Ha minden évben kioszthatnám a legfrappánsabb könyvcímért és a legigényesebben kivitelezett kötetért járó díjakat, akkor idén mindkettőt Cserna-Szabó András első regényének, a Szíved helyén épül már a Halálcsillagnak ítélném. És bár végignézve a frissen megjelent könyvek polcain ez már önmagában jelentős teljesítménynek tűnik – arról nem is szólva, hogy jelen esetben a szerkesztésért is dicséret jár, hiszen az utóbbi évek terméséből alig olvastam olyan könyvet, amely nettó nulla elütést/elírást/sajtóhibát tartalmazott volna –, a könyv erényei korántsem merülnek ki ennyiben. Ugyanis a kötet elolvasása után olyan elméleti, jelen írás határain messze túlmenő kérdések merülnek fel, mint például hogy miért váltott ki olyan heves indulatokat ez a könyv, vagy hogy mégis miért lehet bárki számára is probléma a populáris kultúra fokozott jelenléte egy kortárs magyar regényben. Emellett olyan gyakorlati problémák is megkerülhetetlenné váltak, hogy vajon miért gondoltam azt, hogy soha nem fogom egy szépirodalmi műről írt kritika címéül a 30Y egyik legrongyosabbra játszott slágerének kultikus sorait választani.
Egy olyan könyvet tart a kezében az olvasó, amely mind a történeteit tekintve, mind azokat a műfajokat, amelyekből a kötet végül összeáll (regényfejezet, novellának tekinthető részek, levelek, receptek, krimi-ismertetők, újságcikkek, dalszövegrészletek, étteremkritikák stb.), rendkívül sokszínűnek mondható. Van itt minden: westernregény-paródia beleszőve egy történetbe, amely egy western-regény megírásáról (is) szól; bordélyházi jelenetektől kezdve alkoholmámorban megtalált (majd józanul elvesztett – de hát így szokott ez lenni) boldogságon és a kádban krimiket olvasó, önmagát végtelenül sajnáló és egyetlen társának egy gumikacsát, Kázmért tekintő írón át a nőkben csalódó, majd magát valamilyen természetfeletti módon nővé átlényegítő Zafír(a) nevű szereplőig senki és semmi nem hiányzik… A regénynek éppen a sokszínűsége lesz egyben az egyik hibája is. A szerző mesélőkedvének néhol semmi sem szab határt, amit egy ideig – a regény kétharmadáig, de a feléig biztosan – ugyan kompenzál az elbeszélés gördülékenysége, és a néhol teljesen kontextus nélküli epizódok önmagukban is érdekfeszítő cselekménye, azonban a szálak összefésülésekor a regény végén némi hiányérzetem támadt. És nem feltétlenül azért, mert még szívesen olvastam volna további kétszáz oldalon keresztül ugyanezt. A könyv arányai a kötet vége felé közeledve a főszereplő, Emlék Bundás boldogságra való lehetőségeivel együtt szálltak el, hogy egy őrült ámokfutásban mindketten véget érjenek.
A kötet úgy számol le például az írókat övező sztereotípiákkal, hogy megerősíti, felnagyítja azokat. Ezt a parodisztikus jelleget a szerző elsősorban ironikus megjegyzések segítségével erősíti. Tökéletes példa erre a következő, az egész regényre – és a regényben megírt regényre is – vonatkoztatható megnyilatkozás: „Magam is meglepődtem, hogyan tudok ennyi elképesztő baromságot összehordani egy szuszra. De hát, végül is író vagyok, ez a mesterségem.” (21.) Az, hogy ennek a kijelentésnek az önironikus volta végig érvényes tud maradni, és ténylegesen sikerül elkerülni a szédítő magasságokat és a rémisztő mélységeket, úgy gondolom, hogy a kötet egyik legnagyobb erénye. Legfőképpen azért, mert ezt a könyvet úgy is lehetne jellemezni, hogy variációkat tartalmaz szerelmi csalódásokra. A rengeteg történetben, történetfoszlányban és szereplőben a közös az, hogy a „szerelem pöttyös lasztija” minden egyes esetben elgurul, és a vége mindig az, hogy „a lelkem olyan üres […], mint egy halott város általános iskolájának tornaterme éjjel”. (25.) A főszereplő anyagi/lelki/szellemi/szociális/etc. problémáinak egytől-egyig Léna, vagy éppen valami másik egykor-volt-szerelem az okozója, ez az, ami a cselekményt előreviszi – sőt, más-más helyszínekre is. De a főszereplőt leszámítva is alig található olyan mellékszereplő a regényben, akiről ne derülne ki, hogy szerelmi bánat nyomja a lelkét. A szerelem, főképp a beteljesületlen szerelem témává válása pedig kellő önirónia és önreflexió nélkül könnyen coelhoi (rémisztő) mélységekbe taszíthatta volna a történetet. De mint erre már utaltam is, szerencsére ez nem történt meg.
Ahhoz, hogy a könyv végig „hiteles” maradjon, az irónia fokozott jelenlétén kívül a nagymértékű (ön)reflexivitás és az elbeszélő kulturális utalásokkal tarkított nyelve játszották a legnagyobb szerepet. Előbbire példaként azt a momentumot ragadnám ki, hogy a regényben az írófigura történeteinek, nyelvének, ismerőseinek a western-regényébe írása már jó előre reflektál a szerző és hőse között oly gyakran felfedezni vélt hasonlóságokra. Az elbeszélő nyelvének alapjául a gasztronómia, a komolyzene, a szépirodalom, a filozófia, a kocsma vagy például a Hamis Csöcsök nevű zenekar dalszövegei szolgálnak. A kulturális szegmensek ilyen mértékű keveredésére egyébként már a regényt megelőző három mottó – Nichita Stănescu, a Motörhead és Nietzsche – is utal. Az így létrejött atmoszférában jól megférnek egymás mellett a kissé patetikusba hajló, ám jól eltalált képek („Reménytelenül vonszoltam a lelkem magam után, mint macska a farkára kötött, zörgő, üres konzervdobozt.” (98.), „A megaszalódott szív leghátsó traktusában van egy titkos kamra.” [345.]) az olykor rosszabbul sikerültekkel („Hét hét után eltűnt, mint a folt, amit eltüntetett a Biopon.” [77.]), de azokon a kijelentéseken sem lehet meglepődni, amikor Emlék Bundás saját szavait véli felfedezni a rendkívüli emlékezőtehetséggel megáldott barátja leveleiben („Ezt is én írtam. Na jó, én és Kosztolányi.” [197.]). Még az olyan, egyébként a kötet egyik lényegi pontján elhelyezkedő, abszurdnak nevezhető epizódot is „helyénvalónak” érezheti az olvasó, amikor a főhős a kolozsvári temető sötétjében, Dsida Jenő sírjánál teszi magáévá minden bajának okozóját, Lénát, miközben a következő sorokat olvassa a sírbolt kapuja felett: „Megtettem mindent, amit megtehettem, / Kinek tartoztam, megfizettem, / Elengedtem mindenki tartozását, / Felejtsd el arcom romló földi mását.” (234.)
A különböző szépirodalmi utalások a jelenbe íródnak, Emlék Bundás jelenébe, és az olvasók jelenébe. Ugyanúgy, ahogy a különböző filmekből, bulvárból, receptes könyvekből, újságokból, krimikből, dalszövegekből származó részletek is. Ezekből áll tehát össze a főhős nyelve, gondolatai, sőt, talán ő maga is. Amivel leírható napjaink Budapestje, vagy amivel együtt Bundás csak ül a kádjában és beszélget Kázmérral. Vagy aminek a segítségével Budapestet elhagyva megéli Pécset, aztán Erdélyt is, de ebből jön létre a regényben helyet kapó, már-már pornográfnak nevezhető western-paródia is. A Szíved helyén épül már a Halálcsillag messze nem hibátlan könyv. Néhol túlírt, néhol összefüggéstelen, és van, ahol túltelített. Viszont ami a legfontosabb, hogy nem akarja magát komolyan venni. Ha pedig a könyv nem teszi ezt, akkor az olvasóinak és a kritikusainak sem feltétlenül kellene. Ezzel együtt pedig máris érthetővé válik, hogy miért választottam mégis kritikám címéül az egyébként – bár más kontextusban, de – a Cserna-Szabó-regényben is felidézett sorokat.
Cserna-Szabó András, Szíved helyén épül már a Halálcsillag, Magvető, Budapest, 2013.
