Lehet-e még forradalmi téma a szexualitás az irodalomban?

(Egy felolvasóest margójára)

 

November 26-án a budapesti Roham Bárban rendezték meg a Nedv-Edzés névre keresztelt igencsak sajátos felolvasó estet, melynek funkciója a szervezők szándéka szerint az volt, hogy bemutassa, az irodalom némi undorral – és jó adag humorral – keresztezve hogyan működhet a mai magyar irodalmi közegben. Továbbá, hogy a szexuális perverziót olyan provokatív eszközként használja, amely (a legszélesebb palettán bemutatva) képes lehet felforgatni az irodalmi diskurzust – akár csak egy felolvasó est erejéig is.

Sajnos azonban a felolvasás résztvevői (talán egy kivétellel), illetve a szintén felolvasó, valamint a moderátori feladatokat ellátó Novák Zsüliet nem tudták elkerülni a csapdát, hogy a szexuális perverzió pusztán öncélú eszközzé váljon. Ez önmagában, ezen speciális alkalom esetében, még nem feltétlenül róható fel végzetes hibaként, tekintve, hogy már a rendezvény elején lehetett tudni, a szerzők jó barátok, és a felolvasás tulajdonképpen egy nyilvánosság előtt zajló, egymás (és természetesen a közönség) szórakoztatására hivatott esemény ötleteként fogant meg. Ezzel nem is volna semmi gond, ha nem érezzük annak vágyát, hogy a szövegek kitörjenek ezen öncélú szórakoztatás keretei közül. Ugyanis amint ez a szempont felmerül, a hallgató joggal várja el, hogy a szövegek többet mondjanak a csupán humoros gusztustalanságnál. A felolvasás ezen része azonban – meglátásom szerint – sikertelennek bizonyult.

Muszáj erősen hangsúlyozni, hogy a szövegek önállóan mint a szórakoztatás eszközei egy csendes novemberi hétköznap estén, nyilvánvalóan egyéni hallgatói ízléstől függően, de megállták a helyüket. Ezt megkérdőjelezhetetlenül mutatta, hogy igen sokan jelentek meg a felolvasáson, illetve, hogy a szövegeket hangos taps és tetszésnyilvánítások, valamint felolvasásuk során a gusztustalansággal adekvát hanghatások kísérték („fúj-fúj!”), és ami még fontosabb: nevetés. Egyetlen kivétel volt, nevezetesen Kalapos Éva Veronika szövegének esete, amely egy gyomorforgató szexuális kapcsolatot egyfajta madeleine-ként használt fel annak érdekében, hogy megjelenítse, milyen éles, lehangoló, néha mind testileg, mind pszichológiailag undorító, ha az ember felnő, és eltávolodik gyermeki önmagától, valamint a család védelmező és biztonságos közegétől. Ez volt az egyetlen olyan felolvasott szöveg, amely nem váltott ki nevetést. Mellékesen megjegyzem, hatalmas meglepetés volt számomra, hogy a felolvasás végén tapssal megszavazott közönségdíjat nem ez a szöveg nyerte el (bár kétségkívül Soltész Béla győztes írása volt méltán a leggusztustalanabb – és talán a leghumorosabb is).

Mindemellett a rendezvény egészének legnagyobb problémájaként az fogalmazható meg, hogy nem volt képes reflexív módon viszonyulni sem önmagához, sem a témához. Úgy kívánt szórakoztatva provokálni, hogy nem derült ki, mi a provokáció valódi célja. Persze mint minden, a szexuális perverziókkal nyíltan és leplezetlenül foglalkozó szöveg, az itt elhangzottak is nyilvánvalóan egyfajta feltételezett konformista irodalmi nyelv ellen kívántak „lázadni”, azonban elkövették azt a hibát, hogy nem mérték fel helyesen a közeget, amelyben ezt „lázadást” véghez kívánják vinni. Egyrészt a magyar irodalom ezen a „lázadáson” már egy jó ideje túl van (lásd Esterházy), másrészt az elmúlt néhány évben sorra születtek azok a hosszabb-rövidebb szövegek, amelyek eljutottak ezen törekvések végpontjaira (lásd pl. Spiegelmann Laura, Emma Ovary stb.). A feltételezett „konformista irodalom” (amely egyébként kétségkívül létezik, csak nem abban a formában, és nem olyan hatással, mint ahogy a Nedv-Edzés szervezői elgondolták) működését jól mutatja, hogy például Spiegelmann Laura Édeskevés című kötetének recepciója esetén látványosan nem a provokatív szexualitásra került a hangsúlyt, hanem arra a kérdésre, hogy vajon ki rejtőzhet az írói álnév mögött. (Meg kell jegyeznünk, hogy ezen kérdés relevanciáját sem kevésbé haladta már meg akkor is a hazai irodalomtudomány – igencsak komikus volt, amikor a Tizenhét hattyúk vagy Sárbogárdi Jolán, horribile dictu, a Psyché után, az egyik „gyanúsítottnak”, Garaczi Lászlónak el kellett magyaráznia, hogy számára nem az a fontos, hogy ki a szerző, hiszen a szövegre mint olyanra kell figyelnünk).

Hasonló jelenség volt, amikor Novák Zsüliet azt a kérdést vetette fel, hogy létezik-e női és férfi irodalom. Sajnos mivel a téma nem kapott túl nagy teret a felolvasások közti rövid beszélgetések során, nem derülhetett ki, hogy a moderátor a klasszikus feminista irányzatok jellegzetes női hangvételére utal-e (keressük meg a nagy írónő elődöket stb.), avagy a gender studies irodalomtudományi vonalára kíván rátérni, amely radikális hangon kérdez rá ezen típusok mibenlétére.

A Nedv-Edzés tehát egyrészt a közönség nagy része számára szórakoztató és egyedi rendezvény volt – így tehát részben teljesen elérte a kívánt hatást –, azonban sajnos kihagyta azt a lehetőséget, hogy kritikusan szemlélje saját magát, illetve a témát és a nyelvet, amelyet feldolgozott és felhasznált. A felolvasóest a közönségben azt a lényeges és izgalmas kérdést vethette fel végső soron, hogy lehetséges-e provokatív nyelven megszólalni, illetve provokatív témát felvetni egy olyan diskurzus keretein belül, amely képes magába olvasztani minden ellen-diskurzust. Ez a posztmodernnek nevezett diszkurízv rendszerek egy alapvető tulajdonsága, amely megtalálható a posztmodern művészetekben, az újkapitalizmus alkalmazkodóképességében, a társadalmi rendszerek elleni lázadások bulvárosításában stb. A probléma tehát az, hogy a Nedv-Edzés azon az illúzión alapult, hogy egy bizonyos nyelvhasználat, valamint egy bizonyos téma radikálisan kívül állhat egy adott diszkurzív rendszeren, nem számolva azzal a nagyon igaz foucault-i állítással, hogy semmi nem lehet kívül.

A rendezvény hivatalosan 1. Nedv-Edzésként lett meghirdetve, így tehát azt javasolnám a szervezőknek, hogy ha folytatni kívánják a sorozatot – amit őszintén remélek -, akkor igyekezzenek kitörni a puszta szórakoztatás keretei közül, és kérdezzenek rá arra a fundamentális kérdésre, hogy a perverzitás és a radikális nyíltsággal bemutatott szexualitás képes-e még, és ha igen, milyen módon, egyfajta „forradalmi szubjektumként” funkcionálni a kortárs magyar irodalom diszkurzív közegében/közegeiben.