A főnököm szerint a nagy üzletek elegáns helyen köttetnek. Albin urat egy belvárosi hotel férfimosdójában ismertem meg.
Aznapi ügyfelem egy igen előkelő cég igazgatója volt, a szerződést pedig az említett hotel éttermében írtuk alá, reggeli után. Hónapokig dolgoztam az ügyön, így a svédasztal ellenére alig ettem pár falatot. Miután elköszöntünk, fel sem fogtam, hogy sikerült, egyből a mellékhelyiségbe rohantam, hogy hideg vízzel megmoshassam az arcomat.
Az idegen férfit először észre sem vettem, ahogy ellépve a piszoártól a mellettem lévő csaphoz állt.
– Nagy üzletet kötöttél? – kérdezte. A tegezése nem tűnt tolakodónak, hiszen én fiatal voltam, ő pedig talán a hatvanas éveiben járhatott. Ezen felül bár mind a ketten öltönyt viseltünk, a férfié olyan makulátlan fehér öltözet volt, amihez hasonlót még soha nem láttam, szinte világított napcserzette bőrén.
– A legnagyobbat életemben. – válaszoltam félig büszkén, félig fáradtan.
– Mit szólnál, ha ma nekem dolgoznál? – tette fel a kérdést kertelés nélkül.
– Köszönöm, de van már munkahelyem. Egyébként is, még be kell mennem az irodába, el kell rendeznem egy csomó papírt. És a főnököm sem örülne neki. – ellenkeztem, ám mielőtt otthagyhattam volna a furcsa alakot, megcsörrent a telefonom. A munkaadóm hívott, gratulált a sikeremhez, és azt mondta, aznap már nem kell bemennem, sőt a hét további részét is vegyem ki fizetett szabadságnak, törődjek végre magammal, megérdemlem. Alig hittem el, amióta felvett dolgozni, még soha nem kértem semmilyen szabadnapot, majdnem megköszönni is elfelejtettem a hirtelen jött gesztust.
– Nos? Nem tudja meg senki, nem kérek semmi törvénytelent. Holnap reggel hálás lesz, ha igent mond. – hozta elő újra az ajánlatát.
Tudtam, hogy pihenni úgysem lennék képes, ahhoz túlságosan dolgozott még bennem az izgalom. Magam sem emlékszem, mikor bólintottam rá, és tettem a kezem szikár, határozott tenyerébe. Azt mondta, hívjam csak Albin úrnak. Szerettem volna, ha elmondja, mi is lesz a dolgom, de egyelőre csupán annyit kért, hogy vezessem körbe a belvárosban. Meglepődtem, hogy nem ismeri, nem tűnt külföldinek, de nem akartam már az elején akadékoskodni.
Mindenhová gyalog akart menni. Felajánlottam a kényelmes autómat, de ő sétálni akart. Elvittem a népszerű helyekre, megmutattam neki az egyetemet, múzeumokat, tereket, üzleteket. Olyan könnyedséggel járt, mintha a talpa nem is érintené az aszfaltot.
Egy zebránál finoman megfogta a vállam, és egy öregasszony felé bökött, aki egy oszlopba kapaszkodva tekintgetett körbe. Mire megértettem a helyzetet, Albin úr már ott állt az egyik oldalán, és felajánlotta, hogy átkísérjük.
Sosem szerettem másokkal érintkezni, most mégis megfogtam az asszony kezét. A tenyerét olyan simának éreztem, mintha a bőrt selyemből szőtték volna rá kesztyűként. Hálából megígérte, hogy imádkozni fog értünk, majd amikor átértünk, felnézett a férfira.
– Jól emlékszem ám rád, Albin. Húsz éve nem láttalak, de semmit sem változtál. – Albin gyengéden megsimogatta a néni ősz haját, és intett, hogy menjünk tovább.
– Ez mi volt? – kérdeztem megbabonázva.
– Mi lett volna? – nevetett a férfi. – Egy bolond öregasszony, aki látott valami újságban, és összekevert valakivel. Többször előfordul, mint hinnéd.
Más ésszerű magyarázat nekem sem jutott eszembe. Megkérdeztem, hol ebédelne, de természetesen nem volt hajlandó étterembe ülni. Egy török büfé ablakánál gyrost vettünk, és lesétáltunk vele a folyópartra. Szinte sokként ért, amikor a csípősszósszal leette a zakóját. A vörös folt annyira harsány volt a szöveten, hogy felkiáltottam. De ő csak nevetett ezen is.
– Milyen gyros az, amivel le sem eszi magát az ember? Majd kitisztul, ne aggódj. Nem ezek a fontos dolgok.
– Akkor mik azok? – kérdeztem kissé ingerülten.
– Például az, amit meg lehet tudni valakiről, ha megkérjük, hogy vezessen körbe a városon.
– Miért, mit tudott meg rólam?
– Hogy valaha egyetemre jártál. Szereted a művészetet, ismered a könyvesboltokat. Nem vagy vallásos. Abból sejtem, hogy nem néztünk meg egy templomot sem, de az egyetem épületéről hosszan beszéltél. Miért hagytad abba?
Tetszett, ahogy figyelt a részletekre. Elmeséltem, hogy valóban két évig jártam a bölcsészkarra, de egy nap a családomnak pénzügyi gondjai lettek. Hogy könnyítsek a terheken, dolgozni kezdtem. A tanulmányaimat eleinte nem zavarta a munka, de mivel ügyesnek bizonyultam, egyre komolyabb feladatokat bíztak rám, míg a végén már fontosabb lett dolgozni, mint órákra járni. Jól keresek, lakást és autót tartok fenn, a szüleimnek havonta kisebb összeget tudok küldeni, ami egy magam korabeli srác esetében ritka dolog.
– És kivel osztod meg a szabadidődet? – érdeklődött.
– Nekem nem sok van belőle. Van egy nő a cégnél, néha nála
alszom.
– Nem is tetszik senki?
– Talán van egy lány. Nem is tudom, miért mesélem el magának. De ma önnek dolgozom, nem igaz? A város szélén áll egy presszó. Véletlenül keveredtem oda, egy ügyfelem miatt egy hétig oda kellett járnom. Egyébként tetszene önnek: hangulatos, lágy zene szól, csak néhány diák issza ott a sörét. Ez a lány pedig mindig a pultnál ül és olvas. Egy nagy, átlátszó bögréből kortyolgatja a rumos teáját. Sokszor láttam, ahogy a srácok megszólítják, de mindet visszautasította. Néha, amikor az ügyfelem már részeg volt, és csak össze-vissza beszélt, végiggondoltam, mit mondanék neki. De nem számít. – mire felnéztem a mondanivalómból, Albin úr már felkelt a rakodókőről. Csupa fekete csík húzódott a nadrágja hátulján.
– Mit gondolsz, mire odaérünk, kinyit a presszó?
Nem akartam odamenni, szerettem volna végre megtudni, mit akar tőlem, de láthatóan szórakoztatta, hogy az életemben turkálhat. Vannak ilyenek, gondoltam, a jó üzletért mindent be kell vetni. Mire föleszméltem, már megint úton voltunk, ezúttal a metróaluljáró felé.
Odalent Albin úr minden hajléktalannak papírpénzt adott. Némelyüknek súgott is valamit, amitől azok vagy elsápadtak, vagy felnevettek. Egy hegedűs bácsinak megdicsérte a játékát, jelentős összeget tett az ingzsebébe, majd amikor az meglepetésében leengedte a hangszerét, megölelte, két fekete tenyérnyomot szerezve a zakóján.
Bár az én ruházatom ugyanolyan tisztának tűnt, mint reggel, észrevettem, a férfit nem érdekelte a sajátja. A metróban sikerült pont egy olyan ülésen helyet foglalnia, aminek a támlája további foltokat hagyott.
– Nem zavarja? – kérdeztem, remélve, hogy nem leszek udvariatlan.
– Miért, így nem engednek majd be a presszóba? – nevetett újra felém.
– Így is túlöltözött lesz, ne aggódjon.
A presszóig még két kéregetővel találkoztunk. Az egyikük, miután megkapta az adományát, egy szál cigarettával kínálta meg Albin urat, aki örömmel elfogadta, tüzet kért, és rágyújtott.
– Jó szívvel adták. – előzött meg a válasszal, amikor ránéztem.
Bár még világos volt, bent már elég sokan voltak. A lány is a pultnál ült, a bögréjében még ázott a filter. Albin úr két rumot kért tisztán.
– Én nem iszom. – Mondtam kurtán, de ő leintett, nem is nekem rendelt.
Ezután faggatni kezdtem, hogy mondja el, mi végre ez az egész nap, mert bár élvezem a társaságát, de szeretném, ha az üzletről is beszélnénk végre. Felhajtott egy korsó csapolt sört.
– Miért nem mész oda ahhoz a lányhoz, és szólítod meg?
– Ne terelje a témát, kérem.
– De komolyan. Menj oda. Úgyis tudod már, mit akarsz mondani. neki.
– Én erről most tényleg nem akarok önnel vitatkozni.
– Tudom, hogy oda fogsz menni hozzá.
– Tényleg? Na és honnan ilyen biztos benne?
–  Ugye ismered a Bábeli könyvtárt?
– Persze, egy Borges-szöveg.
– Álmomban megtaláltam azt a helyet, és minden éjjel ellátogatok oda. Ott olvastam, amit írni fogsz rólam, meg erről a napról. És abban benne volt, hogy meg fogod szólítani.
– Túl sokat ivott, Albin úr, az csak egy fikció. Én egyébként sem tudok írni. Soha nem is próbáltam. – ez már nevetséges volt. Kezdtem úgy érezni, hogy egy szenilis öregember áldozata lettem.
– Ha odamész, és elmondod neki, amit terveztél, megkötöm veled az üzletet. És úgyis meg fogod írni. – nevetett újra, alkoholtól öblösen, tiszta derűvel, mint aki tudja, hogy győzött.
Hitegettem magam, hogy talán mégis van egy jó ajánlata. A pultnál ülő lánnyal végül órákon át beszélgettünk, és rövidesen el is felejtettem Albin urat. Egyszerre a hiányán ocsúdtam fel, sehol sem láttam, elnézést kértem a lánytól, és másnapra randevút beszéltünk meg.
A férfira újfent a mellékhelyiségben találtam rá, a kagylóba kapaszkodva. Miután megmosdott, elmesélte, hogy összebarátkozott néhány fiatallal, tanácsokat adott nekik.
– Bár ez szigorúan tilos, normális esetben. Na de mindegy már, nem igaz? Vigyél haza a kiábrándítóan dísztelen, de nagyon praktikusan berendezett lakásodba. – még csuklott egyet, majd a vállamra dőlve elaludt.
Mire kiértünk, a lány már szerencsére hazament, a csapos segített taxiba ültetni Albin urat. Persze, ott is hagyhattam volna valahol, sejtettem, hogy nem kötünk már semmilyen üzletet, de egyrészt boldog voltam a másnapi találkozó ígérete miatt, másrészt pedig kíváncsi voltam, mi lesz reggel. Óvatosan levettem a zakóját és egy pokróccal betakarva a kanapéra fektettem.
Másnap későn ébredtem. Szinte azonnal elém tódultak az előző nap emlékei, felkeltem, hogy vendégem után nézzek. A kanapé azonban üres volt. A pokrócot összehajtogatta, de máskülönben egy cetlit sem hagyva maga után távozott.
Az ablakhoz rohantam, és még éppen megpillanthattam könnyűléptű alakját, ahogyan makulátlanul fehér öltönyében befordul az utcasarkon.