Térábrázolások Ottlik Géza Iskola a határon és Agota Kristof Trilógia c. műveiben

 

Önkényes dolognak tűnhet két regény összehasonlítása pusztán azért, mert talán ugyanabban a városban játszódnak. Egyáltalán: mi alapján, milyen mérce szerint hasonlíthatunk össze két tetszőleges regényt? Mit kérhetünk számon ebben az esetben, mi az „etalon”, a mérték? Gilles Deleuze és Felix Guattari Rizóma című tanulmánya rengeteg elemzési, összehasonlítási szempontot érvénytelenít ¹. Értelmezésükben a könyv, mint terek halmaza különböző állapotváltozásokat, lassulásokat, gyorsulásokat, territorializáló és deterritorializáló aktusokat szenved el bizonyos „szökésvonalak” mentén.

 

Amennyiben ezeket a mozgásokat figyelmen kívül hagyjuk és egy alkotó szubjektum kizárólagos hatáskörébe rendeljük az adott művet, igencsak súlyos értelmezési problémák állnak elő: Ottlik Géza Iskola a határonjában Bébé és Szeredy egy helyzet megoldása érdekében újraolvassák saját katonaiskolai életüket halott barátjuk, Medve kéziratán keresztül. Medve hiteles szerzősége viszont folyton megkérdőjeleződik: Bébé mint festő, önkéntelenül is Medve portréjaként kezdi olvasni a könyvet: „én azonban nem vagyok regényíró, hanem festő, és csak a magam módján tudom kiegészíteni és kikerekíteni a Medve kéziratát”, amely kikerekítésnek a kézirat folyton ellenáll.

 

Noha Bébé és Szeredy mindketten tudják, hogy Medve az igazságot írja le, az mégis folyamatosan módosu ²l. Medve kézirata mellett az Iskolában szó esik egy kockás füzetről is, amelyet Bébé és Medve közösen írnak. Ennek a szerepe nem más, mint a katonaiskolai, adott valóság megszüntetése írói számára. Olyan képzelt világot teremt meg, melyben hatályon kívül helyeződik a katonaiskola minden hatalmi viszonya, a Schulze–Bognár napok egyhangúsága és maga a zsarnok Merényi is.

 

A Trilógiában szintén egy füzet adagolja és csoportosítja oda-vissza a valóságot a regény három részén keresztül. Az első részben a füzet írásának deklarált célja a következő: „Nagyon egyszerű szabály alapján döntjük el, hogy a fogalmazás „Jó” vagy „Nem jó”: igaznak kell lennie. Azt kell leírnunk, ami van, amit látunk, amit hallunk, amit csinálunk”. – olvasható az első rész A tanulás c. fejezetében. A második rész nyolcadik fejezetében mégis ez áll: „Ami a szöveg tartalmát illeti, az egész csak fikció lehet, […] kivéve mindazonáltal egy személyt, Claus T. állítólagos nagyanyját, akinek sikerült a nyomára bukkannunk. Ennek a nőnek valóban volt egy háza a jelenlegi sportpálya helyén”. „Azt válaszoltam neki, hogy igaz történeteket próbálok írni, de egy adott pillanatban a történet épp igaz volta miatt egyszer csak elviselhetetlenné válik, és akkor kénytelen vagyok megváltoztatni” – vallja be Lucas-Claus a harmadik részben.

 

Lehetetlen nem észrevenni azt, hogy a szöveg csak a bolondját járatja velünk, főleg ha a második idézetet nézzük, amelyben a füzetek valóságtartalma egyedül a Nagyanya létére és otthonára redukálódik. A hiteltelenítés az utolsó idézettel megy teljesen végbe, amikor a történet igazságértékét Lucas-Claus a véletlen hatáskörébe utalja.

 

A regény hiteles összevarrását ígérő olvasat láthatóan azzal küzd, hogy egy eredetet, egy kiindulópontot állítson fel magának, amelynek szempontjából értelmeződhet akár Lucas és Claus, vagy Szeredy és Magda kérdése – feltételezhető egy olyan örökös külső perspektíva, egy olyan „isten” nézőpontja, „amely nézi mindezt”. Elemzésemben ehelyett a regények által létrehozott anomáliákat egymásban próbálom megoldani – szerkezeteiket egymásra rávetíteni, a kétfajta határelhagyási kísérletet egymásban ütköztetni.

 

(A füzetalakzat terei)

 

Mindkét szövegben, a Medve kéziratában és a Nagy füzetben egyaránt a leképeződő tér válik az írás függvényévé. Ezeket a tereket nem lehet a valós–fiktív, élmény–emlék ellentétpárokon keresztül leírni. Több oldalon keresztül eredünk nyomába annak a pillantásnak, mellyel Medve a bentlakás ablakából nézi a naplementét, sőt az egész regényben végig asszociálunk a megfoghatatlan Trieszti öbölre, egy olyan térre, amely ha eszünkbe jutna, jóvátenné azokat a károsodásokat és torzulásokat, amelyeket a katonaiskolába való belépés hozott létre.

 

Az olyan teret, amely „felfüggeszti, semlegesíti vagy kifordítja a viszony-együtteseket, melyeket épp jelöl, tükröz, vagy reflektál”, Foucault heterotópiáknak nevezi. Ezek a „kárpótlás terei” általában akkor jönnek létre, amikor az emberek törést szenvednek el saját, lineáris idejükhöz képest. Így alakul ki Medve világa a trieszti öbölre való folytonos vágyakozás közepette, és a Trilógiában is egy effajta csapdahelyzet, a testvérek szétválasztása hozza létre K. várost, a Nagyanya házát és a könyvesboltot, ahol a regény mindhárom részének szinte minden szereplője megfordul.

 

A továbbiakban a regényekben kibomló heterotóp térrendszerek felvázolására teszek kísérletet. Agota Kristof szövegében egy folyton elmozduló, átalakuló tér kerül a kitüntetettség pozíciójába. A füzet az olvasás során önmagát hitelteleníti, önmagát „írja le” (A nagy füzet; A bizonyíték; A harmadik hazugság). Kérdés továbbá az is, hogy mennyiben fogadjuk el a három részt egymás kiegészítéseként, folytatásaként, mennyiben tételezzük fel egészként a Trilógiát? Vajon csak az olvasó megfejtési reflexe erőlteti rendszerbe a különböző narratívákat? Deleuze és Guattari rizómaelmélete kiszabadít minket az egységes egész csapdájából és sokféleségként kezeli az összeillesztést mindig megzavaró, módosult tulajdonságú terek halmazát. Így a kezdeti kérdésföltevés tétje a következő módon alakul át – már nem két totalizálható egészet, hanem eltérő kiterjedésű és tempójú fonalakat, szakadásokat vizsgálunk, melyek értelmező aktusunk végén egymásba is belefuthatnak.

 

(Miért nem centrum Nagyanya háza?)

 

Ha a Trilógiában ki kellene jelölni egy centrális teret, amellyel annak lebontásáig dolgozunk, úgy a főtéri papírbolt lenne az, és szerepe folytán kapcsolatba léphetne az Iskolában említett, Róm 9, 16-os idézettel fémjelzett, szintén főtéri házzal. Itt állandó jelleggel lehet írószert és papírt vásárolni; ezen kívül itt fordul meg a regény összes alakmás szereplője, a két iker, Lucas, Matthias, a szőke fiú, Victor, Lucas-Claus és Klaus. A földszint végig megmarad boltnak, itt alakítja ki Lucas Matthiasnak az olvasókuckót, és az emeletre költöznek, ahol lemásolják a Nagyanya házában kialakított tértípusokat (csontvázak helye, konyha). Ide költözik be a visszatért Claus, majd innen vezet át a történet a Harmadik hazugságba a következő párbeszéddel: „ – Szeretnék itt aludni, csak egy éjszakát, ugye megengedi, Peter? – Otthon van”.

 

Ennek a centrális térnek ellenében hat, hogy a tér funcióit (olvasás, lakás, szimbolikus jelentéstartalmak) rendre más terek is kisajátíthatják a regény folyamán. A kastélyban levő könyvtár az olvasás-funkció térhezkötöttségét építi le, groteszk paródiáját adva a borgesi Bábeli könyvtárnak – a mindent felhalmozás, archiválás gondolata, amely Foucault-val szólva létrehozza „minden idő helyét, mely maga az idő támadásaitól védve áll, a terv, hogy így megszervezzük az idő egyfajta végtelen, meghatározatlan felhalmozását egyetlen, mozdulatlan helyen”. Ebből a könyvtárból csak kifele szöknek a könyvek, a feltételezett egység szakad szét, nem pedig a részek állnak össze – ahogy a Nagy füzet is kezdetben mint totalizálható egész jelenik meg, majd később válik problémás írások széthulló, megsemmisíthető, kétségbevonható alakzatává.

 

A Nagyanya háza meg valósággal a centrum centrum-szerepét veszi át, abba illeszkedik bele, ugyanakkor rögtön szét is szálazza azzal, hogy azt egy határ szomszédságába utalja. Az Iskolában a határ mellett található K. K. Militär Unterrealschule tölti be ezt az eltolt központ-szerepet, mely olyan nem-otthon, amelybe ráadásul állandóan behatol valami idegen jelenlét. Erre az idegenségre utalhat az eredet transzcendenciájának leépülése, mikor a Trilógiában a fiúk mint kívülállók felbukkannak Nagyanya házában: „Nagyanya háza messze van az állomástól, a Kisváros túlsó végén. Itt nincs se villamos, se busz, autók se járnak. […] ötpercnyi járásra van a Kisváros utolsó házaitól. Utána nincs más, csak a poros út, amit nem messzire sorompó zár el. […] Tudjuk, hogy a sorompón túl, a fák közt titkos katonai támaszpont van, a támaszponton túl pedig a határ és egy másik ország”.

 

Aki ezt a világot be szeretné lakni vagy ki szeretné sajátítani, annak egy alapvető idegenség-tapasztalatot kell otthonaként, egy önmagától eltérőt kell önmagába beírnia. Ottlik Iskolájában Medve első leírása azt példázza, hogyan próbálja Medve ezt a teret mégiscsak megszelídíteni, és hogy ez a megszelídítés mégsem sikerül, mert az analógiás jelentésképzés folyamatából mindegyre kizökkenti/visszazárja valami ebbe a térbe  ³, jelen esetben éppen a trombitaszó. Az idegenség befogadása együtt jár a szubjektum kiszolgáltatottá tételével is, ezt példázza az oly gyakori reflektálás a Tulp tanár anatómiája című Rembrandt-festményre, melyben a lemeztelenített szubjektum jelenik meg, akárcsak az orvosi vizsgálat során, melyet Bébé úgy kommentál, hogy „valamennyien éreztük a kiszolgáltatottság gyalázatát; de Medve Gábor valósággal merevgörcsöt kapott ettől az egésztől, és utána teljesen megnémult”.

 

Az idegenség-tapasztalatot példázza ugyanakkor az ezekben a terekben beszélt nyelv is, melyre egy lehetséges válasz az Iskolában Medve megnémulása. A Nagyanya háza és az abban lezajló beszédesemények sorozata attól különleges, hogy bizonyos tértípusokban idegen nyelvek használata válik dominánssá: Nagyanya szobája, a tiszt szobája és a padlás, ahol a gyerekek töltik szabadidejüket, egy különleges szabályok szerint leírt nyelv terepévé válik, melyben szándékosan küszöbölődik ki a Medve által annyira hiányolt szeretet-kapcsolat viszonyrendszere. Az írás tényeket közvetít, soha sem viszonyokat ebben a kezdeti állapotban, egyedül így válik lehetségessé az anya halálának leírása is: „igen, gránát csapódott a kertbe, nagy gödröt csinált”. A viszonyok ennek ellenére nem tűnnek el („a simogatást nem lehet eldobni”), hanem felhalmozódva a szökés alakzataiban érhetőek majd tetten.

  

Az Iskolában a nyelv már eleve nem lép fel leíró igénnyel ⁴ („Egyszerre csak egy dolgot lehet kifejezni, s mindent túlozni kell, ferdíteni, megjátszani: elnyomorítani a teljes igazságot és az ember ép, egész lelkét: a valóságot. Van, aki a szerénységből ért, van, aki a szemtelenségből, s talán van, amiből még Schulze is értene: egy hadsereg és millió géppuska.”), sőt, inkább retorikailag szervezi a körülötte levő teret. Erre a legjellemzőbb példa az, amikor Schulze „Mi a baj?” kérdésére nem a „megfelelő” válasz érkezik.

 

Az Ottlik-regény iskolájához hasonlatos tér A harmadik hazugság rehabilitációs intézete, amely a regény különböző idősíkjain kórház és öregotthon szerepét is betölti. Az állandó váltások, ellensúlyok és elbizonytalanítások azért szükségesek, hogy ne válhasson a Nagyanya háza centrummá; szükséges áthallásokkal megteremthető az a kapcsolat, amely a Rehabilitációs Intézetet Ottlik iskolájának alakmásává teszi a Trilógiában. A regények színhelyéül szolgáló város név szerint nem jelenik meg sehol. De a Trilógiában K. város néven azonosítódik, az Iskolában pedig a főtéri idézetes ház, valamint a határ melletti iskola ténye kísérti a befogadót, hogy ezeket a városokat minden elidegenítő, névtől megfosztó olvasat dacára a fejében levő Kőszeggel azonosítsa.

 

A Trilógiában egy ilyen azonosítási helyzet egy szintén heterotóp térben (kávéház) az egyetlen, amely egyfajta közösségi, kollektív emlékezés-folyamot is a felszínre hoz: „Sok iskola volt itt. Főiskolák, internátusok, kollégiumok. […] A városból eltűntek a fiatalok. Az összes iskolát áttelepítették az ország belsejébe, csak az általános iskola maradt meg. A fiatalok, még azok is, akik nem tanulnak tovább, elmennek máshová, élőbb helyekre. A miénk halott, üres város, határzóna, zárt, elfelejtett világ”.

 

Az iskola így szintén egy jelen nem levő, de állandóan másolódó térként él a Trilógiában – egy olyan helyként, ahova a regény szintén másolódó, osztódó főszereplői nem léphetnek be (talán az ottliki szöveghagyomány leterheltsége miatt); az iskola tere mint kórház, rehabilitációs központ alkotódik újra, mint egy külső behatás okozta sérülés a tér szövetén.

 

A befogadó nyelven kívüli valóságával, háttértudásával való játék szintén elbizonytalanító, zavaró hatást kelt. A szövegháló hátterében működő magyar történelmi tájra az Iskola időszerkezetével is utal – válságos pillanatokban, a Lukács-fürdőben 1957-ben, vagy 1944-ben Nagyváradon idéződik mindig fel az 1923-mas határ melletti iskola már múltba tolódott tere; illetve ennek lekicsinyítéseképp az osztályterem a Magyar Királyság térképével. A fizikai és jelképes határváltozások tényére ugyan reflektálni nem lehet, de körül lehet írni őket egy térbeli, vagy időbeli határ melletti állapottal, vagy lekicsinyített, mise en abyme szerkezetként, mint amilyen Kőszeg városa. Az Ottlik-regény végén található leírás a város török ostromáról egyszerre egy szűkített és egy kitágított térben értelmezi újra a haza fogalmát ⁵, annak a terét, amely mint valós hely még nem jelent meg a regényben.

 

Viszont míg az Iskola ezt a hazát, annak fizikai és jelképes határváltozásait végig belülről szemléli („mégiscsak egy erkölcsi magaslatféle volt az a végső menedék, ahová visszaszorított bennünket a neveltetésünk”), a Trilógia szerkezete nem pattan vissza a határnál semmiféle erkölcsi magaslatra, hanem végrehajtja a szökést.

 

(A szökés alakzatai)

 

A határon inneniség szemlélése a Trilógiában elidegenítő aktusok sorozatán megy keresztül – egy francia nyelvű térről beszélünk egy „magyar” (osztrák?) határ mellett ⁶. A határátlépés a tükrön való átkeléssel ⁷ válik egyenértékűvé, egyszerre kettőzi meg a szubjektumot és bontja is le mindkét térből. Így az is könnyen lehetségessé válik, hogy a határ túloldalán elhelyezkedő Claus igazából a tükör vagy a határ heterotópiájának marad a foglya – ebben a buborékban magára írja testvére nevét, és átalakítja az időt, három évvel idősebbnek mutatva magát.

 

Ez a köztesség a határon innen nézve akkor is egy határon-túli perspektíva – és ez az, ami meghatározza a Trilógia egészét – , mely úgy ír le egy határon inneni teret, úgy konstruál meg „haza” és „otthon” funkciójú helyeket, hogy végig az idegenséget írja le általuk: az otthon és a haza terei az otthontalanság és a haza nélküliség saját állapotának a kivetüléseivé válnak.  Az emlékezés folyamatában megidézett otthon a jelen állapotához való közeledés helyett távolodik és tovább szakad. A Trilógia nyelve nem tud mit kezdeni az olyan szövegből való kiszólásokkal, mint „megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt”.

 

            A Nagyanya háza helyén álló sportpálya, mely a visszatérő Claust fogadja (ezt a visszatérő Claust a tér gond nélkül alakítja vissza/át Lucas-szá) az Iskola fentebb említett kuglipályájával való hasonlósága révén tovább rétegződik. Ugyanúgy téren kívüli térré válik, mint a zárka Medve számára, vagy a padlás a Nagy füzetben szereplő ikreknek. Ezeket nem érinti az idő múlása, habár, mint a heterotópiák általában, egy idővel való konfliktus, inkompatibilitási helyzet során jöttek létre.

           

Medve Gábor nem az idővel, hanem a nyelvvel való összeférhetetlenség okán kerül többször vissza ebbe a térbe, ahol csökönyös némasága arról árulkodik, hogy még mindig feltételez egy, a vágyak szintjén jelenlevő középpontot, egy olyan világot, amelyben az önazonos szubjektum képes más szubjektumokkal értékelvű kapcsolatokat kialakítani. ⁸ Ez a feltételezett önazonosság utalódik át egy szakrális közegbe, centrumba a regény három részének címe által: Non est volentis; Hó és sár; Sem azé, aki fut. A páli idézet (Róm 9, 16) a város főterén található ház homlokzatán a folyton jelenlevő hiány alakzatává, látens központjává válik a periférián található katonaiskolai növendékek számára, akik ezt a centrumot „csak” a transzcendens közbeavatkozásaként élhetik meg a regény folyamán (lásd Schulze távozását a havazáskor).

 

Medve szökése ezzel szemben a központ lebontásaként értelmezhető ⁹. Az így keletkező tér szerkezete többé már nem önmagába visszaforduló kompakt egész, hanem sokkal inkább a Nagyanya házára ¹⁰ hasonlító, átlátható tér, amelynek lépcsőin saját, megadatott/ kiküzdött szabadságunk függvényében haladhatunk a jobb vagy a bal oldalon.

 

A ház tereinek összességére (az otthonra) egy teren kívüli állapotból (az idegenség felülnézetébő) látunk rá: a gyerekek lyukat fúrnak a plafonba és onnan követik az eseményeket. Az Iskolában ezeknek a lyukaknak a folyosó tablói, festményei felelnek meg. A Las Meninas, valamint a Tulp tanár anatómiája a nézőpontok folyamatos váltakoztatásának játékát űzik, rendre más tereket nyitnak a meglévőkbe, akárcsak a lyukak Nagyanya házában, és ezek a más terek csakis a beavatottság bizonyos foka (pl. Matthias megtanul olvasni) után válnak hozzáférhetővé.

 

Ilyen szökési útvonalaknak bizonyulnak a füzetek is – akár a Nagy füzetről, akár a kockás füzetről beszélünk. Ezek egy olyan pontból indulnak ki, amelyek nem láthatóak, vagy másként láthatóak a valós tereket épp uraló hatalmi beszédmódok számára. Viszont ezek a szökések sem képesek minket egy teljesen külső helyre kiszorítani, a szöveg „határán” túlra helyezni. A szöveg járataiból való kijutás a befogadónak a szöveg számára megtörtént halálát jelenti mindkét regényben. A Trilógia azáltal, hogy nem csinál mást, mint újrakever bizonyos elemkészleteket ¹¹ és térjellemzőket, és ezeket a regény részeiben a mise en abyme szellemében újraírja, kicsinyíti, másolja (az ikrek viszonya – Matthias és a szőke kisfiú viszonya; Nagyanya háza – Lucas háza; a Nagy füzet – Matthias elégett füzete – Victor kézirata), saját magát szintén egy olyan hellyé alakítja, amelyből nincs kilépés.

 

 Ennek a helynek válhat önreflexív térképévé a sakktábla, amely Ottlik regényében is a világ térbeliesülésének egy alakzata. Öttevényi példázata ¹² szintén a ki nem lépés, a bennragadás allegóriája, de ez azon nyomban kétségbe vonódik Bébé kommentárja által, aki Medve idézetét annak szerzője által áthúzott, kitörölt gondolatként adja elő. Viszont amíg Ottliknál a sakkjátszma eredményeképp még mindig fennáll lehetőségként az emberi integritás megőrzése egyfajta kegyelem által, a Trilógiában az eseményeket néző „istennek” a kockajátékosi oldala mutatkozik meg: a harmadik rész elején a lépéseket szorgosan jegyzetelgető őr lehet az, aki a füzet lapjait és ezáltal a különböző tereket játszmákká kombinálja össze, ahonnan már csak egyetlen viszony-nyaláb, végleges szökési alakzat jelentheti a kiutat: „A vonat jó ötletnek tűnik”.