmaradt, mint egyetlen lehetséges darab.

Már csak a cipő friss pucolása maradt hátra, az is a szalagavatós táncra lett véve, viszont egy márkás férficipő éveken át elkíséri az embert, ha jól ápolják, ezt mondta, mint egy programozott gép az eladó, de ez esetben igaznak bizonyult, egy alaposabb átkenés után szinte újnak hatott.

Odakint ugyan már világosodott, a szellőztetéskor betóduló hideg azonban ízelítőt adott a kinti világból, a nyirkos, fagyos levegőből, amibe egyáltalán nem esett jól kilépni a laza anyagú nadrágban.

Az előszoba keret nélküli falitükrében még egyszer megnézte magát. Elegyengette a pár hónapja rövid, egyen fazonra nyírt haját, ottfelejtett szőrszálakat keresve végigsimította arcát, állát kicsit előre tolta, újra konstatálva, hogy így alig tűnik tokásnak, azután körbenézett, megállapította, hogy a helyiség fehér köve foltos a behordott lucsoktól és sártól, ha hazaér majd feltakarítja, és a nemes gondolatot rögtön el is felejtve kilépett a panellakás kékre mázolt farostlemez ajtaján a biztonságos melegből.

2014. január

Az ébresztőt igyekszem minél hamarabb kikapcsolni, hogy az álmot ne lopjam el teljesen a szeméből. Óvatosan még egyszer hozzábújok, hogy érezzem az alvó test forróságát és illatát, majd bizonytalan, de halk léptekkel kisurranok a hálószobából.

Még mindig, újra és újra rácsodálkozom arra, hogy van hálószobánk, nappalink, saját fürdőszobánk, konyhánk, nem kerülgetünk másokat, még akkor is, ha csak albérlet. Igaz, reggel hat órakor kell felkelnem érte, nem alszom kilenc-tíz óráig, egy ideje hétvégén sem, a rutin felébreszt.

Már majdnem olyan mindez, mint az igazi, felnőtt otthonok. Minden megvan hozzá, és gyakorlatlan szempár fel sem fedezné a különbségeket. Jelentéktelen apróságokon látszik, hogy a lakásunk egy fiatal pár közös életének a kezdete: az eltérő éjjeli lámpán, a más színű ágyneműn, a szedett-vedett bögrekészleten, a más-más stílusú bútorokon. Ki mit hozott a kapcsolatba, kinek mit tudtak nélkülözni a szülei, illetve mit hagyott a lakásban a tulajdonos.

A reggeli kávékészítéseket felváltotta a gép, amit előző este már készre állítok, csak gombot kell nyomni. A ruháim ki vannak készítve, ezzel is időt lehet nyerni. Az arcom is mindig borostás marad egy kissé, hiszen reggel már nem állok neki, még este, az előkészületek részeként túlesem rajta.

A hétköznapokon egyre inkább úgy gondolok magamra, hogy én vagyok az átlag magyar férfi: egy kb. 48 m²-es lakásban lakom, nagyjából 68 éves koromig fogok élni, 176,5 cm magas vagyok, de ahogy öregszem, össze fele megyek, a testtömegindexem jobb mint az amerikaiaké, de rosszabb mint az európai átlag, hajlamos vagyok hasra hízni, és hogyha nem figyelek oda egy bizonyos kor után az alkatomra és a külsőmre, csökken a népszerűségem és kikerülök a társaságokból. Nem vagyok más tehát ilyenkor, csak egy számsor, mások konkrét adatainak az összeadása és elosztása, rendes nevem sincsen, sőt tulajdonképpen nem is létezem.

Az ilyen téli reggeleken, amikor még a nap sem süt be az egyébként is sötét, rossz fekvésű lakás ablakán, nagyon nehéz tudatosítani magamban: Péter vagyok, amivel foglalkozom, annak értelme van, hasznos a társadalomnak, ebből élek, ez teszi lehetővé, hogy a munkámon kívül felszabadult legyek a párommal, építsük a közös életünket, kitűnjek a számok mögül és ne csak lógjak a levegőbe, mint az a sok fiatal, diplomás férfi, aki nem tudta megtalálni a helyét a társadalomban.

A kora reggeli készülődésbe nagyon ritkán férnek bele szentimentális gondolatok, mindent a praktikum, és az ütemezett terv betartása hat át. Pontosan huszonöt perc van mindenre, hogy a buszt elérjem, ebben a rövid időben pedig improvizálásra nem nagyon marad lehetőség.

Inkább csak gondolatfoszlányok vannak, de ezek is vissza-visszatérnek, lassan a rutin részei lesznek. Ahogy felveszem a bakancsomat, körbetekerem a sálamat, megigazítom a szövetkabátomat, megvizsgálom az előszoba fakeretes tükréből visszanéző tekintetet. Egyelőre üres, a nap még nem töltötte meg tartalommal. A szem alja fekete karikákkal próbál harmonizálni a sötét borostához, és ez, valamint a tény, hogy mióta dolgozom, egyre fogyok, így az arcom éle már szabályosan látszik, azt eredményezi, hogy többnek néznek, mint ahány évet hivatalosan éltem eddig, valamint azt, hogy néha meglepődöm, ki ez az ember velem szemben.

Óvatosan még egyszer benyitok a hálószobába, éppen csak az arcomat érintem egy kissé a takarójához, hogy érezzem a forró érintését, majd halk, magabiztos léptekkel kilépek a szobából, és egy másodperccel később a lakásból is, behúzva magam után az ajtót, amitől tudom, hogy majd fel fog kelni, újra konstatálja a hiányomat, és már csak félig tud visszaaludni majd, jóllehet még órákig álmodhatna zavartalanul.

A régi vegyesbolt tükröződő ablaküvegén Molnárné Katika újra leellenőrizte, minden rendben van-e. A ruhája a legelőnyösebb tulajdonságait emelte ki, a sminkje sem kenődött el, beszárított haja is rendben maradt. Megnyugodva lépett be a hentesüzletbe: egy tízest legalább letagadhatna. Persze még akkor is idősebb lenne pár évvel a pult mögött álló fiatal tulajdonosnál, de ez nem számított. Sem nála, sem a Folyó utcában lakó többi nő esetében.

Laci két éve vette át a boltot megboldogult apjától. Minden elsőszülött fiúból hentest neveltek, a házi „Mészáros Múzeumban”, ahogy a garázst becézték, őriztek ősi kolbásztöltőket, böllérkéseket, disznópörkölőt és vagy fél tucat fotót, csupa megtermett, vastag bajuszú, erős karú, nagy pocakú, büszke férfiról. De ő valahogy kilógott közülük, szikár, izmos, vállas emberré vált, az anyja családjára ütött és örökölte azok nemes arcélét, bánatos, barna szemét, és ábrándozó lelkét. Azért csak beletanult a szakmába, szeretett a nyers hússal dolgozni, mondogatták is neki, hogy amit művel, az már művészet. De ilyenkor az egyébként jámbor férfi egy kissé felemelte bársonyos hangját: – A művészet az más.

A fiatal hentes ugyanis verseket írt. Évekig csak titokban, de amikor az apja meghalt és hátrahagyta üzletét, a mindig hófehér falak hirtelen megteltek bekeretezett költeményekkel. Az utca asszonyai pedig egyre szívesebben jártak Lacihoz húsért. Az ifjú hentesnek mindig volt hozzájuk egy-két kedves megjegyzése, észrevette az új frizurájukat, tippet adott az ebédhez, olyan ember volt, aki miatt érdemes volt csinosnak lenni, vagy hosszan érdeklődni, a marhának melyik része való pörköltnek. Olyan férfi, amilyen nem volt másik a Folyó utcában, de talán a városban sem.

Hónapokig senki nem merte megtenni az első lépést, míg végül Kovácsné Margó húsz év érzelmi nélkülözés után egy nap, amikor a csontozott karajt bontotta ki a papírból, egy nejlonzacskóba csomagolt borítékot talált két szelet hús között. A levélben egy személyre szóló, gyöngybetűkkel írt szerelmes vers volt, valamint egy rövid üzenet, amely segítséget ajánl a konyhában, ha esetleg a Margó férje éjjeli műszakot kapna a gyárban.

Kovácsné a legpletykásabb nő volt a környéken, úgyhogy hamar híre ment, hogy Lacinak nem csak véres köpenye, hanem gyönyörű öltönye is van, finom keze vaníliaillatú, mert esténként krémekkel ápolja, férjeikkel ellentétben nem sörtől bűzlik, hanem drága parfümöt használ és bizony nem csak a sertéscombot fogja meg olyan magabiztosan.

Mint minden újdonságnál, eleinte tolongtak a reményt lelt, keserű asszonyok, nehogy lemaradjanak, de amikor kiderült, hogy a férfi nem fog megállapodni egyiküknél sem, ereje mindenkire elég, verseit pedig vég nélkül ontja, mindenki megnyugodott és beállt a rendszer. A nők precízen beosztották maguk közt, kinek mikor van távol a férje, sorrendet állítottak, és a Folyó utca egykor vitáktól hangos bérházaiba beköltözött a nyugalom.

Molnárné Katika tehát kabátjának belső zsebében őrizgette Laci legújabb versét, testében pedig zakatolt a vér, alig tudta kivárni, hogy elmondhassa, férje este dolgozni fog. Az üzletben azonban új vendégek is voltak. Fiatal pár: harmincas, robosztus férfi és a felesége, egy huszonéves, teltkarcsú szőke. Katika még meg is jegyezte magában, hogy pont, mintha a férjét meg magát látná tizenöt éve, amikor beköltöztek a szemközti ház első emeleti lakásába. Hallotta, hogy a nő a Lacival beszélget, ezért beállt a férj mellé a húsokat nézegetni, hogy mindent jól hallhasson.

– Tudod, én nem is hittem, hogy laknak itt ilyen fiatalok is, mint te – mondta épp csevegő hangon a fiatalasszony nem törődve Molnárnéval.

– A családom generációk óta él már a környéken – válaszolta pirulva a férfi.

– Na, igen. Én csak lefolyó utcának hívom – nevetett a lány saját szóviccén.

– Az igaz, hogy ritka erre az ilyen szépség – mosolyodott el a hentes, majd félve a férjre pillantott, de az a töpörtyűt vizsgálta épp, így folytatta: – Egyébként Laci vagyok.

– Asztalos Adrienn. Nem vettem fel a férjem nevét, én modern nő vagyok. – Erre már az emlegetett is felfigyelt, felvonta jobb szemöldökét, majd nyersen a pult felé köpte: – Fizetek.

Molnárné egyeztetett Lacival az estéről, miután azok ketten elmentek, de amikor a férfi csak alig figyelve bólogatott, hogy ott lesz, már látta, hogy baj van. Vitte is a hírt a többieknek.

A következő hetekben a hentes nagyon megváltozott. A környék asszonyaival hűvösebben bánt, nyakkendőt vett a kötény alá és hordani kezdte a családi relikviaként őrzött svájci karóráját, amit még a nagyapja vett a feketepiacon.

Az asszonyok egymást hívogatták esténként, ki kapott mostanában szerelmes verseket, de úgy tűnt, az ifjú költő homlokát új múzsa csókolja. Adriennt minden nap látták az üzletben, suttogások, lopott kézsimítások lepleződtek le az ablaküvegen át, Laci pedig egyre többször bukkant fel az új szomszéd lakásánál. Ilyenkor a boltra kitette a „rögtön jövök” táblát, de ennek csak a férfiak hittek, akiknek fogalmuk sem volt, hány perc vele egy pásztoróra.

A szeretők mindent elrendeztek. Megvolt a szökés napja, az is, hogy ki fogja majd az üzletet eladni, hová költöznek, hol lesz az új bolt, hogy ügyvédeken át megoldják a válást, mindent az Adrienn férjének a tudta nélkül, mert ha rájön, akkor mindkettejüket megöli. Utóbbitól Laci kevésbé tartott, de hogy a nő biztonságban érezze magát, belement a titkolózásba. Annyira beleélte már magát, hogy könnyelmű lett, és egy este a karóráját a férj éjjeliszekrényén felejtette.

Az asszonyok eközben másnap délelőttre megbeszélték, hogy együtt bemennek, és a lelkére próbálnak hatni a Lacinak, ne adjon fel mindent, mert csak olyan életet csinál magának, mint a Folyó utcában mindenki másé. Nyitáskor be is tódultak, de nem kezdhettek bele a mondandójukba, mert szorosan mögöttük belépett Adrienn férje, kezén a hentes karórájával. Mellette jött a felesége is, egyik szeme alatt vörös körív húzódott, a karján pedig zúzódásfoltok látszottak. Látva a többieket, a férj magyarázkodni kezdett:

– Azt hittem tegnap este, hogy megcsal az Adri, mert ezt az órát találtam a szekrényemen. Hát a lelket is kivertem belőle, ahogy illik. Aztán szegény szipogva mondta, hogy nekem vette ajándékba. Így most furdalja az oldalamat az egész, meg is hívtam estére egy csomó barátot, csapunk nagy vacsorát meg iszunk rá, attól jobb kedve lesz. Ehhez jöttem kacsát venni. Van?

Az asszonyok hol az órára tekintgettek, hol a padlóra. Mindannyian viseltek már ilyen sérüléseket, ennél kisebb dologért is. De nem mertek rápillantani sem a Lacira, sem a lányra. A hentes rámeredt a sebhelyekre, vádlón végignézett a csöndesen összehúzódó asszonyokon, azután halkan így szólt:

– Van. De megmutatná előbb az óráját közelebbről? Nagyon szép darab.

A férj vállat vont, közelebb lépett hozzá, előrenyújtotta bal karját Lacinak, aki elgondolkodva nézegette a számlapot. A férfi már épp visszahúzta volna, de ekkor a hentes gyors mozdulattal elkapta a kezét, a vágódeszkára tette, megragadta az egyik szeletelő bárdot, és az óra fölött pár centivel, egy egyenes vágással kettécsapta a kart.

Az ordítás és sikítás elegyében Adrienn döbbenten állt és csak nézte, ahogy Laci lehúzza a csonkról az órát, gondosan megtörölgeti, majd visszacsatolja a saját csuklójára.

I.

Apám egyik délután elüzent a gazdához, akinél nyáron voltam napszámban, hogy estére legyek otthon. A nagyhangú gazda azonnal elengedett, amit hirtelen nem is értettem. Kérdeztem a nagyobb fiúkat, szerintük minek kellek én otthon?

– Apádat behívták a frontra. – válaszolta természetes hangon Pista, aki többnyire tisztában volt a világ dolgaival. Nem csoda, ő már tizennégy éves, dohányzik is.

Ha az én apám harcolni megy, akkor mi lesz velem? Tűnődtem a hazaúton. Édesanyámat elvitte a tüdőbaj, alig emlékszem már az arcára. Ott marad nekem a ház, meg az a kevés baromfi, pénzem meg nem lesz semmi. A gazda nyáron ugyan ad szállást, meg ételt, de azzal nem megyek messzire. Addig is üresen állna otthon minden, a tyúkok meg megdöglenének.

Éppen sötétedésre értem haza. Apám az asztalnál ült, kezében, merengve egy papírlapot forgatott. Volt előtte egy üveg pálinka is egy kispohárral, az arcán látszott, hogy sokat megivott már. Ilyen szomorúnak tán még sosem láttam. Alig tettem be az ajtót, rám se nézve intett a szemben lévő székhez.

Általában ha kell valami, magamat kell kiszolgálnom. Most mégis ő állt föl a székről, és hozott még egy poharat. Megtöltötte emberesen, majd elém tette. Nem szóltunk semmit, a szemével bökött az ital felé, hogy fogjam meg. Láttam már, ahogyan a szomszéd falubeliekkel iszik az üzletre, így tudtam, hogy nem szabad nagyon megemelni a poharat, csak úgy az asztalon tolva összekoccintjuk. A tompa csengés után elégedetten hümmögött, aztán felhajtotta egy húzásra az italt. Ahogy letette, várakozóan végre a szemembe nézett. Erre én is lehúztam a magamét. Fordult egyet a gyomrom, nem kaptam levegőt, de azért tartottam magam. Amikor diadalmasan apámra néztem, akkor mondta:

– Behívtak.

Segítettem neki összerendezni a holmiját. Hajnal előtt indult, hogy reggelre odaérjen a városba. A szekrényből az ünnepi ruháját vette fel, kicsit még a bajszán is igazított a tükrös szekrénynél. Mielőtt kiment a házból, a vállamra tette súlyos kezét.

– Még nem vagy férfi, de lehet, hogy hamarosan azzá kell lenned. Talán még ma hazajövök, de az is előfordulhat, hogy soha. Van a sublót felső fiókjában eldugva egy kis köteg pénz. Ha úgy adódik, okosan használd. Megértetted?

Szerettem volna azt mondani neki, hogy ne menjen elédesapám sehova, maradjon velem, szökjünk meg, bújjunk el, vagy legalább vigyen magával katonának. De az, aki már pálinkát iszik, nem mond ilyet.

– Megértettem. – bólintottam, pedig nem értettem semmit.

II.

Tudtam, hogy aludni már biztosan nem fogok. Hogy könnyebben teljen az idő, és ne kelljen arra gondolnom, hogy mi lesz akkor, ha apám a frontra megy, sorra vettem lehetséges örökségemet. A konyhát és a kisszobát már ismertem, viszont a bejárás a tisztaszobába eddig nekem tilos volt. Pár éve kíváncsiságból bemerészkedtem, de akkor apám – először és utoljára –nagyon megvert. Pedig rettentően vonzott a friss illat, ami belőle áradt (a helyiséget csak akkor építették a házhoz, amikor anyám hasa gömbölyödni kezdett velem), meg a díszes ágyneműk a faragott-mintás ágyon.

Most is úgy léptem be, mint akinek nem szabad. Mintha apám megérezné, hazarohanna és megverne megint. De erről szó sem lehetett. Hiszen ő mondta, hogy hagyott bent pénzt. Arra gondoltam, megnézem, mivel kell esetleg gazdálkodnom, ha mégis… Kihúztam hát a sublót felső fiókját, de nem tudtam belenyúlni, csak bámulni. Anyám egykori fehérneműi, ruhái, kendői sorakoztak benne, mintha még élne. Mint ereklyéket, nem érintettem meg egyiket sem, csak távolról csodáltam. A tisztaságukat, a díszes motívumokat, amiket anyám hímezhetett egykor bele. Egy férfi nem fakadhat sírva, inkább visszatoltam a fiókot.

III.

Ahogy felkelt a nap, eszembe jutottak az állatok, úgyhogy kimentem megetetni őket. Ettem valamennyit én is, és egyre azon törtem a fejem, mivel fogom eltölteni a napot. Nem akartam semmi olyat, ami felfordulást csinál, hátha apám hazajön, és fáradtan lepihenne.

A Pista azt mesélte a minap, hogy egyesek mostanában abból élnek, hogy kilesik, hol nincsen otthon férfi, és kifosztják a házat. Elhatároztam, hogy én nem adom magam könnyen az ilyen gazembereknek! Apám tavaly nyáron üzletelt valami régi tiszttel, aki most már öreg harcolni. Szerzett tőle akkor egy pisztolyt, és óvatosan elrejtette a padláson, azt hitte, én nem veszem észre. Tudtam, hogy nagyon dühös lenne, ha csak megtalálnám is, úgyhogy nem bolygattam.

A fegyvert és a töltényeket könnyű volt előszedni. Apám nem dugta el nagyon, egy rongyba volt becsavarva és úgy egy magokkal teli zsákba téve. Egyből kiszúrtam: miért lennének magok a padláson?

A probléma az volt, hogy nem tudtam, hogyan kell lőni. Nem akartam sokat vesződni vele, meg féltem is, hogy a végén magamat lövöm meg. Mint két házzal arrébb a Jancsi, aki szerzett valahonnan egy töltényt, és el akarta sütni. Egy hegyes kővel addig ütögette a lapos végét, míg sikerült neki, és ellőtte a bal lába nagyujját.

Két utcával feljebb viszont a Szabó úr biztosan tud segíteni, gondoltam. A nagy háborúban harcolt annak idején, el is vesztette a fél lábát, most a fia van a fronton. Nagyon büszke rá, azt hangoztatja a kocsmában, hogy a fiával az élen foglalja vissza majd az ország az elrabolt területeket.

Szabó úr szerencsémre otthon volt, amikor átmentem, nem indult még el a borivóba.

– Apámat behívták – mondtam, és elővettem a rongyba csomagolt pisztolyt. Arra számítottam, hogy rám üvölt, hogy tegyem el, esetleg pofon csap, így ezeken minél hamarabb túl akartam lenni, azért vágtam így bele. De ehelyett a kezébe vette a fegyvert, és tűnődve forgatni kezdte.

– Ez egy Luger. Még a nagy háborúban használták a németek. Régen láttam ilyet. Nagyon pontos, csak sokszor beragad. Emlékszem, egyszer… De mit akarsz te ezzel? – kérdezte meglepetten.

– Apám azt mondta, legyek férfi, ha nem jön haza. A pisztoly a fosztogatók ellen kellene, vagy ha apám soká nem érkezik, utána megyek én is a frontra, és hazahozom. – Vágtam ki elszántan, és minden szavamban szentül biztos voltam. Szabó úr nem nevetett ki. Pálinkát vett elő, töltött két kispohárba, és lerakta. Ezúttal én koccintottam a poharam az övéhez, és hamarabb lehúztam, mint ő a sajátját.

– Hát így vagyunk. – suttogta alig hallhatóan maga elé.

Szerinte a háborúhoz még nőnöm kell, mert nincs egyenruha a méretemben, de a fosztogatóktól jogosan félek. Megtöltötte nekem a pisztolyt, aztán megmutatta, hol kell kibiztosítani, ha lőni akarok vele. Azt javasolta, ne nagyon gyakoroljak a faluban, mert ahhoz hangos, és csak átmennek a szomszédok kíváncsiskodni. Inkább, ha majd apám tényleg nem jön haza, szóljak neki, és kivisz a földjére, ott lőhetek párat, van még tölténye neki is. Megköszöntem az italt és a tanácsot, majd hazaindultam. Út közben kicsit szédelegtem, de a nap melegét okoltam, hiszen már lassan ebédre járt az idő.

IV.

Ebéd után jobban is lettem a hűvös szobában. Gondoltam, apám biztosan éhes lesz, ha hazajön, így előkészítettem neki is egy tál ételt, hogyha megérkezik, már csak elé kelljen tenni.

De valahogy nem akart jönni. Teltek az órák,lassan hűvösebb lett, de apámról még mindig semmi hír. Láttam viszont három idegen, tizenéves fiút, akik nagyon néztek be a kerítésünkön. Jóval nagyobbak voltak nálam, így nem mertem őket elzavarni, de a Bodrit azért magamhoz hívtam, hogy lássák, kutya is van.

Be is mentem inkább a konyhába, a pisztolyt pedig az asztalra tettem, hogy kéznél legyen, ha kell. Aztán eszembe jutott, hogy mi van, ha rám rontanak, és hamarabb szerzik meg, mint ahogy én érte ugrok. Így inkább leültem az asztalhoz, szembe a bejárattal, kezem ügyében a pisztollyal.

Vagy egy órát ültem így, már alkonyodott, amikor valami hangosan koppant a kapun.Máskor is volt ilyen, hogy valaki nekiüt valami, ahogy viszi, de az éjszaka csendjében csak arra tudtam gondolni, hogy a fiúk jöttek vissza fosztogatni. Kibiztosítottam a fegyvert, és vártam. Addig szorongattam a markolatát, hogy egészen csúszóssá vált az izzadságtól.

Hogy bátrabb legyek, kitettem a pálinkásüveget, és töltöttem magamnak. Csak egy felet, hogy észnél legyek. Lehúztam, és egy időre jobb is lett. Újabb zörej ugyan nem volt, de a néma csend jobban lüktetett bennem, mint amit el tudtam viselni. Elreteszeltem a bejáratot.

Még kétszer töltöttem. A második után erősen elhatároztam, hogy reggel, ha van egyenruha, ha nincs, megyek a frontra, és hazahozom apámat. Már láttam is magam, ahogy rohanok előre a Szabó úr fia mellett, aki visszaszerzi az elrabolt Magyarországot. De ahogy belemelegedve hadonásztam a pisztolyommal, kinyílt a kerítéskapu.

Hirtelen izzadni kezdtem, és a hideg szétfutott a tagjaimon: nem zártam be. Minden reményem a Bodri kutyában és az elreteszelt ajtóban volt. De a kutya nem ugatott, küzdelemnek semmi hangja sem szűrődött be. Valaki az ajtó kilincsét kezdte próbálgatni. Amikor nem sikerült, dörömbölni kezdett és kiabált, hogy engedjem be. Aztán erősen nekifeszült. A zár gyenge volt, pillanatok kérdése, hogy áttörik.

Nem tudtam, mit tehetnék mást, az ajtó elé álltam, és előreszegeztem a fegyvert. Amint betört az ajtó, tüzeltem. Egy kamasz fiút szíven, egy felnőtt férfit gyomortájékon lőttem volna. De a pisztoly szorult, aztán hiába húztam meg többször a ravaszt, nem sült el. Meg sem tudtam nézni, ki a támadó, kicsavarta a kezemből a fegyvert.

A kéz lett ismerős. Felnéztem, és apám állt előttem, fáradt, aggódó arccal. Megsimogatta a fejemet, a pisztolyt pedig az udvarra hajította a nyitott ajtón át.

Nem tudtam mit mondani, de nem is kellett. Apám az asztalhoz ült, és töltött magának a poharamba. Elővettem még egyet, hogy vele igyak.

– Te ne többet. – állított meg gyengéden.

– Hazaengedtek, mert anyád meghalt. Az özvegyeknek nem kell frontra menni. És te sem mész többet a gazdához. Itt maradsz velem ezután. 

Azt a sötétkék ruhát vette fel, amit aznap viselt, amikor először találkoztak. Angéla még egyszer megnézte magát az előszoba egészalakos falitükrében: a keret nélküli képet úgy nézte, mintha már az elkészült festményt vizsgálná. Tetszeni akart a fiúnak, de egyben azt is érezte, hogy most valami olyan készül, amire aztán büszke lehet. A régi dámák jutottak eszébe, akik a múzeumok falán lógnak. Éjfélre talán belőle is ilyet varázsol Francesco, a fiatal művész.

Gondosan bezárta az alsó és a felső zárat is, majd nagy levegőt vett, mint aki valami jelentőségteljes lépést készül megtenni. Maga is érezte a helyzet nevetségességét, mosolyogni mégsem volt kedve. Ha a Laci hamarabb hazaér, mint mondta, minden kiderül. Ezt pedig már csak azért sem szeretné, mert akármit is érzett éppen, a férfit nem akarta megbántani.

Az augusztus a vége felé járt már, így sötétedett, mire Angéla kilépett a zuglói bérház kapuján. A szellő sem volt olyan lágy, mint júniusban, amikor először találkozott Francescóval a budai hegyekben.

A fiú egy padon ült, elmélyülten bámult hol egy fát, hol pedig készülő szénrajzát. A lába mellett egy híres amerikai színésznő arcképe mosolygott, alatta pedig a felirat: Portrékészítést vállalok. Angélának megtetszett a bozontos hajú, festékfoltos pólójában magabiztosan alkotó fiú. A korát hirtelen nem tudta volna megmondani: huszonéves? Harminc?

Francesco észrevette, hogy bámulják, és barátságosan integetni kezdett a lánynak. Angéla zavarba jött, elszégyellte magát, amiért ilyen nyíltan megnézte a fiatal művészt, de mivel rajtuk kívül nem látott sehol senkit, aki megmosolyogná a jelenetet, bátran elindult a fiú felé. Még így, visszatekintve is meglepődött azon, milyen gátlásossá vált akkor még idegen emberek előtt.

De a festő más volt. Nem nevette ki semmiért, minden szavát figyelmesen hallgatta, és a válaszaiban, vagy észrevételeiben mindig elgondolkodtató szavakat talált. Semmi modorosság, vagy hátsó szándék nem érződött a fiú hangjában, amikor megkérte, hadd rajzolja le. Angéla szabadkozott, hogy neki nincsen erre pénze, de Francesco rögtön, olaszos vehemenciával magyarázni kezdte, hogy valójában neki kellene fizetnie, amiért modellt ül neki.

Így kezdtek el beszélgetni. A fiú még csak tanonc volt egy jó nevű művésziskolában, ahol rendszeresen kellett emberalakot, vagy testrészeket rajzolniuk. Ilyenkor nők vagy férfiak pózoltak nekik, amit az iskola honorált, csinos összegekkel. A fiatal festő felajánlotta, hogy megkérdezi a mesterüket, mit szólna, ha Angéla is eljönne néha.

A lány először nem akart menni, hiszen dolgozott, és amúgy is sejtette, hogy Laci nem örülne neki. A fiú erre meglepődött. Azt hitte, gondtalan egyetemistával van dolga. Erre Angéla – maga sem tudta, miért nyílik meg ilyen könnyen az őszinte tekintetű fiúnak – elmesélte, hogy a gimnázium után nem tanult tovább. A szülei nem tudták segíteni, a barátja sem keresett annyit, hogy elég legyen, így munkába állt. Reggel hattól délután kettőig dolgozott egy büfében. Lacival ketten annyit keresnek, ami elég egy olcsó lakásra, meg az ételre. Ezt a kék ruhát is egy éve kapta, ebben volt a ballagási ebédjén. Most is csak annak évfordulójára vette fel, hogy érettségizett.

Francesco szó nélkül végighallgatta a lányt, majd csöndesen megjegyezte, hogy az órák, ahol szükség lenne Angélára, este hattól nyolcig tartanak. Talán tudna új ruhát venni a pénzből, csak Lacit kéne meggyőzni.

Ez szinte lehetetlen, mondta mosolyogva Angéla, és elmesélte, hogy a barátja rettentően féltékeny, biztosan nem engedné, hogy őt akár ruhában, akár anélkül idegenek lássák. Szegény egész éjszaka dolgozik, kora délután már elmegy, és hajnalban ér haza. Együtt élnek, de alig látják egymást, csak hétvégenként, de olyankor meg leginkább alszanak, vagy nézik a tévét, annyira fáradtak.

Francesco hosszan nézte a lányt, aki próbálta állni a tekintetét, de akaratlanul is elpirult, és inkább a fákra meredt. A fiú törte meg a csendet, bár csak annyit szólt, hogy az órák este vannak.

Ahogy a villamoson ülve Francescóhoz igyekezett, Angéla az új cipőjét nézte, amit nemrég vett, de csak délután merte hordani, azon kívül pedig a szekrénye aljában tartotta egy régi dobozban, nehogy Laci észrevegye. Minden fillérnek helye volt, és a férfi nem tudta, hogy kedvese plusz keresetre tett szert. A lány titokban, egyedül moziba járt, beült egy olcsóbb helyre vacsorázni, óvatosan elköltötte a plusz pénze nagyobbik felét, a többit pedig félrerakta egy borítékba. Kellemetlen érzése volt, mint aki tilosban jár, de sem egyetlen falat hús, sem egyetlen perc a drága filmből nem esett rosszul neki. Megérdemelte.

Modellt állni ugyanis nem volt könnyű. Akár egy órán át mozdulatlanul kellett ülnie, vagy állnia, hiszen tizenöt ember munkája múlt rajta. Eleinte ruhában pózolt, azt hitte nem is kell már levetkőznie. Ennek nagyon örült, hiszen ez is nehezére esett. Az első alkalommal be sem akart menni a terembe. De Francesco elé sietett, és pár duruzsoló, suttogó mondattal bátorságot öntött belé.

Mire fehérneműre kellett vetkőznie, már egyáltalán nem volt lámpalázas, sőt büszkén vette le a ruháit. Az előtte ülő művészek pedig hamarosan a barátai lettek: tudta a nevüket, együtt nevettek a vicceken, többen neki akarták adni az elkészült munkájukat (Laci miatt ez persze elképzelhetetlen volt) és mindenki egyértelműen dicsérte csinos alkatát, vagy a mellének domborulatát. Elképesztő módon tudtak beszélni a csípőjéről, mint valami remekműről. Nem udvarlásnak szánták, nem volt tolakodó, Angéla inkább úgy érezte magát, mint egy kiállítás népszerű darabja. Ehhez képest otthon Laci kéjsóvár pillantásai, füttyentései otrombának és ízléstelennek tűntek.

Mire Francesco elé állt az ajánlatával, Angéla már nem tudta tagadni maga előtt az érzelmeit a fiú iránt. A festő azt kérte tőle, hogy jöjjön el hozzá a lakására, és álljon neki modellt egy egész alakos képhez. Ez ugyan több időt vesz igénybe, és szeretné, ha a ruháiból is többet levenne majd, de természetesen megfizeti az árát. Van rá pénze az utcai portréfestésből.

Olyan összeget mondott, amire Angéla két hónapja is nehezen mondott volna nemet. Akkor még ugyanis elhajtotta volna, és arcátlannak nevezi. De mostanra ingyen is elvállalná. Ezt azért nem mondta meg a fiúnak, hiszen a lopott órák az egyszerű fényűzésben egyre fontosabbak lettek neki.

A lakás a belváros egyik elegáns részén volt, egy emeletes téglaház tetőterében. A liftből kiszállva még egy szintet kellett menni, de oda már csak gyalog lehetett eljutni. Kopott fa ajtó fogadta Angélát, amire egy ócska matricát ragasztottak, jelezve, hogy ki a lakó: Kovács Ferenc „Francesco”. A lány megszédült: persze eddig is elgondolkodhatott volna azon, hogy a fiú arca, vagy alkata egyáltalán nem olaszos, és ráadásul akcentus nélkül beszél. Kissé csalódottan kopogott be, és az elé ugró, vidám mosolyú fiút száraz szervusz Ferenc köszönéssel üdvözölte. De a festő kedve ettől nem változott, csak megjegyezte, hogy a Francesco ugyan csak művésznév, de ő igaziként használja, mindenki így hívja, még az anyja is.

Angéla kért egy percet a fürdőszobában. A fiú erre megjegyezte, hogy azzal nagyjából akkor meg is nézi a lakást. Igaza volt, a szűkös előszobából jobb oldalra nyílt egy apró konyha, amiben leülni már nem lehetett volna, a bejárattal szembe pedig az egyetlen szoba állt, abból nyílt a fürdő. Ahogy végigment a szobán, a lány láthatta, hogy az egyszerre szolgál nappaliként, amit egy félig üres könyvespolc képviselt, a keret nélküli, foltos ágyneművel teledobált matrac miatt hálónak is nevezhetnénk, és a középen felállított festőállvány miatt műteremként is funkcionált. A fürdőben áporodott szag, lepattogzott falak, sárgafoltos kád, repedt fedelű WC és néhány átöblített alsógatya alkotta a berendezést.

Angéla nem akarta, hogy mindez befolyásolja. Már döntött, eljött otthonról, felvette az új fehérneműjét, és egy drogériában a tesztparfümök közül az egyik legdrágábbal fújta be magát. Megigazította diszkrét sminkjét, majd tervével ellentétben inkább nem nyitotta fel a WC repedt fedelét.

Francesco felkapcsolta a szobában az összes villanyt: égett az ócska csilláron az öt izzóból három, egy kislámpa a könyvespolcon, és még egy az állványtól nem messze a földön. Angéla megkérdezte, nem lenne-e hangulatosabb gyertyafény mellett, de a fiú, mint aki nem érti a célzást, finoman közölte, hogy akkor nem lennének elég jók a fényviszonyok.

A lány várt egy kicsit a ruha szegélyét babrálva, hátha Francesco maga veszi azt le, de csalódnia kellett. Ehelyett Ferenc sürgetően rászólt, hogy kezdjen vetkőzni, mert kevés az idő.

Angéla hazafelé a villamoson olyan megalázva érezte magát, hogy ültében inkább hasonlított törött szárnyú galambra, mint dámára. Teljesen meztelenül pózolt három órán át a festőnek, aki végig mosolytalanul dolgozott, sőt még egyszer rá is szólt, nyersen és keményen, hogy ne mozogjon. Azután már csak annyit mondott: felöltözhetsz.

Büszkén mutatta meg a képet, ami valóban remek akt volt. A lány elképedve nézte, milyen gyönyörű teste van, még szebb, mint az otthoni tükörben látta. Szinte hallotta, ahogy a fiú tanára elismerően hümmög a lenyűgöző combíveken, a finoman lesikló karokon, vagy a barokkosan csigaformás hajtincseken. Mégis, csak annyit tudott kimondani, küszködve a fojtogató hányingerrel, hogy szép. Nagyon szép.

Aztán felkapta a táskáját, és Lacira hivatkozott, hogy mennie kell. Erre a fiú még utána szólt, és mint egy utcalánynak a munka után, leszámolta a pénzt. Szép estét kívánt, és be sem csukta az ajtót, rohant a képéhez, hogy még valamit igazítson rajta a csípőnél. Ez is rosszul esett. Jó az a csípő, ahogy van.

Ólomsúly húzta a lábait az albérlethez vezető lépcsőkön. Nem engedte meg magának, hogy sírva fakadjon az utcán. Azt a kis időt, amíg hazaér, meg tudja várni. Már a torkában volt a fájdalom, miközben a lakáskulccsal babrált. Bedugta a zárba, de hiába próbálta elfordítani, nem ment. Megremegett a lába, miközben lenyomta a kilincset. Az ajtó nyitva várta.

Akkoriban csak hagytuk folyni a napot, mint gazdagok a meleg vizet. Nyár közepe volt, nekem szünet az egyetemen, Ákos pedig délutántól késő estig dolgozott, azt is csak hétfőn, csütörtökön és hétvégén. Így könnyen alhattunk délig, ha olyan kedvünk volt, ha pedig hamarabb felkeltünk, a hónap elején beültünk valahová reggelizni és kávét inni, hó végén pedig ettük a szalámis zsemlét kempingsajttal.

Facér férfiak voltunk a húszas éveink elején, egy tetőtéri lakást béreltünk olcsón egy nagyon drága kerületben. A hely az árának megfelelően szerény volt: kicsi konyha, az is mindig rendetlen a halomba állított edényektől (bár ha valamelyikünk várhatóan lányt vitt haza, mindig elmosogattunk), külön fürdő és mellékhelyiség, egy apró, de zsúfolt kamra és a két szoba a lakás két végén, közte folyosóval.

Sápadtan keresgéltem a hűtőben párizsi után, de már csak margarint találtam. Árván figyelt a hárompolcos hűtőszekrény közepén. Megtapogattam egy zsemlét, puha-e még: határeset, megvajaztam és betettem a mikróba, hogy a frissesség illúzióját keltse.

-Főztem kávét! – üvöltötte ki Ákos a wc-ből.

-Mi lett a parizerrel? – üvöltöttem vissza.

-Megettük tegnap, nem emlékszel? Vagyis ma hajnalban.

-Az még tegnap.

-Párizsi vacsora. – mondta halálos komolysággal, miközben kinyitotta az ajtót.

Ahogy megértettem a szóviccet, először a fejemhez kaptam, majd leültem és egyszerre azon kaptam magam, hogy nem bírom abbahagynia a röhögést. Ákos borostásan, kusza, szanaszét álló hajával, hosszú képén hatalmas vigyorral fürdött a sikerében. –Jó reggelt! – szólt, amikor látta, hogy már magamhoz tértem.

Ilyenek voltak a reggeleink. Főleg olyankor, amikor nem volt más a konyhában, csak a humorunk.

-Szerintem meg tökre működne, egy csomó embernek tetszene, csak kéne egy srác, aki megcsinálja hozzá az alap weboldalt. – harapott bele Ákos a margarinos zsömléjébe.

-Aha. Ingyen, mert nem tudjuk miből kifizetni. – bólogattam.

Ezerszer végigrágott téma volt, de nem tudtuk megunni, a hónap végi napok szertartásához tartozott: miből gazdagodjunk meg? Lehetőleg minél hamarabb. Reggelente – úgy hittük – zseniális ötleteink támadtak, de mindegyikhez komoly indulótőke kellett. Annyit viszont, ha akartunk volna spórolni, akkor sem szerezhettük volna meg. Úgy gondoltuk, két ilyen hatalmas elme ki tud találni olyat, amihez nem kell pénz, mégis milliomossá tesz.

Én voltam a soros, hogy megvegyem az ebédhez valót, így kis sárga-fehér sávos nejlonszatyrommal baktattam haza. Amikor befordultam az eldugott kis utcánkba, a járda mellett egy kopott, öreg, kék furgonnak támaszkodó férfit pillantottam meg. A rászáradt olajtól foltos kezében szinte világított a fehér cigaretta. Koszos atlétát viselt, rettenetes szagot árasztott, viszont fiatal volt és iszonyú erős. Ráérősen végigmért, miközben nagyot szívott a cigarettájából, de nem szólt semmit. Gyorsabbra vettem a lépteimet, idegesen elővettem a lakáskulcsot, és igyekeztem minél hamarabb az épületen belülre jutni. Délutánra már el is felejtettem a dolgot.

Csak másnap, a reggelinél jutott újra eszembe, amikor Ákos megemlítette, hogy éjszaka, ahogy hazafele jött a munkából, egy fura srác nézte őt egy kék kocsiból. Meglepett, hogy még mindig ott volt, és a kíváncsiság gyorsan erőt vett rajtunk. hogy lemerészkedjünk megnézni, elment-e már.

Úgy akartunk tenni, mintha mennénk valahová: csak lazán elsétálunk előtte, úgysem lesz ott. De ott volt, sőt azóta érkezett hozzá egy másik férfi is, hasonló külsővel és szaggal. Ezúttal nem foglalkoztak velünk, sörözgettek és nézték a túlsó utcán elsétáló lányokat.

Estére már hatan voltak és érkezett még egy furgon. A két férfihoz csatlakozott egy nő és három gyerek. Az, akit előző nap láttunk, jöttünkre vidáman felénk intett: -Jó estét, szomszéd!

Egyre nagyobb aggodalommal néztük, mit akarnak majd. Attól féltünk, odaköltöznek. Péntekre már négy furgon volt, vagy 15 ember, a nők egy lavórban ruhát mostak, a gyerekek nevetve rohangáltak, a férfiak cigit szívtak, sört ittak, és úgy álltak karba tett kézzel, mint akik őriznek valamit. A parkoló közepén egy idős, pocakos úr (nem lehet másnak mondani, még a trikójában is tiszteltet ébresztett) ült szakadt kempingszékben. Jobb karját egy működésre képtelen hűtőszekrényen pihentette, aminek a nyitott ajtajába söröket pakoltak, belsejében pedig konzervek sorakoztak, a bal kezében pedig egy összecsavart újságot szorongatott, amivel néha elhessegette magától a lusta legyeket.

Amikor beléptünk az utcába, ránk emelte szúrós tekintetét, de az egyik férfi lazán odaintett neki, hogy –Helyiek!

A lépcsőházban egy kicsit megálltunk, hogy levegőt vegyünk, mivel akaratlanul is visszatartottuk az utolsó pár méteren.

-Rendőrt kéne hívni, nem? – kezdtem.

-Miért? Ez törvénybe ütközik? – Ákos kérdése elbizonytalanított.

-Nem tudom. Utánanézek majd, ha felértünk.

Egy néni jött le a lépcsőn, és ahogyan az ilyen idős hölgyek szokták, véletlenül hallotta, miről beszélgettünk.

-Holnap este elmennek mind. Ne tessenek aggódni! – mondta, aztán már nyitotta is a kaput.

Reggel azért csak lenéztünk újra, mi történik. Éppen éles szóváltásra értünk oda.

-De mi voltunk itt hamarabb, a miénk! – üvöltötte az, aki másodiknak jelent meg azelőtt a parkolóban.

-Tartsátok meg a vackaitokat, nem érdekel. De az a képkeret nekem kell! – kiabált rekedten egy középkorú férfi, miközben egy megkopott aranyozású keretre mutogatott. Az öreg úr lassan intett a többieknek, és az izmos srácok hirtelen körbeállták a követelőzőt.

-Hatezerért a tiéd. – súgta neki oda az, aki elsőnek jelent meg a kék furgonnal.

-Anyám képét akarom beletenni, hogy emlékezhessek rá. – halkította le a hangját az újonnan jött.

-Anyád képe a falnak támasztva is jó. Ötezer.

-De nekem nincs ennyi pénzem. Anyám képe meg sárgulni kezdett, rojtosodik a széle.

-Háromezer.

-Nincs neked édesanyád?

-Kétezer.

-Adnék én neked, de akkor mit eszem este?

-Legyen egy ezres, de akkor segítesz ezt a böhöm szekrényt nekem, meg a testvéreimnek a kocsira rakni.

-Legyen öcsém! – vigyorodott el a férfi, majd kezet ráztak, és már lódultak is neki a törött oldalú szekrénynek.

Ákossal döbbenten néztük végig a jelenetet, és amikor véget ért, lassan körbefuttattuk a szemünket a parkolón is. Mindenütt felhasított nejlonzsákok, szétdobált számítógép alkatrészek, ruhadarabok, megunt játékok és más kacatok hevertek. Tiszta szemét volt az egész utca, és a gyerekek meg az asszonyok vígan keresgéltek benne. A férfiak eközben a nagyobb darabokat mozgatták a furgonokba, és ha jött valaki, mint az előbb, azt elkergették, vagy egyezkedni kezdtek vele.

Jobbnak láttuk, ha visszamegyünk a lakásba, és estig nem nagyon megyünk ki onnan. Egész nap azt találgattuk, honnan került oda az a sok szemét, és hogy most már ott marad-e örökre. Ahogy besötétedett, újra lementünk, hogy megnézzük, a néninek igaza volt-e. Ahogy megjósolta: sehol senki. A sok ember, a furgonok, de még a szemét is, úgy eltűnt, mintha ott se lett volna. Csak néhány összegyűrt ragasztószalag emlékeztetett az egészre. Összenéztünk, majd szótlanul visszafordultunk a kapun.

-Lassan kiömlik a reklám a postaládánkból. – figyelmeztetett halkan Ákos, ahogy elmentünk mellette. Szórakozottan elővettem a kulcscsomómat, felnyitottam a postaládát, és hagytam, hogy minden, amit a postások az elmúlt két hétben belegyömöszöltek, a padlóra hulljon. Ákos összeszedte, módszeresen kihajigálta a prospektusokat, kezembe nyomta a számlákat, majd egy fehér cetlinél megállt, felöltötte képére a szokásos, hatalmas vigyorát, és odaadta a papírt.

-Erre készültek annyira. – fűzte hozzá.

-Mi ez? – értetlenkedtem, majd olvasni kezdtem. „Tájékoztatjuk a tisztelt lakókat, hogy a kerületben lomtalanítást végzünk.” Utána láttuk, hogy csak az utcánkban ki volt ragasztva még három nagyobb tájékoztató. Persze erre is csak vállat vontunk, és mivel Ákos másnap megkapta a fizetését, elmentünk egy gyorsétterembe reggelizni, és drága kávét inni a belvárosba.

-Gazdag környék, drága szemét. – mondtam Ákosnak szentenciózus gondolatomat, miközben a kávénkat kortyolgattuk.

-A fene gondolta. – bólogatott. Másnak persze hamarabb leesett volna ez az egész, de a külső kerületekben, ahol eddig laktunk, nem csaptak a lomtalanítás körül ekkora hűhót. –Nekik sikerült. A semmiből pénzt csinálni. – nevetett Ákos, de a hangjában keserűség érződött.

-Igaz, hogy eladták más szemetét, de azért még nem lettek gazdagok.

-Viszont nem is egy lakás konyhájában ülve várják a csodát.

Ákost láthatóan bántotta valami. Hirtelen a csészémhez nyúlt, felemelte, kivette alóla a puha szalvétát, elővett a táskájából egy tollat, és írni kezdett rá. Pár sor után végzett, a közepén félbehajtotta, és címzésként ráírta, hogy „Borravaló”.

-Most menjünk! – mondta gyorsan, majd pénzt vett elő, és mint a filmekben, simán az asztalon hagyta.

-Mit írtál a szalvétára?

-Láttad a pincérlányt? – kérdezte izgatottság nélkül.

-Nehéz volt nem észrevenni. – bólintottam. A lány valóban feltűnő szépség volt, a mosolya elbűvölő, az arcán lévő apró szeplők kihívóan illeszkedtek gesztenyebarna szeméhez és hajához. Nekem azonban alkatra túlságosan vékonynak tűnt, inkább Ákos esete, mint az enyém. –De mit jelent az, hogy „Borravaló”?

-Azt írtam a belsejébe, hogy ez egy borra való meghívás, ha végzett a munkájával. Megadtam neki a telefonszámom felét. A másik felét egy óra múlva kapja majd meg.

-De hogyan? – kérdeztem, de Ákos válasz helyett telefonálni kezdett.

-Jó napot! Virágot szeretnék küldeni. Három szál vörös rózsát, kevés díszítéssel. A kártyára csak a következő négy számot írják rá…

A hanyag elegancia, ahogyan az egészet kivitelezte, még Ákostól is meglepő volt. Mindig stílusosan udvarolt, de ezúttal túltett még magán is.

A hívás este nyolc körül érkezett, pedig a virágot már órákkal azelőtt kiküldték. Azt hittük, nem is fog telefonálni. A telefonból csak kiszűrődő nevetést hallottam, és egy zavarban lévő lány gyors szavait. Valószínűleg előre begyakorolt beszéd volt, mert Ákos éppen csak annyit bírt beleszólni, hogy oké.

-Holnap házibuliba megyünk. – mondta miután letette, képén a szokott vigyorral.

-Megyünk? – kérdeztem gyanakodva.

-Igen. Szerintem fél randizni egy idegennel, de emlékezett rá, hogy ketten voltunk, és meghívott minket, hogy kísérjük el egy barátnője lakásavató bulijába. Nincs is tőlünk olyan nagyon messze, metróval csak három megálló. Azt mondta te sem fogsz unatkozni, mert sok barátnője lesz ott egyedül.

Persze sérthetett volna, hogy Ákos helyettem próbál gondoskodni az esti programomról, de egyrészt már régen nem voltam abban a helyzetben, hogy ez érdekeljen, másrészt nagyon hiányzott mindkettőnknek egy igazi sikertörténet.

Másnap már reggeltől módszeresen az estére készültünk. Én is megkaptam az anyagi támogatást otthonról, úgyhogy visszahívtam barátomat reggelire. Sokáig zavart, hogy a szüleim pénzét lakáson, ruhán és ételen kívül másra is költöm, de aztán megnyugtattam magam, hogy egy-két éven belül munkába állok, és különben is, miért kéne egy pap önmegtartóztatásával élnem? Ehhez hasonló ideológiáknak hála ez a kérdés már hosszú ideje nem gyötört.

-Elvigyük a könyvünket is? – kiáltottam át saját szobámból a másikba.

-Szerintem ne! Azzal múltkor is beégtünk!

-De akkor csak azért, mert felolvastunk belőle. Ha csak megmutatjuk, hogy van, az még jó is lehet, nem?

-Szerintem hagyjuk itthon. Sőt, ne is említsük. Azt se mondjuk, hogy írók vagyunk.

Volt ugyanis egy közösen írt könyvünk. Általában az egyikünk megírt belőle egy fejezetet, a másikunk pedig átolvasta, kijavítgatta. A könyvben a reggeli ötleteinket szedtük össze, a meggazdagodásról. Már legalább százötven A/4-es oldalt legépeltünk. Az egész akkor jött, amikor mind a ketten olyan korszakba értünk, hogy nem tudtunk szépírással foglalkozni. Annak idején így lettünk barátok: egy kezdő íróknak kitalált kurzusra jártunk, és nagyon utáltuk egymást a másik tehetsége miatt. Csak a jó ég tudja, hogy lettünk mégis barátok. Aztán egyre kevesebbet írtunk, valami elveszett, vagy kimerült, és még nem volt meg az új hang, az új téma. Egy darabig vártunk rá, eljártunk a kurzusra, meghallgattuk a többieket. Aztán már csak kéthetente mentünk, havonta, majd egyáltalán nem. Viszont mind a ketten lakást kerestünk, és így költöztünk közös albérletbe. (Erre nagyon vigyáztunk, sosem mondtuk, hogy összeköltöztünk, mert azután nehéz volt csajozni.)

Hogy enyhítsük az írásnélküliség érzését, elkezdtük leírni az ötleteinket. Hátha egyszer lesz kezdőtőkénk, és akkor valamelyiket megvalósíthatjuk. A legutóbbi dolog, ami miatt nem akartuk többé mutogatni a könyvünket, hogy egy házibuliba elvittük, hátha vicces lesz, hogy ilyenen dolgozunk. Mi ugyanis nagyon jól szórakoztunk a megírásakor. Ahogy beszélni kezdtünk róla, még nem is volt baj. Többeket érdekelt a könyv, kérték, hogy olvassunk fel belőle. Viszont mi nagyon törekedtünk rá írás közben, hogy a tervek részletesek, pontosak, és a gyakorlatban is megvalósíthatóak legyenek. Így kicsit olyan íze lett, mint egy összeszerelési útmutatónak. A felolvasás eredménye tehát unott arcok, vereség és üres ágy lett éjszakára.

Ezen persze akkor komolyan elgondolkoztunk, és az egyes fejezetek elé olyan vicces összegzőket kezdtünk írni, mint amilyennek felvezettük a könyvet a buliban, amikor még mindenkinek tetszett. De több kísérletet a kiegészített példánnyal sem mertünk vállalni.

Ahogy eljött az este, kiöltöztünk. Ákos több ujjnyi zselével fixálta a káoszt a hajában, vasalt inget húzott nyakkendővel, és azzal a parfümjével fújta be magát, aminek az illatát órákig lehetett érezni utána a fürdőszobában.

Én felvettem egy jobb minőségű pólót, kezemmel laposra simítottam a rövid hajamat, kicsit kiigazítottam a szakállamat, befújtam magam az egyetlen parfümömmel és készen is álltunk az indulásra. Vettünk még két palack közepesen drága bort (hónap eleje), meg pár sört, és hamarosan oda is értünk a megadott címhez.

-Hogy hívják a lányt? – kérdeztem Ákost.

-Melyiket?

-Annak sem tudod a nevét, amelyiknek megadtad a számod? – csodálkoztam.

-Nem. Úgy van benne a telefonomban, hogy „Borravaló”.

-És az, akihez jöttünk?

-Majd bemutatkozik, nem? – röhögött.

-Az oké, de hogy csöngetünk be? – mutattam a kaputelefonra.

-Ja, harminckettes csengő.

-Akkor Bogi a lány.

-Melyik? Ja, akihez megyünk. Oké. – bólintott Ákos, de láttam, hogy már el is felejtette.

Amikor becsöngettem, egy férfihang üvöltött a hangszóróból artikulálatlanul, éppen annyit értettem csak meg belőle, hogy gyertek, meg hogy nem veszünk semmit. Összenéztünk, vállat vontunk, és bementünk a lépcsőházba.

Újabb típusú volt, mint a mi régi téglaépületünké. A falakon még alig volt kosz, a lépcsőfordulók tágasak, könnyű beköltözni a nagy bútorokkal is. Hangtalan lift vitt minket a harmadikra, a lakás ajtaja már nyitva volt.

Mivel jóformán senkit nem ismertünk, csak lassan mertünk bemenni, halk hellókat mormoltunk, amire senki nem reagált. A nagyobbik szobából hangos zene szólt, valami hazai alternatív, hosszúszoknyás lányok mászkáltak ki belőle a konyhába borért és sangriáért. Ahogy levetettük a cipőnket, és beóvakodtunk a szobába, hosszú hajú fiúkat láttunk komoly tekintettel, ahogy sörrel, vagy vizespohárba töltött borral egymást túlharsogva magyaráznak a körülöttük ülő lányoknak. Még több hosszúszoknyát és népi mintát pillantottam meg, amitől egy kicsit elkedvetlenedem. Ákos a lányt kereste, aki meghívta. Nem találta sehol, és láttam, hogy a többiek őt sem nagyon érdeklik.

-Nézzük meg a másik szobát! – javasolta, bár én tartottam tőle, hogy a kisebbik helyiség ajtaja nem véletlen van csukva. Ákos bekopogott rajta, aztán vártunk. Pár másodperc múlva kinyílt, és kikukucskált rajta a pincérlány.

-Sziasztok! – köszönt nekünk lelkesen, bár csak Ákosra mosolygott. –Jövünk mindjárt, csak Bogi még keresi a nyakláncát, amit kölcsönkértem tőle. – Azzal visszacsukta az ajtót, mi pedig álltunk ott idétlenül, egy szatyor itallal a kezünkben, miközben körülöttünk láthatóan mindenki jól érezte magát.

Néhány pillanat múlva azonban a „Borravaló” ismét megjelent és ezúttal nem csak a fejét dugta ki. Testhez simuló, vörös ruhájában és az azzal harmonizáló  sminkjével élesen elütött a többi lánytól. Ákosnak láttam, hogy csillog a szeme, és többször alaposan végigmérte őt. De ez láthatóan nem zavarta a lányt, sőt, mintha bátrabb lett volna tőle.

-Nem mentenél meg innen? Nem igazán az én társaságom. Nekem inkább Bogi a barátnőm, a többiek nem nagyon érdekelnek. – búgta Ákosnak, majd észrevette magát, és rám nézett.

-Te pedig menj be nyugodtan Bogihoz, tudja, hogy jössz, mondtam neki, hogy mutasson be a többieknek, érezd jól magad!

Láthatóan nem zavartatta magát, hogy nekem ez jó-e így, vagy sem, Ákos sem a fejével gondolkodott addigra, így kivett egy bort a szatyorból a maradékot a kezembe nyomta, rám kacsintott, ami idegesített, mert soha nem szokott ilyet csinálni, és elment a pincérlánnyal. Én meg ott maradtam egyedül, és mivel nem akartam balfék benyomását kelteni, kopogtattam a kisszoba ajtaján és benyitottam.

Reggel Ákos is meg én is vigyorogva ültünk a kedvenc belvárosi kávézónkban a törzsasztalunknál. Kivételesen nem együtt érkeztünk, ide beszéltük meg a találkozót. Ő még mindig ugyanabban az ingben volt, amiben előző este elmentünk, én otthonról érkeztem, úgyhogy tudtam ruhát váltani.

-Kezdd te! – mondta, de láttam rajta, hogy ő nehezebben tartja magában.

-Á, kezdd csak te.

-Na jó. – adta meg magát, de már folytatta is. –Nem semmi a lány. Kicsit ivott már, mire odaértünk, úgyhogy amint kiléptünk az ajtón, meg is fogta a kezem. Egy kicsit furcsa volt, de olyan kis puha keze volt, olyan jó volt fogni! – lelkesedett, és közben vadul gesztikulált. Olyankor csinálta ezt mindig, amikor kialvatlan volt, úgyhogy nagyjából sejtettem a történet végét, de nem akartam megbántani.

-Átsétáltunk a hídon, néztük a Dunát, meg a csillagokat, megittuk a bort, aztán találtunk egy éjjel-nappalit, ahol árultak fagyit.

-Éjszaka? – hitetlenkedtem.

-Ja, én is tök meglepődtem. Megbeszéltük, hogy egyikőnk sem evett még éjszaka fagyit, úgyhogy kértünk, és amikor mondtam, hogy meghívom, kért négy gombócot. Nem tudom, miért csinálta, de olyan aranyosan nevetett közben, hogy nem is kérdeztem. Persze a felénél megunta, és nem kellett neki több és én sem kértem. Mondtam neki, hogy dobja ki nyugodtan, erre úgy csinált, mint aki mérges, és belenyomta a fagyit a nyakamba. Rohadt hideg volt, de nem szóltam semmit, nem adtam meg neki az örömöt. Erre azt hitte, hogy haragszom, és nyalni kezdte az odakent fagyit, aztán meg már mentünk is hozzá, és tudod, na. – vigyorgott rám a hosszú képével. Mindig ezt csinálta. A történetet megállította a pikáns részeknél, éppen, hogy tudjam, mi következik, de azért lovag is maradjon. Ez volt a barátságunk egyik alapja. Ez a régimódiság, sok apró kiskapuval.

-És tudod már, hogy hívják? – kérdeztem.

-Fogalmam sincs. Na és tiéd? Nagyon vigyorogsz! – terelte el gyorsan a témát. Jellemző volt Ákos „kapcsolataira”, hogy gyorsan indultak, és gyorsan is értek véget. De ő nem bánta, pont ez az állandó kaland tartotta mozgásban. Ettől tudott nálam sokkal spontánabb és magabiztosabb lenni. Én viszont elhivatottan az igazit kerestem. Furcsa módon a végeredmény valahogy eddig mindig az volt, hogy magányosan ücsörögtünk az albérletünkben, és zseniális terveket szőttünk a meggazdagodásról. Nem akartam az előző éjszakából semmit sem kihagyni, így az elején kezdtem.

-Benyitottam a kisszobába. Igyekeztem egy bátor sziát mondani, amire egy sietős szia volt a válasz, egy elfüggönyözött sarokból. A hang mondta, hogy mindjárt jön, így én lassan körbenéztem. A szobában csak egy egyszemélyes ágy volt, meg az elfüggönyözött sarok. A falakat sárgára festették, a lámpában pedig piros izzó volt. A szoba mégsem vibrált, hanem valami egészen különleges atmoszférája volt. Valahogy otthon éreztem magam. A falakon lassan észrevettem, hogy idézetek vannak kézzel írva, vörös tintával, mintha vér lenne. Elkezdtem olvasni őket. Pont az ágya fölött volt az, hogy

„Előbb örökre megnézném szobád,

elüldögélnék benn egy délutánt,

agyamba venném, ágyad merre van,

a képeket a fal mintáival,”

Tudod, hogy ez a kedvenc Pilinszky-versem. Mielőtt bármit gondolhattam volna, már hallottam is, ahogy szórakozottan dünnyögöm:

„Aludj nyugodtan, igyál és egyél,
s ha értenéd is átkaim, – ne félj.”

Erre megmozdult a függöny, én pedig felébredtem a mélázásból. Ott állt előttem Bogi, egy gyönyörű nő, és nagyon meglepett arcot vágott, amitől csak még szebbnek láttam. Meleg, barna szemei vannak, az arcában lévő báj arisztokratikus vonásokkal elegyedik. Könnyű, fekete nyári fölsőt viselt, és rövidnadrágot, ami feszesen simult formás lábaira. Egy az egyben pont az esetem.

-Pár pillanatig csak álltuk, egymást nézve, csodálkozva, aztán a csendet végül ő törte meg, azt kérdezte, honnan ismerem a verset. Mondtam neki, hogy ez a kedvencem, erre ő, hogy neki is. Automatikusan leültünk az ágyra, és megbeszéltük, hogy ez a magyar irodalom egyik legszebb szerelmes verse (pedig azt hittem, ezt csak én gondolom így), aztán rájöttünk, hogy még be sem mutatkoztunk egymásnak.

-És akkor még engem vonsz kérdőre? – vágott közbe Ákos, de inkább csak kötekedett.

-De, utána bemutatkoztunk, nyilván. – zártam gyorsan rövidre, és folytattam. –Zavartan ücsörögtünk még egy kicsit, aztán mondta, hogy ad poharat, igyunk egy kortyot, és menjünk át a másik szobába, mert jól otthagyta a barátait. Ehhez persze nem volt sok kedvem, inkább beszélgettem volna még vele, de én voltam a vendég.

-Ahogy a többieket is megismertem, rájöttem, hogy egész jó fejek. Irodalomszeretők, jó a humoruk, bár ittasan kicsit fárasztóak. Igyekeztem, hogy egy-két pohár bornál többet ne igyak, nehogy megtörjem azt a varázst, ami a kisszobában kialakult.

-Kettőig beszélgettünk, akkor kezdtek hazamenni a többiek. Én sem maradtam tovább, már csak azért sem, mert a lányok mind ott aludtak Boginál, és láttam a szemükben, hogy várják, hogy elmenjek, és kibeszéljenek. Egész este elég nyilvánvalóan Bogit bámultam, és neki intéztem a szavaim nagy részét, ő pedig sokszor elpirult közben, bár más jelét nem adta annak, hogy tetszem neki. De mire elindultam, nekem ez is elég volt, és megkérdeztem, találkozna-e velem ma délután egy sütire. – fejeztem be a történetet.

-És bejött a sütis dolog? – hunyorított Ákos, bár a mosolyomból már sejtette a választ.

-Azt hiszem, tetszik neki ez a régi vágású dolog. Mindenesetre elmosolyodott, és minden zavar nélkül igent mondott, majd teátrálisan tollat vett elő, és beleírta a számát a kezembe.

-És nem mosódott el? – röhögött Ákos, mert tudta, hogy nagyon izzadós vagyok, ha izgulok.

-Ne viccelj, amint kiléptem, azonnal átírtam a telefonomba. Sőt, meg is jegyeztem, nehogy baj legyen. És képzeld, még a könyvünket is el kell neki vinnem délután.

-Beszéltél róla? – kérdezte Ákos olyan hangon, mintha idiótával beszélne.

-Csupa fűzfapoéta vett körbe. Nekem meg kibukott a számon, hogy én is írok. Erre Bogi megkérdezte, hogy el lehet-e olvasni valahol. Mit mondhattam volna? A legegyszerűbb az igazság volt. Hogy most keresem a hangom, de veled éppen dolgozom ezen a könyvön, bár inkább a magunk szórakoztatására.

-Lehet, hogy bukod a nőt, ha viszed a könyvet.

-Sosem lehet tudni.

Bogival aztán lett több igazi randink is. A könyvet elkérte, és nem csak, hogy tetszett neki, de nem is adta vissza. Megtudtam, hogy a lány neve, akivel Ákos elment aznap este, Csilla. Mivel Bogi legjobb barátnője volt, és nagyot csalódott, hogy barátom nem hívta fel másnap, beszéltem Ákos fejével, hogy csináljunk egy dupla randit, hogy kiengeszteljük.

Az este jobban sült el, mint vártuk. Ákosnak, most hogy végre beszélgettek is, valahogy megtetszett Csilla virgonc, néha gyerekes viselkedése, hiszen az álarc mögött egy vérbeli nő lapult. Egész jól alakultak a dolgok, Bogival járni kezdtünk, de már közeledett a szeptember, amikor a felhőtlen napok ritkulnak. Nem bántuk annyira, Bogi is szeretett egyetemre járni, meg én is. Ákos és Csilla pedig egymáshoz tudta alakíttatni a beosztását.

Augusztus egyik utolsó délutánján Bogi azt mondta, másnap húzzak valami elegánsabbat, mert az apjával fogunk találkozni. Egyedül jön, az anyja most otthon marad, mivel csak üzleti útra érkezik, és együtt ebédelünk majd.

Kicsit azért izgultam, főleg, hogy Bogi nem árulta el, mivel üzletel az apja. Ákos azzal szórakozott egész délelőtt, hogy biztosan maffiavezér.

Akármit is dolgozott, nekem találkoznom kellett vele. Egy elegáns étterembe beszéltük meg, Bogi kézen fogva vezetett, látszott, hogy nem először van itt. Mutatta az asztalt, ahol az apja helyet foglalt. Egy erős alkatú, széles vállú férfi ült az asztalnál, messziről látszott, hogy az arisztokratikus vonásokat a lány tőle örökölte, a szemét és a bájos vonalakat pedig bizonyára az anyjától. Ahogy elnéztem a robosztus férfit a zakójában, ahogy hanyag eleganciával az étlapot fogta, simán lehetett maffiavezér is.

Feszengve bemutatkoztam, miközben apa és lánya a leglazábban érezte magát a helyzethez képest. Én is vizet rendeltem, mert láttam, hogy Bogi apja előtt is az van, de hogy ne legyen feltűnő a dolog, én szénsavasat kértem, mert az övé szénsavmentes volt. Ahogy meghozták a vizemet, a férfi rám nézett, és kertelés nélkül beszélni kezdett.

-Üzleti úton vagyok itt. – Nem erre számítottam, azt hittem majd az egyetemről kérdez, vagy Bogiról, hogy ki vagyok, kik a szüleim, és így tovább. -Veled akarok üzletet kötni. – Ez viszont tényleg meglepett. Bár ittam a vízből, szárazat nyeltem, vártam a folytatást.

-Olvastam a könyveteket, amit Ákossal írtatok. Én könyvkiadással foglalkozom, és a kiadót nagyon érdekli a könyv.

Egy elég nagy kiadó nevét mondta. Döbbenten ültem, csak annyit tudtam hirtelen kinyögni, hogy Ákossal is meg kéne ezt beszélni. Ekkor, mintha csak megidézték volna, az ajtóban megjelent a barátom, integetett egyet, és szokott mosolyával helyet foglalt a negyedik széken. Bogi közben odasúgta, hogy csak egy órája szólt a neki, hogy ne szőjünk elméleteket az ebédről.

-Mit hagytam ki? – kérdezte, mint aki abszolút ura a helyzetnek. Bogi elmondta neki, és Ákosból hirtelen minden nyugalom eltűnt. Sápadtan és megdöbbenve meredtünk az idős férfira. A mi könyvünk? Érdekel egy kiadót?

Bogi apja nem volt körülményes típus. Sokat dolgozott tesze-tosza, furcsa szerzőkkel, így a szakma megtanította rá, hogyan legyen gyors és lényegre törő. A könyv hamarabb alakot öltött, mint ahogy gondoltuk, és jóformán fel sem eszméltünk még az ámulatból, már a kezünkben volt.

A kiadónak volt bőven pénze reklámra, így hamarosan a metró mozgólépcsőjén láttuk viszont az arcunkat. Elég idétlen érzés volt, de azért büszkék voltunk rá.

Arra viszont nem számítottunk, hogy a könyvünk mekkora siker lesz. Kiderült, hogy az a sok ökörség, amiket a terveink elé írtunk, nagyon sokaknak tetszik. Mivel az országban nem sok embernek volt annyi pénze, hogy az ötleteinket megvalósítsa, főleg ezekért az előszavakért vették meg. Aztán jött egy család, akik kipróbálták az egyiket, és meggazdagodtak belőle. Ez robbanásszerűen növelte az eladott példányszámokat. Azon kaptuk magunkat, hogy interjúkat adunk, dedikálunk, televíziós műsorokban szerepelünk. Ákos otthagyhatta a munkahelyét, én pedig végre a saját keresetemből éltem.

Magunk elé meredve ültünk a kiskonyhában. A dolgaink dobozokban álltak mindenfelé. Már régen elköltözhettünk volna, de valahogy nem ment. Pár hete azonban be kellett látnunk, hogy nem maradhatunk a kis fészkünkben, és nem csinálhatunk úgy, mintha nem lenne pénzünk. Ákos összeköltözést tervezett Csillával, én pedig Bogival. Ez így volt tökéletes, mégis úgy tűnt, hatalmas űrt hagy majd a helyén a tetőtéri lakásunk.

Persze megfogadtuk, hogy mindennap beszélünk majd telefonon, meg eljárunk sörözni, vagy akárhova, néha pedig kávézunk a törzshelyünkön.

-Azért furcsa, hogy abból gazdagodtunk meg, hogy csak beszéltünk, meg írtunk óla, nem? – kérdezte Ákos, ahogy az összecsukható székeken ülve merengtünk.

-Nem rosszabb, mint más szemetét eladni. Ez legalább a saját szemetünk.

Összenéztünk, vállat vontunk, otthagytuk a dobozokat és elmentünk reggelizni a belvárosba, még így utoljára, ketten, gondtalanul.

A hét éves Bence csöndesen kártyázott édesapjával a Budapest-Szeged irányú gyorsvonaton. Egy megviselt, másodosztályú kupéban ültek, ahol az ülések piros kárpitjáról egy késsel akár lehúzhatták volna a megfeketedett emberi zsírt.

Bence nyáron már betöltötte a hetet, de megbeszélték otthon, hogy a kalauz bácsinak majd azt mondja, hogy csak hat éves. Az elvált apuka saját jegyét is alig tudta kifizetni, a kisfiúéra már nem jutott pénze. Persze autója sem volt, ezért kellett vonaton hazavinnie Bencét az anyjához. A nő ragaszkodott hozzá, hogy a gyerek ne utazzon még egyedül.

-De nem bűn hazudni a kalauz bácsinak? – kérdezte aggódva Bence, amikor beszálltak a vagonba.

-Ez apró hazugság. Meg tudjuk vele spórolni két tábla csoki árát is! – mentette magát az apa. Ez úgy tűnt megnyugtatja a fiút, és nem is firtatta tovább a kérdést. Valahogy úgy képzelte, amikor leszállnak, apja belenyúl kopott bőrtáskájába, és ő megkapja belőle a csokoládét.

Talán mondhattam volna neki kevesebbet is, mint két tábla csoki – morfondírozott a férfi, miközben végignézett saját, rongyos nadrágján, kopott pulóverén és lyukas sarkú barna műbőrcipőjén – Úgysem nagyon érti még a pénz használatát. Vajon elfelejti, amíg odaérünk, vagy be kell majd vallanom, hogy nem tudok neki venni semmit. Remélem akkor az anyja kiment. Bár erre kicsi az esély, inkább még élvezné is a helyzetet. Még jó, hogy a másodosztályon nincs büfé kocsi. Lassan végignézett fia ápolt külsején, frissen vágott szőkésbarna haján, szép új öltözékén. Örült, hogy legalább a magas összegű tartásdíj, amit volt neje a drága ügyvédekkel kiharcolt, jó helyre megy. A gyermek csöndben kotorászott mesefigurás kistáskájában, majd egy pakli Fekete Péter kártyát húzott elő, hogy ne unatkozzanak a hosszú úton.

A játékban a férfi valahogy rendre veszített, pedig végig jól láthatta Bence lapjait. Erre finoman többször figyelmeztette is kisfiát.

-Most te húzol apu! – szólt pajkos tekintettel Bence, és egy lapot kicsit előrébb tolt a többinél a kezében gyűrődők közül.

-Ez ugye nem a kormos képű Fekete Péter, amit felkínálsz nekem? – kérdezte ártatlan arccal az apa.

-Persze, hogy nem az! – vágta rá sértődést színlelve a kisfiú.

-Esküszöl?

-Esküszöm hát, csak vedd el! – nevetett már előre Bence.

-Az esküdtek nem hazudhatnak. – szólt szelíden, de határozott hangon a férfi.

-Mert akkor mi történik? – kérdezett vissza aggódva a gyermek.

-Az élet valahogy mindig megbosszulja az ilyen hazugságokat. – bámult maga elé az apja. -Tudod, valami rossz történik velük. – magyarázta. -Ez lehet apróbb, vagy nagyobb dolog. Azt hiszem, attól függ, mekkora az esküszegés mértéke, és kinek ártottak vele. De ha a bíróságon szeged meg az esküdet, akkor börtön is járhat érte. – fűzte még hozzá komolyan, majd rájött, hogy aki előtte ül csupán egy gyermek, és nem folytatta tovább a hangos tűnődést.

-Te szegtél már meg esküt, apa? – kérdezte naivan Bence.

-Egyszer igen. – válaszolt gondolataiba mélyedve a férfi, aki számított a kérdésre, és közben idegesen forgatta ujján a jelentését vesztett karikagyűrűt.

-Mi volt az? – faggatta éhesen tovább.

-Ha nagyobb leszel, elmondom. – mosolygott keserűen az apja.

-Ugye ezért nincs munkád, és ezért vagy szegényebb, mint a többiek apukája? Mert az élet megbüntetett érte.

A gyermek könyörtelen, de vádaktól mentes őszintesége váratlanul érte, és arcul csapta a fiatal férfit. Igen, – gondolta magában – persze, hogy megbüntetett az élet. Egy másik nő kedvéért megszegtem Isten előtt tett eskümet, és erre ráment a házasságom, a válóperben elvesztettem kevés vagyonomat, a fiamat kéthetente látom, és pont ekkor jött a gazdasági válság is, ami miatt leépítés volt, és ami miatt most munkanélküli vagyok.

-Igen. – mondta végül indulatmentesen. -Igen, azt hiszem, ezért van minden.

Bence feszülten figyelt minden szóra, majd visszatolta a kártyát, és egy másikat csúsztatott a helyére. Arcáról eltűnt a mosoly, fiatal fejével a hallottakon gondolkodott.

Ahogy játszottak, a ceglédi megállóhoz értek. A hangosbeszélő alig érthetően, recsegve megszólalt: „A négyes vágányon vonat halad át, kérem, vigyázzanak! A négyes vágányon vonat halad át, kérem, vigyázzanak!”

-Apu! A néni a hangszóróból azt mondja, a sofőrt valami Aladárnak hívják. – A férfi olyan jóízűt nevetett, amilyet már nagyon régen nem sikerült. Bence értetlen arcát látva gyorsan elmagyarázta a fiú félreértését, aki szintén kacagni kezdett saját elhallásán.

Sokáig nevettek így önfeledten, de hirtelen belépett a helyiségbe a kalauz, és megfagyott a kabinban a levegő.

-Jó napot, kezeletlen menetjegyeket kérném! – szólt rutinos, érzelemmentes hangján. Látszott rajta, igazi, munkájában elhivatott férfi.

-Jó napot! – erőltetett természetes hangot az apa, és odaadta a jegyét.

-A kedvezményre jogosító igazolást legyen szíves átnyújtani! – darálta gépiesen az egyenruhás. Az apa elővette rongyos tárcájából a kopott kártyát, és odaadta a jegykezelőnek. Az bólintott, majd a fiúra nézett. Olyan nyájasan szólt a gyermekhez, mintha az fogyatékos lenne:

-Hány éves vagy kisfiú?

-Hat. – vágta rá büszkén Bence, és lopva az apjára pillantott. Ezt a karszalagos férfi azonnal észrevette és könyörtelenül fojtatta tovább a vallatást.

-Szóval hat éves vagy. Megesküszöl rá?

A gyermek elsápadt, apja pedig behunyta a szemét és nagy levegőt vett.