Gyerekkorom óta beszökdösöm az ódon bérházak nyitva felejtett kapuján.
Tizennégy éves lehettem, amikor a város egy félreeső részében rátaláltam a menedékre.  A kétemeletes ház a század elején épülhetett, kívülről már megfeketedett a burkolat, de még így is pompás, ódon erőt árasztott.
Már, amikor először végigmentem a hűvös lépcsőházi folyosón tudtam, hogy vissza kell még térnem. A bejárattól balra vezetett feljáró az emeleti lakásokhoz, a földszintihez pedig egy újabb, belső lengőkapun át lehetett eljutni. Egyetlen otthont alakítottak itt ki, a ház jobb oldalában, a túlsó felén pincék nyílottak.
Alig mertem az udvarra lépni, nehogy valaki elkergessen, de a néptelennek tűnő, rendezett kert húzott magához. A magányosan álló földszinti hely láttán hideg döbbenet öntött el: mintha nem lett volna homlokzati fala. A plafontól padlóig érő ablakok az egész teret látni engedték, a bejárat maga is üvegből volt, épp csak észre lehetett venni a vékony, fehér keretben. Aztán zajt hallottam, és ijedtemben hazarohantam.
De másnap, iskola után már megint ott álltam. Csak bámultam befelé, igyekeztem annyi részletet megjegyezni az idegen lakásról, amennyit csak bírtam. Gyönyörűen megkomponált műalkotásnak véltem. Mintha nem is abban az időben, országban létezne, mint én. Akár egy múzeumba bámulnék bele.
Csak az előszoba és a nappali látszott, de elég káprázatos volt így is. A nagyobbik helyiségben csupa zöld kárpittal borított antik bútort helyeztek el, a falakon valami barokkos mintájú tapéta húzódott, a plafonról kristályos aranycsillár lógott, alatta kovácsoltvas keretben üvegasztal.
Hetekig eljártam oda, minden nap. Sokáig nem tudtam betelni a látvánnyal, de aztán még többet akartam. Rögeszmémmé vált, hogy kiderítsem, milyen lehet a többi helyiség. Egy idő után azt éreztem, jogom van tudni. És ez a bizonyosság hajtott, hogy lenyomjam a kilincset.
Bár a lakásban embert még soha nem láttam, az ajtaja könnyedén, hang nélkül nyílott. Percekig csak álltam előtte, nem mertem belépni, mintha a cipőmön lévő sár, a bőrömből áradó szagok megtörhetnék a hely varázsát. Végül a félelem hajtott be, hogy valaki felfedez, ahogy a nyitott bejáratnál ácsorgom.
Mint aki régen várt süteményhez jut hozzá, mohón végigmentem a már ismert részeken, és szobáról szobára sorra vettem, amit nem ismertem még.
A hálóban kandalló állt, mellé valaki gondosan fát és gyújtóst készített, szigorú rendben álltak a piszkavasak. A franciaágy frissen volt vetve, a selymes, zöld ágytakaró alatt patyolatfehér, puha párnák és takarók. Egy öltözőszobában a nappalihoz hasonló stílusú ruhás- és cipős szekrényt, tükrös kisasztallal, a szoba közepén eredetinek tűnő perzsaszőnyeg terült el.
A kedvencemmé mégis a dolgozó, vagy könyvtárszoba vált. A világos falikárpitból alig látszott valami, mivel végig a falon könyvespolcok álltak, tele megszámlálhatatlanul sok, varázslatos gerincű könyvvel, mindegyik ősi kiadvány, sokáig hozzájuk sem mertem érni.
Mert az, hogy vissza kellett még térnem, nem is lehetett kérdés. Eleinte lopott öt perceket töltöttem bent, attól tartva, hogy hazajön a gazda. De aztán egyre bátrabb lettem, egyre több időt töltöttem a lakásban, és aztán a legkülönbözőbb időközökben járogatni kezdtem oda. Hamarosan rájöttem, hogy a helynek, ha van is ura, nem látogatja igazán.
Kezdtem a sajátomnak érezni minden darabját. Könnyedén elhevertem a kanapén, az iskolából már egyenesen odamentem, hogy a hatalmas ágyon kialudjam a nap fáradalmait, a dolgozószoba mahagóni íróasztalán írtam a leckémet, majd amikor gyűjtőmunkára adatok kellettek, a polcokról le-levettem egy-egy lexikont, azokból szereztem információt.
Egy nap viszont arra lettem figyelmes, hogy az öltözőszoba egyik sarkát átrendezték. Rettenetesen megijedtem, el is szaladtam, két napig nem mertem arra járni. Aztán mégis visszamentem. Tudnom kellett, mi történt.
Ugyanúgy behatoltam, mint korábban, és alaposan megvizsgáltam a változást. Egy kezdetleges konyhát alakított ki valaki. Az antik stílust egy beszerelt hűtővel diszkréten megtörte a modern technológia.
Nem kerülhette el továbbá a figyelmemet, hogy alaposan ki lett takarítva utánam. Rendet azelőtt soha nem tartottam, otthon sem, a menedékben sem. Most valaki új ágyneműt húzott, felsepert, felmosott, kiszellőztetett. A hűtőt pedig telerakta élelemmel.
Addigra már annyira otthonosan éreztem ott magam, hogy eszembe sem jutott nem enni az ételből. A sajátomnak érzett falatok jól estek, mint egy királyi lakoma, de ezúttal elpakoltam, miután befejeztem. A fürdőben még el is mosogattam. A tisztálkodásra való helyiség önmagában is akkora volt, mint egy szoba, a közepén aranyozott kecskelábakon kád állt, de az összes csap is arannyal volt bevonva, még a WC mögötti súrolókefe tartója is.
Vigyázni kezdtem a lakásra. A hirtelen jött óvatosságom hamar elült, amikor láttam, hogy zavartalanul használhatom tovább. Ahogy idősebb lettem, saját szabályrendszert hoztam létre. Ennek első pontja volt, hogy soha, senkinek nem említem, és nem mutatom meg. Később ez gyakran okozott gondot, mert egy-két lányt szívesen elvittem volna oda. A második, hogy rendet tartok, mintha csak vendég lennék, és fel kellene készülnöm rá, hogy bármikor vissza kell adni a helyet.
Mivel az udvaron sem járt soha senki, nem kellett aggódnom az üvegfalon átlátó szemektől. Rászoktam, hogy meztelenül járjak a lakáson belül. Szerettem, ahogy a bőröm hozzáér a szépen megmunkált fabútorok lekerekített részeihez, vagy ahogyan a kárpit szövete végigsimít, ahogyan ráfekszem, az ágynemű érintése pedig olyan volt, mintha nővel ölelkeznék.
A tizennyolcadik születésnapomon is ide menekültem a családi ceremónia elől. Kinyitottam a hűtőt, és meglepetésemre egy fehér krémmel bevont torta állt benne középen, a tetején számokat formázó gyertyákkal.  Kivettem, az asztalra helyeztem, gépiesen meggyújtottam a gyertyákat, és csak bámultam. Nem tudtam másra gondolni, mint arra, hogy ez egy elvarázsolt lakás, ami ismer engem, és szeret. Melegség öntött el, behunytam a szemem és elfújtam a gyertyákat, kívántam is.
Ahogy kinyitottam, a kanóc füstjében egy rövid, vörös hajú nőt láttam meg. Testhez tapadó, piros ruhát viselt, talán harminc-harmincöt éves lehetett, legfeljebb negyven. Nagyon csinos volt, vékony, a bőre ruganyos, de az arca bölcsnek tűnt, ezért tudtam talán nehezen meghatározni a korát. Vagy azért, mert még fiatal voltam és tapasztalatlan.
Dadogni kezdtem, a szavakat kerestem, de ő a szám elé rakta hosszú mutatóujját. Ahogy a közelembe lépett, megéreztem a vadító illatát. Mosolygott, leültetett a kanapéra, ahogyan a kárpit a combomhoz ért, eszembe jutott, hogy meztelen vagyok.
Először a karomat simogatta, majd puhán megcsókolta a vállamat, erősen megragadta a combomat.
Halk, búgó hangján mesélni kezdett, a fülemen éreztem a forró leheletét. A lakás az övé, súgta, évek óta külföldön él, csak ritkán látogat haza. A teljes otthona be van kamerázva, innen tudta meg pár éve, hogy nyitva felejtette az ajtót, és én bementem. Rendőrt akart hívni, de azután meglátta a csodálatot az arcomon, és azt, hogy a hely fontos lett nekem, nem fogok sem lopni, sem kárt tenni benne.
Azután, be kell vallja őszintén, én lettem a kedvenc műsora. Amikor csak engedte a munkája, élő közvetítésként nézett engem. Látta, ahogyan férfivá érek, csupasz testem megizmosodik, hogy milyen földön túli nyugalom fog el az általa berendezett térben. Belém szeretett. Tudja persze, nevetett, hogy nagy a korkülönbség, és nem is ismerjük egymást, mégis, ahogyan a lakással bántunk, az összeköt minket.
Egy pillanatig csak bámultam a hideg, zöld szemeit.
Amikor megértettem, őrült erővel téptem ki magam a kezei közül, hosszú körme néhány helyen meg is sebzett. Gyorsan a kezembe kapva néhány, a fotelba hajtott ruhadarabot rohanni kezdtem, csak a lépcsőházban rántottam magamra a nadrágot és a pulóveremet, hogy ne keltsek feltűnést az utcán.
Rohantam, megállás nélkül, és soha többé nem mentem vissza.