Agota Kristof halálának harmadik évfordulójára

 

„Több mint harminc éve beszélek, húsz éve írok is franciául, de még mindig nem ismerem. nem beszélem hiba nélkül, és csak a szótár gyakori használatával tudok rajta helyesen írni. Ezért hívom a francia nyelvet is ellenséges nyelvnek. És van még egy oka, amiért így hívom, és ez az utóbbi súlyosabb. Ez a nyelv az, amelyik folyamatosan gyilkolja az anyanyelvemet.”

 

 

A fenti sorokat Az analfabéta című könyvében írja a magyar származású, 2011-ben, nem sokkal a halála előtt Kossuth-díjjal kitüntetett Agota Kristof. A francia nyelvvel/nyelv elsajátításáért folytatott küzdelem különösen fontossá válik akkor, ha a szerző műveiben górcső alá vesszük az anyanyelv és az idegen nyelv, vagy éppen a fordítás/fordíthatóság kérdését. Ezek a problémák legjobban talán az írónő első regényében, A nagy füzetben sűrűsödnek össze, amely 1986-ban jelent meg először, francia nyelven.[1]

Szekeres Dóra a Literán megjelent, az írónővel készített interjújában férfiasan szikár prózanyelven megszólaló műnek nevezi A nagy füzetet. A végig többes szám első személyben elbeszélt, nagyjából lineárisan haladó rövid történetek narrátorai kisgyermekek (ez alól egyedül Az iskola című fejezet a kivétel, amelyben egy, még a nagyanyához kerülés előtti történet olvasható az ikrek különválaszthatatlanságáról). Ráadásul olyan kisgyermekek, akik épphogy megtanultak olvasni. A szikár prózanyelvet már önmagában ez a cselekménybeli mozzanat is indokolja; a nyelvelsajátítás éppen aktuális fázisában nem is lehet nagyon másmilyen a nyelv. Ezért nem meglepő, hogy elbeszéléseik világosak, tárgyilagosak, rengeteg felsorolást és körülírást tartalmaznak. Jó példák erre azok a leírások, amikor az ikrek valami addig ismeretlennel találkoznak, és a meglévő fogalmaik felhasználásával mondják el a látottakat: „Az ordonánc azt szereti a legjobban, ha a szolgálólány lehajol vagy négykézlábra áll, és ő hátulról teszi magáévá. A szolgálólány azt szereti a legjobban, ha az ordonánc a hátára fekszik, ő meg ráül a hasára, és le-föl mozog, mintha lovagolna.” (79) Ebben az idézetben a szexualitás ismeretlensége mellett a hasonlóan építkező, világos mondatszerkezetekre is felfigyelhet az olvasó.

A regény története és az elbeszélők kora által megkövetelt nyelvi sajátosságok, úgy vélem, visszavezethetők arra is, hogy Agota Kristof nem anyanyelvén, hanem egy későn megtanult idegen nyelven írta regényét. Ezt tovább bonyolítja az a tény, hogy úgy próbálok megállapításokat tenni, hogy jómagam (már a szerző anyanyelvén) franciáról magyarra fordítva olvastam a könyvet. A letisztultság és a tömörség, illetve a szókészlet korlátozott volta azonban így is feltűnő, amihez olvasóként csak fokozatosan lehet alkalmazkodni. Azt azonban, hogy erőltetett, vagy zavaró lenne, még így, a fordítást olvasva sem mondanám. A lecsupaszítottság jól működik, tudatos választás és pontos szerkesztés eredményének tűnik. Ezt a benyomást azonban árnyalja az írónő egy interjúban elhangzott kijelentése, amelyben kifejti, hogy például a regényben azért található mindenütt többes szám első személy, mert franciául így sokkal egyszerűbb volt a gondolatait formába önteni. Ezzel a kijelentéssel az idegen nyelven, tehát nem anyanyelven való írás nehézségeire és korlátaira is reflektál a szerző, amellett, hogy a letisztult, egyszerű nyelvezetre újabb, egyfajta gyakorlati/technikai magyarázattal is szolgál.

A regény nyelvi megformálásával kapcsolatos tények, a narrációról tett észrevételek és az idegen nyelven való írás problémájának felvázolásán túl még érdekesebbé válik az a kérdés, hogy mindez hogyan tematizálódhat egy olyan történetben, a regény cselekményében, amely egy ikerpár háborúban megélt pár évét örökíti meg. A válasz többek között a regénybe írt nyelvelsajátítások különböző módjaiban, az ikrek társas kapcsolatainak nyelvekkel való összefüggéseiben, valamint a hatalom és a nyelv egymást erősítő viszonyában keresendő.

A regényben három nyelv válik kulcsfontosságúvá. Az első az ikrek anyanyelve, amely alapvetően meghatározza őket, hiszen ez az, amelyiknek elsajátításában a legelőrébb tartanak. Az elbeszélők alapvetően ezt használják: a nagy füzetbe kerülő történetek, korábbi lakóhelyük, a Nagyváros, a háborút megelőző társadalmi berendezkedés és a legtöbb, más emberekkel folytatott interakciójuk nyelve is ez. Hozzá kell tenni, hogy mint ez a regényből több helyen is kiderül: a fiúk képesek bárhogyan, akár nyelv nélkül is megértetni magukat. A második nyelv a háború idejének nyelve, a településen állomásozó katonáké, amelyet az ikrek a nagyanyjuk szobájában lakó tiszthez társítanak. A nyelv elsajátítása itt a legelemibb szintről indul: „Egyetlen szót mond, rögtön megértjük, bár nem beszéljük a nyelvét.” (82) Ezt követően a tiszt a mazochista vágyait kielégítő gyerekeknek szótárt hoz szavak tanítása céljából, amelyek kiejtését a két nyelven beszélő ordonánc javítgatja. Ennek a nyelvnek a tudása az ikreknek az ott állomásozó idegen katonák szórakoztatásakor (és a pénzszerzés szempontjából), illetve a börtönből való szabadulásuk alkalmával válik hasznossá. Az ikrek a harmadik nyelvvel két szinten is találkoznak. Előbb a nagyanyjuk szájából hallják esténként az idegen nyelven szóló monológokat, majd a háborút követő felszabadítók nyelve lesz ez.

A folyamatosan változó társadalmi berendezkedés láthatóan más-más nyelvet követel, és az ehhez való alkalmazkodni tudás (a nyelvek elsajátítása) megkerülhetetlenné válik. Erre egy helyütt a nagyanya házát elhagyni készülő tiszt is felhívja az ikrek figyelmét: „Itt hagyom nektek [ti. a gramofont és a lemezeket] emlékül. De a szótárt, azt nem. Most egy másik nyelvet kell majd megtanulnotok.” (124) Így lesznek kötelesek a nagyanyjuk múltjához köthető, a háború végeztével ismét a jelenhez tartozó harmadik nyelv elsajátítására is, amelyben az asszony lesz segítségükre. Ezen a ponton egyértelművé válik, hogy a különböző nyelvek birtokba vétele mennyire eltérő módon történik. Az anyanyelvük továbbképzése az apától örökölt lexikon, egy Biblia és különböző (ön)fejlesztési gyakorlatok segítségével megy végbe, a második nyelv a már említett módon szavak tanulásával, míg a harmadik a következőképpen: „Ezért megkérjük Nagyanyát, hogy tanítson meg bennünket a nyelvükre. […] Beszéljen velünk egész nap ezen a nyelven, és mi nemsokára érteni fogjuk.” (137) Ennek a módszernek a hitelét a regény világán belül nem nagyon lehet megkérdőjelezni, hiszen, ha abból indulunk ki, hogy a nagyanya (aki egyébként analfabéta) és az ikrek kommunikációja (a napi rutinjukkal együtt) eléggé egysíkú, egy ilyen, különös, kvázi fordítási gyakorlat segítségével elképzelhető, hogy könnyedén elsajátítható az új nyelv.

A regény nyelvi megformáltságában egyébként ezek a nyelvek nem különülnek el. Ha valaki más nyelven beszél, akkor azt az elbeszélésben jelzik, az ikrek nyelvi tudásuknál többet nem közölnek. Jó példa erre az, amikor még a harmadik nyelvnek nincsenek birtokában, és számukra a nagyanya és a felszabadítók közti párbeszéd részletei nem világosak: az olvasóval együtt ők is csak a szavak következményével, az unokanővér elszállításával szembesülnek. (Bár ez nem teljesen biztos, mert az itt leírt párbeszéd nyelve nem dönthető el egyértelműen.) A magyar fordításban – és ha jól sejtem, az eredeti francia szövegben is – egy szereplő nyelvének/beszédének sajátosságai mégis megmutatkoznak. Ez pedig a nagyanyánál lakó ordonánc, aki az ikrek anyanyelvét ha nem is tökéletesen, de jól érthetően beszéli, ezzel kiemelt szerepet tölt be, a tolmácsét, köztük és a tiszt között. Az ikrek anyanyelvének ismeretéről így nyilatkozik: „Enyém anya születni itt, tietek országban. […] Amikor én volt kicsi, enyém anya beszélni velem tiétek nyelvben. Tiétek ország és enyém ország lenni baráti ország.” (21) Az, hogy az ordonánc máshogy beszél, felhívja a figyelmet a több nyelv birtoklásával járó előnyökre, magára a tolmácsolás és a fordítani tudás jelentőségére. Az ikrek azáltal, hogy három nyelven beszélnek, hatalmi pozícióba kerülnek. Mindenkit megértenek, és ezt a képességüket ki is használják: „Hamarosan eleget tudtunk, hogy tolmácsként szolgáljunk a lakosok és a felszabadítók között.” (137) Így lesz lehetséges az, hogy a felszabadítás után „[s]enkinek sincs semmije. Nagyanyának és nekünk mindenünk megvan.” (138). A nyelvek tudása és a fordításra, tolmácsolásra való képesség tehát a túlélés zálogává válik.

Mindezek mellett a nyelveknek az ikrek identitását meghatározó szerepéről is érdemes pár szót ejteni, hiszen a testvérek számára az anyanyelvük látszólag kitüntetett szereppel bír. Ez a nagy füzetben jut kifejezésre, ugyanis ez a füzet lesz az, amelybe csak és kizárólag igaz dolgok kerülhetnek: „Ha »Nem jó«, tűzbe dobjuk a fogalmazást, és a következő órán újra ugyanarról írunk. Ha »Jó«, bemásoljuk a Nagy Füzetbe. Nagyon egyszerű szabály alapján döntjük el, hogy a fogalmazás »Jó« vagy »Nem jó«: igaznak kell lennie. Azt kell leírnunk, ami van, amit látunk, amit hallunk, amit csinálunk.” (29) Ez, az anyanyelvük lesz az, amelynek használatával birtokba veszik újdonsült lakhelyüket, amivel leírják a körülöttük lévő világot. Ugyanakkor egyfajta eltávolodás is érzékelhető, és nem csak a két új nyelvnek köszönhetően. A lélekedzés során megpróbálják a szavak jelentését és az irántuk érzett fájdalmukat semlegesíteni: „A sok ismételgetéstől a szavak lassanként elvesztik jelentésüket, és csökken a miattuk érzett fájdalom” (24), míg a koldulásgyakorlat során a kommunikációban a taktilitás értékelődik fel: „Hazafelé menet az útmenti gazba dobjuk az almát, a kekszet, a csokoládét és az aprópénzt. A simogatást nem lehet eldobni” (35) Az érzelmek kifejezése többé már nem a nyelvben mérhető. Ez párhuzamba állítható az ikrek szüleiktől (akikhez ez az anyanyelv köthető) való fokozatos eltávolodásával is.

A fentiekben kifejtettek alapján, mintha éppen a különböző nyelvek birtokolhatóságának problémaként történő előtérbe állításával merülne fel az a kérdés, hogy vajon a nyelv nem minden esetben eszköz-e csupán. Hiszen ha megszűnik a kötődés egy nyelvhez (mondjuk az anyanyelvhez), akkor az a hatalom és az érdek nyelve lesz, ahogyan ez A nagy füzetben is történik. Viszont, ha nem múlik el a kötődés, akkor is lehetséges, hogy különböző külső tényezők egy másik nyelv használatára köteleznek. Így volt ez Agota Kristof esetében is, aki – paradox módon – azért, hogy irodalommal foglalkozhasson volt kénytelen anyanyelvétől eltérő nyelven írni, vagy ahogy az idézetben is áll, a franciával meggyilkolni azt. Úgy gondolom, hogy a nyelvváltás, nyelvelsajátítás és az ezekből fakadó küzdelem kérdéskörének a könyv keletkezéstörténetén túl a cselekmény legkülönbözőbb szintjeibe történő beleíródása érzékletesen rámutat a probléma összetettségére egy rendkívül pontos és érzékletes prózanyelvet eredményezve.

Az idézetek a következő kiadásból származnak:

Agota Kristof, Trilógia, Cartaphilus Könyvkiadó, Budapest, 2011.

[1] A regény egy trilógia első része, amely maga is a Trilógia címet viseli. A három könyv együttolvasása nagymértékben befolyásolja a regények értelmezését, azonban figyelembe véve, hogy eredetileg mindhárom külön-külön jelent meg, a továbbiakban A nagy füzetet önálló alkotásként vizsgálom.