Takács Éva összes bejegyzése

1990.09.20. Győr, Tét, Budapest. ELTE magyar BA, művelődéstudomány, szerkesztői ismeretek. Jelenleg összehasonlító irodalom- és kultúratudomány MA. Kritikák: 2011 óta.
Bejegyzések

Eszközük a nyelv

Hozzászólás most!

Agota Kristof halálának harmadik évfordulójára

 

„Több mint harminc éve beszélek, húsz éve írok is franciául, de még mindig nem ismerem. nem beszélem hiba nélkül, és csak a szótár gyakori használatával tudok rajta helyesen írni. Ezért hívom a francia nyelvet is ellenséges nyelvnek. És van még egy oka, amiért így hívom, és ez az utóbbi súlyosabb. Ez a nyelv az, amelyik folyamatosan gyilkolja az anyanyelvemet.”

 

 

A fenti sorokat Az analfabéta című könyvében írja a magyar származású, 2011-ben, nem sokkal a halála előtt Kossuth-díjjal kitüntetett Agota Kristof. A francia nyelvvel/nyelv elsajátításáért folytatott küzdelem különösen fontossá válik akkor, ha a szerző műveiben górcső alá vesszük az anyanyelv és az idegen nyelv, vagy éppen a fordítás/fordíthatóság kérdését. Ezek a problémák legjobban talán az írónő első regényében, A nagy füzetben sűrűsödnek össze, amely 1986-ban jelent meg először, francia nyelven.[1]

covers_44853Szekeres Dóra a Literán megjelent, az írónővel készített interjújában férfiasan szikár prózanyelven megszólaló műnek nevezi A nagy füzetet. A végig többes szám első személyben elbeszélt, nagyjából lineárisan haladó rövid történetek narrátorai kisgyermekek (ez alól egyedül Az iskola című fejezet a kivétel, amelyben egy, még a nagyanyához kerülés előtti történet olvasható az ikrek különválaszthatatlanságáról). Ráadásul olyan kisgyermekek, akik épphogy megtanultak olvasni. A szikár prózanyelvet már önmagában ez a cselekménybeli mozzanat is indokolja; a nyelvelsajátítás éppen aktuális fázisában nem is lehet nagyon másmilyen a nyelv. Ezért nem meglepő, hogy elbeszéléseik világosak, tárgyilagosak, rengeteg felsorolást és körülírást tartalmaznak. Jó példák erre azok a leírások, amikor az ikrek valami addig ismeretlennel találkoznak, és a meglévő fogalmaik felhasználásával mondják el a látottakat: „Az ordonánc azt szereti a legjobban, ha a szolgálólány lehajol vagy négykézlábra áll, és ő hátulról teszi magáévá. A szolgálólány azt szereti a legjobban, ha az ordonánc a hátára fekszik, ő meg ráül a hasára, és le-föl mozog, mintha lovagolna.” (79) Ebben az idézetben a szexualitás ismeretlensége mellett a hasonlóan építkező, világos mondatszerkezetekre is felfigyelhet az olvasó.

A regény története és az elbeszélők kora által megkövetelt nyelvi sajátosságok, úgy vélem, visszavezethetők arra is, hogy Agota Kristof nem anyanyelvén, hanem egy későn megtanult idegen nyelven írta regényét. Ezt tovább bonyolítja az a tény, hogy úgy próbálok megállapításokat tenni, hogy jómagam (már a szerző anyanyelvén) franciáról magyarra fordítva olvastam a könyvet. A letisztultság és a tömörség, illetve a szókészlet korlátozott volta azonban így is feltűnő, amihez olvasóként csak fokozatosan lehet alkalmazkodni. Azt azonban, hogy erőltetett, vagy zavaró lenne, még így, a fordítást olvasva sem mondanám. A lecsupaszítottság jól működik, tudatos választás és pontos szerkesztés eredményének tűnik. Ezt a benyomást azonban árnyalja az írónő egy interjúban elhangzott kijelentése, amelyben kifejti, hogy például a regényben azért található mindenütt többes szám első személy, mert franciául így sokkal egyszerűbb volt a gondolatait formába önteni. Ezzel a kijelentéssel az idegen nyelven, tehát nem anyanyelven való írás nehézségeire és korlátaira is reflektál a szerző, amellett, hogy a letisztult, egyszerű nyelvezetre újabb, egyfajta gyakorlati/technikai magyarázattal is szolgál.

A regény nyelvi megformálásával kapcsolatos tények, a narrációról tett észrevételek és az idegen nyelven való írás problémájának felvázolásán túl még érdekesebbé válik az a kérdés, hogy mindez hogyan tematizálódhat egy olyan történetben, a regény cselekményében, amely egy ikerpár háborúban megélt pár évét örökíti meg. A válasz többek között a regénybe írt nyelvelsajátítások különböző módjaiban, az ikrek társas kapcsolatainak nyelvekkel való összefüggéseiben, valamint a hatalom és a nyelv egymást erősítő viszonyában keresendő.

A regényben három nyelv válik kulcsfontosságúvá. Az első az ikrek anyanyelve, amely alapvetően meghatározza őket, hiszen ez az, amelyiknek elsajátításában a legelőrébb tartanak. Az elbeszélők alapvetően ezt használják: a nagy füzetbe kerülő történetek, korábbi lakóhelyük, a Nagyváros, a háborút megelőző társadalmi berendezkedés és a legtöbb, más emberekkel folytatott interakciójuk nyelve is ez. Hozzá kell tenni, hogy mint ez a regényből több helyen is kiderül: a fiúk képesek bárhogyan, akár nyelv nélkül is megértetni magukat. A második nyelv a háború idejének nyelve, a településen állomásozó katonáké, amelyet az ikrek a nagyanyjuk szobájában lakó tiszthez társítanak. A nyelv elsajátítása itt a legelemibb szintről indul: „Egyetlen szót mond, rögtön megértjük, bár nem beszéljük a nyelvét.” (82) Ezt követően a tiszt a mazochista vágyait kielégítő gyerekeknek szótárt hoz szavak tanítása céljából, amelyek kiejtését a két nyelven beszélő ordonánc javítgatja. Ennek a nyelvnek a tudása az ikreknek az ott állomásozó idegen katonák szórakoztatásakor (és a pénzszerzés szempontjából), illetve a börtönből való szabadulásuk alkalmával válik hasznossá. Az ikrek a harmadik nyelvvel két szinten is találkoznak. Előbb a nagyanyjuk szájából hallják esténként az idegen nyelven szóló monológokat, majd a háborút követő felszabadítók nyelve lesz ez.

A folyamatosan változó társadalmi berendezkedés láthatóan más-más nyelvet követel, és az ehhez való alkalmazkodni tudás (a nyelvek elsajátítása) megkerülhetetlenné válik. Erre egy helyütt a nagyanya házát elhagyni készülő tiszt is felhívja az ikrek figyelmét: „Itt hagyom nektek [ti. a gramofont és a lemezeket] emlékül. De a szótárt, azt nem. Most egy másik nyelvet kell majd megtanulnotok.” (124) Így lesznek kötelesek a nagyanyjuk múltjához köthető, a háború végeztével ismét a jelenhez tartozó harmadik nyelv elsajátítására is, amelyben az asszony lesz segítségükre. Ezen a ponton egyértelművé válik, hogy a különböző nyelvek birtokba vétele mennyire eltérő módon történik. Az anyanyelvük továbbképzése az apától örökölt lexikon, egy Biblia és különböző (ön)fejlesztési gyakorlatok segítségével megy végbe, a második nyelv a már említett módon szavak tanulásával, míg a harmadik a következőképpen: „Ezért megkérjük Nagyanyát, hogy tanítson meg bennünket a nyelvükre. […] Beszéljen velünk egész nap ezen a nyelven, és mi nemsokára érteni fogjuk.” (137) Ennek a módszernek a hitelét a regény világán belül nem nagyon lehet megkérdőjelezni, hiszen, ha abból indulunk ki, hogy a nagyanya (aki egyébként analfabéta) és az ikrek kommunikációja (a napi rutinjukkal együtt) eléggé egysíkú, egy ilyen, különös, kvázi fordítási gyakorlat segítségével elképzelhető, hogy könnyedén elsajátítható az új nyelv.

A regény nyelvi megformáltságában egyébként ezek a nyelvek nem különülnek el. Ha valaki más nyelven beszél, akkor azt az elbeszélésben jelzik, az ikrek nyelvi tudásuknál többet nem közölnek. Jó példa erre az, amikor még a harmadik nyelvnek nincsenek birtokában, és számukra a nagyanya és a felszabadítók közti párbeszéd részletei nem világosak: az olvasóval együtt ők is csak a szavak következményével, az unokanővér elszállításával szembesülnek. (Bár ez nem teljesen biztos, mert az itt leírt párbeszéd nyelve nem dönthető el egyértelműen.) A magyar fordításban – és ha jól sejtem, az eredeti francia szövegben is – egy szereplő nyelvének/beszédének sajátosságai mégis megmutatkoznak. Ez pedig a nagyanyánál lakó ordonánc, aki az ikrek anyanyelvét ha nem is tökéletesen, de jól érthetően beszéli, ezzel kiemelt szerepet tölt be, a tolmácsét, köztük és a tiszt között. Az ikrek anyanyelvének ismeretéről így nyilatkozik: „Enyém anya születni itt, tietek országban. […] Amikor én volt kicsi, enyém anya beszélni velem tiétek nyelvben. Tiétek ország és enyém ország lenni baráti ország.” (21) Az, hogy az ordonánc máshogy beszél, felhívja a figyelmet a több nyelv birtoklásával járó előnyökre, magára a tolmácsolás és a fordítani tudás jelentőségére. Az ikrek azáltal, hogy három nyelven beszélnek, hatalmi pozícióba kerülnek. Mindenkit megértenek, és ezt a képességüket ki is használják: „Hamarosan eleget tudtunk, hogy tolmácsként szolgáljunk a lakosok és a felszabadítók között.” (137) Így lesz lehetséges az, hogy a felszabadítás után „[s]enkinek sincs semmije. Nagyanyának és nekünk mindenünk megvan.” (138). A nyelvek tudása és a fordításra, tolmácsolásra való képesség tehát a túlélés zálogává válik.

kristofphotoMindezek mellett a nyelveknek az ikrek identitását meghatározó szerepéről is érdemes pár szót ejteni, hiszen a testvérek számára az anyanyelvük látszólag kitüntetett szereppel bír. Ez a nagy füzetben jut kifejezésre, ugyanis ez a füzet lesz az, amelybe csak és kizárólag igaz dolgok kerülhetnek: „Ha »Nem jó«, tűzbe dobjuk a fogalmazást, és a következő órán újra ugyanarról írunk. Ha »Jó«, bemásoljuk a Nagy Füzetbe. Nagyon egyszerű szabály alapján döntjük el, hogy a fogalmazás »Jó« vagy »Nem jó«: igaznak kell lennie. Azt kell leírnunk, ami van, amit látunk, amit hallunk, amit csinálunk.” (29) Ez, az anyanyelvük lesz az, amelynek használatával birtokba veszik újdonsült lakhelyüket, amivel leírják a körülöttük lévő világot. Ugyanakkor egyfajta eltávolodás is érzékelhető, és nem csak a két új nyelvnek köszönhetően. A lélekedzés során megpróbálják a szavak jelentését és az irántuk érzett fájdalmukat semlegesíteni: „A sok ismételgetéstől a szavak lassanként elvesztik jelentésüket, és csökken a miattuk érzett fájdalom” (24), míg a koldulásgyakorlat során a kommunikációban a taktilitás értékelődik fel: „Hazafelé menet az útmenti gazba dobjuk az almát, a kekszet, a csokoládét és az aprópénzt. A simogatást nem lehet eldobni” (35) Az érzelmek kifejezése többé már nem a nyelvben mérhető. Ez párhuzamba állítható az ikrek szüleiktől (akikhez ez az anyanyelv köthető) való fokozatos eltávolodásával is.

A fentiekben kifejtettek alapján, mintha éppen a különböző nyelvek birtokolhatóságának problémaként történő előtérbe állításával merülne fel az a kérdés, hogy vajon a nyelv nem minden esetben eszköz-e csupán. Hiszen ha megszűnik a kötődés egy nyelvhez (mondjuk az anyanyelvhez), akkor az a hatalom és az érdek nyelve lesz, ahogyan ez A nagy füzetben is történik. Viszont, ha nem múlik el a kötődés, akkor is lehetséges, hogy különböző külső tényezők egy másik nyelv használatára köteleznek. Így volt ez Agota Kristof esetében is, aki – paradox módon – azért, hogy irodalommal foglalkozhasson volt kénytelen anyanyelvétől eltérő nyelven írni, vagy ahogy az idézetben is áll, a franciával meggyilkolni azt. Úgy gondolom, hogy a nyelvváltás, nyelvelsajátítás és az ezekből fakadó küzdelem kérdéskörének a könyv keletkezéstörténetén túl a cselekmény legkülönbözőbb szintjeibe történő beleíródása érzékletesen rámutat a probléma összetettségére egy rendkívül pontos és érzékletes prózanyelvet eredményezve.

Az idézetek a következő kiadásból származnak:

Agota Kristof, Trilógia, Cartaphilus Könyvkiadó, Budapest, 2011.

[1] A regény egy trilógia első része, amely maga is a Trilógia címet viseli. A három könyv együttolvasása nagymértékben befolyásolja a regények értelmezését, azonban figyelembe véve, hogy eredetileg mindhárom külön-külön jelent meg, a továbbiakban A nagy füzetet önálló alkotásként vizsgálom.

Bejegyzések

Tanmese bőrébe bújt(atott) történet

Hozzászólás most!

A Martin Scorsese rendezésében, Terence Winter által, Jordan Belfort könyve alapján írt forgatókönyvből készült, A Wall Street farkasa című film 2013 végi megjelenését követően azonnal kasszasiker lett világszerte. Nem hiába: az önmagát a semmiből a világ tetejére felküzdő figura története – aki a gazdagság mámorában törvényt szeg, majd tehetségén kívül végül mindent elveszít – kiapadhatatlan forrása mind a filmművészetnek, mind az irodalomnak. Jordan Belfort könyvét 2007-ben írta, de ahogy több más országban, fordítása Magyarországon is csak a film sikereinek köszönhetően láthatott napvilágot. Tanmese bőrébe bújt(atott) történet bővebben… →

Bejegyzések

Mesés útkeresés

Hozzászólás most!

kun-arpad-boldog-eszak-borítóAhogy Kun Árpád 2013-ban, a Magvetőnél megjelent, s azóta már az Aegon-díj egyik esélyesének tartott regényének alcíme is jelzi: Aimé Billion mesél. Mesél a nagyszüleiről, a szüleiről, az eltérő, mesés kultúrák örökségéről, a vudu szellemeiről. Mesél arról, hogy hogyan nem afrikai, és arról is, hogy ugyanakkor hogyan nem európai. A munkájáról, a vele kapcsolatban lévő emberekről, Kakashalom befagyott vízeséséről, különböző betegségekről és a szerelméről is. Közvetlenül önmagáról már annál kevesebbet, ez azonban nem gátolja az olvasót abban, hogy megszeresse őt. S miközben egy lebilincselő olvasmányélménnyel gazdagodik, az olvasottak hozzásegítik eddig nem (nagyon) látott, ismeretlen világok és kultúrák megismeréséhez is. Azonban hiába a sok, egymástól nagyon eltérő kultúra, az otthontalanság, az idegenség, a magány és a halál közelsége mindenütt jelen van. A kérdés, hogy mindehhez hogyan lehet viszonyulni. Kun Árpád válasza pedig Aimé története, ami egy minden kétséget kizáróan nagyon szép válasz.

 

Meglepően könnyű hozzászokni a sok hihetetlen elemhez, és nem is csak a már az alcímben beharangozott mesélés miatt, amely – amellett, hogy a regény narrációs technikájáról is sokat elmond –, a megidézett műfaj sajátosságaihoz kapcsolódóan aktivizálja az olvasó előfeltevéseit is. Sokkal inkább a történetek és a helyszínek közötti földrajzi és kulturális távolság az, ami közel hozza, és érdekfeszítővé teszi a leírtakat. A könyv elején ugyan még furcsa lehet az aszfaltban eltűnő – s akkorra már halott – apa megjelenése, de a mese annyira jól működik, hogy Aimé franciaországi találkozása önmaga alteregójával már egy pillanatig sem zavarba ejtő, ahogy abban sem találhat az olvasó kivetni valót, hogy Aimé édesanyja a fiú Franciaországba tartó gépén egy kígyó alakjában másodszor is elszenvedi a halált. A legtöbb hihetetlen elem az eddigi recenziók középpontjában álló első, nagyrészt Beninben játszódó részben található. Ennek sodrása – és az a tény, hogy itt Aimé őseiről és az őt nagyon meghatározó, fiatalkori életszakaszáról olvashatunk – pedig nagyban hozzájárul ahhoz, hogy az elbeszélés lassulása és megváltozása ellenére a könyv végig átütő maradhasson. A majomkenyérfákról lógó emberek, a vudu szellemeinek és a hihetetlen nagyszülők vajákosságának a fiú számára érthetetlen volta látszólag a lehető legnagyobb ellentétben áll apja Franciaországával, s még inkább a végül letelepedése helyszínéül választott racionális, gyakorlatias Norvégiával.

 

A Norvégiában átélt élmények sem nélkülözik a mesés elemeket. Ilyen például az, hogy a norvég kisváros fatemplomának mítoszában, és a templom díszítésén is helyet kapó figura azonossá válik a Beninből érkezett Aimével. Azonban ennek a világnak a leírása sokkal lassabbá, és – a szó legjobb, itt inkább a norvég kultúrához és időjáráshoz köthető értelmében – szürkévé válik. A kakashalmi öregek otthonában kapott ápolói állásban átélt mindennapok leírása, a különböző betegségekben szenvedő öregek bemutatása, és a norvég kultúra egészségügyhöz való viszonya, pontosabban szólva a demenciáról, valamint az öregséghez való hozzáállásról; a halál közelségének ilyen fajta megközelítéséről szóló elbeszélés könnyen tévútra vihette volna a regényt. Azonban hála a két világ közt lévő különbségek nagyon érzékeny, sok szempontú összehasonlításának, a témában rejlő didaktikusságot remekül kiküszöbölte a szerző. Egy példa a benini és a kakashalmi környezet különbségeinek érzékeltetésére: „»Döntsd el te!« Ahhoz voltam szokva, hogy nálunk Beninben a másik mindig jobban tudja, mint te magad, hogy éppen mit kell tenned, és azt rögtön parancsolóan a tudtodra is adja. Ezért úgy vettem, hogy a nőt minden sztárságom ellenére sem érdekli az ügyem…” (196.) Ennek az érzékenységnek az eredménye, hogy a test romlásával kapcsolatban álló folyamatok részletes leírása egy percig sem zavaró, a néhol elég naturalisztikusan ábrázolt részek (mint a pelenkacsere, fürdetés stb.) nem válnak öncélúvá, inkább éppen hogy segítenek az olvasónak abban, hogy ezekre az általában témává nem váló dolgokra természetesként, mindennapiként, közeliként tekinthessen. Mindez a prózanyelvben keveredik egy nagyon óvatos humorral, amely a legszomorúbb pillanatokban is mosolyt csalhat az olvasó arcára. Jó példa erre a kötet vége felé megismert Oddvar alakja, akinek leírása még a halál közelsége (és felesége halálának tényleges közelsége) ellenére sem nélkülözi a humor különböző formáit. Úgy vélem, hogy ezt kivitelezni és működtetni nagyon kivételes teljesítmény.

 

Az öregség megpróbáltatásainak, és az ezekkel való küzdelemnek a bemutatása mentén bontakozik ki Aimé otthonra és önmagára találása is. Az afrikai férfi a hóeséssel történő első találkozásának leírása – bár a kontextusból kiragadva eltúlzottnak tűnhet – a könyv többi részéhez tökéletesen igazodik: „Olyan gyengéden és odaadóan simogatott a lehulló hó, ahogy még soha senki. Igaz, addig soha senkinek nem adtam rá lehetőséget, hogy megsimogasson. Sűrű, nagy pelyhű volt a havazás. A jéghideg bársony hamarosan betakart, egyetlen nagy érintésként rám terült. Akkora szeretetet éreztem ebben az érintésben, hogy mély megindulás fogott el. Hangok szakadtak fel a torkomból. Nyüszítettem, mint egy fehér bundás vadállat.” (240–241.) Az ezzel összefüggésbe állított szexualitás, illetve önmaga felfedezése pedig egy hasonlóan fontos pont az otthon megtalálásáért és az idegenség leküzdéséért folytatott harc során.

 norvay

 

A sors kifürkészhetetlenségének köszönhetően Aimé szerelme sem mindennapi. A rejtélyes Szinyakov-szindrómában szenvedő lánnyal, Gréte Mundallal való összeismerkedése, ennek a szerelemnek a rengeteg félelem és habozás ellenére is valamiféle magától értetődése szép befejezése Aimé útkeresésének. És bár a harmadik könyv lezárásának értékelése szempontjából egyetértek a Bán Zoltán András kritikájában olvasott – „az újabb magyar próza legtökéletesebb, a csuszamlós giccset kíméletesen adagolt iróniával csillapító fináléja” – elnevezéssel, akkor sem lettem volna csalódott, ha a kötet a szerelem beteljesedését csak kilátásba helyező telefonbeszélgetéssel befejeződött volna. De nem fejeződött, az olvasó még megismerhette a már említett Oddvart, és elolvashatta a tényleg nem mindennapi finálét is. Hogy aztán Kun Árpád még egy Epilógussal is lezárja azt.

 

A harmadik rész végén azt gondoltam, hogy Aimének létező személynek kell lennie. Annyiban, amennyiben egy jó regény képes megteremteni ezt az illúziót. A szerző pedig ez esetben megteremtette: a végére érve nem tudtam elképzelni, hogy Aimé története véget érhetne. Az Epilógus éppen ennek a követelésemnek tesz eleget, csak éppen nem teljesen úgy, mint ahogyan azt szerettem volna. Ugyanis az utolsó oldalakon a szerző vallomása olvasható, melyből kiderül: „Aimé Billion valóságosan létező személy. 2008-ban ismertem meg, amikor még a kakashalmi öregotthonban dolgoztam. Munkatársak voltunk, mindketten háziápolói, vagy, ahogy azt ott a sajátos tapéta miatt mondják, a lazacosztályon dolgoztunk.” (421.) Ezen kívül részleteket olvasunk a köztük történt levelezésből is, amelyben Aimé hozzájárul a regény közléséhez, megtudhatjuk, hogy Grete kérésére hogyan írt át a szerző bizonyos dolgokat stb. Ez a vallomás magyarázatot ad például arra, hogy miért csak a kötet 360. oldalán olvasható az első reflexió a narrációra („A valóságban nem ment minden olyan gördülékenyen, mint elmesélve.”), az írás folyamatára, a mesélés elmesélésére és a felhasznált alapanyagok továbbírására, vagy, mondjuk úgy, továbbköltésére.

 

Személy szerint nem vagyok benne biztos, hogy a regényt átható titokzatosság ilyen módon történő leleplezése a kötet javára írható. Lehetne még említeni pár nem túl jól működő hasonlatot (például a Hófehérke és a hét törpe meséjét megidéző „hófeketécske” azért elég erőltetettre sikerült), néhány túlírt szöveghelyet, ám úgy gondolom, hogy nem szükséges. Aimé története az otthontalan otthonra találásának, a gyökereit újraértelmezni tudó, az onnan szerzett tudást máshol kamatoztatni igyekvő ember boldogságra találásának gyönyörűen megírt meséje, amely kétségkívül üde színfoltja – ezzel együtt Kun Árpád pedig nagyon ígéretes szerzője – a mai magyar irodalomnak.

 

Kun Árpád: Boldog Észak, Magvető, Budapest, 2013.

Bejegyzések

Kis magyar felső tízezer

Ugyan nincs lehetőségem ellenőrizni, hogy a Kötter Tamás első kötetében ábrázolt világ valóságos korrajzként megállja-e a helyét, szerencsére a Rablóhalak címet viselő novellafüzér szempontjából ez teljesen mindegy is. A tudatos szerkesztés eredményeként kötetbe kerülő tizenhárom, a budapesti ügyvédi és üzleti élet bemutatására vállalkozó novella nagy része már felbukkant különböző folyóiratokban, azonban úgy vélem, hogy a kötetbe rendezés jót tett a szövegeknek. Míg külön-külön olvasva marginálisnak és olykor fennhéjazónak tűnhettek az írásokban megjelenő elbeszélői hangok, addig így olyan atmoszférát tudnak teremteni, amelyben az egyes szövegekben kérdésekként felmerülő problémák nem problémák többé, hanem ok-okozati összefüggéseiben ábrázolt leírásai egy szegregált és eddig nem látott világnak. Ez pedig olyan könyvet eredményez, amelynek megformáltsága tényleg mutat rokonságot a különböző ajánlókban és a fülszövegben is említett szerzők (pl. Bret Easton Ellis, Michel Houellebecq, Raymond Carver) írásmódjával, azonban ezek ötvözésénél és utánzásánál a szerző továbbment, legfőképpen azzal, hogy a már a felsorolt íróknál is meglévő tematikus elemeket, és az ezekhez kapcsolódó problémákat nagyon jól sikerült a „magyar valóságra” adaptálnia.

 

kötter tamásEz nem csak abban mutatkozik meg, hogy a könyvet végigolvasva, lassan már álmomból felébresztve is el tudom sorolni Budapest ebben a körben menő éttermeit, úgy mint: Déryné, Baldaszti’s, Spoon Hajó, Klassz, Pomodoró, Kantin, Manna, Mini, T&G, Csalogány 26, vagy hogy megtudtam, a fiatal lányok körében a Porshe 911-essel rendelkező pasik a legkívánatosabbak. Ezeknek az elemeknek az újra és újra elhangzása szinte az összes férfi szereplő szájából – akik rendszerint a negyvenes éveik elején járó, jóképű, izmos, befolyásos, gazdag, önző emberek, akik bármit megkaphatnak – arra enged következtetni, hogy az ábrázolt világban megjelenő férfiak felcserélhetők, a nevük (Tamás, János, Péter, Sándor stb.) sem nagyon számít, csak és kizárólag a pozíciójuk. Így egy típust állít elénk a kötet: a munkájában sikeres, ám pozíciójából adódóan munka helyett befolyásos ügyfelekkel reggelikre, ebédekre, vacsorákra járkáló, minden buliban megjelenő, bármilyen lányt felszedő férfi alakját, aki egyébként mérhetetlenül magányos; gyakran unatkozik és ilyenkor csak bámul maga elé; valamint az emberi és szerelmi kapcsolataiban sem feltétlenül sikeres. Így ismerjük meg a feleségét megcsaló, ám anyagi érdekek miatt elhagyni nem tudó Jánost a Give me summer című novellában, aki aztán később mégis elváltan, egy volt barátnője által átverten köszön vissza a kötet címadó írásában. De például az ő ügyvédje, Tamás is többször felbukkan. Az első, A Mars című, szövegben megtudhatunk néhány dolgot a múltjáról, az ügyfeleiről, illetve az állandó semmittevésről, amit nagyon un, de a női nézőpontot érvényesítő, Isten halott című novellában arra is fény derül, hogy egy kellemesen eltöltött vacsora után hogyan kényszerítette orális szexre naiv beosztottját. Ezek az egyéni, csak a kötetet végigolvasva felsejlő történetek azonban nem változtatnak azon a benyomáson, hogy a karakterek egymással helyettesíthetők.

 

Kötter Tamás olyan alakokat írt nekünk, akik annak ellenére, hogy a pénzüknek és a hatalmuknak hála bármit megszerezhetnek, nagyon erőteljesen küzdenek a magány és a társtalanság ellen – hiába. A látszólagos problémamentesség rendkívül egysíkú helyzetkezelő és problémamegoldó mechanizmust generál ezekben az emberekben. Ez a férfiak nőkkel szemben tanúsított viselkedésére éppúgy jellemző, mint minden másra. Ennek legélesebb megnyilvánulásával a Minden gyanú felett című szövegben találkozhatunk, ahol az elvált, budai villájában egyedül élő férfi a bejárónőnek, Terikének a névnapjára virágot és pénzt ad, ugyanúgy, ahogy a hirdetésben (miszerint „Megbízható középkorú úriember Budapesten tanuló diáklányt támogatna, kölcsönös diszkréció mellett.”[131.]) talált lányokat is ezzel a gesztussal bocsátja útjukra, miután megunta őket. A diáklányokkal való kapcsolatában pedig ugyanazokat a dolgokat csinálja velük − és ezt az elbeszélő szinte ugyanazon mondatok, sőt olykor hosszabb részek ismétlésével is érzékelteti −, mint amit az immáron Svájcban élő lányával is csinált, amíg az diák volt. Például: „Ilyenkor kirándultunk, télen Olaszországban síeltünk, Bécsben vásároltunk, színházba vagy moziba mentünk. Nyáron a hétvégéket a balatoni nyaralómban töltöttük. Vitorláztunk.” (130.) De a kapcsolatok felszínességére a Szajónara című szövegben szép példa, hogy a Japánba áthelyezett vezetőnek a kollégái csak annyira fontosak, hogy a búcsúzáskor készült képek közül csak azokat tartja meg, amelyiken a csúnya gyakornoklányok és az asszisztense nem szerepelnek. A nemkívánatos embereket egy mozdulattal törli ki a memóriájából (ahogy a fényképezőgépéből is).

 

A kötet bemutatóján elhangzott, hogy a női olvasókat majd biztosan felháborítja, hogy a szövegekben a szerző a női szereplőket milyen rossz színben tünteti fel. És igaz, hogy a történetekben felbukkanó nőalakok motivációi a gazdagság, a pénz és a luxus háromságában kimerülnek, szerepüket tekintve pedig vagy megcsalt feleségek vagy elhanyagolt szeretők vagy kitartott fiatal diáklányok, a felvázolt világban nem éreztem ezt visszásnak. Főképp, hogy erőteljesen a már fentebb jellemzett férfitípus szemén keresztül látja őket az olvasó. Két novella (Arany Jaguár, Isten halott) van a kötetben, amelyeknek én-elbeszélője nő. Előbbiben egy titkárnőből magas beosztásúvá váló, ám a főnökének szeretőjeként a férfitól függő nő története tárul elénk. A majdhogynem unalmas szövegbe egy hatásvadász, ám a figyelem fenntartása érdekében elengedhetetlen, durva szexjelenet leírása is beékelődik. Ez azért lesz érdekes, mert a másik női szemszögből elmondott történet főszereplője pedig nemi erőszaknak esik áldozatul, igaz, nemcsak a nagymenő ügyvéd által, de a lány jogait elvileg védeni akaró Balázsnak „köszönhetően” is. Ez a két történet pedig megerősíti a már a többi írásból összeálló férfi képét: a könyv a bárkit eltiporni és bántani képes, a nőkre tárgyként tekintő, durva és erőszakos férfit prezentálja. Fontos, hogy a kötetben szereplő férfiak durvasága a hatalmuk és a hierarchiában elfoglalt helyük érzékeltetésére szolgál; azt nem lehet mondani, hogy nem képesek gyengédségre vagy hogy egy-egy nő (teste?) iránt érzett szerelmük ne keltene bennük érzelmeket. A többször visszatérő nőalakok közül talán a modell és fotós Anna tekinthető kivételnek, akinek valamilyen módon mindig sikerül ezt a férfitípust irányítania. A lányt bemutató leírás a Prága című novellában, amely egy női magazin hasonló jellegű cikkének átirata (sőt, stílusparódiája), a kötet egyik legjobban sikerült része. De a már említett, Isten halott című szövegben a történtek súlya és a megformáltság parodisztikus jellege közti differencia szintén kiemelendően jóra sikeredett.

 

Amíg a férfiak megszólalásaiban található ismétlődő passzusok az elbeszélésmód sajátosságaként, a tematizált világ monotonitásának érzékeltetéséül szolgálnak, addig a nők kinézetének leírásában (pl. hátrazselézett haj, feliratos topot viselt stb.) inkább a szerző prózanyelvének hiányosságai mutatkoznak meg. Persze, a megjelenített nőalakok egyformaságára is felhívhatja ez a figyelmet, ám ebben az esetben ezek az ismétlődő mondatok nem érik el a kívánt célt. Ugyanúgy, bár ezeknek a nőknek az intelligenciája a galambokéval vetekszik, kissé indokolatlannak tartom, hogy akárhányszor megszólalnak, azt az elbeszélő a „búgta” kifejezéssel kommentálja. A prózanyelv finomítása, és a szövegeken érezhető megkonstruáltság (amely a novellák nagyon hasonló felépítésében érhető tetten) feloldása még az író előtt álló feladatok közé tartozik. Ezek persze eltörpülnek amellett, amire már a bevezetőben is utaltam: miszerint Kötter Tamásnak a gazdagságot és az ezzel járó problémákat remekül sikerül a tipikusan magyar környezetben ábrázolnia. Ezek a megoldások – azon az elég egyértelmű tényen túl, hogy a cselekmények nagy része Budapesten játszódik – többféleképpen is jelen vannak. Például a kötetben egymás mellé kerülnek idézetek többek között Bret Easton Ellis, Hunter S. Thompson, J. R. R. Tolkien vagy Pál Ferenc tollából, és a popkultúra legváltozatosabb bugyraiból (Madonna, Heaven Street Seven, Akkezdet Phiai, Dopeman). Ennek egyik legreprezentánsabb példája, amikor Nietzsche kultikus mondata, miszerint Isten halott, válik egy novella címévé, majd rögtön alatta pedig mottóként ez áll: „A multi, hidd el, nem Jézuska, / Te rabszolga vagy, ő meg géppuska” (209.). Utóbbi – mondjuk nem feltétlenül a Nietzsche munkásságáért rajongók körében – a Magyarországon ismert Deniz Ha fájni kell, fájjon! című dalának szövegéből való.

 

rablóhalak

 

A „magas” és „alacsony” kultúra ilyen szintű keveredése pedig – véleményem szerint – mindenképpen üdvözölendő. Nemcsak azért, mert a kettő között oly meghatározhatatlan határt még inkább elmossa, hanem mert ezáltal élővé és jelenlévővé teszi a szövegeket. És ami talán még ennél is fontosabb: egy percig sem akar álszent lenni. Ez a történetek során többször felbukkanó, valóságshow-szereplőkre tett utalásokból is kiolvasható. Mert az, hogy a felső tízezer (is) bevallottan ezeken szórakozik, nemcsak az igények silány voltát érzékelteti, de a „közös tudás” rámutat a hasonlóságokra a kötetben bemutatott világot nem ismerők és a csak ezt ismerők között. És még ha nekünk, magyaroknak, csak VV Éva és Pongó jutott Paris Hilton vagy Kim Kardashian helyett, ennek a nem elhanyagolható különbségnek az érzékeltetésére tett kísérlet (természetesen nem összevetésként, csak a saját helyzetünk bemutatásával), úgy vélem, a kötet egyik legnagyobb erénye. Rendkívül szórakoztató – és egyben keserédes – volt a kis magyar felső tízezer történeteit olvasni, és bár ennek a tematikának és írásmódnak a folytathatóságát kétségesnek tartom, azért ha abból indulok ki, hogy Bret Easton Ellis sem csak egy jó könyvet írt (csak hogy a Paris Hilton – VV Éva párhuzamot tovább fűzzem), még van remény. Kötter Tamás, ahogyan a Vonzás szabályaiból ő is idézte könyvének bemutatóján: egy olyan helyben reménykedett, amit még nem foglalt el senki. Ő most sikeresen elfoglalt egy ilyen helyet, innentől pedig csak rajta áll, hogy a későbbiekben mit fog kezdeni vele.

 

Kötter Tamás, Rablóhalak, Kalligram, Pozsony, 2013.

 

Bejegyzések

„Semmi szédítő magasság, semmi rémisztő mélység”

Ha minden évben kioszthatnám a legfrappánsabb könyvcímért és a legigényesebben kivitelezett kötetért járó díjakat, akkor idén mindkettőt Cserna-Szabó András első regényének, a Szíved helyén épül már a Halálcsillagnak ítélném. És bár végignézve a frissen megjelent könyvek polcain ez már önmagában jelentős teljesítménynek tűnik – arról nem is szólva, hogy jelen esetben a szerkesztésért is dicséret jár, hiszen az utóbbi évek terméséből alig olvastam olyan könyvet, amely nettó nulla elütést/elírást/sajtóhibát tartalmazott volna –, a könyv erényei korántsem merülnek ki ennyiben. Ugyanis a kötet elolvasása után olyan elméleti, jelen írás határain messze túlmenő kérdések merülnek fel, mint például hogy miért váltott ki olyan heves indulatokat ez a könyv, vagy hogy mégis miért lehet bárki számára is probléma a populáris kultúra fokozott jelenléte egy kortárs magyar regényben. Emellett olyan gyakorlati problémák is megkerülhetetlenné váltak, hogy vajon miért gondoltam azt, hogy soha nem fogom egy szépirodalmi műről írt kritika címéül a 30Y egyik legrongyosabbra játszott slágerének kultikus sorait választani.

 

Cserna_boritoNagyEgy olyan könyvet tart a kezében az olvasó, amely mind a történeteit tekintve, mind azokat a műfajokat, amelyekből a kötet végül összeáll (regényfejezet, novellának tekinthető részek, levelek, receptek, krimi-ismertetők, újságcikkek, dalszövegrészletek, étteremkritikák stb.), rendkívül sokszínűnek mondható. Van itt minden: westernregény-paródia beleszőve egy történetbe, amely egy western-regény megírásáról (is) szól; bordélyházi jelenetektől kezdve alkoholmámorban megtalált (majd józanul elvesztett – de hát így szokott ez lenni) boldogságon és a kádban krimiket olvasó, önmagát végtelenül sajnáló és egyetlen társának egy gumikacsát, Kázmért tekintő írón át a nőkben csalódó, majd magát valamilyen természetfeletti módon nővé átlényegítő Zafír(a) nevű szereplőig senki és semmi nem hiányzik… A regénynek éppen a sokszínűsége lesz egyben az egyik hibája is. A szerző mesélőkedvének néhol semmi sem szab határt, amit egy ideig – a regény kétharmadáig, de a feléig biztosan – ugyan kompenzál az elbeszélés gördülékenysége, és a néhol teljesen kontextus nélküli epizódok önmagukban is érdekfeszítő cselekménye, azonban a szálak összefésülésekor a regény végén némi hiányérzetem támadt. És nem feltétlenül azért, mert még szívesen olvastam volna további kétszáz oldalon keresztül ugyanezt. A könyv arányai a kötet vége felé közeledve a főszereplő, Emlék Bundás boldogságra való lehetőségeivel együtt szálltak el, hogy egy őrült ámokfutásban mindketten véget érjenek.

 

A kötet úgy számol le például az írókat övező sztereotípiákkal, hogy megerősíti, felnagyítja azokat. Ezt a parodisztikus jelleget a szerző elsősorban ironikus megjegyzések segítségével erősíti. Tökéletes példa erre a következő, az egész regényre – és a regényben megírt regényre is – vonatkoztatható megnyilatkozás: „Magam is meglepődtem, hogyan tudok ennyi elképesztő baromságot összehordani egy szuszra. De hát, végül is író vagyok, ez a mesterségem.” (21.) Az, hogy ennek a kijelentésnek az önironikus volta végig érvényes tud maradni, és ténylegesen sikerül elkerülni a szédítő magasságokat és a rémisztő mélységeket, úgy gondolom, hogy a kötet egyik legnagyobb erénye. Legfőképpen azért, mert ezt a könyvet úgy is lehetne jellemezni, hogy variációkat tartalmaz szerelmi csalódásokra. A rengeteg történetben, történetfoszlányban és szereplőben a közös az, hogy a „szerelem pöttyös lasztija” minden egyes esetben elgurul, és a vége mindig az, hogy „a lelkem olyan üres […], mint egy halott város általános iskolájának tornaterme éjjel”. (25.) A főszereplő anyagi/lelki/szellemi/szociális/etc. problémáinak egytől-egyig Léna, vagy éppen valami másik egykor-volt-szerelem az okozója, ez az, ami a cselekményt előreviszi – sőt, más-más helyszínekre is. De a főszereplőt leszámítva is alig található olyan mellékszereplő a regényben, akiről ne derülne ki, hogy szerelmi bánat nyomja a lelkét. A szerelem, főképp a beteljesületlen szerelem témává válása pedig kellő önirónia és önreflexió nélkül könnyen coelhoi (rémisztő) mélységekbe taszíthatta volna a történetet. De mint erre már utaltam is, szerencsére ez nem történt meg.

 

Ahhoz, hogy a könyv végig „hiteles” maradjon, az irónia fokozott jelenlétén kívül a nagymértékű (ön)reflexivitás és az elbeszélő kulturális utalásokkal tarkított nyelve játszották a legnagyobb szerepet. Előbbire példaként azt a momentumot ragadnám ki, hogy a regényben az írófigura történeteinek, nyelvének, ismerőseinek a western-regényébe írása már jó előre reflektál a szerző és hőse között oly gyakran felfedezni vélt hasonlóságokra. Az elbeszélő nyelvének alapjául a gasztronómia, a komolyzene, a szépirodalom, a filozófia, a kocsma vagy például a Hamis Csöcsök nevű zenekar dalszövegei szolgálnak. A kulturális szegmensek ilyen mértékű keveredésére egyébként már a regényt megelőző három mottó – Nichita Stănescu, a Motörhead és Nietzsche – is utal. Az így létrejött atmoszférában jól megférnek egymás mellett a kissé patetikusba hajló, ám jól eltalált képek („Reménytelenül vonszoltam a lelkem magam után, mint macska a farkára kötött, zörgő, üres konzervdobozt.” (98.), „A megaszalódott szív leghátsó traktusában van egy titkos kamra.” [345.]) az olykor rosszabbul sikerültekkel („Hét hét után eltűnt, mint a folt, amit eltüntetett a Biopon.” [77.]), de azokon a kijelentéseken sem lehet meglepődni, amikor Emlék Bundás saját szavait véli felfedezni a rendkívüli emlékezőtehetséggel megáldott barátja leveleiben („Ezt is én írtam. Na jó, én és Kosztolányi.” [197.]). Még az olyan, egyébként a kötet egyik lényegi pontján elhelyezkedő, abszurdnak nevezhető epizódot is „helyénvalónak” érezheti az olvasó, amikor a főhős a kolozsvári temető sötétjében, Dsida Jenő sírjánál teszi magáévá minden bajának okozóját, Lénát, miközben a következő sorokat olvassa a sírbolt kapuja felett: „Megtettem mindent, amit megtehettem, / Kinek tartoztam, megfizettem, / Elengedtem mindenki tartozását, / Felejtsd el arcom romló földi mását.” (234.)

 

A különböző szépirodalmi utalások a jelenbe íródnak, Emlék Bundás jelenébe, és az olvasók jelenébe. Ugyanúgy, ahogy a különböző filmekből, bulvárból, receptes könyvekből, újságokból, krimikből, dalszövegekből származó részletek is. Ezekből áll tehát össze a főhős nyelve, gondolatai, sőt, talán ő maga is. Amivel leírható napjaink Budapestje, vagy amivel együtt Bundás csak ül a kádjában és beszélget Kázmérral. Vagy aminek a segítségével Budapestet elhagyva megéli Pécset, aztán Erdélyt is, de ebből jön létre a regényben helyet kapó, már-már pornográfnak nevezhető western-paródia is. A Szíved helyén épül már a Halálcsillag messze nem hibátlan könyv. Néhol túlírt, néhol összefüggéstelen, és van, ahol túltelített. Viszont ami a legfontosabb, hogy nem akarja magát komolyan venni. Ha pedig a könyv nem teszi ezt, akkor az olvasóinak és a kritikusainak sem feltétlenül kellene. Ezzel együtt pedig máris érthetővé válik, hogy miért választottam mégis kritikám címéül az egyébként – bár más kontextusban, de – a Cserna-Szabó-regényben is felidézett sorokat.

 

Cserna-Szabó András, Szíved helyén épül már a Halálcsillag, Magvető, Budapest, 2013.

Bejegyzések

A világ középtermetű

Akárhonnan közelítem is meg Michel Houellebecq Lanzarote című, az idei Könyvfesztiválra a Magvető Kiadó gondozásában megjelent kötetét, mindig ugyanarra a megállapításra jutok: kevés. Ettől függetlenül persze szép gesztus az idelátogató botrányhős irodalmár felé (legalább ez kárpótolhatja – már amennyiben – a pódiumbeszélgetéseken átélt szenvedéseiért) ennek az eredetileg 2002-ben megjelent elbeszélésnek a kiadása, azonban már ennek módja is kérdések feltevésére ad okot. Az eredeti francia kiadás ugyanis a kilencvenoldalnyi szöveg mellett tartalmaz nyolcvanoldalnyi, a szerző által Lanzarote szigetéről készített fényképet is. Jelen kiadásban ennek nyoma sincs, hacsak a borítón található (egyébként nagyon jól eltalált) Houellebecq által készített fotó nem értelmezhető a kihagyott képekre való reflexióként. De ahogy egy (borító)kép nem helyettesíthet nyolcvanoldalnyit, úgy ez a – még ha tudatosan is, de – vázlatos elbeszélés sem ér fel a szerző korábbi (és későbbi) köteteinek összetettségével. Akkor sem, ha látszólag minden megvan benne, ami a szerző munkásságára jellemző, és a róla (és/vagy a műveiről) való beszédben megkerülhetetlen.

 

borítóAdott a magányos, kiábrándult értelmiségi főszereplő, aki a társadalmi konvencióknak magát alávetve részt vesz egy csoportos utazáson a Kanári-szigetek egyikén, ahol teljesen ismeretlenekkel találkozva elégíti ki éppen aktuális (leginkább/kizárólag (?) szexuális) szükségleteit. Az utazás különböző szakaszainak leírása megfelelő alkalmat ad az ezredfordulón Franciaországban (és a világban) zajló eseményekre való reflektálásra különböző újságcikkek megemlítésével, valamint tévéműsorokban hallott vitákon való elmélkedéssel. A főhőshöz csatlakozó német leszbikus pár mellett a negyedik szereplőnek, Rudinak köszönhetően a houellebecqi történetből szintén nélkülözhetetlen, a társadalomból kivonulásra alkalmat adó (jelen esetben vallásos) szekta is központi szerephez jut. Mindezt a szerző jól megszokott, egyéni stílusában. A fent leírtak szolgálhatnának ugyan egy el nem készült regény vázaként – ahogyan erre Egy szöveg lehetőségei című recenziójában Vass Norbert is utal –, de mégsem erről van szó. Ebben az elbeszélésben a szereplők jelleme kifejtetlen marad, motivációik feltáratlanok (talán Rudi alakjánál látható erre némi törekvés, de az elbeszélés terjedelme erre sem ad alkalmat). Inkább a történet, és a szereplők sorsainak összefonódása okán megismert más történetek, konkrétan a raëlizmus bemutatása, válnak dominánssá.

 

Ez(ek) a történet(ek) különböző műfajú szövegek egymásutánjából, jobban mondva elegyéből áll(nak) össze. Lanzarote bemutatása útikönyvek leírásait idézi, ez a hatás még a magyar kiadásból hiányzó képek nélkül is felfedezhető, a sziget kihasználtságának kifejtése az odalátogatók számbavételével pedig egy elemzésre hasonlít, de található nyelvkönyvből származó idézet a negyedik rész mottójaként, és a már az Elemi részecskékből is ismerős rövid versikék mellett egy levél is. Ezen felül a Raëliánus Egyház ellen folyó eljárás leírása egy tárgyilagos beszámoló formájában kapott helyet az elbeszélés végén. Ez a sokszínűség egy hosszabb terjedelmű regény esetében indokolt lehet, mint ahogy például a már említett, nagy sikerű regényben sem okoz problémát az, hogy az elbeszélést a narrátor néhol filozófiai, néhol tudományos leírásokkal, máshol fiktív életrajzzal tarkítja. A Lanzarote esetében azonban a műfajok keveredése másféle funkciót tölt be. Az, hogy egy ilyen rövid történetben ilyen koncentráltan zúdul az olvasóra ez a sok, egymástól eltérő műfaj, felhívja a figyelmet a társadalom/ környező világ által generált szövegtípusok jelentőségére, amelyek az ebben élők (például az elbeszélő-főhős, de akár a szerző) kvázi történetmeséléseire is rányomják a bélyegüket, mondhatni determinálják azt. Sőt, az olvasást is, így válik lehetségessé, hogy ez az osztottság nem akasztja meg az olvasás folyamatát.

 

Az elbeszélés töredékessége értelmezhető a houellebecqi kiábrándultság és jövőtlenség érzésének kifejezési eszközeként is, a szerzőtől szintén nem ismeretlen módon. Rudi csatlakozása a Raëliánus Egyházhoz az életéről (vagy inkább a házáról) való lemondásának következménye, ám az elbeszélő pár oldallal később rávilágít, hogy „a lelkem mélyén nagyon jól megértettem Rudi döntését. Mindazonáltal egy ponton tévedett: nagyon jól el lehet éldegélni úgy, hogy nem várunk semmit az élettől. Sőt, általában ez a gyakoribb eset.” (83.) Ennek az állapotnak a tudatosítása pedig olyan, a világhoz való szkeptikus hozzáállást eredményez, aminek következményeként, bár bármi történhet, valójában semmi sem történik. Az elbeszélés egyik legjobban eltalált része, az ezredforduló tematizálása is ehhez a ponthoz kapcsolható. Az elbeszélő által mindent tudunk az ezt körülvevő felhajtásról, ám ez is csak egy olyan pillanat, mint a többi, az 1999-es év utolsó éjszakája sem telik máshogy, mint egy átlagos szilveszter, és hiába beszélgetnek tévéműsorokban különböző tudományterületek szakemberei a XXI. század kilátásairól, az átlagember élete nem fog megváltozni. Ez a történet hasonlóképpen játszódhatott volna húsz évvel korábban, vagy harminc évvel később is.

 

A Lanzarote-ból a képeken kívül, amely további értelmezési lehetőségek sokaságát kínálta volna fel a szöveghez, a szerzőtől megszokott kifejtettség és összetettség is hiányzik. Houellebecq prózai munkásságának teljességéhez ugyan elengedhetetlen ez a kötet, és vitathatatlan, hogy beleilleszthető regényei kontextusába. Az Elemi részecskék hatása nyilvánvaló, és a pár évvel később megjelent A csúcsonhoz is kapcsolódik, ahogy az Egy sziget lehetősége című regényhez már csak a sziget-motívum jelenlétének tényével is. Olykor a Térkép és a táj című, legutóbbi, Goncourt-díjat elnyert mű egyes motívumait is előrevetíti ez az elbeszélés. A magam részéről várom, hogy az 1994-ben a Maurice Nadeu kiadónál megjelent Extension du domaine de la lutte (A harc területének kiterjesztése) című, első Houellebecq-regény is olvasható legyen magyarul, eleget téve a szerző több helyen hangoztatott álláspontjának, hogy könyveit célszerű időrendben olvasni, hiszen mindegyiket úgy írta, mintha az utolsó lenne. Természetesen az író világsikere, és az őt körülvevő botrányok feljogosítják a kiadókat egy ilyen rövid kötet kiadására, de a Lanzarote inkább a prózai életmű ismerőinek szolgálhat érdekes kiegészítésként, mint a szerzővel most ismerkedő „naiv olvasónak” kedvcsinálóként. De nem is nagyon kell a fent említett hiányosságokon csodálkozni, hiszen ahogy a könyv mottója is szól: „A világ középtermetű.”

 

Michel Houellebecq, Lanzarote, Magvető, Budapest, 2013, ford. Tótfalusi Ágnes.