A régi vegyesbolt tükröződő ablaküvegén Molnárné Katika újra leellenőrizte, minden rendben van-e. A ruhája a legelőnyösebb tulajdonságait emelte ki, a sminkje sem kenődött el, beszárított haja is rendben maradt. Megnyugodva lépett be a hentesüzletbe: egy tízest legalább letagadhatna. Persze még akkor is idősebb lenne pár évvel a pult mögött álló fiatal tulajdonosnál, de ez nem számított. Sem nála, sem a Folyó utcában lakó többi nő esetében.

Laci két éve vette át a boltot megboldogult apjától. Minden elsőszülött fiúból hentest neveltek, a házi „Mészáros Múzeumban”, ahogy a garázst becézték, őriztek ősi kolbásztöltőket, böllérkéseket, disznópörkölőt és vagy fél tucat fotót, csupa megtermett, vastag bajuszú, erős karú, nagy pocakú, büszke férfiról. De ő valahogy kilógott közülük, szikár, izmos, vállas emberré vált, az anyja családjára ütött és örökölte azok nemes arcélét, bánatos, barna szemét, és ábrándozó lelkét. Azért csak beletanult a szakmába, szeretett a nyers hússal dolgozni, mondogatták is neki, hogy amit művel, az már művészet. De ilyenkor az egyébként jámbor férfi egy kissé felemelte bársonyos hangját: – A művészet az más.

A fiatal hentes ugyanis verseket írt. Évekig csak titokban, de amikor az apja meghalt és hátrahagyta üzletét, a mindig hófehér falak hirtelen megteltek bekeretezett költeményekkel. Az utca asszonyai pedig egyre szívesebben jártak Lacihoz húsért. Az ifjú hentesnek mindig volt hozzájuk egy-két kedves megjegyzése, észrevette az új frizurájukat, tippet adott az ebédhez, olyan ember volt, aki miatt érdemes volt csinosnak lenni, vagy hosszan érdeklődni, a marhának melyik része való pörköltnek. Olyan férfi, amilyen nem volt másik a Folyó utcában, de talán a városban sem.

Hónapokig senki nem merte megtenni az első lépést, míg végül Kovácsné Margó húsz év érzelmi nélkülözés után egy nap, amikor a csontozott karajt bontotta ki a papírból, egy nejlonzacskóba csomagolt borítékot talált két szelet hús között. A levélben egy személyre szóló, gyöngybetűkkel írt szerelmes vers volt, valamint egy rövid üzenet, amely segítséget ajánl a konyhában, ha esetleg a Margó férje éjjeli műszakot kapna a gyárban.

Kovácsné a legpletykásabb nő volt a környéken, úgyhogy hamar híre ment, hogy Lacinak nem csak véres köpenye, hanem gyönyörű öltönye is van, finom keze vaníliaillatú, mert esténként krémekkel ápolja, férjeikkel ellentétben nem sörtől bűzlik, hanem drága parfümöt használ és bizony nem csak a sertéscombot fogja meg olyan magabiztosan.

Mint minden újdonságnál, eleinte tolongtak a reményt lelt, keserű asszonyok, nehogy lemaradjanak, de amikor kiderült, hogy a férfi nem fog megállapodni egyiküknél sem, ereje mindenkire elég, verseit pedig vég nélkül ontja, mindenki megnyugodott és beállt a rendszer. A nők precízen beosztották maguk közt, kinek mikor van távol a férje, sorrendet állítottak, és a Folyó utca egykor vitáktól hangos bérházaiba beköltözött a nyugalom.

Molnárné Katika tehát kabátjának belső zsebében őrizgette Laci legújabb versét, testében pedig zakatolt a vér, alig tudta kivárni, hogy elmondhassa, férje este dolgozni fog. Az üzletben azonban új vendégek is voltak. Fiatal pár: harmincas, robosztus férfi és a felesége, egy huszonéves, teltkarcsú szőke. Katika még meg is jegyezte magában, hogy pont, mintha a férjét meg magát látná tizenöt éve, amikor beköltöztek a szemközti ház első emeleti lakásába. Hallotta, hogy a nő a Lacival beszélget, ezért beállt a férj mellé a húsokat nézegetni, hogy mindent jól hallhasson.

– Tudod, én nem is hittem, hogy laknak itt ilyen fiatalok is, mint te – mondta épp csevegő hangon a fiatalasszony nem törődve Molnárnéval.

– A családom generációk óta él már a környéken – válaszolta pirulva a férfi.

– Na, igen. Én csak lefolyó utcának hívom – nevetett a lány saját szóviccén.

– Az igaz, hogy ritka erre az ilyen szépség – mosolyodott el a hentes, majd félve a férjre pillantott, de az a töpörtyűt vizsgálta épp, így folytatta: – Egyébként Laci vagyok.

– Asztalos Adrienn. Nem vettem fel a férjem nevét, én modern nő vagyok. – Erre már az emlegetett is felfigyelt, felvonta jobb szemöldökét, majd nyersen a pult felé köpte: – Fizetek.

Molnárné egyeztetett Lacival az estéről, miután azok ketten elmentek, de amikor a férfi csak alig figyelve bólogatott, hogy ott lesz, már látta, hogy baj van. Vitte is a hírt a többieknek.

A következő hetekben a hentes nagyon megváltozott. A környék asszonyaival hűvösebben bánt, nyakkendőt vett a kötény alá és hordani kezdte a családi relikviaként őrzött svájci karóráját, amit még a nagyapja vett a feketepiacon.

Az asszonyok egymást hívogatták esténként, ki kapott mostanában szerelmes verseket, de úgy tűnt, az ifjú költő homlokát új múzsa csókolja. Adriennt minden nap látták az üzletben, suttogások, lopott kézsimítások lepleződtek le az ablaküvegen át, Laci pedig egyre többször bukkant fel az új szomszéd lakásánál. Ilyenkor a boltra kitette a „rögtön jövök” táblát, de ennek csak a férfiak hittek, akiknek fogalmuk sem volt, hány perc vele egy pásztoróra.

A szeretők mindent elrendeztek. Megvolt a szökés napja, az is, hogy ki fogja majd az üzletet eladni, hová költöznek, hol lesz az új bolt, hogy ügyvédeken át megoldják a válást, mindent az Adrienn férjének a tudta nélkül, mert ha rájön, akkor mindkettejüket megöli. Utóbbitól Laci kevésbé tartott, de hogy a nő biztonságban érezze magát, belement a titkolózásba. Annyira beleélte már magát, hogy könnyelmű lett, és egy este a karóráját a férj éjjeliszekrényén felejtette.

Az asszonyok eközben másnap délelőttre megbeszélték, hogy együtt bemennek, és a lelkére próbálnak hatni a Lacinak, ne adjon fel mindent, mert csak olyan életet csinál magának, mint a Folyó utcában mindenki másé. Nyitáskor be is tódultak, de nem kezdhettek bele a mondandójukba, mert szorosan mögöttük belépett Adrienn férje, kezén a hentes karórájával. Mellette jött a felesége is, egyik szeme alatt vörös körív húzódott, a karján pedig zúzódásfoltok látszottak. Látva a többieket, a férj magyarázkodni kezdett:

– Azt hittem tegnap este, hogy megcsal az Adri, mert ezt az órát találtam a szekrényemen. Hát a lelket is kivertem belőle, ahogy illik. Aztán szegény szipogva mondta, hogy nekem vette ajándékba. Így most furdalja az oldalamat az egész, meg is hívtam estére egy csomó barátot, csapunk nagy vacsorát meg iszunk rá, attól jobb kedve lesz. Ehhez jöttem kacsát venni. Van?

Az asszonyok hol az órára tekintgettek, hol a padlóra. Mindannyian viseltek már ilyen sérüléseket, ennél kisebb dologért is. De nem mertek rápillantani sem a Lacira, sem a lányra. A hentes rámeredt a sebhelyekre, vádlón végignézett a csöndesen összehúzódó asszonyokon, azután halkan így szólt:

– Van. De megmutatná előbb az óráját közelebbről? Nagyon szép darab.

A férj vállat vont, közelebb lépett hozzá, előrenyújtotta bal karját Lacinak, aki elgondolkodva nézegette a számlapot. A férfi már épp visszahúzta volna, de ekkor a hentes gyors mozdulattal elkapta a kezét, a vágódeszkára tette, megragadta az egyik szeletelő bárdot, és az óra fölött pár centivel, egy egyenes vágással kettécsapta a kart.

Az ordítás és sikítás elegyében Adrienn döbbenten állt és csak nézte, ahogy Laci lehúzza a csonkról az órát, gondosan megtörölgeti, majd visszacsatolja a saját csuklójára.