Ahogy Kun Árpád 2013-ban, a Magvetőnél megjelent, s azóta már az Aegon-díj egyik esélyesének tartott regényének alcíme is jelzi: Aimé Billion mesél. Mesél a nagyszüleiről, a szüleiről, az eltérő, mesés kultúrák örökségéről, a vudu szellemeiről. Mesél arról, hogy hogyan nem afrikai, és arról is, hogy ugyanakkor hogyan nem európai. A munkájáról, a vele kapcsolatban lévő emberekről, Kakashalom befagyott vízeséséről, különböző betegségekről és a szerelméről is. Közvetlenül önmagáról már annál kevesebbet, ez azonban nem gátolja az olvasót abban, hogy megszeresse őt. S miközben egy lebilincselő olvasmányélménnyel gazdagodik, az olvasottak hozzásegítik eddig nem (nagyon) látott, ismeretlen világok és kultúrák megismeréséhez is. Azonban hiába a sok, egymástól nagyon eltérő kultúra, az otthontalanság, az idegenség, a magány és a halál közelsége mindenütt jelen van. A kérdés, hogy mindehhez hogyan lehet viszonyulni. Kun Árpád válasza pedig Aimé története, ami egy minden kétséget kizáróan nagyon szép válasz.
Meglepően könnyű hozzászokni a sok hihetetlen elemhez, és nem is csak a már az alcímben beharangozott mesélés miatt, amely – amellett, hogy a regény narrációs technikájáról is sokat elmond –, a megidézett műfaj sajátosságaihoz kapcsolódóan aktivizálja az olvasó előfeltevéseit is. Sokkal inkább a történetek és a helyszínek közötti földrajzi és kulturális távolság az, ami közel hozza, és érdekfeszítővé teszi a leírtakat. A könyv elején ugyan még furcsa lehet az aszfaltban eltűnő – s akkorra már halott – apa megjelenése, de a mese annyira jól működik, hogy Aimé franciaországi találkozása önmaga alteregójával már egy pillanatig sem zavarba ejtő, ahogy abban sem találhat az olvasó kivetni valót, hogy Aimé édesanyja a fiú Franciaországba tartó gépén egy kígyó alakjában másodszor is elszenvedi a halált. A legtöbb hihetetlen elem az eddigi recenziók középpontjában álló első, nagyrészt Beninben játszódó részben található. Ennek sodrása – és az a tény, hogy itt Aimé őseiről és az őt nagyon meghatározó, fiatalkori életszakaszáról olvashatunk – pedig nagyban hozzájárul ahhoz, hogy az elbeszélés lassulása és megváltozása ellenére a könyv végig átütő maradhasson. A majomkenyérfákról lógó emberek, a vudu szellemeinek és a hihetetlen nagyszülők vajákosságának a fiú számára érthetetlen volta látszólag a lehető legnagyobb ellentétben áll apja Franciaországával, s még inkább a végül letelepedése helyszínéül választott racionális, gyakorlatias Norvégiával.
A Norvégiában átélt élmények sem nélkülözik a mesés elemeket. Ilyen például az, hogy a norvég kisváros fatemplomának mítoszában, és a templom díszítésén is helyet kapó figura azonossá válik a Beninből érkezett Aimével. Azonban ennek a világnak a leírása sokkal lassabbá, és – a szó legjobb, itt inkább a norvég kultúrához és időjáráshoz köthető értelmében – szürkévé válik. A kakashalmi öregek otthonában kapott ápolói állásban átélt mindennapok leírása, a különböző betegségekben szenvedő öregek bemutatása, és a norvég kultúra egészségügyhöz való viszonya, pontosabban szólva a demenciáról, valamint az öregséghez való hozzáállásról; a halál közelségének ilyen fajta megközelítéséről szóló elbeszélés könnyen tévútra vihette volna a regényt. Azonban hála a két világ közt lévő különbségek nagyon érzékeny, sok szempontú összehasonlításának, a témában rejlő didaktikusságot remekül kiküszöbölte a szerző. Egy példa a benini és a kakashalmi környezet különbségeinek érzékeltetésére: „»Döntsd el te!« Ahhoz voltam szokva, hogy nálunk Beninben a másik mindig jobban tudja, mint te magad, hogy éppen mit kell tenned, és azt rögtön parancsolóan a tudtodra is adja. Ezért úgy vettem, hogy a nőt minden sztárságom ellenére sem érdekli az ügyem…” (196.) Ennek az érzékenységnek az eredménye, hogy a test romlásával kapcsolatban álló folyamatok részletes leírása egy percig sem zavaró, a néhol elég naturalisztikusan ábrázolt részek (mint a pelenkacsere, fürdetés stb.) nem válnak öncélúvá, inkább éppen hogy segítenek az olvasónak abban, hogy ezekre az általában témává nem váló dolgokra természetesként, mindennapiként, közeliként tekinthessen. Mindez a prózanyelvben keveredik egy nagyon óvatos humorral, amely a legszomorúbb pillanatokban is mosolyt csalhat az olvasó arcára. Jó példa erre a kötet vége felé megismert Oddvar alakja, akinek leírása még a halál közelsége (és felesége halálának tényleges közelsége) ellenére sem nélkülözi a humor különböző formáit. Úgy vélem, hogy ezt kivitelezni és működtetni nagyon kivételes teljesítmény.
Az öregség megpróbáltatásainak, és az ezekkel való küzdelemnek a bemutatása mentén bontakozik ki Aimé otthonra és önmagára találása is. Az afrikai férfi a hóeséssel történő első találkozásának leírása – bár a kontextusból kiragadva eltúlzottnak tűnhet – a könyv többi részéhez tökéletesen igazodik: „Olyan gyengéden és odaadóan simogatott a lehulló hó, ahogy még soha senki. Igaz, addig soha senkinek nem adtam rá lehetőséget, hogy megsimogasson. Sűrű, nagy pelyhű volt a havazás. A jéghideg bársony hamarosan betakart, egyetlen nagy érintésként rám terült. Akkora szeretetet éreztem ebben az érintésben, hogy mély megindulás fogott el. Hangok szakadtak fel a torkomból. Nyüszítettem, mint egy fehér bundás vadállat.” (240–241.) Az ezzel összefüggésbe állított szexualitás, illetve önmaga felfedezése pedig egy hasonlóan fontos pont az otthon megtalálásáért és az idegenség leküzdéséért folytatott harc során.
A sors kifürkészhetetlenségének köszönhetően Aimé szerelme sem mindennapi. A rejtélyes Szinyakov-szindrómában szenvedő lánnyal, Gréte Mundallal való összeismerkedése, ennek a szerelemnek a rengeteg félelem és habozás ellenére is valamiféle magától értetődése szép befejezése Aimé útkeresésének. És bár a harmadik könyv lezárásának értékelése szempontjából egyetértek a Bán Zoltán András kritikájában olvasott – „az újabb magyar próza legtökéletesebb, a csuszamlós giccset kíméletesen adagolt iróniával csillapító fináléja” – elnevezéssel, akkor sem lettem volna csalódott, ha a kötet a szerelem beteljesedését csak kilátásba helyező telefonbeszélgetéssel befejeződött volna. De nem fejeződött, az olvasó még megismerhette a már említett Oddvart, és elolvashatta a tényleg nem mindennapi finálét is. Hogy aztán Kun Árpád még egy Epilógussal is lezárja azt.
A harmadik rész végén azt gondoltam, hogy Aimének létező személynek kell lennie. Annyiban, amennyiben egy jó regény képes megteremteni ezt az illúziót. A szerző pedig ez esetben megteremtette: a végére érve nem tudtam elképzelni, hogy Aimé története véget érhetne. Az Epilógus éppen ennek a követelésemnek tesz eleget, csak éppen nem teljesen úgy, mint ahogyan azt szerettem volna. Ugyanis az utolsó oldalakon a szerző vallomása olvasható, melyből kiderül: „Aimé Billion valóságosan létező személy. 2008-ban ismertem meg, amikor még a kakashalmi öregotthonban dolgoztam. Munkatársak voltunk, mindketten háziápolói, vagy, ahogy azt ott a sajátos tapéta miatt mondják, a lazacosztályon dolgoztunk.” (421.) Ezen kívül részleteket olvasunk a köztük történt levelezésből is, amelyben Aimé hozzájárul a regény közléséhez, megtudhatjuk, hogy Grete kérésére hogyan írt át a szerző bizonyos dolgokat stb. Ez a vallomás magyarázatot ad például arra, hogy miért csak a kötet 360. oldalán olvasható az első reflexió a narrációra („A valóságban nem ment minden olyan gördülékenyen, mint elmesélve.”), az írás folyamatára, a mesélés elmesélésére és a felhasznált alapanyagok továbbírására, vagy, mondjuk úgy, továbbköltésére.
Személy szerint nem vagyok benne biztos, hogy a regényt átható titokzatosság ilyen módon történő leleplezése a kötet javára írható. Lehetne még említeni pár nem túl jól működő hasonlatot (például a Hófehérke és a hét törpe meséjét megidéző „hófeketécske” azért elég erőltetettre sikerült), néhány túlírt szöveghelyet, ám úgy gondolom, hogy nem szükséges. Aimé története az otthontalan otthonra találásának, a gyökereit újraértelmezni tudó, az onnan szerzett tudást máshol kamatoztatni igyekvő ember boldogságra találásának gyönyörűen megírt meséje, amely kétségkívül üde színfoltja – ezzel együtt Kun Árpád pedig nagyon ígéretes szerzője – a mai magyar irodalomnak.
Kun Árpád: Boldog Észak, Magvető, Budapest, 2013.