Bartha Ádám összes bejegyzése

Irodalmár, kritikus, fordító. Írásait, fordításait közölte eddig többek között a Kritika, a Tiszatáj Online, a Szépirodalmi Figyelő, az Újnautilus és a European Graduate School.
Bejegyzések

Nagyezsda Tolokonnyikova (Pussy Riot) börtönlevelezése Slavoj Žižekkel

1 hozzászólás

A Pussy Riot jelenleg börtönbüntetését töltő tagja, Nagyezsda Tolokonnyikova, és a szlovén filozófus, Slavoj Žižek levelezését nemrég tette közzé több internetes portál. Az alábbiakban a The Guardianban 2013. november 15-én megjelent teljes szöveg magyar fordítása olvasható.

  

Nadezhda Tolokonnikova of Pussy Riot writing to Slavoj Žižek

  

2013. január 2.

 

Kedves Nagyezsda,

Remélem, a börtönben lehetőséged van arra, hogy olyan apró rituálék köré szervezd az életedet, amelyek elviselhetővé teszik a bezártságot, valamint módodban áll olvasni. Az alábbiakban szeretném megosztani veled, mit gondolok a jelenlegi megpróbáltatásaidról.

 

John Jay Chapman, az amerikai politikai esszéista, a következőket írta a radikálisokról 1900-ban: „Folyton ugyanazt hajtogatják. Ők sosem változnak meg, csupán mindenki más rajtuk kívül. Olyan egymással összeférhetetlen vádakkal illetik őket, mint az egoizmus, a hatalommánia, az ügyük sorsa iránt tanúsított közöny, a fanatizmus, a jelentéktelenség, a humor hiánya, a ripacskodás és a tiszteletlenség. Mégis közvetítenek egyfajta üzenetet, és pontosan ebből származik a kitartó radikálisok gyakorlati ereje. Látszólag senki sem követi őket, mégis mindenki hisz nekik. Állnak egy hangvillával a kezükben, megütnek egy A hangot, és az emberek tudják, hogy az valóban egy A, miközben a fülük G dúrhoz szokott.” Nem tökéletes leírása ez a Pussy Riot performanszoknak? Minden vád ellenére megszólaltatnak egy bizonyos hangot, és bár úgy tűnhet, az emberek nem követik őket, titokban mégis tudják, a Pussy Riot az igazságot közvetíti, mi több, kiáll az igazságért.

 

De miben rejlik ez az igazság? Miért van az, hogy a Pussy Riot akciókra adott válaszok olyan erőszakosak – és nem csak Oroszországban? Minden szív értetek dobogott, amíg lehetőség volt a tetteiteket az autoriter rendszerekkel szembeni liberális-demokrata ellenállás egyik formájaként értelmezni. Abban a pillanatban azonban, amikor világossá vált, hogy elutasítjátok a globális kapitalizmust, a Pussy Riotról alkotott vélemények egyre inkább kétértelművé váltak. Ami a liberális tekintet számára olyannyira zavaró a Pussy Riotban, hogy láthatóvá teszi a rejtett kontinuitást a sztálinizmus és korunk globális kapitalizmusa között.

 

A 2008-as válság óta a demokráciával szembeni bizalmatlanság, amely egykor csupán a harmadik világbeli, vagy a posztkommunista fejlődő gazdaságokra volt jellemző, mára a nyugati országokat is elérte. De mi van, ha ez a bizalmatlanság valóban indokolt? Mi van, ha csak a szakemberek menthetnek meg minket?

 

A válság azonban bebizonyította, hogy éppen ezek a szakértők, és nem az emberek azok, akiknek fogalmuk sincs róla, hogy mit csinálnak. Nyugat-Európában jól láthatjuk, hogy a vezető elit egyre kevésbé van tudatában annak, hogyan vezessen. Nézzük csak meg, hogyan kezeli Európa Görögország helyzetét!

 

Nem csoda tehát, hogy kényelmetlenül érezzük magunkat a Pussy Riot miatt. Tisztában vagytok vele, hogy mit nem tudtok, és nem is keltitek azt a látszatot, hogy gyors vagy egyszerű válaszaitok volnának. Azonban rávilágítotok arra, hogy ezzel a hatalmon lévők is ugyanígy vannak. Az üzenetetek az, hogy ma Európában vak vezet világtalant. Ezért is olyan fontos, hogy továbbra is kitartsatok. Amikor Hegel látta végiglovagolni Napóleont Jénán, azt írta, hogy olyan volt, mintha a világszellemet látta volna a nyeregben ülni. Éppen így vagytok ti is mindnyájunk kritikai tudatának megtestesítői – börtönben ülve.

 

Elvtársi üdvözlettel,

Slavoj

 

2013. február 23.

 

Kedves Slavoj,

Egyszer, 2012 őszén, amikor több más Pussy Riot taggal együtt előzetes letartóztatásban ültem Moszkvában, meglátogattalak. Persze csak álmomban.

 

Világosak az érveid a lovakról, a világszellemről, valamint az érzéketlenségről és a tiszteletlenségről. Csak úgy, mint arról, hogy mindezek hogyan kapcsolódnak össze.

 

A Pussy Riot éppen ennek az erőnek a részeként jelent meg, a kritika, a kreativitás, az együtt alkotás, a kísérletezés, és a folyamatos provokatív események kivitelezésének céljával. Nietzsche definíciójával élve, Dionüszosz gyermekei vagyunk, akik miközben egy hordóban eveznek, nem ismernek el semmilyen tekintélyt.

 

Annak az erőnek a részesei vagyunk, amely nem rendelkezik végső válaszokkal vagy abszolút igazságokkal. A mi küldetésünk, hogy kérdezzünk. Vannak az apollóni statikusság építészei, és vannak a dinamika és az átalakulás (punk) zenészei. Egyik sem jobb, mint a másik. De csak együtt tudjuk biztosítani, hogy a világ úgy működjön, ahogy Hérakleitosz leírta: „Ezt a kozmoszt itt, amely ugyanaz mindenkinek, sem isten, sem ember nem alkotta, hanem volt mindig és van és lesz örökké élő tűz, amely fellobban mértékre és kialszik mértékre.”

 

Mi vagyunk a lázadók, akik viharért kiáltanak, és hisznek benne, hogy az igazság csupán a véget nem érő keresésben lelhető fel. Ha a „világszellem” megérint, ne reméld, hogy fájdalommentes lesz.

 

Laurie Anderson azt énekli, hogy „Csak a szakemberek képesek kezelni a problémánkat.” Szép volna, ha Laurie-val le tudnánk állítani ezeket a szakértőket, és rá tudnánk venni őket, hogy a maguk dolgaival törődjenek. A szakértői státusz ugyanis nem garantál semmilyen hozzáférést az abszolút igazság birodalmához.

 

A Pussy Riot kétéves börtönbüntetése a mi tisztelgésünk a sors előtt, amely elég éles fület adott nekünk, hogy megszólaltassuk az A hangot, miközben korábban mindenki más G dúrt hallott.

 

A megfelelő pillanatban mindig megérkezik a csoda azok életébe, akik gyermekien hisznek benne, hogy az igazság diadalmaskodik a hazugság fölött, akik hisznek a kölcsönös segítségnyújtásban, és akik az ajándékgazdaság szabályai szerint élik az életüket.

 

Nágya

 

2013. április 4.

 

Kedves Nagyezsda,

Kellemes meglepetés volt, amikor megkaptam a leveledet – a késés miatt attól féltem, a hatóságok talán megakadályozzák a kettőnk közti kommunikációt. Mélyen megtisztelő, sőt hízelgő, hogy megjelenhettem az álmodban.

 

Teljesen igazad van, hogy megkérdőjelezed az elképzelést, hogy a hatalomhoz közel álló „szakértők” kompetensek a döntéshozatalban. A szakértők, definíció szerint, a hatalom birtokosainak szolgálói: valójában nem gondolkodnak, csupán a hatalmon lévők által meghatározott problémák kapcsán alkalmazzák a tudásukat (Hogyan állítsuk helyre a stabilitást? Hogyan oszlassuk fel a tüntetéseket?). Nevezhetjük tehát a mai kapitalistákat, az úgynevezett pénzügyi varázslókat, valódi szakértőknek? Nem csupán ostoba kisgyerekek ők, akik a mi pénzükkel és sorsunkkal játszadoznak? Emlékszem egy kegyetlen viccre Ernst Lubitsch filmjéből, a Lenni vagy nem lenniből, amikor a megszállt Lengyelországban egy náci tisztet a német koncentrációs táborokról kérdeznek, és az így felel: „Mi koncentrálunk, a lengyelek meg táboroznak.” Talán nem ugyanez érvényes az Enron 2002-es csődjére? Az a több ezer alkalmazott, aki elveszítette az állásást, hatalmas kockázatnak volt kitéve, de nem voltak valódi döntési helyzetben – számukra a kockázat csupán a vak sors játéka volt. Azok pedig, akik valóban átlátták a helyzetet, és képesek lettek volna közbelépni (a felsővezetők), minimalizálták a saját kockázatukat, és eladták a részvényeiket még a csőd bekövetkezte előtt. Igaz tehát, hogy egy olyan világban élünk, amely tele van kockázatos döntésekkel, mégis még néhányan (a menedzserek) választanak, addig a többiek (az átlagemberek) kockáztatnak.

 

Számomra a radikális felszabadító mozgalmak valódi feladata nem csak az, hogy felrázza a dolgokat az önelégült tehetetlenségből, hanem az is, hogy megváltoztassa a társadalmi valóság koordinátáit. Így amikor a dolgok visszatérnek a normális kerékvágásba, egy új, sokkal kielégítőbb „apollóni statikusságot” kapunk majd. Az egyik legfontosabb kérdés pedig az, hogy miként kap helyet a mai kapitalizmus ebben az új sémában.

 

A deleuziánus filozófus, Brian Massumi fejti ki, hogy a kapitalizmus már meghaladta a totalizáló normalitás logikáját, melynek helyébe a kiszámíthatatlan többlet logikája lépett. „Az a jobb, ami kiszámíthatatlanabb, sőt változatosabb. A normalitás kezdi elveszíteni a befolyását, a törvényszerűségek egyre lazulnak. Ez a lazítási folyamat pedig a kapitalizmus dinamikájához tartozik.”

 

Mindazonáltal bűntudatot érzek, miközben ezeket írom: ki vagyok én, hogy ilyen narcisztikus elméleti kitöréseket produkáljak, miközben te valódi nélkülözésnek vagy kitéve? Szóval, kérlek, ha módodban áll, és van kedved, mesélj arról, hogy megy a sorod a börtönben: a napok ritmusáról, a kis személyes rítusokról, amelyek megkönnyítik a túlélést; arról, hogy mennyi időd van írni és olvasni. Érdekelne, hogy bánnak veled a rabtársak és az őrök, illetve, hogy milyen módon tudsz kapcsolatba lépni a gyermekeddel. Egy ember életében a valódi hősiesség azokban a látszólag apró dolgokban rejlik, amelyek az őrült időkben úgy segítenek neki túlélni, hogy közben nem veszíti el a méltóságát.

 

Szeretettel, tisztelettel és csodálattal,

gondolok rád,

Slavoj

 

2013. április 16.

 

Kedves Slavoj,

Valóban úgy gondolod, hogy a modern kapitalizmus felülkerekedett a toatlizáló normák logikáján? Nem lehet, hogy csak azt akarja elhitetni velünk, hogy meghaladta a hierarchikus rendszerek, illetve a normalizálás gondolkodásmódját?

 

Gyerekként a reklámszakmában akartam elhelyezkedni, és kacérkodtam is egy kicsit a reklámiparral. Éppen ezért abban a helyzetben vagyok, hogy meg tudom ítélni az értékeit. A kései kapitalizmus hierarchia ellenes struktúrái, illetve rizómái részei a saját sikeres reklámkampányának. A modern kapitalizmusnak rugalmasnak, mi több, különcnek kell látszódnia. Minden arra irányul, hogy megragadja a fogyasztó érzelmeit. A modern kapitalizmus arra törekszik, hogy biztosítson minket arról, hogy minden, amit tesz, a kreativitás szabadsága, a végtelen fejlődés, valamint a sokszínűség nevében teszi. Eközben elrejti azon oldalát, ahol emberek milliói élnek a termelés stabil normarendszerének mindenható és elképesztő rabszolgaságában. Mi éppen ezt a hazugságot akarjuk felfedni.

 

Nem kell aggódnod amiatt, hogy kifejted az elméleteidet, miközben én „valódi nehézségektől” szenvedek. Igazán értékelem a kemény korlátokat és a kihívást. Őszintén kíváncsi vagyok, hogy egyrészt miképpen fogok megbirkózni mindezzel, másrészt, hogy hogyan tudom ezt produktív tapasztalattá alakítani önmagam és a harcostársaim számára. Megtalálom azokat az inspirációs forrásokat, amelyek hozzájárulnak a fejlődésemhez. Nem a rendszer miatt, hanem éppen annak ellenére. A gondolataid, ötleteid és történeteid pedig igen nagy segítséget nyújtanak a harcom során.

 

Boldog vagyok, hogy levelezhetek veled. Várom a válaszodat, és sok szerencsét kívánok a közös ügyünkhöz.

 

Nágya

 

2013. június 10.

 

Kedves Nagyezsda,

Nagyon elszégyelltem magam, miután elolvastam az utolsó leveledet. Azt írtad, hogy „Nem kell aggódnod amiatt, hogy kifejted az elméleteidet, miközben én »valódi nehézségektől« szenvedek.” Ez a mondatod hívta fel rá a figyelmemet, hogy milyen hibás volt a hozzáállásom az utolsó levelemben. Az a mód, ahogy megpróbáltam kifejezni együttérzésemet a nehéz helyzeteddel kapcsolatban, tulajdonképpen ezt jelentette: „Abban a kiváltságos helyzetben vagyok, hogy igazi elméletet művelhetek, és taníthatom ezt neked, miközben te csak beszámolsz a tapasztalataidról a nehézségek közepette…”. Az utolsó leveled tisztán mutatja, hogy sokkal több vagy ennél; egyenlő partner vagy egy elméleti párbeszédben. Fogadd tehát őszinte bocsánatkérésemet, és folytassuk a beszélgetést! Ez az eset is jól bizonyítja, hogy a férfi sovinizmus milyen mélyen belénk ivódott, még akkor is, ha egy másik ember szenvedése iránti együttérzéssel leplezi magát.

 

A globális kapitalizmus őrült dinamikája az, ami a vele való szembenállást olyan nehézzé és frusztrálóvá teszi. Gondoljunk csak a tüntetéssorozatra 2011-ben, amely egész Európában szétterjedt, Görögországtól Spanyolországon át Londonig és Párizsig. Még ha nem is volt következetes politikai program, ami a tüntetőket mobilizálta, maguk a tüntetések egy nagyszabású nevelődési folyamat részeként működtek. A tiltakozók boldogtalansága és elégedetlensége óriási mozgósító erővel bírt – több százezren gyűltek össze nyilvános tereken azt hirdetve, hogy elegük van, hogy a dolgok nem mehetnek így tovább. Azonban ezek az akciók tisztán negatív formái voltak a dühös elutasításnak, illetve az igazság elvont követelésének, anélkül, hogy az igények konkrét politikai formát öltöttek volna.

 

 Mit tehetünk abban a helyzetben, amikor nem használnak se a demonstrációk, se a demokratikus választások? Vajon meg tudjuk-e győzni a fáradt és manipulált tömegeket, hogy mi nem csak arra vagyunk készen, hogy aláássuk a fennálló rendet – hogy provokatív ellenállásokban vegyünk részt –, de arra is, hogy egy új rendszert helyezzünk kilátásba?

 

A Pussy Riot akcióit nem lehet csupán felforgató provokációkká redukálni. A tetteitek dinamikája alatt ugyanis egy szilárd és stabil etikai-politikai hozzáállást találhatunk. Bizonyos mélyebb értelemben napjaink társadalma az, amely minden belső értelem és mérce nélkül ragadt az őrült kapitalista lendületben, miközben éppen a Pussy Riot képes ténylegesen egy stabil etikai-politikai pontot biztosítani. A Pussy Riot puszta léte ezrekhez juttatja el az üzenetet, hogy a megalkuvó cinizmus nem a kizárólagos lehetőség, hogy még nem vagyunk teljesen összezavarodva, hogy még van olyan közös ügy, amiért megéri harcolni.

 

Én is sok sikert kívánok tehát a közös ügyünkhöz. Manapság különösen nagy bátorság kell, hogy kiálljunk ezen ügy mellett, de ahogy mondani szokták, a szerencse a bátrak oldalán áll.

 

Üdv,

Slavoj

 

2013. július 13.

 

Kedves Slavoj,

A legutóbbi levelemet sietve kellett megírnom, miközben a varrodában dolgoztam, tehát nem fogalmaztam elég világosan azzal kapcsolatban, hogy mi a különbség a „globális kapitalizmus” amerikai és európai, valamint oroszországi működése között. Mindazonáltal az aktuális oroszországi események – Alekszej Navalnij pere, az alkotmány- és szabadságellenes törvények elfogadása – iszonyúan felháborítottak. Úgy érzem, muszáj néhány szót ejtenem a speciálisan hazámban zajló politikai és gazdasági folyamatokról. Akkor éreztem utoljára ehhez hasonló dühöt, amikor Putyin 2011-ben bejelentette, hogy harmadszor is indul az elnökségért. Az abból fakadó haragom és elhatározásom vezetett odáig, hogy létrehoztam a Pussy Riotot. Hogy mi történik ezután? Az idő majd eldönti.

 

Itt, Oroszországban nagyon is érezhető az úgynevezett fejlett világ cinizmusa a szegényebb országokkal szemben. Szerény véleményem szerint a „fejlett” országok túlságosan lojálisak a kormányaikhoz, amelyek elnyomják az állampolgáraikat, és megsértik azok jogait. Az európai és az amerikai vezetés önként együttműködik Oroszországgal, miközben az középkori törvényeket alkot, és ellenzéki politikusokat zár börtönbe. Együttműködnek azzal a Kínával, ahol olyan mértékű az elnyomás, hogy a hajam is égnek áll, ha csak rá gondolok. Hol húzódnak a tolerancia határai? És mikor változik át a tolerancia kollaborációvá, konformizmussá és bűnrészességgé?

 

Az a cinikus gondolkodás, hogy „hagyjuk, hadd csinálják, amit akarnak a saját országukban”, nem működik többé, mivel Oroszország, Kína és a hozzájuk hasonló államok most már a globális kapitalizmus részei.

 

A Putyin vezette Oroszország, mivel a nyersanyagaitól függ, erőteljesen meggyengült volna, ha azok az államok, amelyek olajat és gázt importálnak, elég bátrak lettek volna, hogy meghozzák a megfelelő ítéletet, és leállítsák a vásárlást. Még ha Európa csupán egy szerény lépést tett volna annak irányába, hogy elfogadjon egy „Magnitsky törvényt” (a Magnitsky törvény az USA-ban lehetővé teszi szankciók bevezetését, ha úgy tűnik, az orosz hatóságok megsértik az emberi jogokat), az morálisan mégis nagy jelentőséggel bírt volna. A 2014-es szocsi téli olimpia bojkottja szintén ilyen morális jelzés lenne. Azonban a folyamatos nyersanyag-kereskedelem hallgatólagosan jóváhagyja az orosz rezsim működését – nem szavakkal, hanem pénzzel. Mindez lerántja a leplet arról az igényről, hogy fenntartsák a gazdasági és politikai status quot, valamint azt a munkamegosztást, amely a világgazdasági rendszer lényegéből fakad.

 

Te Marxot idézed: „Az a társadalmi berendezkedés, amely tönkremegy és berozsdásodik… képtelen a túlélésre.” De itt vagyok én, aki egy olyan országban töltöm a börtönbüntetésemet, ahol a legnagyobb gazdasági ágazatokat irányító tíz ember Vlagyimir Putyin legrégebbi barátai közé tartozik. Egyesekkel együtt tanult vagy sportolt, míg másokkal együtt szolgált a KGB-nél. Ez nem egy olyan társadalmi rendszer, amely már tönkrement? Ez nem éppen egy feudális berendezkedés?

 

Őszintén hálás vagyok, Slavoj, a levelezésünkért, és már alig várom a válaszodat.

 

Üdv,

Nágya

 

 

(Bartha Ádám fordítása)

 

 

Bejegyzések

A szabadpiaci felsőoktatás mint az állam privatizációja

Nem látszik szűnni a felsőoktatás körüli vita Magyarországon, mióta a jelenlegi kormány alapvető átalakításokat jelentett be ezen a területen. Azonban ezek a polémiák sokkal régebbre nyúlnak vissza. Régóta diskurzus tárgya a magyar felsőoktatás színvonala, finanszírozása, a diplomás munkanélküliség kérdése, továbbá a munkaerőpiac igénye. A képzésekkel kapcsolatban a vita egyik központi eleme az, hogy egy adott diplomával el lehet-e helyezkedni (optimális esetben a tanult szakmán belül), illetve, hogy a képesítésekre mekkora a munkaerőpiaci kereslet és a társadalmi igény. A kérdés az, hogy mit eredményez ez a szemlélet, valamint, hogy milyen viszonyban áll egymással az állam, az egyén (a hallgató) és a munkaadó a jelenlegi rendszer keretein belül.

A globális szabadpiaci kapitalizmusban a munkaerő szabadon áramlik egy olyan közegben, amelyet a piac logikája alapján a kereslet és a kínálat határoz meg. Vagyis a munkavállaló piaci termékként funkcionál. A szabadidejét, erejét, tudását, képességeit stb. adja el olyan áron (munkabér), amelyet szintén a kereslet és a kínálat törvénye határoz meg. A munkavállaló tehát a piaci adás-vétel tárgya. Itt lép be a képbe a felsőoktatás. Az egyetemek és a főiskolák vagy a piacon működő magánintézményekként, vagy állami irányítás alatt olyan szellemi tőkét kínálnak, amelyet a (leendő) munkavállaló elméletileg könnyen és magas áron képes a maga hasznára értékesíteni a munkaerőpiacon.

Egy ilyen gazdasági környezetben a fenti mechanizmus mozgatórugója a profit. A munkavállaló feladata, hogy a munkáltatónak jövedelmet és profitot termeljen munkabérért cserébe. Ez alól kivételt képeznek a nonprofit, illetve az állami szervezetek, amelyek a piaci logikától eltérő célokkal működnek. Nem véletlen, hogy a Milton Friedman-féle korlátlan szabadpiaci logika szerint az ilyen intézmények tulajdonképpen a rendszer felesleges, torzító elemei, amelyek feladatait ki kell szervezni (privatizálni) piaci szereplőknek. Ezen érvrendszer lényege, hogy a profitorientált szabadpiac szereplői mindent olcsóbban, jobban és hatékonyabban tudnak ellátni, mint bármely nonprofit vagy állami szervezet. Eszerint az, hogy az államnak jogában áll befolyást gyakorolni a felsőoktatás szellemi tőketermelésére, csupán felesleges torzító tényező, hiszen ideálisabb volna, ha a piac a saját igényei szerint közvetlen ráhatással bírna a képzési rendszerre.

Mi a szerepe tehát az államnak egy kapitalista gazdaság felsőoktatásában? Egyszerűen az, hogy a piaci igényeket felmérve (pl. itthon a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elvárásait meghallgatva) piacképes kínálatot biztosítson a munkaerőpiaci kereslet számára. Vagyis az állam olyan termékeket (diplomásokat) állít elő, amelyek szellemi tőkéjükkel megfelelnek a piac elvárásainak. Ezen a ponton két problémába ütközünk bele: az egyik a társadalmi hasznosság, a másik a képviselet (vagy érdekképviselet) kérdése. Ha ugyanis az állam elsősorban a profitorientált magánszféra számára termel a felsőoktatáson keresztül, akkor felmerül a kérdés, hogy az adófizetők pénzén képzett befektetési bankár vagy például a történész hasznosabb-e társadalmilag. Azonban egy kapitalista gazdaságban ez a kérdés látszólag értelmetlen, hiszen ami jó a piacnak, az jó a társadalomnak (és az államnak) is. A befektetési bankár magas fizetésért dolgozik, profitot termel, ezáltal a munkáltató még többet tud beruházni, ezzel újabb munkahelyeket teremt, nő a fogyasztás (ideális esetben megfelelő mértékű infláció mellett) és ezzel együtt a GDP, vagyis pörög a gazdaság.1 Ezt nevezhetnénk a boldogság gazdasági körforgásának. Egy történész pedig szintén csak annyiban hasznos, amennyiben tudását képes értékesíteni a piacon. Ha a piacnak kevesebb történészre van szüksége, mint befektetési bankárra, akkor a kereslet és kínálat törvénye alapján a történész rossz árut (szellemi tőkét) kínál a piacon, ezért vagy át kell képeznie magát (mást kell eladásra kínálnia), vagy más formában kell értékesítenie a termékét – vagyis a tudását és végső soron saját magát. Itt érhető tetten a kapitalizmus logikájának egyik uralkodó jelszava: ami piacilag hasznos, társadalmilag is hasznos. A boldogság gazdasági körének szellemi alapja ugyanis az, hogy a profit önmagában társadalmilag hasznos tényező, és boldogsághoz vezet. Ha pedig valaki úgy érzi, hogy boldogtalan egy olyan társadalomban, ahol magas az egy főre jutó GDP, vagyis ahol nem szabadna boldogtalannak lennie, ott rendelkezésre állnak számára a pszichológusok, az antidepresszánsok, az önsegítő könyvek stb – a lényeg, hogy a körforgás akkor sem állhat le, ha valaki nem érzi jól magát benne.

A társadalmi hasznosság és a profit kapcsolatát jól érzékelteti az elméleti fizikus és a filozófus példája. A közvélekedés szerint a filozófusok társadalmilag szinte tökéletesen haszontalan tevékenységeket végeznek, míg az elméleti fizikusokra hatalmas szükség van, hiszen ők „valódi tudósok”, „ténylegesen hasznos” kutatási területekkel. Amellett, hogy (minden irónia nélkül) egy pillanatig sem vonjuk kétségbe az elméleti fizikusok kutatásainak jelentőségét, érdemes feltenni a kérdést: vajon tényleg sokkal hasznosabb a társadalom számára az, aki a multiverzumokkal, a húrelmélettel, a táguló vagy szűkülő univerzum koncepciójával vagy a fekete lyukakkal foglalkozik, mint az, aki például Isten létezését vagy az emberi gondolkodás természetét kutatja? Könnyen belátható, hogy mindkét terület fontossága abban rejlik, hogy a világunk működését vizsgálja eltérő szempontok szerint. Akkor mégis miért van az, hogy amíg az elméleti fizikusokat általános köztisztelet övezi, addig a filozófus szó a naplopó szinonimájává vált? A válasz brutálisan prózai: az elméleti fizika – eszközigényéből kifolyólag – közvetetten sokkal több profitot tud termelni, mint a filozófia. Amíg – nagyon leegyszerűsítve – egy filozófusnak csupán tollra, papírra és könyvekre van szüksége, addig egy elméleti fizikus kutatásához teljes iparágak képesek biztosítani – óriási profitot termelve – az eszközöket, a szuperszámítógépektől, a hatalmas távcsövekig. Ezen a ponton látható igazán a profit és a társadalmi hasznosság tényleges viszonya: a profit maga a társadalmi hasznosság, ami pedig nem termel profitot, az társadalmilag nem hasznos.

Itt érkezünk el a második problémához: az állami képviselethez. Egy demokratikus állam feladata ugyanis az, hogy a választók igényeit képviselje. Felmerül azonban egy igen komoly paradoxon. A boldogság gazdasági körforgása szerint ugyanis az önmagukat értékesíteni kívánó hallgatóknak logikusan olyan szakokra kellene jelentkezniük, amelyek profitábilis szellemi tőkét biztosítanak majd számukra. Mindazonáltal néhányan (nem is olyan kevesen) más életcélt tűznek ki maguk elé, vagy arra vannak kényszerülve, hogy ne ilyen szakokat válasszanak. (Persze egyes esetekben a piaci logika csalhatatlansága is megkérdőjeleződik. Az építészmérnöki szakma hosszú éveken keresztül erősen reklámozott divatszakma volt, és rengeteg hallgató jelentkezett ilyen szakokra a komoly munkaerőpiaci kereslet, illetve a magas fizetések miatt. Amikor 2008-ban összeomlottak az ingatlanpiacok, az építészmérnökök tömegesen veszítették el az állásaikat, bizonyítva ezzel, hogy a munkaerőpiaci igényekre vonatkozó sarkos kijelentések egyik pillanatról a másikra értelmüket veszíthetik.) A szabadpiac logikája és a boldogság gazdasági körforgása alapján az államnak a kezében lévő adminisztratív eszközökkel úgy kell alakítania a termelést (a hallgatók képzését), hogy az a lehető legjobban megfeleljen a munkaerőpiaci igényeknek. Vagyis minél kevesebb történészt, és minél több elméleti fizikust és befektetési bankárt kell képeznie, függetlenül attól, hogy hányan szeretnének történészek és befektetési bankárok lenni. A képviselet kérdése tehát egy látszólagos paradoxonba ütközik: az állam a választókat képviseli, miközben olyan adminisztratív rendszert működtet, amely a profitorientált munkaadói oldal érdekeit tartja szem előtt, függetlenül a „valós” társadalmi igényektől és a választók akaratától.

A kanadai újságíró, Naomi Klein úgy fogalmaz, hogy a korlátlan kapitalizmus zsenialitása abban rejlik, hogy képes kikényszeríteni a saját létét. Ez a felsőoktatási képzés rendszerének szintjén egyszerűen úgy jelenik meg, hogy a szabadpiaci kapitalizmus egy vágással feloldja a képviselet kérdésében rejlő paradoxont. Ha ugyanis a profit, mint olyan, képes boldogságot teremteni, akkor ha az állam a profitorientált munkáltatói oldalt képviseli, valójában a társadalmat képviseli – abban az esetben is, ha a társadalom ezt nem így érzi. Az államnak tehát nem az a feladata, hogy a történészeket azok saját vágyai és igényei szerint képviselje, hanem az, hogy eladhatóvá formálja őket a munkaerőpiacon. Ebben rejlik a szabadpiaci kapitalizmus valódi zsenialitása: úgy is képes privatizálni az államot, hogy közben látszólag nem változtat a működésén. A felsőoktatás körüli viták pedig mindaddig el fogják véteni a lényeget, amíg a vitázó felek fel nem ismerik, hogy a szabadpiaci kapitalizmusról folytatott diskurzus nélkül nincs értelme a felsőoktatásról szóló polémiáknak.

1 Nem véletlen, hogy egy országban a jólét legfőbb fokmérője (vagyis a boldogság hivatalos mércéje), az egy főre jutó bruttó hazai termék (GDP).

Bejegyzések

A Halálcsillag és az irónia demokratikus forradalma

A napokban megtartott parlamenti választások után patthelyzet alakult ki Olaszországban. Ma még nem tudni, mi lesz a különböző koalíciós alkudozások és spekulációk eredménye, azonban egy dolog biztossá vált: az olasz nép egy igen tekintélyes része, azzal, hogy a humoristából politikussá vált Beppe Grillo Öt Csillag Mozgalmára (Movimento 5 Stelle, M5S) szavazott, kinyilvánította elégedetlenségét az egész olasz politikai berendezkedéssel szemben. Grillo mozgalma, amely nyíltan szembemegy a teljes establishmenttel, a harmadik legtöbb voksot kapta, ami egyértelműen jelzi, hogy komoly gond van az olasz közéletben. Az európai elitek persze azonnal bűnbaknak kiáltották ki a „populista” Grillot, aki miatt nem lehet időben elkezdeni a „szükséges” gazdasági intézkedések végrehajtását. A demokrácia tehát az elitek szempontjából rosszul vizsgázott Olaszországban. Mégis azt kell mondanunk, az Öt Csillag Mozgalmat támogató olasz választók a lehető leghaladóbb lépést tették meg. De ez a történet nem Olaszországban kezdődött.

 

Már az Európai Unió alkotmányáról tartott népszavazások kapcsán kiderült, hogy a demokrácia nem működik mindig „megfelelően”. Ha pedig a nép képtelen meghozni a „helyes” döntést, a következő lépés egyszerű: el kell tőle venni a döntés valódi lehetőségét. Erre demokratikus keretek között több megoldás kínálkozik. Tökéletes példákat találunk ezekre a 2008 utáni Görögországban. Amikor 2011-ben Papandreou miniszterelnök előállt azzal, hogy népszavazást írnának ki Görögországban a tervezett megszorító intézkedésekről, bár senki nem merte azt nyíltan megtiltani, Papandreout azon nyomban Párizsba rendelték, ahol Angela Merkel és Nicolas Sarkozy kemény kritikát fogalmazott meg a kormányfő tervével szemben, amely esetlegesen megakadályozná a megszorításokat. Papandreou pedig, miután azt nyilatkozta, hogy „a népszavazás önmagában sohasem volt egy végső megoldás”, minden további kérdés nélkül be is vezette a brutális intézkedéseket.

 

Emlékezzünk vissza emellett, hogy hogyan reagált az európai elit, amikor egyértelművé vált, hogy a megszorítás ellenes Syriza az egyik komoly esélyese a 2012-es görög választásoknak! Az anarchia és a teljes összeomlás víziója járta be Európát. Érdekes adalék, hogy a Syriza által előidézett rettegés mellett teljesen elhalványult az a probléma, hogy egy nyíltan neonáci párt, az Arany Hajnal, bizonyosan be fog jutni a parlamentbe. A Nyugat tehát nagyobb veszélyforrásként tartotta számon a megszorításokkal való szembehelyezkedést, mint Európa legkeményebb szélsőjobboldali pártjának folyamatos erősödését. De lépjünk tovább! Kevésbé ismert tény, hogy nemrégiben a szlovén alkotmánybíróság, az ország gazdasági érdekeire hivatkozva, alkotmányellenesnek nyilvánított egy, a szakszervezetek által előterjesztett kezdeményezést, amely népszavazásra bocsátotta volna azt a törvénytervezetet, amely által a szlovén kormány olyan intézményeket hozhat létre, amelyeken keresztül az adófizetők pénzéből kisegítheti azon bankokat, melyek ún. „rossz hiteleket” bocsátottak ki 1. Az alkotmánybíróság tehát hitelesítette azt a gondolatot, hogy a nemzetközi pénzügyi szervezeteknek való megfelelés magasabb rendű nemzeti érdek, mint a demokrácia. Mit tehet ilyen körülmények között egy demokratikus nép? A válaszhoz, illetve az olasz választások eredményének magyarázatához előbb át kell eveznünk az Atlanti-óceán túlpartjára.

 

2011. szeptember 22-én, az USA-ban, a Fehér Ház elindította a We the people elnevezésű weboldalt, amely lehetőséget biztosít az amerikaiaknak, hogy bármilyen témában aláírásgyűjtést kezdeményezzenek. Amennyiben sikerül egy kérdés esetében 25 ezer aláírást összegyűjteni, az amerikai kormánynak hivatalból foglalkoznia kell a témával, valamint nyilvánosan és érdemben kell reagálnia a felvetésre. November közepén, megragadva a lehetőséget, izgalmas és szokatlan aláírásgyűjtésbe kezdtek. Egy petíció megfogalmazói azt követelték, hogy a kormányzat 2016-ig kezdje meg a Csillagok háborújából ismert Halálcsillag megépítését. Mivel az aláírások száma messze meghaladta a 25 ezret (34 ezer aláírás gyűlt össze a Fehér Ház hivatalos válaszáig), a kormánynak nyilatkoznia kellett az ügyben. Nem mellékes részlet, hogy a petíció előterjesztői formálisan nem viccként fogták fel kezdeményezésüket. Indoklásuk szerint „a kormányzat ezzel munkahelyeket teremtene, elősegítené az űr felfedezését, és erősítené a nemzetet 2.” A Fehér Ház hivatalos közleményben reagált: „a Halálcsillag megépítése a galaxisunk lehetőségein túlmutató, pazarló és felesleges beruházás lenne. Nem csak azért, mert az amerikai kormányzati politikával ellenkezik más bolygók felrobbantása, hanem mert az Egyesült Államok már amúgy is rendelkezik űrállomással és lézervezérelt űrrobottal 3.” Paul Shawcross, a Fehér Ház tudományos és űrkutatással kapcsolatos költségvetését koordináló hivatalának vezetője azt nyilatkozta továbbá, hogy bár „a kormány osztja az aláírók igényét a munkahelyteremtésre és a nemzet védelmének erősítésére, de a Halálcsillag biztos nem a megoldás ezekre. Többek között azért, mert megépítésének becsült költsége 850.000.000.000.000.000 dollár, egy ekkora kiadás pedig nehezen férne össze az államadósság csökkentését célzó kormányzati intézkedésekkel. 4” A nép azonban nem nyugodott! Egy másik weboldalon adományokat kezdtek gyűjteni a Halálcsillag megépítésére, 5 majd ennek hírére egy másik csoport egy olyan űrhajó megépítését kezdeményezte (szintén adományokból), amilyennel Luke Skywalker a Csillagok háborújában felrobbantotta a Halálcsillagot 6 – eddig mindkét esetben meglepően tekintélyes összeg gyűlt össze. Persze az amerikai kormány sem hagyta szó nélkül az esetet. A hivatalos reakció után nem sokkal az aláírási küszöböt százezerre emelték, elejét véve annak, hogy kormánynak hivatalosan reagálnia kelljen az abszurd felvetésekre 7. Azonban elintézhetjük-e egyszerűen annyival ezt az ügyet, hogy néhány vicces kedvű állampolgár ostobaságokra használt egy demokratikus kormányzati kezdeményezést? Mi van akkor, ha – bár nem szándékosan -, de ez a több tízezer ember valami forradalmi tettet hajtott végre? Mi van akkor, ha ezek az emberek nem arra világítottak rá, hogy a demokrácia a legabszurdabb helyzetekben is tökéletesen működik, hanem éppen arra, hogy a demokrácia és a demokratikus intézményrendszerek napjainkban CSAK ilyen esetekben működnek megfelelően. Hiszen formailag ez lenne a tökéletes demokrácia. A nép mint az ország valódi ura bármilyen értelmetlen témát felvethet, és erre a kormánynak mint a nép által választott vezető testületnek, érdemben reagálnia kell. Akkor merül fel igazi probléma, ha a néptől elveszik a beleszólási jogot a hétköznapjait érintő kérdésekben, és ami marad, az csupán a Halálcsillag. Joseph Stiglitz, Nobel-díjas közgazdász Polányi Károly A nagy átalakulás című klasszikus könyvének 2001-es kiadásának előszavában a következőképpen írja le a gazdaság és demokrácia viszonyának alakulását a fejlődő országokban:

 

„Elmagyarázzuk a fejlődő országoknak a demokrácia fontosságát, de aztán – amikor eljutunk a számukra legfontosabb ügyekhez, amelyek a megélhetésükre hatást gyakorolnak, a gazdasághoz – azt mondjuk nekik: a gazdaság vastörvényei alig, vagy egyáltalán nem nyújtanak választási lehetőséget. Mivel pedig ti – a demokratikus politikai rendszereteken keresztül – valószínűleg csak elrontanátok a dolgokat, le kell mondanotok a kulcsfontosságú gazdasági döntésekről (mint mondjuk a makrogazdasági politika) egy független központi bank javára, amely viszont szinte mindig a pénzügyi szféra képviselőinek uralma alatt áll. (…) Magyarul: az egyik kezünkkel a demokrácia intézményei által látszólag felruházzuk hatalommal az egyéneket a volt gyarmatokon, a másik kezünkkel viszont elvesszük azt.” 8

 

Nem azt látjuk éppen, hogy Stiglitz megállapítása egyre inkább kiterjed a nyugati fejlett országokra is? A nyugati demokráciák ma a saját bőrükön érezhetik azt, ami nem is olyan rég még csak távoli probléma volt számukra. A több mint harmincezer aláíró tehát nem tett mást, mint egyszerűen nevetségessé tette a jelenleg működő nyugati típusú demokráciát. A demokrácia átcsapott saját öniróniájába.

 

Az amerikai jelenség sajátos átalakulását láthatjuk Olaszországban is. A Portugáliától Romániáig terjedő kormány- és megszorítás ellenes tüntetések mellett megjelent az elégedetlenség kifejeződésének egy másik formája. Az olasz választók egy jelentős része teljesen kiábrándult az országban regnáló politikai elitből, és a rendszer groteszk öniróniájára rávilágító Beppe Grillo pártjára szavazott. Az üzenet a következő: a vezetőink nem képesek megfelelően irányítani az országot, a demokrácia mint olyan nem működik megfelelően, jöjjön tehát helyettük az irónia és a rendszerrel való alapvető szembehelyezkedés. Giorgio Napolitano olasz államfő persze már február 28-án, Berlinben igyekezett megnyugtatni a piacokat és az európai eliteket, hogy Olaszországban minden rendben halad, „az olaszországi politikai helyzet nem veszélyezteti az európai pénzügyi piacokat, Itália új kormánya pedig heteken belül megalakulhat. 9” Mindazonáltal a jelenlegi helyzet talán mégsem ilyen egyszerű. A választások után kialakult patthelyzet ugyanis az irónia forradalmát hozta el Olaszországban. Úgy tűnik, manapság a gazdasági és politikai elitek elleni fellépés egy új eszköze van kibontakozóban: nincs más teendő, mint felerősíteni és megvilágítani a rendszer tragikus öniróniáját, és hagyni, hogy saját maga bizonyítsa be, ő maga mennyire fiktív és tragikomikus.

 

A kialakult szituáció valószínűleg hamarosan „megoldódik”, és Olaszország folytathatja az európai elitek és a piacok számára megfelelő és kívánatos politikát. Azonban ne legyenek kétségeink: egyre több ilyen jelenséggel találkozunk majd a jövőben, ahogy a nyugati kormányoknak egyre inkább alá kell rendelniük a demokráciát a gazdasági érdekeknek. Francis Fukuyama 1989-ben még azt vizionálta, hogy a globális kapitalizmus és az ezzel együtt működő liberális demokrácia soha nem látott szabadságot hoz világnak. Ez a rendszer most lépésről lépésre felfalja saját gyermekeit.

 

Lábjegyzet:

  1. http://www.reuters.com/article/2012/12/19/us-slovenia-referendums-idUSBRE8BI0SW20121219 ↩
  2. http://index.hu/tech/2012/12/17/az_amerikaiak_halalcsillagot_szeretnenek/ ↩
  3. http://index.hu/kulfold/2013/01/12/obama_nem_epiti_meg_a_halalcsillagot/ ↩
  4. Uo. ↩
  5. http://index.hu/tech/mem/2013/02/07/halalcsillagot_epitenek_a_kickstarteren/ ↩
  6. http://index.hu/tech/mem/2013/02/12/nem_kell_felni_a_kickstarteres_halalcsillagtol/ ↩
  7. http://index.hu/kulfold/2013/01/16/egyre_nehezebb_valaszt_kapni_obamatol/ ↩
  8. Joseph Stiglitz, Előszó a 2001-es kiadáshoz, ford. Andor László In: Polányi Károly, A nagy átalakulás: Korunk gazdasági és politikai gyökerei, ford. Pap Mária, Napvilág, Bp., 2004. 19-20. ↩
  9. http://mandiner.hu/cikk/20130228_olasz_allamfo_heteken_belul_megalakul_az_uj_kormany ↩
Bejegyzések

Szórakoztatás vs. Provokáció II.

Az első Nedv-Edzés megrendezése után az a kérdés merült fel bennem a rendezvény kapcsán, hogy lehet-e még az undorral és a szexualitással az öncélúság határait átlépő, provokatív hatást elérni. A január 23-i Nedv-Edzés II. megadta a választ a kérdésemre: igen, lehet, habár némi módosítással.

A szerzők oldaláról, Csepregi Jánossal kiegészülve, ugyanaz a csapat lépett pályára, és az átlagos felolvasóestekhez képest ismét hatalmas közönség gyűlt össze, hogy az írásokat meghallgatva szavazzon, majd megtudja, kinek ítélik oda a leggusztustalanabb írásnak járó díjat. A hallgatóság valószínűleg arra készült, hogy ismét gusztustalan, perverz, humoros és a szexualitás révén provokatív (vagy provokatívnak szánt) szövegekkel találkozhat, azonban akik ezért jöttek, nagyot tévedtek. Engem is csalódás ért; mégpedig igencsak pozitív csalódás. Kiderült ugyanis, hogy a Nedv-Edzés második részének szövegei – rejtély, hogy mennyire tudatosan – teljesen maguk mögött hagyták az első felvonás – számomra inkább negatív – jellemvonásait. Humorosak voltak, illetve provokatívak; néhol mindkettő együtt, de a provokatív írások valóban hatottak. Az első rendezvényre rácáfolva, az egyes szövegek bebizonyították, hogy igenis lehet provokatív irodalmat írni a Nedv-Edzés eszközeivel is.

Bár nem úgy tűnt, hogy a felolvasók sorrendje szigorúan meghatározott volna, részben a véletlen folytán, kiválóan váltották egymást a különböző témájú és stílusú írások. Soltész Béla kezdte az estet egy olyan szöveggel, amely az abortusz naturalista bemutatásán keresztül jelenítette meg egy apa, valamint annak meg nem született lánya közti párbeszédet. Soltész Béla zseniálisan oldotta meg, hogy a szöveg – érzékeny és vitatott témájának ellenére – végül nem vált didaktikussá, nem foglalt állást, egyszerűen csak bemutatott egy tragikus helyzetet, a hallgatóságra hagyva bármiféle következtetés esetleges levonását. A tragikum után két olyan szöveg következett, amelyek a felnőtté, éretté válást mutatták be, más-más eszközökkel. Amíg Mucha Attila gyermeki hőse egy állat levágása és feldolgozása során találkozik a felnőttek világával, addig Németh Dorka szövege egy házibuli eseményein keresztül, lehengerlően humorosan ábrázolta egy fiatal lány megismerkedését a szexualitással. A lány tökéletes képet kap arról, hogyan kellene működnie a szexualitásnak kortársai elgondolásai alapján. Mindezek töményen pedig olyan abszurd képet alkotnak, mely után a lány egyetlen adekvát reakciója ez: „Aput akarom!”

A következő szöveggel Novák Zsüliet megőrizte az első Nedv-Edzés – ha lehet ilyet mondani – „hagyományát”, abban az értelemben, hogy írása tényleg gusztustalan volt, mindazonáltal mindenfajta öncélúság nélkül volt az. A szerelmet mint olyat ábrázolta a birtoklás vágyán keresztül az undor eszközeivel. A novella egy hétköznapi, és általában „normális” keretek között tartott érzést naturalizált, és helyezett szélsőséges, radikális kontextusba. Kalapos Éva Veronika ezzel szemben inkább a saját hagyományát őrizte meg, és most sem egy gusztustalan szöveggel állt a közönség elé. Felforgató és provokatív szövege azt mutatta be, hogy egy kislány a nyomorban, apja zaklatásán keresztül, hogyan találkozhat úgy a szexualitás élményével, hogy az egyszerre legyen tragikus, és – életkörülményeiből adódóan – teljesen jelentéktelen számára: amikor a szexualitás nem elvont, különleges jelentésekkel felruházott fogalom többé, hanem csupán állati ösztönök puszta kielégítése – minden körülmények között. Csepregi János újoncként és utolsóként olvasott fel a Rohamban. A felolvasás műfaji jellegzetességeiből adódóan a közönség speciális helyzetben volt, mivel láthatta, hogy Csepregi egy sajátos performance keretében a felolvasóest során fejezte be a novelláját. Azonban, ha bárkinek kétségei voltak, hogy Csepregi képes-e kitűnő szöveget írni ilyen körülmények között, az a felolvasás végére megbizonyosodhatott róla, hogy nagyon is képes. Kalapos Éva Veronika írásához hasonlóan Csepreginél is egy tragikus történet keretei között jelenik meg a szexualitással történő első találkozás. Egy fiatal fiú tragikus története ez, aki ráébred, hogy mennyire hamis az a kép, amelyet a fiatal iskolás fiúk alkotnak a szexualitásról. A szöveg tragikumát sajátos humora teszi igazán hatásossá, amely baljóslatúan szövi át az egész szöveget.

A második Nedv-Edzés bebizonyította tehát, hogy ha a szövegek kilépnek a puszta gusztustalanság és a durva szexualitás némileg öncélú keretei közül, akkor mennyire produktív és valóban megrázó vagy humoros tud lenni egy ilyen rendezvény. A Nedv-Edzés közönségdíját Novák Zsüliet nyerte; jegyezzük meg, teljesen méltán, hiszen az ő szövege lett a leggusztustalanabb, továbbörökítve ezzel az első Nedv-Edzés hangulatát.

Hogy a felolvasók az első est után szándékosan váltottak-e hangnemet, az nem tudom, de az bizonyos, hogy a Nedv-Edzés gyorsan éretté vált, és olyan kifejezési módot talált magának, amely még sok-sok folytatást érdemel.

 

 

Bejegyzések

Szórakoztatás vs. Provokáció:

Lehet-e még forradalmi téma a szexualitás az irodalomban?

(Egy felolvasóest margójára)

 

November 26-án a budapesti Roham Bárban rendezték meg a Nedv-Edzés névre keresztelt igencsak sajátos felolvasó estet, melynek funkciója a szervezők szándéka szerint az volt, hogy bemutassa, az irodalom némi undorral – és jó adag humorral – keresztezve hogyan működhet a mai magyar irodalmi közegben. Továbbá, hogy a szexuális perverziót olyan provokatív eszközként használja, amely (a legszélesebb palettán bemutatva) képes lehet felforgatni az irodalmi diskurzust – akár csak egy felolvasó est erejéig is.

Sajnos azonban a felolvasás résztvevői (talán egy kivétellel), illetve a szintén felolvasó, valamint a moderátori feladatokat ellátó Novák Zsüliet nem tudták elkerülni a csapdát, hogy a szexuális perverzió pusztán öncélú eszközzé váljon. Ez önmagában, ezen speciális alkalom esetében, még nem feltétlenül róható fel végzetes hibaként, tekintve, hogy már a rendezvény elején lehetett tudni, a szerzők jó barátok, és a felolvasás tulajdonképpen egy nyilvánosság előtt zajló, egymás (és természetesen a közönség) szórakoztatására hivatott esemény ötleteként fogant meg. Ezzel nem is volna semmi gond, ha nem érezzük annak vágyát, hogy a szövegek kitörjenek ezen öncélú szórakoztatás keretei közül. Ugyanis amint ez a szempont felmerül, a hallgató joggal várja el, hogy a szövegek többet mondjanak a csupán humoros gusztustalanságnál. A felolvasás ezen része azonban – meglátásom szerint – sikertelennek bizonyult.

Muszáj erősen hangsúlyozni, hogy a szövegek önállóan mint a szórakoztatás eszközei egy csendes novemberi hétköznap estén, nyilvánvalóan egyéni hallgatói ízléstől függően, de megállták a helyüket. Ezt megkérdőjelezhetetlenül mutatta, hogy igen sokan jelentek meg a felolvasáson, illetve, hogy a szövegeket hangos taps és tetszésnyilvánítások, valamint felolvasásuk során a gusztustalansággal adekvát hanghatások kísérték („fúj-fúj!”), és ami még fontosabb: nevetés. Egyetlen kivétel volt, nevezetesen Kalapos Éva Veronika szövegének esete, amely egy gyomorforgató szexuális kapcsolatot egyfajta madeleine-ként használt fel annak érdekében, hogy megjelenítse, milyen éles, lehangoló, néha mind testileg, mind pszichológiailag undorító, ha az ember felnő, és eltávolodik gyermeki önmagától, valamint a család védelmező és biztonságos közegétől. Ez volt az egyetlen olyan felolvasott szöveg, amely nem váltott ki nevetést. Mellékesen megjegyzem, hatalmas meglepetés volt számomra, hogy a felolvasás végén tapssal megszavazott közönségdíjat nem ez a szöveg nyerte el (bár kétségkívül Soltész Béla győztes írása volt méltán a leggusztustalanabb – és talán a leghumorosabb is).

Mindemellett a rendezvény egészének legnagyobb problémájaként az fogalmazható meg, hogy nem volt képes reflexív módon viszonyulni sem önmagához, sem a témához. Úgy kívánt szórakoztatva provokálni, hogy nem derült ki, mi a provokáció valódi célja. Persze mint minden, a szexuális perverziókkal nyíltan és leplezetlenül foglalkozó szöveg, az itt elhangzottak is nyilvánvalóan egyfajta feltételezett konformista irodalmi nyelv ellen kívántak „lázadni”, azonban elkövették azt a hibát, hogy nem mérték fel helyesen a közeget, amelyben ezt „lázadást” véghez kívánják vinni. Egyrészt a magyar irodalom ezen a „lázadáson” már egy jó ideje túl van (lásd Esterházy), másrészt az elmúlt néhány évben sorra születtek azok a hosszabb-rövidebb szövegek, amelyek eljutottak ezen törekvések végpontjaira (lásd pl. Spiegelmann Laura, Emma Ovary stb.). A feltételezett „konformista irodalom” (amely egyébként kétségkívül létezik, csak nem abban a formában, és nem olyan hatással, mint ahogy a Nedv-Edzés szervezői elgondolták) működését jól mutatja, hogy például Spiegelmann Laura Édeskevés című kötetének recepciója esetén látványosan nem a provokatív szexualitásra került a hangsúlyt, hanem arra a kérdésre, hogy vajon ki rejtőzhet az írói álnév mögött. (Meg kell jegyeznünk, hogy ezen kérdés relevanciáját sem kevésbé haladta már meg akkor is a hazai irodalomtudomány – igencsak komikus volt, amikor a Tizenhét hattyúk vagy Sárbogárdi Jolán, horribile dictu, a Psyché után, az egyik „gyanúsítottnak”, Garaczi Lászlónak el kellett magyaráznia, hogy számára nem az a fontos, hogy ki a szerző, hiszen a szövegre mint olyanra kell figyelnünk).

Hasonló jelenség volt, amikor Novák Zsüliet azt a kérdést vetette fel, hogy létezik-e női és férfi irodalom. Sajnos mivel a téma nem kapott túl nagy teret a felolvasások közti rövid beszélgetések során, nem derülhetett ki, hogy a moderátor a klasszikus feminista irányzatok jellegzetes női hangvételére utal-e (keressük meg a nagy írónő elődöket stb.), avagy a gender studies irodalomtudományi vonalára kíván rátérni, amely radikális hangon kérdez rá ezen típusok mibenlétére.

A Nedv-Edzés tehát egyrészt a közönség nagy része számára szórakoztató és egyedi rendezvény volt – így tehát részben teljesen elérte a kívánt hatást –, azonban sajnos kihagyta azt a lehetőséget, hogy kritikusan szemlélje saját magát, illetve a témát és a nyelvet, amelyet feldolgozott és felhasznált. A felolvasóest a közönségben azt a lényeges és izgalmas kérdést vethette fel végső soron, hogy lehetséges-e provokatív nyelven megszólalni, illetve provokatív témát felvetni egy olyan diskurzus keretein belül, amely képes magába olvasztani minden ellen-diskurzust. Ez a posztmodernnek nevezett diszkurízv rendszerek egy alapvető tulajdonsága, amely megtalálható a posztmodern művészetekben, az újkapitalizmus alkalmazkodóképességében, a társadalmi rendszerek elleni lázadások bulvárosításában stb. A probléma tehát az, hogy a Nedv-Edzés azon az illúzión alapult, hogy egy bizonyos nyelvhasználat, valamint egy bizonyos téma radikálisan kívül állhat egy adott diszkurzív rendszeren, nem számolva azzal a nagyon igaz foucault-i állítással, hogy semmi nem lehet kívül.

A rendezvény hivatalosan 1. Nedv-Edzésként lett meghirdetve, így tehát azt javasolnám a szervezőknek, hogy ha folytatni kívánják a sorozatot – amit őszintén remélek -, akkor igyekezzenek kitörni a puszta szórakoztatás keretei közül, és kérdezzenek rá arra a fundamentális kérdésre, hogy a perverzitás és a radikális nyíltsággal bemutatott szexualitás képes-e még, és ha igen, milyen módon, egyfajta „forradalmi szubjektumként” funkcionálni a kortárs magyar irodalom diszkurzív közegében/közegeiben.

Bejegyzések

Királyi minimalizmus

Hozzászólás most!

Őszinte örömmel nyugtáztam, amikor először hallottam a hírt, hogy megjelenik a Nullánál is kevesebb folytatása, mivel Bret Easton Ellis így végre visszatérhet ahhoz a világhoz, amely véleményem szerint a leginkább testhez álló a számára.A Nullánál is kevesebb, majd A vonzás szabályai két olyan mű, amelyekkel Ellis valami addig nem létező egyedit alkotott és mondhatni, mérföldköveket tett le a „világirodalomban”. A legnagyobb sikert persze az Amerikai Psychoval aratta, mégis úgy gondolom, a fent említett két műve lett az alapköve a kortárs minimalista prózának világszerte.

Így állt tehát a helyzet, mielőtt kinyitottam volna a könyvet. Aztán a bevezető fejezetet olvasva, valami egészen különleges érzésem támadt: ez a szöveg már messze nem úgy működik, mint az első kettő. Egy régi mű főhőse, a Nullánál is kevesebb jól ismert karaktereivel, nézi a róluk írott regényből készült filmet, ami miatt a főhős – Clay – haragszik az íróra. Ellis hanyag mozdulattal veti oda az olvasók szakmai közönsége elé a csontot; lehet rajta rágódni, ő meg megy tovább, és évtizedekkel később folytatja Clay történetét. A szöveg világa kísértetiesen hasonlít a Nullánál is kevesebbéhez, azonban az alapvető különbség az, hogy a környezet teljesen átmediatizált, vagyis senki nem tartja senkivel személyesen a kapcsolatot. Néha olyan, mintha egy sms és/vagy e-mail krimit olvasnánk, az Ellis szövegekből ismert minimalista dialógusok itt már iPhone-ok között zajlanak le. Amit itt látunk az a minimalizmus minimalizmusa: semmit nem mondunk, és még azt sem személyesen. A személyes találkozások szinte csak a különböző kábítószerek kollektív fogyasztására és a szexualitásra korlátozódnak. (No meg egy-két veszekedés is megjelenik, de ezek már szinte „konzervatív” jelenetekként hatnak a szövegben.) Azonban Ellis ilyen téren megjelenő realizmusa (vagy realista minimalizmusa – már, ha létezik ilyesmi), csupán keretként szolgál. A technikai fejlődések még nem hozzák magukkal feltétlenül a kiüresedett életet. (Még akkor sem, ha sokan hangosan mondják.) Clay és társai már az iPhone és a Facebook kora előtt is értelmetlen, érzelemmentes életet éltek. A Nullánál is kevesebb egyik jelenetében megkérdezik az egyik szereplőt, hogy miért kockáztatja az életét teljesen értelmetlenül. A válasza az, hogy azért, hogy legyen mit veszítenie az életben. Mivel alapvetően nincs neki. Ez a kulcsmomentum Ellisnél, a hősei olyan karakterek, akiknek nincs veszítenivalójuk, mégpedig tudatosan nincs, hiszen ez az életformájuk. Valahol mélyen persze vívódnak, de ez lényegtelen. Ha éreznek, meghalnak, lelkileg és testileg is – gondoljunk csak A vonzás szabályai öngyilkos lányára. Ezekben a szövegekben még a környező világ kényszerítette őket arra, hogy kiöljék magukból az érzelmeket és kizárólag az élvezetek szenvtelenségbe átcsapó maximalizálásában lássák az életcéljukat. A Királyi hálószobákban ez alapjaiban változik meg.

Ellis korábbi hősei számára még vívódással járt az érzelmek kiiktatása, de a Királyi hálószobákban erről már szó sincs. Kádár Judit kiválóan rávilágít arra, hogy ennek a szövegnek a szereplői már „túlteljesítették a feladatot” és kiölték magukból az összes érzelmet: „A látlelet olyan beszűkült kultúrájú, erkölcsi normák és értékek nélküli, egoista társadalmat mutat, ami menthetetlennek látszik” (Kádár Judit, Kiégett partiarcok, öreg tinédzserek, Magyar Narancs, 2011. január 14.). Itt tehát már nem a világ irányítja a hősöket, ők irányítják a világot. A világ uraiként ők alakítják úgy a környezetüket, hogy az szenvtelen, érzelemmentes és értelmetlen legyen. Az egész olyan, mintha a világ egy hatalmas „bad trip” lenne. Ez tehát az igazi, letisztult, érzelemmentes minimalizmus – Ellis visszatért a kezdetekhez és mesterien koronázta meg saját magát. A Királyi hálószobák kiváló olvasmány irodalmároknak, az igazi 21. századi thrillerek/krimik kedvelőinek, de legfőképpen azoknak, akik azt a Bret Easton Ellist szeretik, aki a Nullánál is kevesebb, A vonzás szabályai és Az informátorok novelláinak (egy-két rosszul sikerült írástól eltekintve persze) szerzője. Szenvtelen és kőkemény próza ez, amely néha ideg- és gyomorpróbáló ugyan, de mégis sokkal finomabban agresszív, mint korábban. Ellis összességében hihetetlenül elegánsan kezeli prózáját, olyan finoman és érzelemmentesen, mint ahogy az iPhone érintőképernyőjén elhúzzuk a kezünket.

A kortárs amerikai minimalizmus nagymestere csúcsra emeli saját szövegét, ám mindeközben a mű – szinte észrevétlenül – átcsap csontig ható realizmusba. Bár mi nem Los Angelesben élünk, talán többségünk még csak nem is multimilliomos producer, de mégis, valahonnan nagyon mélyről, időnként fel-felbukkan valami a saját életünkből. Talán egy-egy jelenet erejéig, és talán nagyon áttételesen, de ott leszünk mi is a szöveg mélyén. Mert a minimalista próza valódi zsenialitása, hogy a lehető legegyszerűbb módon mondja el a lehető legtöbbet rólunk.

 

Bret Easton Ellis: Királyi hálószobák, ford. M. Nagy Miklós, Bp., Európa, 2010.