Ahogy kicsöngetnek, már indulok is az első emeletre. A mosdó előtt most a tizenegyedikes fiúk állnak. El akarnak küldeni, mint rendesen, de megmutatom a zsebembe rejtett dobozt, így szó nélkül beengednek.

A srácok bent már rágyújtottak, kikérték magukat az utolsó percekben pisilni. Hangosan nevetnek valamin, majd meglátnak és elhallgatnak. A legnagyobb végigmér, őt nem ismerem. Ide lányok nem jöhetnek be, mondja döbbenetet színlelve, mintha tényleg az lennék, de aztán az osztálytársam elröhögi, vele röhögnek ők is. Eszembe jutnak apám szavai, amikor elé álltam, hogy bántanak. Engem csak a tanulmányaid érdekelnek, a többit oldd meg valahogy, férfi vagy, nem?

Összeszedem magam, próbálok én is velük röhögni, de ügyetlenül megy. Előveszem a cigarettát. A többiek azonnal meglátják, márkás, drágafajta a trafikból, nem ócska csempészáru. Megint csend lesz, mérlegelik, elvegyék-e. Kihasználom a pillanatot, már előre kibontottam otthon, hogy ne ott bajlódjak vele, megkínálom őket. Automatikusan vesznek belőle, a fülük mögé teszik.

Rágyújtanék egy szálra, akkor mondja az ismeretlen fiú, hogy cseréljünk. Kérdem, mit adna érte. Egy szálat egy egész dobozért. Tudom, hogy nincs választásom, mégis megkérdezem, miért jó az nekem. Mert ez különleges. A nagyok ilyet szívnak, nem azt az úri dohányt.

Előveszi, megmutatja a sodort szálat. Azt mondja, egy ilyen belekerül két doboz árába is, de ő egy csonka dobozért odaadja, vegyem úgy, hogy üdvözlő ajándék. De mitől ilyen drága, értetlenkedem. Hát azért, hezitál, mert ez bio cucc. Könnyebb tőle az élet, gyorsabban telik az óra. Legális. Nézem, nem merem elvenni. Akkor miért nem árulják a boltban, kérdem óvatosan. Jó, hát ha nem kell, szívd a köcsög cigidet, és takarodj a faszomba. Ide puncik nem jöhetnek be. Mi is ezt szívjuk reggel a kávé helyett, nem? A többiek bólogatnak, de nem szólnak bele. Cserélek.

Az osztálytársam adja a tüzet, mosolyog, a szabad kezével vállon vereget. Tüdőzzed rendesen, biztat. Furcsa az íze, a szaga, az idegen, nehéz füstje átjár. A nagyobbik fiú biccent, hogy ne hagyjam abba. Már majdnem végigszívtam, amikor hallom a földrajztanár hangját, be akar jönni, a folyosón is érezni a cigarettaszagot. A két tizenegyedikes őr összezár, ezt tudom, sokszor láttam már, nem engedik be a tanárt, feltartják, hogy mi nem dohányzunk, be is csak az előbb mentek a többiek, csak hugyoznak, becsületszó, ők nem tudják, honnan jön a szag. Amíg mellébeszélnek, mind lehúzzuk a csikket, mire bejön a tanár, úgy teszünk, mintha a gatyánkat igazítanánk, köszönünk. A férfi körbemegy, szimatol, méreget minket, érzem magunkon, de tagadunk, átjár a fölény, hogy úgysem tud elkapni minket, jól esik. Amikor fejcsóválva kimegy, a srácok megveregetik a vállamat, röhögnek, közben becsöngetnek, otthagynak. Kezet akarok mosni, mert zavar a rajta maradt bűz, csobogni kezd a víz, de a kezemmel csak a csapot tudom támasztani, szédülök.

Fojtogató érzés vesz rajtam erőt, belülről minden feszít, kapaszkodnom kell, de aztán így is elesem.  Tompítani sem tudom, a bal vállamra érkezem, egy pillanatra belém mar a fájdalom, talán a fejem is csattant, nem tudom. Ráz a hideg, elönt a veríték, összehányom magam.

Rángat az egész testemet átjáró kín.

Nyílik az ajtó, rám találnak. Egy fiú szólongat, de nem tudok felelni.

Kezdenek összefolyni a pillanatok. Hallom, ahogy az osztályfőnök kérdez valamit, a szavai csak foszlányok. Felültetnek, vizet itatnak velem, újra hányok. Leveszik a pólómat, egy idegen pulóvert húznak rám. Jól esik a száraz melege.

Lassan felsegítenek, az üres folyosón egy irodába visznek. A mentő úton van, ezt megértem. Iszom két pohár vizet, a másodikat már meg tudom fogni. Mit vettél be? Ezt kérdezgetik. A fejem rázom, nem tudom. Aztán eszembe jut, bio, suttogom. Ki adta? Az igazgató szelíd ember, hatalmas tenyerét a vállamra teszi. Kitől kaptad?

Egy másik tanár, nem jut eszembe a neve, rám ordít, hogy elvisznek a rendőrök, és rámrohad a lakat, ha nem mondom meg, kitől van. Csitítják, mire dühösen kimegy, hallom, ahogy csapódik az ajtó.

Nem merem elmondani. Tudom, hogy igaza lehet, becsukhatnak, úgy érzem, be is fognak, és talán soha nem szabadulok ki. De akkor is jobb ez. A magas fiúnak emberei vannak az egész iskolában, ha köpök, megtalálnak. És akkor ki tudja. Talán még anyámat is. Nagyon félek.

Kérlelnek, hol felemelik a hangjukat, hol egészen halkan szólnak, igyekeznek uralni a helyzetet, de ők is félnek, mert késik a mentő. Az osztályfőnök egyre az ablakban áll, idegesen toporog.

Megjön a mentő, közben már rég új órára csöngettek. Az igazgató az ápolóra förmed, merre voltak, szólt, hogy súlyos, a férfi szabadkozik, kevés az ember, sok a baj. Ezt már csak hallom, minden fekete. Pofozza az arcom, mit szedtél be. Az osztályfőnök válaszol helyettem. A mentős nagyot sóhajt. Nyitogatja a szemhéjamat, kicsit fáj, de akkor sem látok semmit, a feketébe fény vegyül. Újra pofoz.

Vizet tesz a számhoz, nem tudok nyelni, lecsorog az államon. Valamit kiabál, nem értem. Csöpög a víz a kölcsönkapott pulóverre.

(Kép)

Az ösztöndíjamnak hála megengedhettem magamnak, hogy önálló lakásba költözzek. Egy olcsó, szobakonyhás lakást vettem ki Zuglóban, közel a villamosmegállóhoz. Nagyon kedvező áron adták, a főbérlő elmondása szerint ugyanis eddig mindenki felmondta az albérletet fél év után, jól gondoljam meg, mire vállalkozom, a szomszédsággal nem könnyű együtt élni.

Meglepett az őszintesége, korábban ilyesmit nem tapasztaltam, már csak ezért is kivettem a lakást. A teljesen üres szobába csak az ágyamat, a ruhásszekrényemet és egy kisebb könyvespolcot vittem, máskülönben a fehérre meszelt fal uralkodott. Anyámtól megörököltem a már nem használt edényeit és étkészletét, így lassan főzni is elkezdtem.

Eleinte főleg a saját káromon tanultam, de megettem bármit, nem számított. A recepteket többnyire internetről töltöttem le, betartottam a lépéseket, ahogyan írták, de az ízlés szerint, illetve az addig süssük, amíg jó nem lesz kifejezésekkel alig tudtam mit kezdeni. Teljesen illogikusnak tűnt az egész, így megmaradtam annál a négy-öt receptnél, ami már bevált, és magabiztosan el tudtam készíteni.

A lakókkal csak néhányszor gyűlt meg a bajom. Alapvetően úgy vettem észre, hogy egymással veszekednek, illetve azzal, akit be tudnak ebbe vonni.  Péntekenként rendszeresen tartottak házibulikat, amik sokszor torkolltak verekedésbe, főleg akkor, ha két, egymás melletti lakásban is mulattak. Egyszer még késelés is történt, de akkor sem tettem semmit. Tapasztalatom szerint az emberek háromféleképpen járhatnak el. Vagy a támadó oldalára, vagy a védekezőére állnak, és beavatkoznak, de ezzel a beavatkozással örök tagságot nyernek maguknak a további konfliktusokra is. A harmadik lehetőség, hogy teljesen kimaradnak belőle, én ezt választottam.

Ezen kívül heti rendszerességgel járt az egyik szomszédomhoz rendőr, mert elítélt volt, és ellenőrizték, rendben van-e. Nyáron több volt a lárma, olyankor nyitva állt ajtó és ablak, hallottam mindent, a veszekedés kezdetét, az üvöltéseket, majd a béküléssel járó szeretkezést is, ami sokszor még hangosabb volt.

Csak egyszer kísérelte meg feltörni a záramat az egyikük, egy kisfiú próbálgatta a bicskájával. Egy darabig figyeltem őt a kémlelőnyíláson át, kerestem, hol lehetnek a szülei, vagy a barátai, de láthatóan egyedül volt. Ajtót nyitottam neki, kérdeztem, mit szeretne elvinni. A vállánál fogva berántottam a lakásba, megmutattam neki a holmimat. Elmagyaráztam, az egyetlen értékem a számítógépem, egy ősi darab, egyedül arra használható, hogy a dolgozataimat gépeljem vele, majd elküldjem a tanáraimnak. Megkérdeztem, ezt szeretné-e elvenni, azt felelte, tudna belőle venni ezt-azt. Amikor érdeklődtem, mit venne, azt válaszolta, hogy például valami nagyon finomat, mert az anyukája egészen rosszul főz.

Aznap nem készítettem ételt, úgy döntöttem, inkább egy beadandó házi dolgozatot írok meg helyette, így pizzát hozattam házhoz. Még nem küldtem el a rendelést, kértem hát hozzá még egyet.

A kisfiú nagyon büdös volt, így amíg vártunk, a kezébe nyomtam egy törölközőt és elküldtem tusolni. Kifele jövet eltette a tusfürdőmet, de nem szóltam, kevés maradt csak benne. Amikor megérkezett az étel, asztalhoz ültünk és megvacsoráztunk. Közben végig magyarázott, arról, hogyan kell valakit úgy megütni, hogy elájuljon, hová érdemes a bicskát szúrni, hogy ne haljon meg, csak összeessen, mert a gyilkosságért sok év jár, mondta, hogy az apukája is ügyes volt, csak öt évet kapott, még négy év és szabadul, aztán majd együtt mennek az utcára, addig neki gyakorolni kell, megbeszélték, meg a régi barátok is segítenek.

Amikor megette az adagját, megköszöntem a hasznos információkat. Mondtam neki, hogy soha többé nem akarom látni, sem a lakásomban, sem az ajtómnál. Ettől meghökkent, azt kérdezte, nem vagyunk-e tesók. Nekem nincsenek testvéreim, feleltem, és becsuktam az ajtót. Az üvegen át azt kiabálta, tesók nélkül az ember halott odakint.

Később sokáig szellőztettem, hogy kimenjen az idegen szag, amit magával hozott. Így hallottam meg, ahogyan az anyja kiabál vele a földszinten, hogy ne merjen újra betörőset játszani, mert kiveri belőle a szart is, elég volt neki egy mocsok szemétláda az életébe, nem fogja hagyni, hogy a fia is az legyen. A lépcsőházban még néha összefutottunk, de nem is köszönt nekem ezután.

(részlet a Befogad és kitaszít című regényből)

(Illusztráció: dr. Nagy Miklós)

Azért hagyott el, mert nem tudott mellettem alkotni.
Amikor megismerkedtünk, nem a csapzott haja, az űzött tekintete, az igénytelen borostája, vagy a hosszú, izzadtságszagú télikabátja győzött meg, elhiheted. A kisugárzásában volt valami mámorító, a mozdulataiban, az életszeretetében, ahogyan fesztelenül odaült mellém a bárban, és megkérdezte, főzhet-e nekem tyúkhúslevest vasárnap ebédre. Annyira meglepett, hogy csak azt kérdeztem, mi lesz a második, és kapok-e desszertet. Erre felnevetett, öblös, sörszagú kacajjal, hogy borjúpaprikást és házi krémest is fog készíteni.
Már az első kanál sűrű, gőzölgő levestől megremegtem. A pörköltben a hús könnyedén levált a csontról, de nem is ez a lényeg, hanem az érzés, amit kiváltott. Az étel, érted? Miközben ettem, megkívántam őt. Alig ismertem, és mégis, szeretkezni akartam vele, el tudod ezt képzelni? És ő úgy is viselkedett, mint aki tudja, türtőztesd még magad kicsit, ezt súgta, meg kell kóstolnod a krémest. Nem tudnám felidézni az ízét, viszont ahogy ettem, belészerettem.
Komolyan hatni tudott az emberekre az ételekkel. Egyszer átvittem hozzá egy filozófus barátomat, aki állandóan beszél, tudod, le sem lehet lőni. Mégis, ültünk hárman az ebédlőasztalnál, csöndben ettük a rostélyost, és miután befejeztük, megrohantak a gondolatok. Mintha mélysége lett volna a húsnak, a fűszereknek, a sült hagymának a tetején. A barátom meg sem szólalt. Aztán eltűnt egy hónapra, amikor előkerült, azt mondta, írt egy könyvet, nemsokára kiadják.
Egyébként a lakása nagy része olyan volt, mint az öltözéke. Poros, zsúfolt hálószoba, hiába próbáltam rendet rakni benne, másnapra visszaváltozott, hajszálas kád, büdös vécé, ismered a típust. De a konyhája, az döbbenetes. Megcserélte a szobát és a konyhát, így a háló igazából inkább fülkének tűnt, míg a főző helyiség akár egy étteremé. Minden pénzét ebbe ölte, hihetetlen kések, edények, csillogott a tisztaságtól, ha belépett, tiszta ruhára váltott, hajhálót viselt, és csak akkor mehettem utána, ha ugyanígy tettem. Egy másik félszobában rendezte be a szűkös, de elegáns ebédlőt.
Rajongtam érte. Komolyan. De aztán teltek a hónapok, és egyre kevésbé éreztem a bizsergést a palacsintában. Egy pénteken megkértem, hogy főzzön már valamit, éhes vagyok, mire rám ordított, hogy mi az, hogy főzzön valamit? Ő művész, nem szakács, hogy csak úgy összedobja az ételt. Elég baj neki az a közepes színvonalú étterem, ahol egész nap főznie kell a sok igénytelen emberre, hogy megéljen. Vegyem tudomásul, ő otthon csak alkot. És én a közönsége vagyok, aki élvezhetem a művészetét. Mivel a konyhájában csak ő nyúlhatott bármihez, haza kellett mennem, hogy összedobjak egy rántottát. Képzelheted.
Máskor meg hajnalban felriadt, kikelt az ágyból, csörömpölt, felvert az álmomból, kérdeztem, mi a baj, rám parancsolt, hogy ne szóljak hozzá, álmodott egy receptet. Érted ezt? Álmában jött neki az ihlet, vagy tudomisén, micsoda. Kirohant a konyhába, hallottam, hogy szeli a kés a húst, aztán berontott a hálóba, levetette a konyhai öltözékét, véletlenül a pizsamáját vette vissza, arra a hosszú kabátot, úgy rohant az éjjel-nappaliba, mert nem talált koriandert a fűszeresben, anélkül pedig az egész nem ér semmit.
Néha napokig nem láthattam, olyankor kísérletezett, új érzéseket főzött, ezt mondta. Máskor pedig kedves lett, hívott, hogy kóstoljam meg az új műveit. Elém tett egy burgonyapürét fasírttal. Azt kérte, előbb a húst, azután a krumplit egyem, úgy lesz meg a hatás. Miután megízleltem őket, fél éjszakán át zokogtam a bánattól, ő pedig elégedetten nézte. A puncstortájától a régen elhunyt nagypapámat gyászoltam egy héten át.
Látod, mit kiálltam érte? És még többet is. Végül csak annyit kértem, főzzön újra vidámat, szerelmeset. Erre kiakadt, hogy az nem úgy van, nem tőle függ. Ő csak eszköz ebben az egészben. Része a konyhának.
Te nem akadtál volna ki? Kértem is, hogy pihenjen, ne csak mindig főzzön, akkor mondta, hogy nem akar látni többet. Hogy értsem meg, ő nem főz, hanem alkot. Mellettem pedig már nem tud. A kezembe nyomott egy kis diós szárazkekszet, búcsúcsomag, meg sem akartam enni, de a buszon hazafele éhes lettem, megkóstoltam, és nem tudtam rá haragudni többé.

Gyerekkorom óta beszökdösöm az ódon bérházak nyitva felejtett kapuján.
Tizennégy éves lehettem, amikor a város egy félreeső részében rátaláltam a menedékre.  A kétemeletes ház a század elején épülhetett, kívülről már megfeketedett a burkolat, de még így is pompás, ódon erőt árasztott.
Már, amikor először végigmentem a hűvös lépcsőházi folyosón tudtam, hogy vissza kell még térnem. A bejárattól balra vezetett feljáró az emeleti lakásokhoz, a földszintihez pedig egy újabb, belső lengőkapun át lehetett eljutni. Egyetlen otthont alakítottak itt ki, a ház jobb oldalában, a túlsó felén pincék nyílottak.
Alig mertem az udvarra lépni, nehogy valaki elkergessen, de a néptelennek tűnő, rendezett kert húzott magához. A magányosan álló földszinti hely láttán hideg döbbenet öntött el: mintha nem lett volna homlokzati fala. A plafontól padlóig érő ablakok az egész teret látni engedték, a bejárat maga is üvegből volt, épp csak észre lehetett venni a vékony, fehér keretben. Aztán zajt hallottam, és ijedtemben hazarohantam.
De másnap, iskola után már megint ott álltam. Csak bámultam befelé, igyekeztem annyi részletet megjegyezni az idegen lakásról, amennyit csak bírtam. Gyönyörűen megkomponált műalkotásnak véltem. Mintha nem is abban az időben, országban létezne, mint én. Akár egy múzeumba bámulnék bele.
Csak az előszoba és a nappali látszott, de elég káprázatos volt így is. A nagyobbik helyiségben csupa zöld kárpittal borított antik bútort helyeztek el, a falakon valami barokkos mintájú tapéta húzódott, a plafonról kristályos aranycsillár lógott, alatta kovácsoltvas keretben üvegasztal.
Hetekig eljártam oda, minden nap. Sokáig nem tudtam betelni a látvánnyal, de aztán még többet akartam. Rögeszmémmé vált, hogy kiderítsem, milyen lehet a többi helyiség. Egy idő után azt éreztem, jogom van tudni. És ez a bizonyosság hajtott, hogy lenyomjam a kilincset.
Bár a lakásban embert még soha nem láttam, az ajtaja könnyedén, hang nélkül nyílott. Percekig csak álltam előtte, nem mertem belépni, mintha a cipőmön lévő sár, a bőrömből áradó szagok megtörhetnék a hely varázsát. Végül a félelem hajtott be, hogy valaki felfedez, ahogy a nyitott bejáratnál ácsorgom.
Mint aki régen várt süteményhez jut hozzá, mohón végigmentem a már ismert részeken, és szobáról szobára sorra vettem, amit nem ismertem még.
A hálóban kandalló állt, mellé valaki gondosan fát és gyújtóst készített, szigorú rendben álltak a piszkavasak. A franciaágy frissen volt vetve, a selymes, zöld ágytakaró alatt patyolatfehér, puha párnák és takarók. Egy öltözőszobában a nappalihoz hasonló stílusú ruhás- és cipős szekrényt, tükrös kisasztallal, a szoba közepén eredetinek tűnő perzsaszőnyeg terült el.
A kedvencemmé mégis a dolgozó, vagy könyvtárszoba vált. A világos falikárpitból alig látszott valami, mivel végig a falon könyvespolcok álltak, tele megszámlálhatatlanul sok, varázslatos gerincű könyvvel, mindegyik ősi kiadvány, sokáig hozzájuk sem mertem érni.
Mert az, hogy vissza kellett még térnem, nem is lehetett kérdés. Eleinte lopott öt perceket töltöttem bent, attól tartva, hogy hazajön a gazda. De aztán egyre bátrabb lettem, egyre több időt töltöttem a lakásban, és aztán a legkülönbözőbb időközökben járogatni kezdtem oda. Hamarosan rájöttem, hogy a helynek, ha van is ura, nem látogatja igazán.
Kezdtem a sajátomnak érezni minden darabját. Könnyedén elhevertem a kanapén, az iskolából már egyenesen odamentem, hogy a hatalmas ágyon kialudjam a nap fáradalmait, a dolgozószoba mahagóni íróasztalán írtam a leckémet, majd amikor gyűjtőmunkára adatok kellettek, a polcokról le-levettem egy-egy lexikont, azokból szereztem információt.
Egy nap viszont arra lettem figyelmes, hogy az öltözőszoba egyik sarkát átrendezték. Rettenetesen megijedtem, el is szaladtam, két napig nem mertem arra járni. Aztán mégis visszamentem. Tudnom kellett, mi történt.
Ugyanúgy behatoltam, mint korábban, és alaposan megvizsgáltam a változást. Egy kezdetleges konyhát alakított ki valaki. Az antik stílust egy beszerelt hűtővel diszkréten megtörte a modern technológia.
Nem kerülhette el továbbá a figyelmemet, hogy alaposan ki lett takarítva utánam. Rendet azelőtt soha nem tartottam, otthon sem, a menedékben sem. Most valaki új ágyneműt húzott, felsepert, felmosott, kiszellőztetett. A hűtőt pedig telerakta élelemmel.
Addigra már annyira otthonosan éreztem ott magam, hogy eszembe sem jutott nem enni az ételből. A sajátomnak érzett falatok jól estek, mint egy királyi lakoma, de ezúttal elpakoltam, miután befejeztem. A fürdőben még el is mosogattam. A tisztálkodásra való helyiség önmagában is akkora volt, mint egy szoba, a közepén aranyozott kecskelábakon kád állt, de az összes csap is arannyal volt bevonva, még a WC mögötti súrolókefe tartója is.
Vigyázni kezdtem a lakásra. A hirtelen jött óvatosságom hamar elült, amikor láttam, hogy zavartalanul használhatom tovább. Ahogy idősebb lettem, saját szabályrendszert hoztam létre. Ennek első pontja volt, hogy soha, senkinek nem említem, és nem mutatom meg. Később ez gyakran okozott gondot, mert egy-két lányt szívesen elvittem volna oda. A második, hogy rendet tartok, mintha csak vendég lennék, és fel kellene készülnöm rá, hogy bármikor vissza kell adni a helyet.
Mivel az udvaron sem járt soha senki, nem kellett aggódnom az üvegfalon átlátó szemektől. Rászoktam, hogy meztelenül járjak a lakáson belül. Szerettem, ahogy a bőröm hozzáér a szépen megmunkált fabútorok lekerekített részeihez, vagy ahogyan a kárpit szövete végigsimít, ahogyan ráfekszem, az ágynemű érintése pedig olyan volt, mintha nővel ölelkeznék.
A tizennyolcadik születésnapomon is ide menekültem a családi ceremónia elől. Kinyitottam a hűtőt, és meglepetésemre egy fehér krémmel bevont torta állt benne középen, a tetején számokat formázó gyertyákkal.  Kivettem, az asztalra helyeztem, gépiesen meggyújtottam a gyertyákat, és csak bámultam. Nem tudtam másra gondolni, mint arra, hogy ez egy elvarázsolt lakás, ami ismer engem, és szeret. Melegség öntött el, behunytam a szemem és elfújtam a gyertyákat, kívántam is.
Ahogy kinyitottam, a kanóc füstjében egy rövid, vörös hajú nőt láttam meg. Testhez tapadó, piros ruhát viselt, talán harminc-harmincöt éves lehetett, legfeljebb negyven. Nagyon csinos volt, vékony, a bőre ruganyos, de az arca bölcsnek tűnt, ezért tudtam talán nehezen meghatározni a korát. Vagy azért, mert még fiatal voltam és tapasztalatlan.
Dadogni kezdtem, a szavakat kerestem, de ő a szám elé rakta hosszú mutatóujját. Ahogy a közelembe lépett, megéreztem a vadító illatát. Mosolygott, leültetett a kanapéra, ahogyan a kárpit a combomhoz ért, eszembe jutott, hogy meztelen vagyok.
Először a karomat simogatta, majd puhán megcsókolta a vállamat, erősen megragadta a combomat.
Halk, búgó hangján mesélni kezdett, a fülemen éreztem a forró leheletét. A lakás az övé, súgta, évek óta külföldön él, csak ritkán látogat haza. A teljes otthona be van kamerázva, innen tudta meg pár éve, hogy nyitva felejtette az ajtót, és én bementem. Rendőrt akart hívni, de azután meglátta a csodálatot az arcomon, és azt, hogy a hely fontos lett nekem, nem fogok sem lopni, sem kárt tenni benne.
Azután, be kell vallja őszintén, én lettem a kedvenc műsora. Amikor csak engedte a munkája, élő közvetítésként nézett engem. Látta, ahogyan férfivá érek, csupasz testem megizmosodik, hogy milyen földön túli nyugalom fog el az általa berendezett térben. Belém szeretett. Tudja persze, nevetett, hogy nagy a korkülönbség, és nem is ismerjük egymást, mégis, ahogyan a lakással bántunk, az összeköt minket.
Egy pillanatig csak bámultam a hideg, zöld szemeit.
Amikor megértettem, őrült erővel téptem ki magam a kezei közül, hosszú körme néhány helyen meg is sebzett. Gyorsan a kezembe kapva néhány, a fotelba hajtott ruhadarabot rohanni kezdtem, csak a lépcsőházban rántottam magamra a nadrágot és a pulóveremet, hogy ne keltsek feltűnést az utcán.
Rohantam, megállás nélkül, és soha többé nem mentem vissza.

1.

Hatalmas tömeg verődött össze, mégis sikerült megfelelő helyet találnom, ahol észrevehet. De nem is keresett, már a szégyenkordén is csak állt büszkén, tekintetét az ég felé meresztve.
Körülöttem a tömeg eggyé vált hangja jól elkülöníthető mondatokra foszlott: boszorkány, máglyára vele, égessétek, pokolra való.
Hosszú, sötét haját a vallatáskor levagdosták, több helyen sebes maradt a fejbőr. A kezeit hátra kötötték az oszlop körül, de így is láttam, hogy a csuklóján és a bokáján bilincsek nyomai vöröslenek, ujjait szétroncsolták, több körmét leszaggatták.
Míg a hóhér dolgozott, az inkvizítor a nézőknek prédikált. Felvezette a kivégzést, dicsérte a Jézus Krisztust, az Anyaszentegyházat, de elsősorban a saját maga munkáját. Majd a bűnös asszony lelkéről beszélt, és amikor látta, hogy a pribék épp a nyakára köti a hurkot, megkérdezte a lányt, beismeri-e vétkét.
A nyelvét még a kínzások során tüzes vasakkal tönkretették, de jól láthatóan megrázta a fejét, le sem véve a szemét a ragyogó égről. Így a pap nem imádkozott érte, a bakó – hiába fizettem meg – nem fojtotta meg a kötéllel, az emberek pedig még dühödtebben kiáltottak halált.
A gyújtás igen szakszerűen zajlott, ahogy a lángok a nő lábát nyaldosták, mintha valóban az ördög cinkosa állt volna a tér közepén. Ezt már nem bírta méltósággal. Üvöltött, szavakat akart formálni a fájdalomra, de képtelen volt. Az egész nem tartott sokáig, a füst által hamar bekövetkezett a fulladás.
Az égett bőr szagától és a terjedő szürkeségtől alig vettem észre, hogy egy öregasszony felém mutogat: ez itt vele hált, a cinkosa! Több férfi elindult az irányomba, a városőrök is felkapták a fejüket. Elvettem az ingujjam az arcom elől, igen, mondtam, ez a boszorkány engem is megbabonázott. Feleletemre együtt érzőn megveregették a vállamat, magamra hagytak.
Nem akartam, hogy bármi közöm legyen tovább ezekhez. Minél előbb szabadulni akartam tőlük. Ha lefognak, viselnem kell a szorításukat is. Nem kívántam magamat feláldozni. A legfontosabb már elpusztult. Felébredek.

2.

Forgolódom az ágyban. A lázálomban egy máglya ég. Neked gyújtottam, halott barátomnak.
A vihar aznap nem volt hatalmas, csupán a te hajódat, a Don Juant pusztította el. Ó, hogyan is lehettem ennyire öntelt, hősöm nevét még a fővitorlára is ráírattam! Persze, utáltátok, a betűket kivágattátok, de a csónakot mégsem kereszteltétek át.
Mire a víz a partra mosta testedet, alig maradt valami az angyali vonásaidból. A halak apró harapásai kikezdték lágy arcodat, csak a zsebedben talált Keats kötetről tudtuk, hogy te vagy.
Mindig imádtad a vizet (s lám, most az ragadott el!) és a Napot is, tudom, tetszett volna a szertartás, amit rendeztünk. Mary ragaszkodott hozzá, hogy Rómában temessünk el, a gyermeketek mellé, de mivel a vízbefultakat nem szállíthattuk oda, el kellett téged hamvasztanunk. Egy hónapig várakoztattak, így mire a parton fellobbantak a fenyőhasábok, addigra a tartósító fűszerek, a bűz, az égett test szaga – nem bírtam elviselni, a tengerbe vetettem magam, és csak úsztam, míg a napsütés meg nem fájdította fejemet.
Csak a szíved, csak azt nem fogta a láng. Mary azóta is magánál hordja egy cédrusdobozban.
Íme, elment hát megint egy nagy ember, akit a világ komiszul, elvakultan és brutálisan félreismert. Majd most, talán, igazságot szolgáltat neki, amikor már semmi haszna belőle.
De nem sokára követlek én is. Az orvosok kívánságom ellenére sorra eret vágnak rajtam, állandóan lázálmok gyötörnek: kint vagyok a fronton, harcolok szegény Görögországért. De tudom, hogy Julian és Maddalo, ahogy emlegettél minket, hamarosan újra együtt fog csónakázni.
Most aludni akarok. Felébredek.

3.

A buszon izzadtság és vizeletszag terjengett. A metrón olcsó kölnik keveredtek. Először a tömegközlekedést hagytam el. Korán keltem, gyalog jártam mindenhová. De kezdtem büdösnek érezni az utcákat is. Bántott a csatornák kipárolgása, az autók füstje. A szag lassan az otthonomba is befészkelte magát. Érzékennyé váltam a régi lakás kiszellőztethetetlen, dohos bűzére, eszeveszetten sikáltam a szőnyegeket, törölgettem a bútorokat, kifestettem mindent tisztára, hiába.
Mindent hátrahagytam, egy kisebb városba költöztem. De itt sem lett jobb, csak kevésbé büdösebb. Tovább menekültem.
Egy párezer fős faluban vettem házat a falu szélén, messze a főúttól. Elzárkóztam, az udvarom üresen állt, mégis a szél disznószar szagát hozta, és ha néha boltba mentem, az utcán bor és cigaretta bűze csapta meg az orrom a szembejövő férfiak trikójából vagy bőréből. Minden ember büdös.
Az erdő közepén állíttattam fel egy teljesen új fakunyhót. A munkások nem dohányozhattak, amíg készült. A saját holmim szaga is zavarni kezdett. A ruháimat állandóan mostam, de az öblítők sem tetszettek már.
Végül elégettem mindenemet, semmi nem szennyezi már a levegőt. Egyedül kuporgok az egyetlen szobám padlóján, meztelenül. Azon merengek, mi az otthon? Hontalan vagyok. Gyökereim semmiképp nem maradtak.
Még mindig büdös van.
Először nem veszek levegőt.
Aztán kapkodnék érte, szájon át, de nem jön. Felébredek.

4.

Már utaztam ebben az autóban. Csomagtartóban, csuklyával a fejemen.  Most a hátsó ülésre mutattak helyet, a szememet is szabadon hagyták. Rám sem ijesztettek, meg sem ütöttek, nem is fenyegettek. Pedig nem fizettem ki a tartozást. A két kigyúrt férfit a hajuk színéről különböztetem meg. Az egyik szőke, a másik fekete, különben egyforma kék pulóverük és farmerjük van, katonai bakancsot viselnek. A szőke vezet, a fekete mellettem ül.
Kiérünk a város határán túl, elhagyatott telek mellett parkolunk le. Ismerem ezt a helyet: itt ásatták meg velem legutóbb a síromat, be is húgyoztam. Nagyon kiröhögtek. Az ásót alig tudtam már tartani, ráborultam és zokogtam, akkor mondták, hogy ha fizetek, nem temetnek belé. A pénznek csak a töredéke lett meg időre, azt eltették.
Szótlanul a gödörhöz vezetnek, ahogy nézem, büszkeség tölt el, legalább szabályos, egyenes falú. A fekete állványra állít egy kamerát, bekapcsolja, ellenőrzi. A szőke maszkot húz, odavezet a készülékhez, és amikor a fekete a hüvelykujjával jelzi, hogy jó a kép, a szőke oldalról rátalpal a térdemre. Hallom a reccsenést, mintha egy ág tört volna el, majd a saját hangomat, ahogy a fájdalomtól üvöltve kegyelemért könyörög.
Ezután módszeresen jön a két karom, az orrom, néhány fogam. Amikor elájulnék, fellocsolnak. Igen precíz munkát végeznek. A sírba már csak mellékesen, mint egy zsákot hajítanak bele. Minden fáj, a sok apró rész eggyé olvadva lüktet.
Apám régen sokat vitt az erdőbe. Minden növény, minden madár, rovar nevét tudta, leveléről, hangjáról ismerte. Én nem tudnám a nevén nevezni a környezetemet, amibe kerültem. Apám otthon volt benne, én idegen vagyok itt.
Hallom, ahogy dolgozik az ásó. Az első rönkök a lábamra esnek, halkan puffannak. Lassan betemet a föld. A szám telemegy a nyirkos, fémes ízzel.
Eltűnnek a csillagok. Felébredek.

5.

A műszerek fényei gyér világítást adnak. Repedezik a plafonon a vakolat. Átizzadt az ágyneműm, a pizsamámban inkább meg se mozdulok. A formátlanná dagadt testem egyébként sem engedi.
Mindig ugyanazok az álmok követik egymást. Újra sorra veszem az értelmüket, hogy megnyugodjak, nem ez a valóság. Nem így.
A szerelem, a barátság, az otthon, a test halott.
Tegnap megosztottam ezt az éjszakás nővérrel is. Ő az egyetlen kapcsolatom a külvilággal. Megkérdeztem, mit gondol arról, hogy csak lélektelen nemi szervek találkoznak, az embernek ismerősei vannak, akik üzenetet küldenek a születésnapján, gyökértelenül tengődünk a világban, a testünk pedig végül börtönként zár be egy-egy ilyen kórházi szobába. Kelletlenül hallgatott, egy ideje nem tudtam neki pénzt adni. Végül azt mondta, elég régóta van az osztályon ahhoz, hogy tudja, mindenki egyedül hal meg. A szavaira rácsapta a korhadó faajtót.
Ilyen hangja van a koporsófedélnek is.
Minden halott. De a szellem még küzd.
Olvasok, friss és éber akarok maradni, őrizni amit lehet. Minden éjjel úgy alszom el, hogy azt remélem, így halok meg.
Vagy talán ebből is felébredek.