Borravaló

 

Akkoriban csak hagytuk folyni a napot, mint gazdagok a meleg vizet. Nyár közepe volt, nekem szünet az egyetemen, Ákos pedig délutántól késő estig dolgozott, azt is csak hétfőn, csütörtökön és hétvégén. Így könnyen alhattunk délig, ha olyan kedvünk volt, ha pedig hamarabb felkeltünk, a hónap elején beültünk valahová reggelizni és kávét inni, hó végén pedig ettük a szalámis zsemlét kempingsajttal.

Facér férfiak voltunk a húszas éveink elején, egy tetőtéri lakást béreltünk olcsón egy nagyon drága kerületben. A hely az árának megfelelően szerény volt: kicsi konyha, az is mindig rendetlen a halomba állított edényektől (bár ha valamelyikünk várhatóan lányt vitt haza, mindig elmosogattunk), külön fürdő és mellékhelyiség, egy apró, de zsúfolt kamra és a két szoba a lakás két végén, közte folyosóval.

Sápadtan keresgéltem a hűtőben párizsi után, de már csak margarint találtam. Árván figyelt a hárompolcos hűtőszekrény közepén. Megtapogattam egy zsemlét, puha-e még: határeset, megvajaztam és betettem a mikróba, hogy a frissesség illúzióját keltse.

-Főztem kávét! – üvöltötte ki Ákos a wc-ből.

-Mi lett a parizerrel? – üvöltöttem vissza.

-Megettük tegnap, nem emlékszel? Vagyis ma hajnalban.

-Az még tegnap.

-Párizsi vacsora. – mondta halálos komolysággal, miközben kinyitotta az ajtót.

Ahogy megértettem a szóviccet, először a fejemhez kaptam, majd leültem és egyszerre azon kaptam magam, hogy nem bírom abbahagynia a röhögést. Ákos borostásan, kusza, szanaszét álló hajával, hosszú képén hatalmas vigyorral fürdött a sikerében. –Jó reggelt! – szólt, amikor látta, hogy már magamhoz tértem.

Ilyenek voltak a reggeleink. Főleg olyankor, amikor nem volt más a konyhában, csak a humorunk.

-Szerintem meg tökre működne, egy csomó embernek tetszene, csak kéne egy srác, aki megcsinálja hozzá az alap weboldalt. – harapott bele Ákos a margarinos zsömléjébe.

-Aha. Ingyen, mert nem tudjuk miből kifizetni. – bólogattam.

Ezerszer végigrágott téma volt, de nem tudtuk megunni, a hónap végi napok szertartásához tartozott: miből gazdagodjunk meg? Lehetőleg minél hamarabb. Reggelente – úgy hittük – zseniális ötleteink támadtak, de mindegyikhez komoly indulótőke kellett. Annyit viszont, ha akartunk volna spórolni, akkor sem szerezhettük volna meg. Úgy gondoltuk, két ilyen hatalmas elme ki tud találni olyat, amihez nem kell pénz, mégis milliomossá tesz.

Én voltam a soros, hogy megvegyem az ebédhez valót, így kis sárga-fehér sávos nejlonszatyrommal baktattam haza. Amikor befordultam az eldugott kis utcánkba, a járda mellett egy kopott, öreg, kék furgonnak támaszkodó férfit pillantottam meg. A rászáradt olajtól foltos kezében szinte világított a fehér cigaretta. Koszos atlétát viselt, rettenetes szagot árasztott, viszont fiatal volt és iszonyú erős. Ráérősen végigmért, miközben nagyot szívott a cigarettájából, de nem szólt semmit. Gyorsabbra vettem a lépteimet, idegesen elővettem a lakáskulcsot, és igyekeztem minél hamarabb az épületen belülre jutni. Délutánra már el is felejtettem a dolgot.

Csak másnap, a reggelinél jutott újra eszembe, amikor Ákos megemlítette, hogy éjszaka, ahogy hazafele jött a munkából, egy fura srác nézte őt egy kék kocsiból. Meglepett, hogy még mindig ott volt, és a kíváncsiság gyorsan erőt vett rajtunk. hogy lemerészkedjünk megnézni, elment-e már.

Úgy akartunk tenni, mintha mennénk valahová: csak lazán elsétálunk előtte, úgysem lesz ott. De ott volt, sőt azóta érkezett hozzá egy másik férfi is, hasonló külsővel és szaggal. Ezúttal nem foglalkoztak velünk, sörözgettek és nézték a túlsó utcán elsétáló lányokat.

Estére már hatan voltak és érkezett még egy furgon. A két férfihoz csatlakozott egy nő és három gyerek. Az, akit előző nap láttunk, jöttünkre vidáman felénk intett: -Jó estét, szomszéd!

Egyre nagyobb aggodalommal néztük, mit akarnak majd. Attól féltünk, odaköltöznek. Péntekre már négy furgon volt, vagy 15 ember, a nők egy lavórban ruhát mostak, a gyerekek nevetve rohangáltak, a férfiak cigit szívtak, sört ittak, és úgy álltak karba tett kézzel, mint akik őriznek valamit. A parkoló közepén egy idős, pocakos úr (nem lehet másnak mondani, még a trikójában is tiszteltet ébresztett) ült szakadt kempingszékben. Jobb karját egy működésre képtelen hűtőszekrényen pihentette, aminek a nyitott ajtajába söröket pakoltak, belsejében pedig konzervek sorakoztak, a bal kezében pedig egy összecsavart újságot szorongatott, amivel néha elhessegette magától a lusta legyeket.

Amikor beléptünk az utcába, ránk emelte szúrós tekintetét, de az egyik férfi lazán odaintett neki, hogy –Helyiek!

A lépcsőházban egy kicsit megálltunk, hogy levegőt vegyünk, mivel akaratlanul is visszatartottuk az utolsó pár méteren.

-Rendőrt kéne hívni, nem? – kezdtem.

-Miért? Ez törvénybe ütközik? – Ákos kérdése elbizonytalanított.

-Nem tudom. Utánanézek majd, ha felértünk.

Egy néni jött le a lépcsőn, és ahogyan az ilyen idős hölgyek szokták, véletlenül hallotta, miről beszélgettünk.

-Holnap este elmennek mind. Ne tessenek aggódni! – mondta, aztán már nyitotta is a kaput.

Reggel azért csak lenéztünk újra, mi történik. Éppen éles szóváltásra értünk oda.

-De mi voltunk itt hamarabb, a miénk! – üvöltötte az, aki másodiknak jelent meg azelőtt a parkolóban.

-Tartsátok meg a vackaitokat, nem érdekel. De az a képkeret nekem kell! – kiabált rekedten egy középkorú férfi, miközben egy megkopott aranyozású keretre mutogatott. Az öreg úr lassan intett a többieknek, és az izmos srácok hirtelen körbeállták a követelőzőt.

-Hatezerért a tiéd. – súgta neki oda az, aki elsőnek jelent meg a kék furgonnal.

-Anyám képét akarom beletenni, hogy emlékezhessek rá. – halkította le a hangját az újonnan jött.

-Anyád képe a falnak támasztva is jó. Ötezer.

-De nekem nincs ennyi pénzem. Anyám képe meg sárgulni kezdett, rojtosodik a széle.

-Háromezer.

-Nincs neked édesanyád?

-Kétezer.

-Adnék én neked, de akkor mit eszem este?

-Legyen egy ezres, de akkor segítesz ezt a böhöm szekrényt nekem, meg a testvéreimnek a kocsira rakni.

-Legyen öcsém! – vigyorodott el a férfi, majd kezet ráztak, és már lódultak is neki a törött oldalú szekrénynek.

Ákossal döbbenten néztük végig a jelenetet, és amikor véget ért, lassan körbefuttattuk a szemünket a parkolón is. Mindenütt felhasított nejlonzsákok, szétdobált számítógép alkatrészek, ruhadarabok, megunt játékok és más kacatok hevertek. Tiszta szemét volt az egész utca, és a gyerekek meg az asszonyok vígan keresgéltek benne. A férfiak eközben a nagyobb darabokat mozgatták a furgonokba, és ha jött valaki, mint az előbb, azt elkergették, vagy egyezkedni kezdtek vele.

Jobbnak láttuk, ha visszamegyünk a lakásba, és estig nem nagyon megyünk ki onnan. Egész nap azt találgattuk, honnan került oda az a sok szemét, és hogy most már ott marad-e örökre. Ahogy besötétedett, újra lementünk, hogy megnézzük, a néninek igaza volt-e. Ahogy megjósolta: sehol senki. A sok ember, a furgonok, de még a szemét is, úgy eltűnt, mintha ott se lett volna. Csak néhány összegyűrt ragasztószalag emlékeztetett az egészre. Összenéztünk, majd szótlanul visszafordultunk a kapun.

-Lassan kiömlik a reklám a postaládánkból. – figyelmeztetett halkan Ákos, ahogy elmentünk mellette. Szórakozottan elővettem a kulcscsomómat, felnyitottam a postaládát, és hagytam, hogy minden, amit a postások az elmúlt két hétben belegyömöszöltek, a padlóra hulljon. Ákos összeszedte, módszeresen kihajigálta a prospektusokat, kezembe nyomta a számlákat, majd egy fehér cetlinél megállt, felöltötte képére a szokásos, hatalmas vigyorát, és odaadta a papírt.

-Erre készültek annyira. – fűzte hozzá.

-Mi ez? – értetlenkedtem, majd olvasni kezdtem. „Tájékoztatjuk a tisztelt lakókat, hogy a kerületben lomtalanítást végzünk.” Utána láttuk, hogy csak az utcánkban ki volt ragasztva még három nagyobb tájékoztató. Persze erre is csak vállat vontunk, és mivel Ákos másnap megkapta a fizetését, elmentünk egy gyorsétterembe reggelizni, és drága kávét inni a belvárosba.

-Gazdag környék, drága szemét. – mondtam Ákosnak szentenciózus gondolatomat, miközben a kávénkat kortyolgattuk.

-A fene gondolta. – bólogatott. Másnak persze hamarabb leesett volna ez az egész, de a külső kerületekben, ahol eddig laktunk, nem csaptak a lomtalanítás körül ekkora hűhót. –Nekik sikerült. A semmiből pénzt csinálni. – nevetett Ákos, de a hangjában keserűség érződött.

-Igaz, hogy eladták más szemetét, de azért még nem lettek gazdagok.

-Viszont nem is egy lakás konyhájában ülve várják a csodát.

Ákost láthatóan bántotta valami. Hirtelen a csészémhez nyúlt, felemelte, kivette alóla a puha szalvétát, elővett a táskájából egy tollat, és írni kezdett rá. Pár sor után végzett, a közepén félbehajtotta, és címzésként ráírta, hogy „Borravaló”.

-Most menjünk! – mondta gyorsan, majd pénzt vett elő, és mint a filmekben, simán az asztalon hagyta.

-Mit írtál a szalvétára?

-Láttad a pincérlányt? – kérdezte izgatottság nélkül.

-Nehéz volt nem észrevenni. – bólintottam. A lány valóban feltűnő szépség volt, a mosolya elbűvölő, az arcán lévő apró szeplők kihívóan illeszkedtek gesztenyebarna szeméhez és hajához. Nekem azonban alkatra túlságosan vékonynak tűnt, inkább Ákos esete, mint az enyém. –De mit jelent az, hogy „Borravaló”?

-Azt írtam a belsejébe, hogy ez egy borra való meghívás, ha végzett a munkájával. Megadtam neki a telefonszámom felét. A másik felét egy óra múlva kapja majd meg.

-De hogyan? – kérdeztem, de Ákos válasz helyett telefonálni kezdett.

-Jó napot! Virágot szeretnék küldeni. Három szál vörös rózsát, kevés díszítéssel. A kártyára csak a következő négy számot írják rá…

A hanyag elegancia, ahogyan az egészet kivitelezte, még Ákostól is meglepő volt. Mindig stílusosan udvarolt, de ezúttal túltett még magán is.

A hívás este nyolc körül érkezett, pedig a virágot már órákkal azelőtt kiküldték. Azt hittük, nem is fog telefonálni. A telefonból csak kiszűrődő nevetést hallottam, és egy zavarban lévő lány gyors szavait. Valószínűleg előre begyakorolt beszéd volt, mert Ákos éppen csak annyit bírt beleszólni, hogy oké.

-Holnap házibuliba megyünk. – mondta miután letette, képén a szokott vigyorral.

-Megyünk? – kérdeztem gyanakodva.

-Igen. Szerintem fél randizni egy idegennel, de emlékezett rá, hogy ketten voltunk, és meghívott minket, hogy kísérjük el egy barátnője lakásavató bulijába. Nincs is tőlünk olyan nagyon messze, metróval csak három megálló. Azt mondta te sem fogsz unatkozni, mert sok barátnője lesz ott egyedül.

Persze sérthetett volna, hogy Ákos helyettem próbál gondoskodni az esti programomról, de egyrészt már régen nem voltam abban a helyzetben, hogy ez érdekeljen, másrészt nagyon hiányzott mindkettőnknek egy igazi sikertörténet.

Másnap már reggeltől módszeresen az estére készültünk. Én is megkaptam az anyagi támogatást otthonról, úgyhogy visszahívtam barátomat reggelire. Sokáig zavart, hogy a szüleim pénzét lakáson, ruhán és ételen kívül másra is költöm, de aztán megnyugtattam magam, hogy egy-két éven belül munkába állok, és különben is, miért kéne egy pap önmegtartóztatásával élnem? Ehhez hasonló ideológiáknak hála ez a kérdés már hosszú ideje nem gyötört.

-Elvigyük a könyvünket is? – kiáltottam át saját szobámból a másikba.

-Szerintem ne! Azzal múltkor is beégtünk!

-De akkor csak azért, mert felolvastunk belőle. Ha csak megmutatjuk, hogy van, az még jó is lehet, nem?

-Szerintem hagyjuk itthon. Sőt, ne is említsük. Azt se mondjuk, hogy írók vagyunk.

Volt ugyanis egy közösen írt könyvünk. Általában az egyikünk megírt belőle egy fejezetet, a másikunk pedig átolvasta, kijavítgatta. A könyvben a reggeli ötleteinket szedtük össze, a meggazdagodásról. Már legalább százötven A/4-es oldalt legépeltünk. Az egész akkor jött, amikor mind a ketten olyan korszakba értünk, hogy nem tudtunk szépírással foglalkozni. Annak idején így lettünk barátok: egy kezdő íróknak kitalált kurzusra jártunk, és nagyon utáltuk egymást a másik tehetsége miatt. Csak a jó ég tudja, hogy lettünk mégis barátok. Aztán egyre kevesebbet írtunk, valami elveszett, vagy kimerült, és még nem volt meg az új hang, az új téma. Egy darabig vártunk rá, eljártunk a kurzusra, meghallgattuk a többieket. Aztán már csak kéthetente mentünk, havonta, majd egyáltalán nem. Viszont mind a ketten lakást kerestünk, és így költöztünk közös albérletbe. (Erre nagyon vigyáztunk, sosem mondtuk, hogy összeköltöztünk, mert azután nehéz volt csajozni.)

Hogy enyhítsük az írásnélküliség érzését, elkezdtük leírni az ötleteinket. Hátha egyszer lesz kezdőtőkénk, és akkor valamelyiket megvalósíthatjuk. A legutóbbi dolog, ami miatt nem akartuk többé mutogatni a könyvünket, hogy egy házibuliba elvittük, hátha vicces lesz, hogy ilyenen dolgozunk. Mi ugyanis nagyon jól szórakoztunk a megírásakor. Ahogy beszélni kezdtünk róla, még nem is volt baj. Többeket érdekelt a könyv, kérték, hogy olvassunk fel belőle. Viszont mi nagyon törekedtünk rá írás közben, hogy a tervek részletesek, pontosak, és a gyakorlatban is megvalósíthatóak legyenek. Így kicsit olyan íze lett, mint egy összeszerelési útmutatónak. A felolvasás eredménye tehát unott arcok, vereség és üres ágy lett éjszakára.

Ezen persze akkor komolyan elgondolkoztunk, és az egyes fejezetek elé olyan vicces összegzőket kezdtünk írni, mint amilyennek felvezettük a könyvet a buliban, amikor még mindenkinek tetszett. De több kísérletet a kiegészített példánnyal sem mertünk vállalni.

Ahogy eljött az este, kiöltöztünk. Ákos több ujjnyi zselével fixálta a káoszt a hajában, vasalt inget húzott nyakkendővel, és azzal a parfümjével fújta be magát, aminek az illatát órákig lehetett érezni utána a fürdőszobában.

Én felvettem egy jobb minőségű pólót, kezemmel laposra simítottam a rövid hajamat, kicsit kiigazítottam a szakállamat, befújtam magam az egyetlen parfümömmel és készen is álltunk az indulásra. Vettünk még két palack közepesen drága bort (hónap eleje), meg pár sört, és hamarosan oda is értünk a megadott címhez.

-Hogy hívják a lányt? – kérdeztem Ákost.

-Melyiket?

-Annak sem tudod a nevét, amelyiknek megadtad a számod? – csodálkoztam.

-Nem. Úgy van benne a telefonomban, hogy „Borravaló”.

-És az, akihez jöttünk?

-Majd bemutatkozik, nem? – röhögött.

-Az oké, de hogy csöngetünk be? – mutattam a kaputelefonra.

-Ja, harminckettes csengő.

-Akkor Bogi a lány.

-Melyik? Ja, akihez megyünk. Oké. – bólintott Ákos, de láttam, hogy már el is felejtette.

Amikor becsöngettem, egy férfihang üvöltött a hangszóróból artikulálatlanul, éppen annyit értettem csak meg belőle, hogy gyertek, meg hogy nem veszünk semmit. Összenéztünk, vállat vontunk, és bementünk a lépcsőházba.

Újabb típusú volt, mint a mi régi téglaépületünké. A falakon még alig volt kosz, a lépcsőfordulók tágasak, könnyű beköltözni a nagy bútorokkal is. Hangtalan lift vitt minket a harmadikra, a lakás ajtaja már nyitva volt.

Mivel jóformán senkit nem ismertünk, csak lassan mertünk bemenni, halk hellókat mormoltunk, amire senki nem reagált. A nagyobbik szobából hangos zene szólt, valami hazai alternatív, hosszúszoknyás lányok mászkáltak ki belőle a konyhába borért és sangriáért. Ahogy levetettük a cipőnket, és beóvakodtunk a szobába, hosszú hajú fiúkat láttunk komoly tekintettel, ahogy sörrel, vagy vizespohárba töltött borral egymást túlharsogva magyaráznak a körülöttük ülő lányoknak. Még több hosszúszoknyát és népi mintát pillantottam meg, amitől egy kicsit elkedvetlenedem. Ákos a lányt kereste, aki meghívta. Nem találta sehol, és láttam, hogy a többiek őt sem nagyon érdeklik.

-Nézzük meg a másik szobát! – javasolta, bár én tartottam tőle, hogy a kisebbik helyiség ajtaja nem véletlen van csukva. Ákos bekopogott rajta, aztán vártunk. Pár másodperc múlva kinyílt, és kikukucskált rajta a pincérlány.

-Sziasztok! – köszönt nekünk lelkesen, bár csak Ákosra mosolygott. –Jövünk mindjárt, csak Bogi még keresi a nyakláncát, amit kölcsönkértem tőle. – Azzal visszacsukta az ajtót, mi pedig álltunk ott idétlenül, egy szatyor itallal a kezünkben, miközben körülöttünk láthatóan mindenki jól érezte magát.

Néhány pillanat múlva azonban a „Borravaló” ismét megjelent és ezúttal nem csak a fejét dugta ki. Testhez simuló, vörös ruhájában és az azzal harmonizáló  sminkjével élesen elütött a többi lánytól. Ákosnak láttam, hogy csillog a szeme, és többször alaposan végigmérte őt. De ez láthatóan nem zavarta a lányt, sőt, mintha bátrabb lett volna tőle.

-Nem mentenél meg innen? Nem igazán az én társaságom. Nekem inkább Bogi a barátnőm, a többiek nem nagyon érdekelnek. – búgta Ákosnak, majd észrevette magát, és rám nézett.

-Te pedig menj be nyugodtan Bogihoz, tudja, hogy jössz, mondtam neki, hogy mutasson be a többieknek, érezd jól magad!

Láthatóan nem zavartatta magát, hogy nekem ez jó-e így, vagy sem, Ákos sem a fejével gondolkodott addigra, így kivett egy bort a szatyorból a maradékot a kezembe nyomta, rám kacsintott, ami idegesített, mert soha nem szokott ilyet csinálni, és elment a pincérlánnyal. Én meg ott maradtam egyedül, és mivel nem akartam balfék benyomását kelteni, kopogtattam a kisszoba ajtaján és benyitottam.

 

 

Reggel Ákos is meg én is vigyorogva ültünk a kedvenc belvárosi kávézónkban a törzsasztalunknál. Kivételesen nem együtt érkeztünk, ide beszéltük meg a találkozót. Ő még mindig ugyanabban az ingben volt, amiben előző este elmentünk, én otthonról érkeztem, úgyhogy tudtam ruhát váltani.

-Kezdd te! – mondta, de láttam rajta, hogy ő nehezebben tartja magában.

-Á, kezdd csak te.

-Na jó. – adta meg magát, de már folytatta is. –Nem semmi a lány. Kicsit ivott már, mire odaértünk, úgyhogy amint kiléptünk az ajtón, meg is fogta a kezem. Egy kicsit furcsa volt, de olyan kis puha keze volt, olyan jó volt fogni! – lelkesedett, és közben vadul gesztikulált. Olyankor csinálta ezt mindig, amikor kialvatlan volt, úgyhogy nagyjából sejtettem a történet végét, de nem akartam megbántani.

-Átsétáltunk a hídon, néztük a Dunát, meg a csillagokat, megittuk a bort, aztán találtunk egy éjjel-nappalit, ahol árultak fagyit.

-Éjszaka? – hitetlenkedtem.

-Ja, én is tök meglepődtem. Megbeszéltük, hogy egyikőnk sem evett még éjszaka fagyit, úgyhogy kértünk, és amikor mondtam, hogy meghívom, kért négy gombócot. Nem tudom, miért csinálta, de olyan aranyosan nevetett közben, hogy nem is kérdeztem. Persze a felénél megunta, és nem kellett neki több és én sem kértem. Mondtam neki, hogy dobja ki nyugodtan, erre úgy csinált, mint aki mérges, és belenyomta a fagyit a nyakamba. Rohadt hideg volt, de nem szóltam semmit, nem adtam meg neki az örömöt. Erre azt hitte, hogy haragszom, és nyalni kezdte az odakent fagyit, aztán meg már mentünk is hozzá, és tudod, na. – vigyorgott rám a hosszú képével. Mindig ezt csinálta. A történetet megállította a pikáns részeknél, éppen, hogy tudjam, mi következik, de azért lovag is maradjon. Ez volt a barátságunk egyik alapja. Ez a régimódiság, sok apró kiskapuval.

-És tudod már, hogy hívják? – kérdeztem.

-Fogalmam sincs. Na és tiéd? Nagyon vigyorogsz! – terelte el gyorsan a témát. Jellemző volt Ákos „kapcsolataira”, hogy gyorsan indultak, és gyorsan is értek véget. De ő nem bánta, pont ez az állandó kaland tartotta mozgásban. Ettől tudott nálam sokkal spontánabb és magabiztosabb lenni. Én viszont elhivatottan az igazit kerestem. Furcsa módon a végeredmény valahogy eddig mindig az volt, hogy magányosan ücsörögtünk az albérletünkben, és zseniális terveket szőttünk a meggazdagodásról. Nem akartam az előző éjszakából semmit sem kihagyni, így az elején kezdtem.

-Benyitottam a kisszobába. Igyekeztem egy bátor sziát mondani, amire egy sietős szia volt a válasz, egy elfüggönyözött sarokból. A hang mondta, hogy mindjárt jön, így én lassan körbenéztem. A szobában csak egy egyszemélyes ágy volt, meg az elfüggönyözött sarok. A falakat sárgára festették, a lámpában pedig piros izzó volt. A szoba mégsem vibrált, hanem valami egészen különleges atmoszférája volt. Valahogy otthon éreztem magam. A falakon lassan észrevettem, hogy idézetek vannak kézzel írva, vörös tintával, mintha vér lenne. Elkezdtem olvasni őket. Pont az ágya fölött volt az, hogy

„Előbb örökre megnézném szobád,

elüldögélnék benn egy délutánt,

agyamba venném, ágyad merre van,

a képeket a fal mintáival,”

Tudod, hogy ez a kedvenc Pilinszky-versem. Mielőtt bármit gondolhattam volna, már hallottam is, ahogy szórakozottan dünnyögöm:

„Aludj nyugodtan, igyál és egyél,
s ha értenéd is átkaim, – ne félj.”

Erre megmozdult a függöny, én pedig felébredtem a mélázásból. Ott állt előttem Bogi, egy gyönyörű nő, és nagyon meglepett arcot vágott, amitől csak még szebbnek láttam. Meleg, barna szemei vannak, az arcában lévő báj arisztokratikus vonásokkal elegyedik. Könnyű, fekete nyári fölsőt viselt, és rövidnadrágot, ami feszesen simult formás lábaira. Egy az egyben pont az esetem.

-Pár pillanatig csak álltuk, egymást nézve, csodálkozva, aztán a csendet végül ő törte meg, azt kérdezte, honnan ismerem a verset. Mondtam neki, hogy ez a kedvencem, erre ő, hogy neki is. Automatikusan leültünk az ágyra, és megbeszéltük, hogy ez a magyar irodalom egyik legszebb szerelmes verse (pedig azt hittem, ezt csak én gondolom így), aztán rájöttünk, hogy még be sem mutatkoztunk egymásnak.

-És akkor még engem vonsz kérdőre? – vágott közbe Ákos, de inkább csak kötekedett.

-De, utána bemutatkoztunk, nyilván. – zártam gyorsan rövidre, és folytattam. –Zavartan ücsörögtünk még egy kicsit, aztán mondta, hogy ad poharat, igyunk egy kortyot, és menjünk át a másik szobába, mert jól otthagyta a barátait. Ehhez persze nem volt sok kedvem, inkább beszélgettem volna még vele, de én voltam a vendég.

-Ahogy a többieket is megismertem, rájöttem, hogy egész jó fejek. Irodalomszeretők, jó a humoruk, bár ittasan kicsit fárasztóak. Igyekeztem, hogy egy-két pohár bornál többet ne igyak, nehogy megtörjem azt a varázst, ami a kisszobában kialakult.

-Kettőig beszélgettünk, akkor kezdtek hazamenni a többiek. Én sem maradtam tovább, már csak azért sem, mert a lányok mind ott aludtak Boginál, és láttam a szemükben, hogy várják, hogy elmenjek, és kibeszéljenek. Egész este elég nyilvánvalóan Bogit bámultam, és neki intéztem a szavaim nagy részét, ő pedig sokszor elpirult közben, bár más jelét nem adta annak, hogy tetszem neki. De mire elindultam, nekem ez is elég volt, és megkérdeztem, találkozna-e velem ma délután egy sütire. – fejeztem be a történetet.

-És bejött a sütis dolog? – hunyorított Ákos, bár a mosolyomból már sejtette a választ.

-Azt hiszem, tetszik neki ez a régi vágású dolog. Mindenesetre elmosolyodott, és minden zavar nélkül igent mondott, majd teátrálisan tollat vett elő, és beleírta a számát a kezembe.

-És nem mosódott el? – röhögött Ákos, mert tudta, hogy nagyon izzadós vagyok, ha izgulok.

-Ne viccelj, amint kiléptem, azonnal átírtam a telefonomba. Sőt, meg is jegyeztem, nehogy baj legyen. És képzeld, még a könyvünket is el kell neki vinnem délután.

-Beszéltél róla? – kérdezte Ákos olyan hangon, mintha idiótával beszélne.

-Csupa fűzfapoéta vett körbe. Nekem meg kibukott a számon, hogy én is írok. Erre Bogi megkérdezte, hogy el lehet-e olvasni valahol. Mit mondhattam volna? A legegyszerűbb az igazság volt. Hogy most keresem a hangom, de veled éppen dolgozom ezen a könyvön, bár inkább a magunk szórakoztatására.

-Lehet, hogy bukod a nőt, ha viszed a könyvet.

-Sosem lehet tudni.

Bogival aztán lett több igazi randink is. A könyvet elkérte, és nem csak, hogy tetszett neki, de nem is adta vissza. Megtudtam, hogy a lány neve, akivel Ákos elment aznap este, Csilla. Mivel Bogi legjobb barátnője volt, és nagyot csalódott, hogy barátom nem hívta fel másnap, beszéltem Ákos fejével, hogy csináljunk egy dupla randit, hogy kiengeszteljük.

Az este jobban sült el, mint vártuk. Ákosnak, most hogy végre beszélgettek is, valahogy megtetszett Csilla virgonc, néha gyerekes viselkedése, hiszen az álarc mögött egy vérbeli nő lapult. Egész jól alakultak a dolgok, Bogival járni kezdtünk, de már közeledett a szeptember, amikor a felhőtlen napok ritkulnak. Nem bántuk annyira, Bogi is szeretett egyetemre járni, meg én is. Ákos és Csilla pedig egymáshoz tudta alakíttatni a beosztását.

Augusztus egyik utolsó délutánján Bogi azt mondta, másnap húzzak valami elegánsabbat, mert az apjával fogunk találkozni. Egyedül jön, az anyja most otthon marad, mivel csak üzleti útra érkezik, és együtt ebédelünk majd.

Kicsit azért izgultam, főleg, hogy Bogi nem árulta el, mivel üzletel az apja. Ákos azzal szórakozott egész délelőtt, hogy biztosan maffiavezér.

Akármit is dolgozott, nekem találkoznom kellett vele. Egy elegáns étterembe beszéltük meg, Bogi kézen fogva vezetett, látszott, hogy nem először van itt. Mutatta az asztalt, ahol az apja helyet foglalt. Egy erős alkatú, széles vállú férfi ült az asztalnál, messziről látszott, hogy az arisztokratikus vonásokat a lány tőle örökölte, a szemét és a bájos vonalakat pedig bizonyára az anyjától. Ahogy elnéztem a robosztus férfit a zakójában, ahogy hanyag eleganciával az étlapot fogta, simán lehetett maffiavezér is.

Feszengve bemutatkoztam, miközben apa és lánya a leglazábban érezte magát a helyzethez képest. Én is vizet rendeltem, mert láttam, hogy Bogi apja előtt is az van, de hogy ne legyen feltűnő a dolog, én szénsavasat kértem, mert az övé szénsavmentes volt. Ahogy meghozták a vizemet, a férfi rám nézett, és kertelés nélkül beszélni kezdett.

-Üzleti úton vagyok itt. – Nem erre számítottam, azt hittem majd az egyetemről kérdez, vagy Bogiról, hogy ki vagyok, kik a szüleim, és így tovább. -Veled akarok üzletet kötni. – Ez viszont tényleg meglepett. Bár ittam a vízből, szárazat nyeltem, vártam a folytatást.

-Olvastam a könyveteket, amit Ákossal írtatok. Én könyvkiadással foglalkozom, és a kiadót nagyon érdekli a könyv.

Egy elég nagy kiadó nevét mondta. Döbbenten ültem, csak annyit tudtam hirtelen kinyögni, hogy Ákossal is meg kéne ezt beszélni. Ekkor, mintha csak megidézték volna, az ajtóban megjelent a barátom, integetett egyet, és szokott mosolyával helyet foglalt a negyedik széken. Bogi közben odasúgta, hogy csak egy órája szólt a neki, hogy ne szőjünk elméleteket az ebédről.

-Mit hagytam ki? – kérdezte, mint aki abszolút ura a helyzetnek. Bogi elmondta neki, és Ákosból hirtelen minden nyugalom eltűnt. Sápadtan és megdöbbenve meredtünk az idős férfira. A mi könyvünk? Érdekel egy kiadót?

 

 

 

Bogi apja nem volt körülményes típus. Sokat dolgozott tesze-tosza, furcsa szerzőkkel, így a szakma megtanította rá, hogyan legyen gyors és lényegre törő. A könyv hamarabb alakot öltött, mint ahogy gondoltuk, és jóformán fel sem eszméltünk még az ámulatból, már a kezünkben volt.

A kiadónak volt bőven pénze reklámra, így hamarosan a metró mozgólépcsőjén láttuk viszont az arcunkat. Elég idétlen érzés volt, de azért büszkék voltunk rá.

Arra viszont nem számítottunk, hogy a könyvünk mekkora siker lesz. Kiderült, hogy az a sok ökörség, amiket a terveink elé írtunk, nagyon sokaknak tetszik. Mivel az országban nem sok embernek volt annyi pénze, hogy az ötleteinket megvalósítsa, főleg ezekért az előszavakért vették meg. Aztán jött egy család, akik kipróbálták az egyiket, és meggazdagodtak belőle. Ez robbanásszerűen növelte az eladott példányszámokat. Azon kaptuk magunkat, hogy interjúkat adunk, dedikálunk, televíziós műsorokban szerepelünk. Ákos otthagyhatta a munkahelyét, én pedig végre a saját keresetemből éltem.

Magunk elé meredve ültünk a kiskonyhában. A dolgaink dobozokban álltak mindenfelé. Már régen elköltözhettünk volna, de valahogy nem ment. Pár hete azonban be kellett látnunk, hogy nem maradhatunk a kis fészkünkben, és nem csinálhatunk úgy, mintha nem lenne pénzünk. Ákos összeköltözést tervezett Csillával, én pedig Bogival. Ez így volt tökéletes, mégis úgy tűnt, hatalmas űrt hagy majd a helyén a tetőtéri lakásunk.

Persze megfogadtuk, hogy mindennap beszélünk majd telefonon, meg eljárunk sörözni, vagy akárhova, néha pedig kávézunk a törzshelyünkön.

-Azért furcsa, hogy abból gazdagodtunk meg, hogy csak beszéltünk, meg írtunk óla, nem? – kérdezte Ákos, ahogy az összecsukható székeken ülve merengtünk.

-Nem rosszabb, mint más szemetét eladni. Ez legalább a saját szemetünk.

Összenéztünk, vállat vontunk, otthagytuk a dobozokat és elmentünk reggelizni a belvárosba, még így utoljára, ketten, gondtalanul.