Tizenötödik fejezet

Melyben a szerző dolgozni kezd a Csodafegyveren. Szövetkezés a robotokkal.

Határozott tervekkel mentem el másnap a Csodafegyverért felelős miniszterhez. Ezúttal a férfi kedvesebb volt, mint első találkozásunk alkalmával, és most, hogy öltöny helyett olajfoltos köpenyt viselt, kissé nevetségesnek is hatott.

„Egy olyan kézifegyveren dolgozunk a mérnökeimmel, amely megbénítja a robotokat. A gép impulzusokat bocsájt ki, ami tejesen leszívja a robotok energiáját. Ezután az Egység Párt seregei megrohanják a harcképtelen ellenséget, és tönkreteszik rajtuk a napelemeket, hogy ne tudjanak feltöltődni.” Ámultam, ahogy hallgattam, hiszen sokkal egyszerűbb, használhatatlanabb eszközre számítottam. „Szóval ezekkel látjátok el a saját katonáitokat, és az Egység Párt segít majd a befejezésben.” Foglaltam össze. „Úgy van. Joggal hiszem, hogy ezúttal sikerülhet a tervünk, hiszen összefogunk riválisainkkal. Eddig ez senkinek sem fordult meg a fejében.” „És erről ők már tudnak? A mi pártunk elfogadta már a tervet?” Erre a miniszter arca elkomorult. „Még folynak a tárgyalások. De a fegyvereket sem teszteltük még, érthető okokból. Ha kipróbálnánk, akárhogy is végződne az esemény, a robotok rájönnének a tervre. Így elméletileg lesz csak tökéletes, aztán elkezdjük a tömeggyártást, és indulhat a roham!” Muszáj volt elmosolyodnom a tudós lelkesedésén. „Szóval, a frontvonalban derül ki, működik-e, vagy sem. Ez súlyos vereséggel is végződhet.” Ezzel sajnos letörtem minden lelkesedését, pedig igazán jól szórakoztam. „Valóban, a kockázatot vállalnunk kell. De ez most működni fog.”

Végre előhozakodhattam azzal, amiért jöttem. „És ha lenne egy tényleg biztosan működő fegyver?” Erre a miniszter nevette el magát. „Ne haragudj, kedves Gulliver, de én vagyok a szakember. Ugyan mivel tudnál te előállni?” A nyilván való féltékenysége pozíciómra nem zaklathatott fel. Nem engedhettem meg a luxust, hiszen egyrészt engem sem érdekelt, ki vagyok a Pártban, másrészt józannak kellett maradnom, hogy manipulálhassam. „Gondoltál már arra, hogy a fegyver lehet egy személy is?” „Ugyan ki? Te?” Nevetett tovább. Közelebb hajoltam hozzá, bár sejtettem, hogy lehallgat a Párt, de talán a robotok is. Kockáztatnom kellett: „Tudod te, ki voltam én a szigeten kívül? Milyen barátaim vannak odakinn? Tábornokok, elnökök, a világ minden tájáról. Juttass ki innen, és én szövetségesekkel térek vissza! Biztosítékként fogadd el a szavamat, és emellett azt a tényt, hogy ha megszököm innen, a robotok üldözni fognak, amíg el nem pusztítanak, tehát érdekemben áll, hogy veletek tartsak a nagy leszámolásban.” Szavaim gondolkodóba ejtették. Időt kért, és hellyel kínált egy félreeső helyiségben, amíg ő maga elment meditálni a hallottakon irodájába. Pár óra múlva egy gépész jött értem, és megkért, hogy várjak otthon, amíg a miniszter úr döntésre jut.

Olyan izgatott voltam, hogy szinte nem is aludtam éjszaka. Reggel már korán lestem a párt luxusautóját, ami valóban, más alkalommal illetlennek számító korai időben érkezett. Nem csak a Csodafegyverért felelős miniszter jött látogatóba: eljött az elnök, az alelnök, a főtitkár és a rendőrség főparancsnoka is, néhány emberével. A főtiszt azonnal ordítani kezdett velem: „Át akartad játszani a saját pártodat, amelyre hűséget esküdtél, csak hogy elmenj Elkörből?  Hazaárulás vádjával itt helyben kivégeztetlek!” De szerencsémre az elnök csendre intette. Ezúttal nagyon komoly volt, mosolynak nyoma sem volt gyönyörű arcán. „Megvitattuk az ötletedet. Három a kettő ellen aránnyal nyert az az álláspont, hogy megbízunk benned. Az egyik, aki ellened voksolt, kitalálhattad, a parancsnok volt.” Mosolyodott el a mondat végére. Hogy ki volt a másik, sosem tudtam meg, olyan mereven néztek rám. Minden esetre nyílt utat kapott tervem második fele.

A tudós miniszterrel heteken át ültünk tervrajzok felett, hogy az én elméleti ötleteimet és az ő gyakorlati tudását összehozzuk valahogy. Azt gondoltam, sokkal egyszerűbb dolgunk lesz. Én azt javasoltam, építsünk egy erős rakétát, ami átüti a sziget álcázó-védő burkát, de leintett, hogy egy ilyennek nagy tér kellene és hamar szemet szúrna. Továbbá a burok nagyon erős, valószínűleg meg sem sértené a mi technikánk. És egyébként sem jutnék messzire: a robotok utánam hajóznának, és visszahoznának, vagy levadásznának.

Elkörben sem ismeretlen a telefon, bár jóval egyszerűbb, mivel a városok kicsik, az emberek hamar elérik egymást, és nincsenek is sokan. A két város lakossága egyébként sem kommunikál egymással. Belső hálózataik vannak, az Adatbázison keresztül tudnak beszélgetni. Olyasmi az egész, mintha videó-beszélgetés lenne. „Ilyet kellene nekem építened.” Kezdtem bele újabb ötletembe. „Nálunk ezt rádiótelefonnak hívják, és két ember a világ bármely pontjáról tud vele beszélgetni, ha van térerő.” De ez sem tetszett neki. „Tehát nem csak egy eszközt kell készítenem, ami nagyon erős jelet bocsájt ki, és kapcsolatba lép egy másik telefonnal, hanem egy antennát is, amivel ez a térerő dolog megvalósul.” Lelkesen bólogattam, mire gúnyosan rám sandított. „Persze semminek nem tudod a paramétereit és a frekvenciáit.” Itt megéreztem, hogy ez a tervem is kudarcba fulladt.

A meddő ötletek záporoztak belőlem, de használható egy sem akadt. Egy reggel, mielőtt a tudósokhoz mentem volna, egy robot jött be a szobámba. „Ne izguljon, leárnyékoltuk a Csoda Párt poloskáit, nem lát és nem hall minket senki.” Kezdte nyugodt hangján, amely egészen hiányzott már. „Mit akarnak tőlem?” „Elrejtett kameráink és mikrofonjaink rögzítik a tervezgetéseit a szökésre.” Nem voltam benne biztos, hogy hallani akarom, ami ezután következik, de bólintottam, hogy folytassa. „Először azt hittük, óvatlan lett, hogy ennyire nyíltan ellenszegül, amikor sejtheti, hogy figyeljük magát. Aztán leellenőriztük az ismerőseiről megadott adatokat. Nem ismer sem tábornokokat, sem elnököket, akik segíthetnének egy harc során. Arra jutottunk, hogy nekünk próbál üzenni ezzel az egésszel. Hát itt vagyok, hallgatom.”

Nagyon megörültem neki, hogy jól számítottam ki logikájukat. „Haza akarok menni. Nem tudok Elkörbe beilleszkedni. Megfolyt ez a hely! Családom van és életem otthon. Engedjenek el. Tudom, hogy képesek megfigyelni a világ bármely pontján, és azonnal meg is ölhetnek, ha olyat teszek, ami veszélyezteti Hagofiát. Ígérem, soha nem fogok róla egy szót sem említeni, senkinek!” „Ellenkezőleg.” Vágott szavamba a robot. „Az ön családjában gyakori az útinapló, amely hihetetlen kalandokról számol be. Nagyon kicsi a valószínűsége ugyan, hogy mindez pont önökkel esett meg, de így volt. Az ükapjai történeteit megjelenésükkor senki nem hitte el, de szívesen olvasták, olvassák őket a mai napig. Írja meg a saját naplóját! Láttuk, mennyit jegyzetelt, legalább nem vész kárba. Írja meg, de nem említhet koordinátákat, vagy olyan meghatározható pontokat, amik idevezetnek.”

Nem akartam hinni szerencsémnek. „Hogyhogy megírhatom? Azt hittem semmit sem tudhat magukról senki.” „Nem lesz ember, aki hisz magának. Viszont abban bízunk, hogy amit Hagofiáról fog írni, tanulságul szolgálhat majd az embereknek.”

Így állapodtam meg a robotokkal. A hazatérés reménye olyan elérhető közelségbe került, hogy el sem tudtam hinni. Örömömet alig tudtam leplezni, amikor a Csodafegyverért felelős miniszter elé álltam, újabb képtelen ötleteimmel, hogy álcám megmaradjon. Éjszaka aztán három robot jött értem, hogy biztonságban elvigyenek. Egy hangtalan, gyors járműbe ültettek, mely pillanatok alatt az égbe szállt, és egy rejtett ajtón elhagytuk vele Hagofiát. Ahogy visszanéztem az ablakból a sziklaburokra, furcsálltam, milyen kicsinek tűnik kívülről. Az álca kétség kívül remek. „Az első perctől el akartak engedni, ugye?” A robot bólintott. „Akkor minek volt ez az egész színjáték?” „Amikor megláttuk önt, hogy felénk sodródik, arra gondoltunk, hogy népszerűsíthetné Hagofiát, és egy kis szerencsével hathat a kinti világra. Elnézését kérjük, ha közben kellemetlenségek érték, de mindenképp hiteles élményeket akartunk biztosítani önnek.” „Ezért mondták tehát, hogy soha nem jutok haza?” „Így van.” Nem értettem egyet a velem történtekkel, de így a haza úton nem akartam már emiatt vitázni. Viszont hirtelen egy pillanatra eszembe jutott mindaz, amit hátrahagytam Elkörben. „Mi lesz a Párttal? Keresnek új hőst? Nem lesz nagy felfordulás az eltűnésem miatt?” „Tényleg érdekli?” „Nem. Azt hiszem, nagyjából ki tudom találni, hogyan reagálnak majd.”

Hogy ne kelljen magyarázkodnom az engem megtalálóknak, a robotok kezembe adtak egy megrongált deszkát, amibe belekapaszkodtam, visszaadták eredeti ruháimat és betaníttattak velem egy történetet, mely szerint egy kereskedelmi hajón szenvedtem el szerencsétlenséget. Úgy gondolták, az igazság várhat, amíg megírom. Azzal kitettek a nyílt óceánon, közel egy teherhajóhoz.

Talán öt percet lebegtem a sós vízen, mire rám találtak. A hajó legénysége főleg angolokból állt, a kapitány maga is az volt. Rögtön kabinjába vitetett, és mivel azt hitte, napok óta hánykolódom étel és ital nélkül, rumot és szárított marhahúst hozatott nekem. Úgy hiszem nagyon megbántottam, amikor mind a kettőt visszautasítottam, és halat meg vizet kértem tőle. Nem tudtam elképzelni, hogy mást egyek, annyira megszoktam már.

A hazaút az élmények bódulatában telt. Többször át kellett olvasnom naplómat, hogy megbizonyosodjak, nem csak álmodtam a történteket. Otthon kedvesemet, gyermekemet, szüleimet jó egészségben találtam, boldogságuk, hogy újra láthatnak hatalmas volt. Én azonban napokig alig jöttem ki szobámból, mert az embereket annyira csúnyának láttam, ruháim kényelmetlenek voltak, az étel pedig ehetetlennek tűnt. Ezzel persze nagyon megsértettem a gondoskodó feleségemet, így hamar visszamerészkedtem az utcákra, rendszerezni kezdtem a távollétem alatt halmozódó adósságokat, gyorsan munkát kerestem és elkezdtem írni ezt az útinaplót, amit úgyis mindenki csak mesének tart majd.