Ami emberré tesz (regényrészlet)

 

 

Első

és ahogy újra kinn voltam a házból, végre mindennek volt értelme. Az egész életemnek. Mint egy robbanás a semmiben.

Engem is elvittek gyerekkoromban a játszótérre. Három, vagy négy éves lehettem, és a fényképekről tisztán emlékszem a piros kisvödörre, a sárga lapátkára, és a kék halacskaformára. Pár kép maradt csak meg, mivel anyám úgy kérte kölcsön a gépet a nagynénémtől. A szüleim is, a rokonok is a padról figyeltek, hogyan játszom az eszközökkel, és hogyan teremtek kapcsolatot a többi gyerekkel. Persze ezt nem láttam akkor ilyen összetetten, csak azt tudtam, hogy anyám nagyon szomorú, amiért mindig egyedül vagyok a homokozóban. Ha leült valaki mellém, arrébb mentem. Ha hozzám szóltak, elfordultam. A többi gyerek lassan ódzkodni kezdett tőlem, és bő helyet hagytak körülöttem. Így könnyebb volt nekem is: az én homokváramat nem rúgta szét senki. Igazi műremekeket építettem: szabályos négyszög talapzaton álló, minimum kéttornyos homoképületeket. Apám mindig viccelődött, hogy majd biztosan mérnök leszek, és ilyenkor nevettek az emberek. Nem szerettem, mert mindig ez volt a vicc, mindig ugyanúgy mondta, a felnőttek pedig ugyanúgy nevettek. De nem szóltam, mert így legalább nem maceráltak annyit, hogy barátkoznom kellene.

Tehát azon a délutánon sokan ott voltak a családból. Anyám addig panaszkodott, hogy baj lehet velem, amíg el nem jöttek, hogy megnézzék, valóban kell-e külön foglalkozni a kis rokonnal. Hallottam, ahogy valamennyi idő elteltével (akkor még nem érzékeltem úgy az időt, mint most) összesúgnak, és olyan szavak szűrődtek ki, mint specialista, gyógypedagógus, pszichológus, nevelőnő. Fogalmam sem volt, mit jelentenek ezek a szavak, de fél szemmel láttam, hogy anyám riadtan néz rám. Körbetekintettem a játszótéren: a gyerekek néhány fős csoportokban formátlan buckákat lapátoltak össze, nedves homokkal dobálták egymást, túrták az orrukat, gilisztát ettek. Nem akartam közéjük menni, de hirtelen ösztönösen félteni kezdtem otthoni helyzetemet. Így odamentem a legkevésbé taszító csapat kisfiúhoz, és megkérdeztem, kipróbálják-e a lapátomat. Többet nem is kellett tennem. A fiúk amint használhatták játékaimat bevettek, és megkérdezték a kedvenc autómárkámat, meg hogy nagyot tudok-e a labdába rúgni, és ismerem-e a kalózos legót. Nagyon tudatlannak tűntem, mivel nem tudtam válaszolni semmire. A szüleim annyit láttak, hogy nem vagyok egyedül, és végre megnyugodtak. Többé nem emlegettek semmilyen különös szót. Számomra annyi derült ki, hogy vannak szabályok, nem csak a játékokban, hanem a két játék közötti időben is. És ami a legegyértelműbb volt: rengeteget kellett még tanulnom.

A szüleim teljesen átlagos emberek, ha jól értettem gesztusaikat, szeretetben neveltek. Egy panelház második emeletén laktunk a külvárosi lakótelepen. A szomszéd gyerekek összejártak legózni meg biciklizni, a szüleik pedig kártyáztak a konyhában. Ezt már az óvodában tanultam Zolitól. Értelmes fiú volt, de nem voltak olyan gondjai, mint nekem. Minden szabályt ismert, tudta, hogy plusz csokit kap, ha elrakja a játékokat maga után mielőtt hazamegy, hogy piros pont jár, ha alszik délután. A piros pont nem jó semmire, értetlenkedtem. Nem finom, nem lehet vele játszani, és be sem lehet váltani. Erre Zoli bölcsen megmondta, hogy ha sok piros pontja van, az anyukája örül, és mindig megkap minden játékot, amit szeretne.

Zoli lett tehát az első barátom. Szombatonként átmentem hozzá, vagy ő hozzánk, és a szüleink lassan szintén jóban lettek. Apámék, mint az éhezők, úgy kaptak a lehetőség után. Amikor Zoli átjött, mindig volt teasütemény meg kóla (amit máskor nem is ihattam). Amíg legóvárat építettünk, barátom elmagyarázta az élettel kapcsolatos tudnivalókat, én pedig szorgalmasan igyekeztem gyakorlatba ültetni a hallottakat. Szeretett velem játszani, mert cserébe a tudásáért megmutattam, hogyan építhet szebb épületeket, vagy trükkös csapóajtókat a várbörtön falába. Szüleink pedig boldogan pókereztek. Később aztán pezsgőt, meg bort is ittak, ilyenkor ott alhattam Zoli szobájában a vendégágyon.

Ahogy előre megjósolta, minden megváltozott körülöttem, ahogy fejlődtem. Tettetnem kellett ugyan az alvást, de a piros pontért megérte, mert anyámék valóban több dolgot kezdtek vásárolni nekem. Cserébe eldicsekedhettek a munkahelyükön, hogy micsoda remek fiuk van. A másik praktikus velejárója az volt, hogy ha megkérdezték, mi volt az oviban, nem kellett azt mondanom, hogy semmi. „Kaptam egy csokit a Klári nénitől, mert elraktam a játékokat a többiek helyett.” „A többiek helyett?” Kérdezte egyszer elváltoztatott hangon apám. Megtanultam, hogy a szabályokat nem szabad teljesen betartani, mert az olyan különcség, mintha egyáltalán nem tartanám be. Úgyhogy inkább csak magam után pakoltam ezután.

Kifejlesztettem egy mosolygás-technikát, amit a mai napig használok. Minden fényképen ugyanúgy áll a szám, mert kifejezéstelen arccal nem lehet élni. Zoli sokat tanított grimaszolni. Hogyan utánozzam a haragot, ha ellopják a kisautómat, a sértettséget, ha nem foglalkoznak velem otthon délután, a vidámságot, amikor kapok valami újat. A szobámban lévő foszforeszkálós bohóccal díszített kistükrömben éjszakánként addig gyakoroltam, amíg bele nem aludtam. Hiába éreztem tökéletesen magam egyedül, egyre több ismerősöm lett, akik úgy tűnt, kedvelnek. Belátom, ez hatalmas fáradságokkal járt, de gyakran megérte a vesződséget. Az emberek kedvességért kedvességet adnak. A gorombaságért meg szidást. Ezzel az egyszerű egyenlettel zökkenőmentesen kijártam az óvodát.