Lepereg

Az ágak csupasz karként egymás felé meredtek. A tél elmúlt, a hó tisztasága alól felsejlett a sár. A napnak még nem volt ereje, fénye is csak alig. Az eső puskaropogásként kopogott a sötét ernyőkön.

Péter az egyik üzlet kifeszített ponyvája alatt várta a buszt. A hirtelen jött tavaszi zápor felkészületlenül érte. Figyelte, ahogyan kabátjáról a cseppek lassan leperegnek, és eggyé válnak a tócsával a földön. A nadrágja nem vízhatlan, beszívta a nedvességet. A nyirkos szövet lassan dörzsölni kezdte a combját, minden lépés egyre kellemetlenebb lett.

A busz, mint ilyenkor mindig, késett, az emberek pedig csak gyűltek. Az egyhangú tömeg aztán felszállt és masszát alkotott. A rajtuk lévő cseppek összekeveredtek. Olyan lett a jármű, mint egy óceán, ahol az emberek riadt halrajként egymáshoz simultak.

Néha egy kapaszkodó kar könyöke Péter arcába vágódott. Ilyenkor a kabát nedvei az orrához dörgölődtek, és ázott műanyagszagot árasztottak. A férfi elnézést kért, próbált arrébb állni, de nem sikerült. Nem is ez a lényeg, csak a szándék.

A busz átzötyögött Pestről Budára. Lassan elfogytak az emberek, az elernyedt izmokat ki lehetett nyújtani. Péter azon gondolkodott, vajon a jármű most félig üres, vagy félig teli? Kavargott még a fejében a délelőtt. Az a néhány sértés, amit a fejéhez vágtak. Ez is olyan, mint a ruha: van, ahol megvéd, és ott egyszerűen lepereg, bármit is mondtak, vagy tettek ellene. De ahol gyengébb a szövet, ott a rágalom beszívódik, és kidörzsöl.

Péter egy éles kanyarnál elvesztette egyensúlyát, és ahogy lábával a biztos pontot kereste, rálépett egy idős férfi lábfejére. Vannak helyzetek, amikor nem számít, ki milyen ember. A jellemünk egyenruhát ölt, és ösztönös, vagy tanult sémák szerint viselkedünk. Így Péter azonnal bocsánatot kért, mosolyogni próbált, de a barna szövetkabátos bácsi szúrós szemekkel mérte végig, és élesen odamormogta neki, hogy óvatosabb is lehetnél, kölyök.

Hogy a férfi minden nálánál fiatalabbat kölyöknek becézett, Péter számára örök rejtély marad. Ő csak azt hallotta meg, amit a sűrű zivatar átengedett lelke hallójáratán. „Kölyök.”

Végre leszállhatott a buszról, hazamehetett volna, de a testében túl sok volt a sérelmektől megduzzadt erő. Mint mindig, átfutott az úttesten az autók között, de ezúttal nem bírt megállni. Tovább rohant, el a bolt mellett, el a zöldséges mellett, el az étterem mellett, el a szomszédok mellett. Csak futott, egyenesen, bele a házak tengerébe, miközben minden cseppet külön ütésnek érzett az arcán.

Péter sosem volt nagy futó. Hamarosan elfáradt hát és megállt. Rájött, hogy már rég nincs benne semmi a korábbi feldúltságból. Körbenézett, megállapította, hol van, megfordult és hazasétált. Út közben az eső kopogását hallgatta kabátján. Olyan hangja volt, mint a tapsviharnak egy előadás után. Jól esett neki, ahogy a hűvös víz felfrissíti az arcát. Azt mondják, halála előtt az ember életének a fontosabb eseményei, mint egy film, leperegnek a szeme előtt. Péter nem haldoklott, nem érte tragikus baleset sem, mégis ahogy lábait egymás után tette, többször is végignézte ezt a filmet. Mindig másik részlet lett benne fontos.

Amikor végre hazaért, Bogi gyorsan forró teát készített neki. – Hol voltál, hogy ennyire megáztál? – kérdezte kedvesét. – Elfutottam, jó messzire – mondta mosolyogva Péter. – És megérte? – faggatta óvatosan a lány. A fiú lassan lerángatta magáról a vizes rongyokat, majd egy kevés gondolkodás után fáradt hangon válaszolt – Rohadt hosszú volt hazasétálni.